Az Omae...wagamama dayo című novella folytatása. Pár év
kiesik, és a helyszín Miyavi esküvője.
Liar Liar
Egy egyszerű fekete öltönyben lépkedett lazán a vőlegénynek
kijelölt szoba felé. A monokrómságát csupán szőke üstöke
és bíborvörös, szatén nyakkendője törte meg kissé. Zsebre
tett kézzel haladt el a menyasszonyi rezidencia mellett, ahonnan
fényképezőgépek szűnni nem akaró kattogása pergett ki a
résnyire nyitott ablakon.
Próbálta torokköszörüléssel feloldani az idegességét, és
figyelmen kívül hagyni, hogy izzad a tenyere. Tíz egész fok
ellenére.
Egészen tizenpár perccel ezelőttig még úgy érezte, képes
lesz nyugodtan, higgadtan végigvinni ezt az egészet, de most
valahogy kezdett eltöprengeni, vajon mennyire jó ötlet
egyáltalán bekopogni azon a fehér ajtón, ami elé érkezett.
Mély levegőt vett, és remegve kifújta.
Pompás. Nem retteg, ugyan már...
Kihúzta jobb kezét a zsebéből, és hármat kopogott a szépen
lakkozott falapon, ahogy azt az e-mail-ben megbeszélték.
- Bújj be!
Maya még utoljára lehunyta a szemeit, hátha, ha következőleg
kinyitja őket, a futonján ébred, arra, hogy a macskája
kaparófalnak használja a lábát, mert unalomban él, és
egérhiányban szenved. Lenyomta a kilincset, belökte az ajtót,
átlépte a küszöböt, és felnyitotta szemeit.
Funfun chan — a cica — nem volt sehol, a szoba viszont
meglepetéssel szolgált számára. Habár igazából nem tudta,
mire is számított. Talán hatalmas giccsre, színek
kavalkádjára, csillogásra, olyasmikre, amiktől egy normális
ízlésfaktorral rendelkező ember legszívesebben
mellékhelységet látogatna, és egy kizárólagosan fehér
vécécsésze társaságában várná be a reggelit.
Azonban semmi ilyesmi nem tárult elé, mint látkép. Az
uralkodó szín, bármily hihetetlen is, a fehér volt. Fehér
borította a falakat, a szerény bútorzatot, a csempét, és
rajta a puha szőnyeget, Miyavi ruháját, sőt. Még a hajában
is volt pár fehér melírcsík. És éppen a porcelánkeretes
tükörbe nézve, fél tégelynyi vaxszal próbált életet
lehelni — még — egészségesen lelapult kóchalmazába a
fején.
- Nyugodtan beljebb jöhetsz, nem harapok — villantott rá egy
pillantást a tükörből Miyavi. Meg egy vigyort, ami csilliószorosan
rácáfolt iménti kijelentésére.
Maya — jól nevelt fiúhoz híven — rátaposott cipője sarkára,
kilépett fekete bőr lábbelijéből, és a változatosság
kedvéért fekete zokniba bújtatott lábai belesüppedtek a
habszerű szőnyegbe. Tett három egész lépést, megfontoltan
és lassan, majd lecövekelt az üvegasztal előtt.
Rá akart gyújtani, mérhetetlenül ideges volt. Nem gondolta
volna, hogy ennyire feszélyezni fogja majd a helyzet, pedig
számolnia kellett volna vele. Mindössze azért nem húzta elő
a farzsebéből a Mild Seven-jét, mert Miyavi abban a minutumban
rájött volna az okára.
- Hogy-hogy csak így egyedül? — folytatta Miyavi, lassan
formát öltő tincseire fókuszálva. — Azt hittem, el sem
fogsz jönni.
- Gondolkodtam rajta — szúrt oda színtelen hangon Maya. Az
igazság azonban bármennyire volt is udvariatlan, ez volt.
- Ez jól esett, igazán. — Miyavi szavaiból sütött az
irónia, de az arcáról továbbra is csak a frizurája felé
tanúsított koncentrációt lehetett leolvasni. — És minek
köszönhetem mégis, hogy láthatlak? — A (fehér színű)
vaxos tégely megadó ürességgel koppant a tükör előtti fehér
asztalkán, hogy Miyavi ezek után a hajlakkot kaparintsa
hófehérre pingált körmű ujjai közé.
- Rájöttem, hogy nem kell tartanom tőled — felelte Maya
egyszerűen. A tekintetét azonban még a világ minden
kincséért sem szakította volna el az üveglapon pihenő fehér,
rózsát formázó hamutartóról. Lábával rajzolt egy
félkörívet a szőnyegbe, majd visszafelé is, és a rojtok
közé húzott csík eltűnt.
- Igazán? — húzta fel egyik szemöldökét Miyavi. —
Kifejtenéd?
Maya arcára őszintétlen mosoly kúszott, ahogy szinte
pislogás nélkül egy porcelán sziromra meredt.
- Megházasodsz — jelentette ki, csak hogy erősítse a szó
jelentősségét és súlyosságát. Meg Miyaviban a felelősségtudatot.
Nem nézett fel, hogy láthassa, Miyavi elfintorodva ölt nyelvet
a tükörképére, mintha chilis vaszabit nyalt volna. — Azért
veszed el Melody sant, mert szereted őt, így nekem nincs miért
tartanom tőled.
Az utolsó néhány szó elhangzása közben a Miyavit tükröző
üveglapra pillantott. A fehér öltönybe bújt énekes haja
immár tökéletes volt, ha VK viszonylatban gondolkodunk,
öltözéke azonban láncokért, biztosítótűkért,
halálfejekért, és legfőképpen színekért kiáltott.
Miyavi először felvette a „Biztos ilyen hülye vagy, vagy
csak játszod?” tekintetét, majd szélesen, gúnyosan, teljes
szívből elvigyorodott. Felegyenesedett, lassan megfordult a
tengelye körül, hogy immár közvetlenül Maya képébe
röhöghessen. Ahogy fogkrémreklámot megszégyenítően fehér
fogai elővillantak, Mayának feltűnt, hogy VK-Hófehérke
ajkából hiányzik a piercing. Értetlen arccal várta, hogy a
másik újra információmegosztóképes állapotot vegyen fel,
és legalább annyira tartotta agyalágyultnak Miyavit, mint az
utóbbi őt.
- Maya, nem lehetsz ennyire naiv — nevetett rá a vőlegény,
és úgy meredt a szőkére, mintha várná, hogy az április
bolondját kiált. A kiáltás elmaradt, ehelyett Miyavi
szemtanúja lehetett hogyan próbálnak kiugrani a helyükről
Maya mogyoróbarna szemei.
- Nem szereted Melody sant? — Maya úgy érezte fojtogatja a
dühödt kétségbeesés. Kezei ökölbe szorultak, majd ujjai
elernyedtek, majd megint csak belevájta körmeit a tenyerébe.
Alig bírta felfogni, mekkora hülyét csinált belőle Miyavi. Már
megint.
- Szeretni? — visszhangozta Miyavi újabb gúnykacajjal
kísérve. — Mit szedsz mostanában? Vagy magadtól jönnek az
ilyen abszurd ötleteid? — Legyintett. — Ennyi fantáziával
írónak kellett volna menned.
Maya próbált valamit mondani, valami cáfolatot, ami igenis azt
bizonyítja, hogy Miyavi végre kinőtte a biszexualitását, a
gyerekes birtoklási szenvedélyét, az örökké nyerni
akarását. Többször vett levegőt, hogy belekezdjen a
mondatba, és ugyanannyiszor fújta ki dühödten.
- De hát a gyerek...! — kapaszkodott bele kétségbeesetten az
utolsó nagyon is logikus, magyarázatra szoruló szálba.
A fejében csak az zakatolt, hogy Miyavi átcseszte őt, és ő csak
úgy besétált hozzá. Mert remélt. Hogy megint barátok
lehetnek, mint régen, hogy végre szorongás nélkül lehet vele
megint kettesben.
Hát nem.
A félelem egyre kúszott feljebb és feljebb, körbezárta a
szívét, összeszorította a torkát. Úgy törtek ripityára az
álmai, mint az a váza, amit a menyasszony egyik túlbuzgó
fotósa lökött a földre nagy sietségében.
- Mi? Csak nem gondolod, hogy az enyém? — Maya tekintete
elárulta, hogy igenis úgy gondolta. Miyavi bosszúsan
felsóhajtott. — Eszemben sincs belekontárkodni Melody
kapcsolatába Tanaka Koukival. Ez csak egy show a médiának. —
Miyavi megcsillogtatta tehetségét az ördögi vigyorok terén.
- Akkor miért veled házasodik össze? — fakadt ki
végleg reményvesztetten Maya.
- Mert Johnny san páros lábbal rúgná ki Tanakát, ha
kiderülne, hogy kapcsolata van. Ha összeházasodnának, Tanaka
mellé még Melody is munkanélküli lenne a gyerek miatt, ami
nem túl jó háttér egy babának. Egyébként már két éve
összeköltöztek. Melody meg a barátom, és megteszem neki ezt
a szívességet. Ne maradjon már szégyenben, nem igaz? —
Miyavi jó szokásához híven rávigyorgott Mayára.
Akinek az arca útközben felvette Miyavi öltönyének a
színét.
Forgott vele a világ, nem lehet igaz, ez olyan baromi nagy
képtelenség, egy hihetetlen összevisszaság. Miyavi nem
szereti Melodyt, még csak véletlenül sem.
És ő meg?
Ő meg besétált ide, lazán, egyszerűen, anélkül, hogy
bármi sokkra számított volna. Kellett volna. Hiszen Miyaviról
volt szó, hogy a fenébe’ ne kellett volna számolnia valami
stiklivel. Ijedten nézett a másik magabiztos, kékesszürke
kontaktlencsékkel ellátott szemeibe.
Megköszörülte a torkát, és, hogy megelőzze, hogy az énekes
akár egy lépést is tegyen felé, megszólalt.
- Tudod... khm... nem ezt vártam — mondta őszintén, habár
talán a félelem jobban kicsilingelt a hangjából, mint ahogy
azt eredetileg engedni akarta.
- Ha nem mondod, észre se veszem — fújt egyet Miyavi. — Az
arcodra van írva, nagy jelekkel, hogy PÁNIK. — Maya nyelt
egyet, és próbálta feloldani azt a jeges, merev
mozdulatlanságot, amit belevezetett a nemrégiben lefolyt
társalgás.
- És... - kezdte, csak, hogy valamivel mégiscsak elüsse az időt.
Nem akart ezek után megfutamodni, talán valóban nem kell
félnie Miyavitól, lehet, hogy tényleg van valakije, aki nem
Melody san. — és mi lesz majd, ha valóban meg akarsz
majd házasodni?
Miyavi ajkaira visszafutott az ördögi vigyor.
- Tudsz róla, hogy Japánban engedélyeznék az egyneműek házasságát?
— kérdezte, szenvtelenül belevájva pillantását a
Mayáéba. A válasz egy zavart, rémült fejrázás volt. —
Nos, amíg az említett rendelet meg nem születik, addig nem
válok el Melodytól — nevetett fel újra.
Maya bólintott, jelezve, érti. A helyzet az volt, hogy
túlságosan is jól értette. Miyavinak eszében sincsen
heteroszexuális életvitelt folytatni, és ez a tény
kétségkívül zavarba ejtő volt, ha nem inkább kínosan
feszélyező. Nem igazán tudva, mit is kezdjen magával, egyik
lábáról a másikra állt, ajkait összeszorította, majd
elengedte, tekintete pedig tüzetesen végigpásztázta a padló
minden aprócska zegzugát.
Gondolatai között az is felötlött, hogy Miyavinak esetleg van
valakije, és ha ez így van, akkor nem kéne ennyire
szerencsétlenül viselkednie, de valahogy nem érezte úgy, hogy
eredeti kérdését, miszerint „Ugye nem kell már félnem tőled?”,
hogyan dobozolja be valami kellemesebb, kevésbé egyértelmű
csomagolásba.
Végül sóhajtva a szókimondás mellett döntött.
- Most van valakid? — nézett újra Miyavira, aki épp egy
ezüstszínben fénylő Sex.Pot.Revenge-nyakkendőt bűvölt a
nyaka köré, inggallérja némiképpeni összetartása végett.
- Meg fogsz lepődni: nincs — közölte semleges arccal. —
Mintha megingott volna az iménti magabiztosságod — tette
hozzá, továbbra is tükörbeli önmagát vizsgálva.
- Tényleg? — Maya megengedett magának egy rövid, keserű-gúnyos
kacajt. — Tudod, veled kapcsolatban nem csak felhőtlen emlékeim
vannak. — A hangja sötétebb tónusba fordult, akárcsak a
pillantása. A jogos düh valahogy megtöltötte bátorsággal,
és képes volt már percek óta Miyavit fürkészni.
- Végre nem beszélünk mellé — nézett rá Miyavi, ahogy
megpördült, immár teljes harci díszben, vőlegényi
pompában, az "elegáns" jelzőt túlszárnyalva, a
"gyönyörű" szót fakó jelhalmazzá szégyenítve.
— Tudni akarod, vannak-e alkalmi szeretőim? Hogy van-e valaki,
akit szeretek? Hogy az a személy te vagy-e? — Miyaviból
váratlanul kezdett ömleni az őszinteség. Maya megkeményedett
arccal, összeszorított állkapoccsal meredt rá, és a harag,
ami régebbről visszaköszönt benne, nem hagyta, hogy féljen.
A vészcsengőt, hogy inkább forduljon sarkon, és pattanjon fel
nyílegyenesen a legközelebbi vonatra, ami hazaviszi,
elnémította az eltökéltség. — Nem hinném, hogy meglepődsz
ezúttal — szólalt meg újra Miyavi, de a játékos gúny
kiveszett a hangjából. — Igen, voltak szeretőim, nem egy, pár
hónapig tartó futó kapcsolatok, próbáltam pótolni a
hiányt. Sikertelenül. Igen, szeretek valakit, és igen, te vagy
az. Meghívtalak, nem azért mert akartam, hogy lásd, hogyan
veszem el Melodyt, hanem, mert találkozni akartam veled. Azért
nem akartam, hogy elgyere, mert képes lennék megragadni a
kezed, és téged az oltár elé rángatni, ha csak egyszer is a
szertartás alatt rád néznék. Tisztában vagyok a
gondolataimmal, az érzéseimmel, a döntéseimmel. Egyedül azt
nem tudom, te miért jöttél el. Nem hinném, hogy nem
számoltál ezzel a lehetőséggel is.
Miyavi továbbra is szinte szemrebbenés nélkül figyelte Maya
cseppet sem változó arcát. Esetleg csak annyiban
különbözött a pár perccel ezelőtti önmagától, hogy az
elszántság még jobban belemerevedett a tagjaiba.
- Ahogy már te is említetted — kezdte Maya. —, naiv voltam.
Én tényleg hittem benne, hogy megint barátok lehetünk,
és megint csalódtam.
- Most elmész? — Miyavi hangsúlya szinte kijelentő volt.
- Még nem tudom. — Maya ekkor felengedett, és fájdalmasan
grimaszolt, miközben a tenyerét végighúzta az arcán
tehetetlenségében. — A hazugságoddal elrontottál mindent,
de...
- Nézd — vágott közbe Miyavi. —, Melodynak szüksége van
erre a hazugságra, hogy...
- ...nem fejeztem be — fojtotta belé a szót Maya. — De
meglepett, hogy ezt is felvállalod, hogy segíts rajta, és ez
kellemes csalódás benned. — Miyavi ajkai, bármennyire is
érte szólt a mondat, keserű félmosolyra húzódtak.
- De te nem mondanál nekem igent. — Maya vonásai újra
megfeszültek.
- Nem.
- Azt hiszem, ez most eldöntötte, hogy maradsz, vagy sem —
sóhajtotta Miyavi. — Vagy sem. — Szemeiben azért csillogott
még némi remény, ahogy tett egy lépést Maya irányába.
- Vagy sem — ismételte Maya. — Add át üdvözletem Melody
sannak — mondta még, majd megfordult, belelépett a cipőibe,
és célirányosan lépett kettőt az ajtó felé.
- Várj! — Miyavi elkapta a karját, Maya pedig felé fordult.
Szinte csatát vívtak a tekintetükkel, Miyavi pedig nem
lazított a szorításon. Több perc telt el néma csendben, ami
szinte lüktetett a fülükben, a két zenész azonban csak
nézte egymást. Maya elutasítón, Miyavi vágyakozón.
Hosszú idő elteltével, Miyavi lassan, de határozottan
közelíteni kezdett Maya arcához. Szemeivel nem engedte el a
másik pillantását, szinte centiről centire haladva, lassan
hajolt oda a szőke ajkaihoz.
Alig három centi hiányzott.
- Állj.
Maya hangja fülsértően kemény volt.
- Ha most úgy tennék, mintha nem hallottam volna, mit tennél?
- Valószínűleg behúznék neked egyet — jött a határozott
válasz.
- Hány százalék?
- Nyolcvan.
- És a maradék húsz?
- Ellöknélek, kivágnám az ajtót, és az állomásig
rohannék.
- Esélyem sincs, hogy esetleg viszonozd? — Miyavi arcán
vigyor jelent meg. Maya nem tudta mire vélni.
- Nincs.
Miyavi elengedte, Maya hátralépett, arcaik eltávolodtak
egymástól.
- Tartozol nekem egy csókkal — vigyorogta a képébe Miyavi.
Maya megütközve nézett rá.
- Egy okot mellékelnél?
- Jó indok nélkül lépsz le egy régi bandatársad, és
barátod esküvőjéről.
Maya megforgatta a szemeit. Egyetlen szó nélkül fordult meg,
nyomta le a kilincset, lépett át a küszöbön, és vágta
Miyavi önelégült képébe az ajtót.
Lassú, bizonytalan léptekkel haladt az állomás felé.
Megint Miyavi győzött.
» Vélemény
|