Cím: Láthatatlanság
Író: Yoshiko
Korhatár: PG-13
Fandom: SHINee
Páros: HyunMin
Készült: 2011. shinee.gp versenyére — Köszönöm a
lehetőséget és, hogy visszahoztátok a kedvem az íráshoz!
Bétázta: Andyciccc — Ezer köszönet és hála!
Jogok: Mindenki a maga tulajdona, mindez csak és
kizárólag az én fantáziám szüleménye.
Ami engem életben tartott: Akanishi Jin — Eternal
A/N: Régóta nem írtam kötetlenül, de most megjött a
kedvem. Kérlek, nézzétek el nekem, hogy kijöttem a
gyakorlatból. Remélem ti is meglátjátok a kék ezernyi
varázsát és értékelni fogjátok a művel olykor komolynak szánt
gondolatait. És ne féljetek, Taemin hű a bandájához, csak le
akarja zárni a múltját — tisztességes módon.
Láthatatlanság
A világon ezernyi kék létezik. Türkiz,
világoskék, mélykék, ibolyakék, égkék, halványkék és
még sokféle, melyeket fel sem tudnék sorolni. Máig úgy
hittem az egyetlen dolog, amibe őszintén szerelmes lehetek, az
a festészet és ezen semmi és senki nem képes változtatni.
Mert aki elültette bennem a festészet iránti szeretetemet, az
az édesanyám.
Mikor kicsi voltam, anyu mesélt nekem egy történetet. Egy
fiúról szólt, aki vakon megfestette a világ legszebb képét,
melynek a „Láthatatlanság” címet adta. A festmény a kék
szín kusza tengerébe engedett bepillantást, alábukhattunk a
csendesen hullámzó óceán hullámai alá. Nem láttál
többet, csak a vízfelszínt, melyhez fuldoklón rohant egyetlen
csepp víz. Sosem értettem meg miért a Láthatatlanság címet
kapta. De most... most már tudom.
JH&TM
Rendíthetetlen elhatározásomat, mely
szerint nem hagyom abba a festészetet, általános iskolás
koromban saját magam döntöttem romba, mert úgy éreztem
képtelen vagyok bármi újra. A megújulás számomra ismeretlen
maradt. Új elfoglaltságot kerestem, akkor haraptam bele a zene
bűnös gyümölcsébe, akárcsak Éva, mikor bűnbe esett. Ahogy
őt is, úgy engem is elvarázsolt eme tiltott gyümölcs.
A ritmusra lépkedni, új formációkat kitalálni, néha
felszabadultan kiabálni a bugyuta, szerelemről szóló
dalszövegeket - mámorító érzéseket keltettek bennem. Attól
fogva soha többé nem jutott eszembe, hogy akvarellért,
pasztellfestékért, vagy olajfestékért rohanjak iskola után a
helyi művészeti boltba. Már nem jártam kiállításokra, hogy
nevesebbnél nevesebb festők munkáit elemezzem és ültessem
át a stílusukat a sajátomba, és többé az sem érdekelt, ha
nem moshattam volna ki az ecseteimet egy-egy kép után. Feladtam
ezen álmomat és extázisba esve új látomást képzeltem magam
elé.
Ugyanakkor féltem is a változás miatt. Rettegtem attól, hogy
ezt is elveszítem, hogy többé nem húzhatom fel az agyon
koptatott Reebok cipőmet, a kinyúlt pólómat a bő ülepű szürke
melegítőnadrágommal. Nem akartam újra feladni, így
versenyekre, válogatásokra kezdtem járni, hátha felfigyelnek
a talán nem is létező tehetségemre és kezdeni akarnának
velem valamit.
Nehezen jutottam el oda, ahol most vagyok, de most már tudom,
hogy nem hiába küzdöttem annyit. És ennek köszönhetem azt
is, hogy most ők állnak mellettem. A festésnél édesanyám
volt az, aki az ingatag lábakon álló képzeletemet magasan
tartotta, most pedig ez a négy srác lett a támpillérem — főként
az egyikük, Kim Jonghyun.
JH&TM
Későn végeztünk a próbával, mert a
kisebb teremben voltunk, ahol az öltözőben egy zuhanyzó volt,
így sorba kellett állnunk. Jó maknae módjára utolsónak
mentem el, így Jonghyunnak várnia kellett rám. Együtt
indultunk hazafelé, mert Hyunnie nálam aludt — a héten
negyedszerre. Szerettem, mikor nálunk volt, mert olyankor
láthattam a valódi arcát. A megfáradt, olykor önmagával
viaskodó, döntésképtelen énjét. Azt hiszem, ebbe szerettem
bele még hónapokkal ezelőtt, mikor először voltunk ilyen
bensőséges viszonyban egymással.
- Kész vagy? — lépett mellém, miközben magamra vettem a
mellényemet és felkaptam a szék mellől a táskám.
- Igen — kilépve a teremből még egyszer visszapillantottam a
zárt zuhanyzóajtóra, majd lekapcsolva a villanyt elhagytuk az
öltözőt.
- Miért néztél vissza? — nézett rám tűnődve, miközben a
kulcsával babrált.
- Nem tudom. Biztos hülyének fogsz tartani, de néha van egy
olyan érzésem, mintha másként látnám a világot. Úgy, mint
régen, mikor még festettem. A színek valahogy kiélesednek,
vibrálni kezdenek, szinte sikongatnak értem.
- Ez nem hülyeség, ez egyszerűen csak honvágy. — Egy
pillanatra megtorpantam, szinte éreztem, ahogy elakad a levegő
a tüdőmhöz vezető úton. - Honvágy a festészet iránt. Az
volt a te igazi otthonod.
- Ez nem iga...
- Ne is próbáld tagadni! — vágott a szavamba. — Amikor
megmutattad a vázlataid, már akkor tudtam, hogy ez így van.
Elképzelni se tudom, milyenek lehetnek a festményeid, melyeket
a folyosó végi szobában őrzöl.
Mikor kiléptünk az éjszakába nem a metsző hideg, hanem
Jonghyun szavai ütöttek arcul.
- Nem akarlak megbántani, de azt hiszem, jogom van ahhoz, hogy
megmondjam neked, ha már te magad nem veszed észre, de már nem
vagy ugyanaz a fiú, aki csatlakozott hozzánk. Az utóbbi
hónapokban napról napra jobban látszódik a vágyódásod a
festészet iránt. Nem azt mondom, hogy el akarsz hagyni minket,
csak azt, hogy újra akarod kezdeni. — Aztán mély
hallgatásba burkolódzott. Lassan sétáltunk a folyóparton
hazafelé, a sötétkék eget bámulva, a csillagok ragyogását
kutatva. Nehezen vettem a levegőt — a mellbevágó igazság
miatt.
- Hyunnie...
Nem akartam válaszolni a nehéz szavakra, de ugyanakkor tudatni
akartam vele, hogy értem mire gondol, hogy mit vár el tőlem.
De most még képtelen voltam erre.
- Taemin, megmutatnád nekem a festményeidet?
Sem beleegyező, sem elutasító viselkedést nem tanúsítottam
irányába nyitva hagyva a kérdést. Több szó nem esett
köztünk, míg meg nem érkeztünk. A kerten áthaladva kerestem
elő a kulcsomat a táskám zsebéből, majd hangosan kiáltva
beléptünk a vaskos faajtón.
- Megjöttünk!
- Sziasztok! — dugta ki a fejét anya a konyhából.
- Csókolom! — válaszolt Jonghyun udvariasan. Képtelen volt
letegezni az édesanyámat, aki szinte gyermekeként törődött
csapattársammal.
- Anyu, odaadod a hátsó szoba kulcsát?
Meglepődés terült el az arcán, majd a bárszekrényhez lépve
a borok mögötti dobozból elővette a kissé ütött-kopott
rézkulcsot. Megköszönve vettem el tőle és indultam a szoba
irányába. Három éve nem léptem át ezen szoba, a műtermem küszöbét.
- Hát íme a féltve őrzött múltam — mosolyodtam el
fanyarul. Jonghyun kíváncsian lépett be és kezdte el a
tüzetes szemlélődését. A festmények nem voltak porosak,
valószínűleg anyu néha-néha rendet rakott itt. Jonghyun
néhány képnél hangosan felkiáltott, mikor felismert egy-egy
stílusjegyet.
- Monet!
- Degas!
- Picasso!
- Turner!
- És még da Vinci is! Taemin, te tényleg tehetséges festő
vagy.
- A plágiumhoz biztosan, de csak kevés képem van, ami saját
stílusban készült és be is fejeztem — Válaszoltam neki
kissé szégyenlősen. Mellém lépett és a kezét a karomra
helyezte.
- Miért nem fejezted be azt a képet, ami az állványon van?
Nem akartam ránézni, de ő mégis gyengéden az állam alá
nyúlt és felemelte a fejem.
- Mert képtelen vagyok a Láthatatlanra!
Magához húzott, megölelt és a hajamat simogatta, mint egy
kisiskolásnak, akit még babusgatni kell. Én, pedig utálva
magamat - amiért nem vagyok képes felemelni a karjaimat és
megölelni - álltam ott.
- A láthatatlanság nem csak azt jelenti, hogy nem látsz
valamit a szemeddel és így nem érzékeled. Hanem azt is, mikor
csukott szemmel, de nyitott szívvel képes vagy megtenni a
lehetetlent is. A vaksötétben való tapogatózás helyett
biztos ecsetvezetéssel képesnek kell lenned lefesteni a
láthatatlant is. Mikor szerelmes vagy valakibe látod az
érzéseidet? Mikor valakihez beszélsz, látod az őszinteségedet?
Mikor táncolsz, látod a ritmust? Nem, mert a szemednek
láthatatlanok, de a szíved, a szíved még arra is képes, hogy
megérintse őket.
A némaságba burkolódzva hosszú percekig álltunk még így,
immár ölelve őt, fejemet vállán nyugtatva a képet nézve.
JH&TM
Jonghyun hetekig nem jött el hozzám,
mintha teret akart volna biztosítani a számomra. A próbákon
egyszer sem kérdezett rá a témára, hogy kezdtem-e valamit a
festménnyel, vagy a szobával, pedig akkor este sokat
beszélgettünk a szoba és a képek sorsáról. Napokig úgy
éreztem, hogy ez így helyes, nekem se kell ezen rágódnom. De
a kulcsot nem adtam vissza anyának. Mintha ezzel is jelezni
akartam volna önmagamnak, hogy senki sincs, aki elítéljen
azért, mert visszavágyódom a régi életemet jelentő festészethez.
Így kicsit elfelejtve, kicsit bennem motoszkálva nyitva hagytam
még a lehetőséget és foglalkoztam az egyszerűbb kérdésekkel.
A fiúkkal együtt vacsoráztunk és mielőtt elválltunk volna,
Jonghyun a csuklóm után nyúlva visszatartott egy szóra.
- A képek..., ha nem akarod megtartani őket, én szívesen megőrizném
emlékként.
Meglepett az ajánlat, nem számítottam rá, hogy ennyire
tetszett neki a stílusom. Kedvesen elmosolyodtam, majd egy
bólintással jeleztem, hogyha úgy adódna, akkor igénybe
venném az ajánlatát.
Hazaérve beléptem a műtermemnek kinevezett szobába és
körülnéztem. Majd előkeresve az összes kék árnyalatú
pasztell-, olaj-, és akvarellfestékemet kezdtem el kikeverni a
különféle árnyalatokat a festőpalettán. Vizet engedtem a
poharaimba és kiválogattam a különböző vastagságú
ecseteket, valamint a régi szivacsomért is feltúrtam a
szekrényemet, amiben a festőkellékeimet tartottam.
Bizonytalan ecsetvonásaim miatt lassan, döcögősen indult be a
festés, sokáig gondolkodtam egy-egy szín kiválasztásán.
Miután jól összekentem az arcomat, kezdtem hasonlítani a
régi önmagamra, és a vonalvezetésem, a színhasználatom is
egyre biztosabb, határozottabb lett. Pár óra múlva hangosan
kifújva a levegőt ültem le a festőállvány elé.
- Kész.
Vigyorogtam, mint egy idétlen kisgyerek, aki most kapott új
játékot. Majd magamhoz kapva a telefont, az idővel nem törődve
hívtam fel azt az embert, akinek a legjobban el akartam mondani.
- Hyunnie, kész vagyok, befejeztem!
Nem mondott semmit, csak kinyomta a telefont és a várakozás
végtelen perceibe taszított. Hosszú idő múlva nyitott be a
szobába és óráknak tűnő pillanatokig nézte a képet. Majd
lehunyta a szemét.
- A láthatatlan láthatóvá vált — suttogta bele az
éjszakába.
- Köszönöm! — odalépve hozzá magam se tudom, hogy miért
fedtem fel előtte az érzéseimet, de egy apró puszit adtam a
szájára.
- Nincs mit.
És akkor ott megértettem, hogy a Láthatatlanság a szerelmet
jelképezi. A kiolthatatlan vágyat arra, hogy valaki igazán
szeressen, olyan erővel, mint a tenger. A tenger, mely háborgón
követeli magának azt, ami hozzá tartozik, de olykor csendesen
körülöleli a számára legfontosabbat.
» Vélemény
|