|
Névtelen Normál lap
1. fejezet
Denwa nari tsuzuketa
Ie wo nukedashitetara*
„Nem is olyan rossz, mint gondoltam…” Akanishi Jin
széthúzta a függönyöket, és percekig csodálta az
elétáruló, lenyűgöző panorámát. Los Angeles leggazdagabb
része terült el a hotel ablaka előtt, azt a kifejezetten
felemelő érzést keltve, hogy bármit megkaphat.
Nehezére esett otthagyni Japánt, a családját, a KAT–TUN–t, a
barátait, és persze a rajongóit. Ő és Johnny hetekig
üvöltöztek egymással, Akanishi többször hisztérikus
rohamban vergődve távozott az igazgatóság irodájából és a
megbeszélésekről, de végül természetesen a főnök akarata
győzött. Most pedig itt áll egy Los angelesi szálloda
luxuslakosztályában, és a tökéletes kiszolgálást élvezi.
A hivatalos álláspont szerint tanulni érkezett Amerikába, ám
neki Johnny világosan a tudtára adta, hogy ez büntetés.
Büntetés a rengeteg balhéért, a botrányos viselkedésért,
éjszakai mulatozásaiért, és a rengeteg pénzért, amit a JE
fizetett, hogy eltussolja a ballépéseit. „Hát igen,
rosszabbul is járhattam volna…”
Így is sok áldozatot kellett hoznia: maga előtt látta
csapattársai arcát, mikor megtudták, hogy fél évre ott kell
hagynia őket. Még az egyébként kibírhatatlanul hiperaktív
Junno–Koki páros is elhallgatott, és néma csendben ült az
öltözőben. Yuichi sem tudta sokáig adni a lazát, csak
bámult maga elé, és egy szék lábát rugdosta elmélyülten.
Ueda, akivel nem volt épp felhőtlennek mondható a kapcsolata,
könnybe lábadt szemekkel nézett fel rá, de a legrosszabb Kame
reakciója volt. A fiú előbb hitetlenkedve, majd kifejezéstelen
tekintettel támasztotta a falat, aztán egy szó nélkül hátat
fordított, és kisétált.
Jin megrázta a fejét, hogy elűzze az emlékeket, és
levágódott a számítógép elé. Bár csak előző éjszaka
érkezett, már kapott néhány üzenetet a barátaitól.
„Megérkeztél, haver? Milyen Amerika? Gondolom,
belevetetted magad az éjszakai életbe, de néha dobd ki a
csajokat egy időre, és jelentkezz! Kitartás, már csak 5
hónap és 29 nap! Pi”
„Mi újság, Baka? Hogy tetszik Los Angeles? Meghódítottad
már Hollywoodot? Ajánljuk, hogy hozz nekünk szuvenírt, nem
mindennap jutsz el Amerikába! Biztos hiányzunk, de bírd ki
még egy kicsit! Koki, Junno és Maru”
„Remélem, rendben megérkeztél, Jin. Furcsa lesz nélküled
fellépni. Viselkedj jól, hátha Johnny előbb hazaenged! Vigyázz
magadra, és jelentkezz néha! Ueda”
Kapott még néhány e–mailt, de hiába görgette végig a
listát, az egyetlen személytől, akitől várta volna, nem
érkezett üzenet. „Még csak egy napja vagyok itt, miért
kellene egyből jelentkeznie?” próbálta nyugtatgatni magát,
és a tükör elé állva elvégezte az utolsó simításokat a
külsején. „Talán, mert a legjobb barátod!” az idegesítő
kis hang nem hagyta nyugodni.
Dühösen megigazította a haját, és elindult, hogy felfedezze
a környék bárjait.
Napszemüveggel, és álló gallérjába rejtett arccal álcázta
magát, elvégre már erre is voltak rajongói. Egy sötétkék,
ízléses neonfelirat keltette fel a figyelmét: Oblivion.
Feledés. „Pont erre van szükségem.”
Belépett a klubba, ahol kényelmes fotelek, sarokülők, és
kellemes félhomály fogadta. A bárpulthoz lépett, és levette
hosszú kabátját.
– Mit parancsol? — kérdezte a fiatal, kissé extrém külsejű
pultos. A fiú színesre festett hajával, és piercingjeivel
hazája egyik híres előadójára, Miyavira emlékeztette
Akanishit. Körülnézett a helyiségben, szemügyre vette a
rengeteg csinos, fiatal lányt, és elvigyorodott.
– Először is, tegeződjünk! Azt hiszem, gyakran fogok
idejárni!
– Ha egyszer ráérzel a hely ízére, el sem tudod majd feledni!
— vigyorgott vissza a csapos a hely nevére utalva, és kezet
nyújtott. — Jason.
– Jin.
– Jól sejtem, hogy külföldi vagy? Úgy értem, nem itt élsz,
ugye?
– Nem, Japánban.
– És hogy kerülsz ide?
– Hosszú történet.
– Akkor majd egyszer… Mit iszol?
– Egy whisky jól esne.
– Máris.
Akanishi úgy tíz perce ücsörgött a bárban — kiélvezve,
hogy itt, az otthonával ellentétben alkohollal is
kiszolgálják —, mikor valaki megszólította.
– Leülhetek?
Megfordult, és végigmérte a mögötte álló lányt: hosszú,
vörösesbarna haj, zöld szemek, nőies alak. Elővette a fellépéseken
használt bugyiszaggató mosolyát, és kijjebb tolta a mellette
lévő széket.
– Persze, foglalj helyet — Jason mindentudó mosollyal figyelte
őket.
– Talán bénán hangzik, de nem Japánból jöttél
véletlenül?
– Véletlenül de.
– Öhm… Akanishi Jin?
– Személyesen. Nem gondoltam, hogy az első ember, akivel
összehoz a sors Amerikában, ismeri a KAT–TUN–t…
– Szerencséd van! — villantott fel egy csábos mosolyt a
lány.
„Neked kevésbé!” gondolta magában Akanishi, de
barátságos arccal intett a pultosnak.
– Jason, hoznál valamit a hölgynek? Mit szeretnél?
– Valami koktélt, kevés alkohollal. Még korán van — tette
hozzá Jinnek célozva. Az énekes folyamatosan mosolygott, és
bájcsevegett a lánnyal. A rajongói kérdésekre (Miért
kellett Amerikába jönnöd? Jóban vagytok Kaméval? Van barátnőd?
stb.) csak kitérő válaszokat adott.
– Várj egy percet, kimegyek a mosdóba! El ne tűnj! —
kacsintott a vörös hajú szépség. Mikor a lány elkeveredett
a tömegben, Akanishi magához intette Jasont.
– Ő itt törzsvendég?
– Nem.
– Még szerencse. Én most lelépek, de azt hiszem, mi a
közeljövőben még találkozunk.
– És a vörös démonnal?
– Neki meg kell elégednie az élménnyel, hogy EGYSZER élőben
láthatta vágyai tárgyát, és beszélhetett vele. Rajongókkal
nem kezdek, túl elvakultak.
– Megértelek, haver! De mondhattad volna, hogy híres vagy.
– Nem fontos, most csak egy szórakozni vágyó turista vagyok.
Nyithatok itt számlát?
– Persze. Akkor hát, Akanishi Jin, ugye?
– Aha. Ha visszajön, légy szíves ments ki valamivel, és győzd
meg, hogy biztosan nem jövök ide vissza többet! — kezet
fogtak, Akanishi pedig visszavette az „álcáját”, és
átverekedte magát a tömegen, mielőtt új „ismerőse”
észrevehette volna.
Megnézett még egy–két helyet, aztán visszaindult a hotelbe.
Második amerikai éjszakája nagyon eseménydús volt, bár nem
túl sikeres. Kicsit lelombozta, hogy máris belebotlott egy
rajongójába, aki azt remélte, hogy az egyik jövendőbeli
felesége lehet. „Így esélyem sem lesz felszedni egy
normális csajt…”
Nem volt álmos, így megválaszolta barátai üzeneteit,
némelyikkel beszélt telefonon, és vacsorát rendelt magának.
Később megpróbált aludni, de félóránként mindenféle
ürüggyel felkelt, és mintegy mellékesen visszakapcsolta a
gépet, hogy ellenőrizze, írt–e neki Kame.
Hajnali három körül már kezdte szánalmasnak érezni magát,
arról nem is beszélve, hogy majd′ leragadt a szeme. Dühösen
belerúgott az íróasztalba, eltörve az egyik fiók gombját
meg saját két lábujját, és hisztizve bevetődött az ágyba.
Eltelt egy hosszú hónap. Jin összebarátkozott Jason–nel, és
a klub törzsvendégeivel. Szerencséjére több rajongója nem
járt arra a helyre, így teljesen nyugodtan szórakozhatott, és
ihatott minden éjszaka.
Jelentősen javult az angoltudása is, és rendszeresen tartotta
a kapcsolatot otthoni barátaival. Folyamatosan nyomon követte a
K(A)T–TUN fellépéseit, és hiúságát legyezendőn órákig
olvasgatta a távozása miatt depresszióba zuhant fangirl–ök
panaszait.
Kame még mindig nem jelentkezett, pedig még Ueda is gyakran
írt neki. Sokszor beszélt barátaival telefonon, a készülék
esténként szinte állandóan csörgött. A
Kamétól–érkezett–üzenet–mentes napok számával arányosan nőtt
az esténként elfogyasztott italainak száma, egyre jobb és
jobb hangulatban tért vissza a szállodába. Az állapotától
függetlenül viszont sokat beszélgetett otthon maradt
barátaival a neten.
Energieman**: Mi van veled, Baka?
Baka: Megvagyok. És ti?
Energieman: Szintén. Furcsa nélküled a színpadon.
Fairy: Jah, már majdnem hiányoznak a piszkálódásaid!
Baka: Hime, nem gondoltam volna, hogy ezt hallom tőled valaha!
Fairy: Többet nem is fogod!
Rapstar: Remélem, nem bulizol sokat! Johnny azt mondta, ha ott
sem viselkedsz, legközelebb Tibetbe küld a szerzetesek közé
jakot fejni!
Baka: Ááá!
Beatbox: De azért jól szórakozol ott, Amerikában, nem?
Baka: Hát persze. Csak hát jobb lenne veletek, meg a többi
barátommal!
Rapstar: Jin, te ittál?
Baka: Egy kicsit, talán… Mert?
Energieman: Nem szoktál ilyen érzelgős lenni! (J)
Baka: Hát igen, a pia!
Beatbox: Kaptál már filmszerepet? (Y)
Baka: Éjszakai életmóddal nem könnyű…
Baka: Hol van Kame?
Baka: Fiúk…
Baka: FIÚK!
Baka: Ha nem szóltok neki, hogy tolja a gép elé a pofáját,
kicsinálom, mikor hazaértem végre!
Akanishi dühösen bámulta a monitort, aztán feltépte a
bárszekrényt, és egy üveg vodkát vett magához. Néhány
perccel később csipogott a számítógép.
Fairy: Bocs, Jin, de a búcsúbulid óta furcsán viselkedik,
és most sem jött ide.
Baka: Értem. Kösz, hogy kerestetek, fiúk, most megyek!
Végigfeküdt a kanapén, és a plafont bámulva felidézte a
bulit, amit az elutazása előtti estén rendeztek neki a
többiek.
Yuichi lakásán voltak, mindenki több üveg piával állított
be, így hamar a tetőfokára hágott a hangulat. Együtt
végigénekelték az egyik albumukat, kártyáztak, és
videóztak, legalábbis amíg még képesek voltak fókuszálni
és koncentrálni.
Akanishi még lefekvés előtt is elköszönt társaitól, hátha
reggel már nem lesz elég idejük rá. Amire — ha figyelembe
veszi saját szokásait, miszerint bárhonnan képes elkésni —
elég nagy esélyük volt. A búcsúzás az elfogyasztott
alkoholmennyiség hatására kissé érzelgősre sikerült,
könnyekkel és ölelésekkel, de akkori állapotukban ezt senki
nem bánta.
Jin nem sokkal később arra ébredt, hogy valaki rálépett a
karjára.
– Bocsi!
– Kame, mi bajod van? — kérdezte nyűgösen, és kócos fejjel
felült.
– Nem tudok aludni — a KAT–TUN K betűje kicsit imbolyogva a
konyha felé tartott, de csak másodszorra találta el az ajtót.
Akanishi beletörődött abba, hogy nem fog tudni visszaaludni,
nehézkesen felkelt, és Kazuya után vonszolta magát.
Leült egy székre, és onnan figyelte barátját, aki a
homlokát dörzsölgette, a fallal való fájdalmas találkozás
nyomait tapogatva, és meghúzott egy nagy poharat, hogy aztán
elsápadva letegye.
– Azt hittem, hogy víz…
– És, mi volt?
– Vodka…
Jin elnevette magát, és ivott néhány kortyot az asztalon
talált szakéból. Kame leült mellé, pontosabban összeroskadt
a mellette lévő széken.
– Miért kell elmenned?
– Az én hibám. Túl sok hülyeséget csináltam, és ez a
büntetésem — válaszolta tárgyilagos hangon. Már kezdett
belenyugodni a sorsába.
– Johnny kitalálhatott volna valami mást.
– Szerintem is.
– Nem akarom, hogy elmenj! — őszinte elkeseredéssel bukott ki
belőle a mondat.
Akanishi megütközve pislogott arra a másfél Kaméra, akit
kicsit keresztben álló szemeivel látott maga mellett.
– Ha most elbőgöd magad, azonnal lelépek!
– Hát igen, kábé ennyit vártam tőled! Rengeteg együttérzést
és vigasztalást… Már az is baj, hogy hiányozni fogsz?
A furcsa érzelmesség kijózanította Jint. Szemöldökét
ráncolva fürkészte Kame még igencsak részeg arcát, aztán
megérintette a karját.
– Te is hiányozni fogsz. De mindennap írok, ha te is, és
egy–kettőre elrepül ez a hat hónap! — belátta, hogy a
legjobb, ha megpróbálja megvigasztalni beszámíthatatlan
társát, és nem kezdi a különös kijelentések miatt
szekálni szerencsétlent.
– Megígéred? Írsz mindennap?
– Ha te is megígéred, hogy jelentkezni fogsz.
– Megegyeztünk.
Kazuya lecsukódó szemekkel a szaké felé nyúlt, de Akanishi
észrevétlenül arrébb tolta az üveget, és egy pohár vizet
csúsztatott a kezébe. Kaménak már teljesen mindegy volt, a
mosogatószert is megitta volna, és félig öntudatlanul nekidőlt
Jin vállának.
– Nem lehetne megbeszélni, hogy mégse menj el?
– Hetek óta gyilkoljuk egymást Johnnyval. Nem hagyta magát
meggyőzni, mennem kell.
– De én nem akarom!
– Én sem. Nem lesz semmi baj! Így is nagy sikeretek lesz, és
amikor visszajövök, hatalmasakat fogunk bulizni. A rajongóknak
tiszta bugyit fognak osztogatni a kijáratnál!
Kame hisztérikusan elnevette magát, és belefúrta magát
Akanishi pólójába. A fekete hajú átkarolta, és sűrűn imádkozott,
hogy barátja még időben szóljon, ha hányingere lenne.
– Nem fogom kibírni azt a fél évet… — suttogta Kazuya már
félálomban. — Nem bírom ki nélküled, Jin! Annyira fogsz
hiányozni… Szeretlek.
– Jól van, jól van, persze, én… is téged — Akanishi
szája tátva maradt, mikor felfogta, mit mondott neki Kame. Maga
felé fordította, de a fiú már mélyen aludt. Az elmúlt
néhány percen gondolkodva felemelte őt, és visszavitte a
nappaliba. Letette a hálózsákjára, a sajátját pedig
ráterítette. Már fel akart egyenesedni, mikor Kamenashi két
kézzel elkapta a nyakát, és lerántotta magához.
– Már menned kell?
– Igen. Aludj jól — ez nem volt teljesen igaz, de szüksége
volt arra, hogy kiszellőztesse a fejét. — Oyasumi nasai.***
– Vigyázz magadra Amerikában! — puha ajkakat érzett a
nyakán, aztán Kame elengedte, és újra elaludt.
Jin megrázta a fejét, ahogy visszatért a jelenbe, és
felpattant a kanapéról. Meghúzta a vodkás üveget, és a
telefonhoz lépett. Fejből tárcsázta Kame mobiljának
számát, és a falnak támasztotta elnehezülő fejét. A
kérésére beszerzett faliórára pillantott, ami mutatta a
tokiói időt is. Japánban délután volt, így Kazuya erre nem
hivatkozhatott.
– Moshi–moshi.****
– Én vagyok.
Hosszú hallgatás után Kame felsóhajtott.
– Nálad nem éjszaka van?
– Tök mindegy.
– Miért hívtál?
Akanishit a kérdés mérhetetlen dühvel töltötte el.
– Miért hívtalak?! Talán azért, mert megígértük
egymásnak, hogy jelentkezünk, és egy hónapja nem hallottam
felőled! — „Te jó ég, tényleg ezt mondtam?! Nem vagyok
normális!” — Mégis hol a jó életben jársz, hogy nincs időd
egy e–mailre vagy egy telefonra?!
– Koncertezünk.
– Koncerteztek?! Ha jól sejtem, a többiek is, mégis
szakítanak rám öt percet az életükből! Csak pont a legjobb
barátomat nem érdekli, mi van velem!
Erre már Kaménál is elszakadt a cérna, és ő is ordítani
kezdett.
– Már hogyne érdekelne! Csak épp az elutazásod előtt a
taxiban előadtad, hogy mennyire várod már Amerikát, milyen
sikered lesz ott is, már régóta látni akartad, stb.! Nem
akartam közéd és az imádott Los Angelesed közé állni!
Jobban teszed, ha inkább élvezed az ottani kényelmes életet,
iszol, bulizol, és csajozol, és elfelejtesz engem!
– Azt hiszed, nekem olyan jó itt?! — rájött, hogy a kérdés
és a felháborodás nem igazán jogos, mivel tényleg a
felsoroltakkal töltötte ideje nagy részét, és jól is
érezte magát. „Mindegy, ezt ő nem tudja…”
– Biztos vagyok benne! Nekünk viszont ki kell állnunk a
rajongók elé nélküled! Tudod te, milyen érzés úgy
fellépni, hogy csak csalódott arcok néznek vissza ránk?! Ha
nem csináltál volna annyi hülyeséget, nem kellene bűnhődnünk
miattad!
– Nektek bűnhődni?! Hát mégis kinek kell fél évet távol
tölteni az otthonától?!
– El sem hiszed, mennyire szívesen cserélnék veled, csak hogy
ne kelljen látnom a szomorú, várakozó pillantásokat, és ne
kelljen hallanom a csalódott morajt, mikor megint öten lépünk
a színpadra!
– Ha ennyi bajt okozok neked, talán haza sem kellene mennem!
– Nem is rossz ötlet!
Jin lerogyott az asztal mellé, és elfehéredő ujjakkal szorította
a telefont.
– Az utazásom előtti éjszaka nem ezt mondtad — súgta a
fejét lehajtva.
A vonal hirtelen megszakadt, Akanishi pedig magára maradt a
csenddel. Lecsapta a kagylót, és a tenyerébe temette az
arcát. Már megbánta, hogy felhívta Kamét, és azt is, amit a
reptér felé a taxiban mondott. Valóban megpróbálta
könnyedén előadni a dolgokat, de csak azért, hogy leplezze
igazi érzéseit. Biztos volt benne, hogy ezt a többiek is
megértették, csak Kamenashi használta fel indokként, hogy
megsértődhessen.
– Igen? — kapta fel a megcsörrenő telefont. Valahol mélyen
reménykedett, hogy Kame hívta vissza, és kibékülnek.
– Jin, mi a fenét műveltetek Kaméval?
– Mi van?
– Rég láttam ilyen idegesnek.
– Ueda, sajnálom. Úgy látszik, a barátságunk rosszul viseli,
hogy egy óceán választ el minket egymástól.
– Ez hülyeség! Min vesztetek össze?
– Hosszú történet.
– Hívd vissza, és beszéljétek meg. Most!
– Nem hiszem, hogy felvenné a telefont, és nem is akarom
megbeszélni. Ha hiszed, ha nem, ez most nemcsak az én hibám
volt! — Akanishi ritkán érezte úgy, hogy magyarázkodnia
kell, pláne nem Uedának, de bandatársa szokatlan
határozottságával most nem tudott mit kezdeni.
– Én egy szóval sem mondtam, hogy a te hibád volt.
– Ha megbocsátasz, most inkább mennék lefeküdni!
– Persze… rendben. Oyasumi, Jin.
Akanishi a Kaméval folytatott vitája után teljesen hedonista
életbe kezdett. Minden éjszaka a bárban ült, szinte Jason
lett a legjobb barátja, és minden alkalommal más–más lányt
szédített. Nem egyszer előfordult, hogy fel akarta hívni
magához az aznapi kiszemeltet, de képtelen volt rá. Ilyenkor
mindig megjelent a feje mellett egy tíz centis Akanishi Jin, és
érzelmesen a fülébe suttogott: „Nem bírom ki nélküled,
Jin! Annyira fogsz hiányozni… Szeretlek.”.
Ez mindig megakadályozta abban, hogy alkalmi kapcsolatokba
bonyolódjon, de abban is, hogy élvezze a partikat. Itt nem volt
Johnny, nem voltak a sarkában újságírók, nyugodtan
kiélhette magát. Hajnalban már alig bírt a saját lábán
hazasétálni, előfordult, hogy új barátainak kellett
elkísérniük a hotelig.
Lehetett bármilyen részeg, egyetlen alkalommal sem felejtette
el ellenőrizni az üzeneteit, hátha Kame jelentkezik. Erre
egyszer sem került sor, saját büszkesége pedig nem engedte,
hogy ő kezdeményezze a békülést. Végül beleunt a
várakozásba. A hazautazását megelőző este felvette testhez
álló, fekete atlétáját, egy feszes, fekete bőrnadrágot,
összeborzolta a haját, és öntelt mosolyt villantott a
tükörképére. „D.Ö.G.!”
Ezúttal nem besunnyogott a bárba, ahogy szokott, kerülve a
feltűnést, hanem mindenkire rámosolygott, szemezett a
lányokkal, és úgy vágódott le a helyére, a középen álló
bárszékre.
– A szokásosat?
– Ha lehet, duplán, Jason. Jut eszembe, ma rendezem a
tartozásomat! Holnap indulok haza.
– Kár, te voltál a legjövedelmezőbb vendégem!
– Kösz! Azért ma még kirúgok a hámból…
– Csak ne vidd túlzásba… Mostanában mintha tényleg
felejteni járnál ide.
– Így is van. De felesleges, holnaptól megint találkoznom kell
azzal, akit ki akarok verni a fejemből.
– Miért nem maradsz itt?
– Bár ilyen egyszerű lenne! De nem hagyhatom el végleg a
bandát, mihez kezdenének nélkülem? — elvigyorodott, és
belekortyolt a whiskybe. — És a viták ellenére én sem
szeretném ott hagyni őket — tette hozzá halkan.
– Hát, akkor jó szórakozást ma estére! Ha jól látom, lesz,
aki gondoskodik róla — intett a fejével, Akanishi pedig
hátranézett. A fél évvel korábbihoz hasonló hajszínű, de
mogyoróbarna szemű szépség tartott felé. A lány
hihetetlenül vékony, mégis nőies testtel büszkélkedhetett,
így rögtön megakadt rajta a szeme.
– Hello, Jason, hogy s mint?
– Kösz jól, öhm…
– Karen… Már nem is emlékszel? — nevetett a lány. „Aranyos
a mosolya…” gondolta Jin az arcát fürkészve.
– Bocs, de annyi szépség jár ide! Az arcokat megjegyzem, de a
nevekkel bajban vagyok. Hadd mutassam be a barátomat, Akanishi
Jint. A messzi Japánból érkezett, kizárólag csak azért,
hogy megkóstolta a koktéljaimat!
– Na persze! — a lány kacagva fordult Akanishihez. — Nem a
legmegfelelőbb embert ismerted meg!
– Holnap megyek haza, de addig még van időm! — úgy érezte,
megtisztelheti Karent legendás mosolyával. — Meghívhatlak
valamire?
– Nem, kösz. Viszont táncolhatnánk, ha van kedved!
Alig néhány perc alatt sikerült óriási feltűnést
kelteniük. Karen a szépségével, Jin pedig szívdöglesztő
mozgásával tűnt ki a tömegből. Sok számmal, és még több
pohár itallal később Akanishi már szorosan átkarolta
partnere derekát, mikor is újra megjelent aprócska énje. Mielőtt
az idegesítő kis alak rákezdhetett volna a mondandójára,
elhessegette, és kicsit lazábbra engedte a karjait, hogy Karen
szemébe nézhessen.
– Kár, hogy holnap elutazol! — rebegtette meg szempilláit a
vörös szépség.
– Igen, kár. Ezért kell kihasználnom még a mai napot!
A lány elmosolyodott, és felkínálta ajkait Jinnek, aki nem is
habozott. Hosszan megcsókolta a lányt először az ajkán,
aztán tovább a nyakán, végül a fülébe suttogott.
– Gyere fel hozzám, Kame!
Karen még bódult volt a csóktól, és a zene is túl hangos
volt, így nem vette észre a nyelvbotlást, de azt igen, hogy
Akanishi úgy engedte el, mintha megégette volna.
– Mi a baj?
– Se… se… semmi, de most… mennem kell. Ne haragudj… öhm…
Karen, nagyon jól éreztem magam, köszönöm az estét, de most
megyek!
Bár a lány nem értette a problémát, elengedte őt. Kicsit
csalódott arccal figyelte, ahogy Jin a pulthoz siet, és átadja
a hitelkártyáját Jason–nek.
Jin kicsit támolyogva jutott vissza a hotelszobájába, és
összerogyott a nappaliban. „Hogy mondhattam azt, hogy Kame?
Miért gondoltam pont őrá?” ezek a kérdések kínozták
órákon keresztül a padlón ülve, míg végül dühösen
aludni nem ment.
„Elszúrta az utolsó itteni estémet! Kis rohadék…” ez
volt az utolsó gondolata, mielőtt lehunyta volna a szemét.
* Idézet a Lips c. KAT–TUN számból
** Szerintem a rajongóknak egyértelmű, de legyen: Energieman=
Junno, Beatbox= Nakamaru, Rapstar= Koki, Fairy= Ueda, Baka= Jin
*** Jó éjszakát.
**** Gyakorlatilag a „Halló!” japán megfelelője
» Vélemény
» Következő
» Vissza a regény főlapjára
|
