A futonon feküdtem, a testem sajgott, még alig fújtam ki
magam a fellépés után. Valami nem volt az igazi. Hiába
szívtam egyre mélyebbre a levegőt, vagy ittam egy kis vizet, a
különös szorítás a mellkasomban nem akart csillapodni. Először
csak a szemem sarkában láttam, hogy elkezdtek mozogni a
bútorok, majd az árnyékok tekergőző mintákká álltak
össze előttem. Színesedett a szürke semmi, élő, mozgó
mintázat vált ki a félhomályból, én pedig éreztem, hogy
némán tör magának utat bennem a pánik. Görcsösen
mélyedtek bele az ujjaim a matracba, de mintha száraz homokot
markolnék, úgy folyt ki a kezemből a lepedő.
Nem voltam már biztos benne, hogy tényleg felálltam, vagy csak
képzeltem, hogy mozdulok, mert túl gyorsan kerültem a tükör
elé. Láttam az arcom, megérintettem, aztán a tükörkép
elmosolyodott, én pedig rettegve kaptam el a kezemet az
arcomtól, de a tükörkép — mintha egy maszkot feszegetne —
már húzta le magáról a vonásaimat. Nem volt alatta semmi.
Csak körvonalak, üres szemzug, bevarrt száj, az orrnak nyoma
se volt az arcomon, a fül helyén sima, jeltelen bőr. Sikítottam
volna, de nem tudtam, a szám nem nyílt ki, nem volt hangom, nem
volt arcom, nem voltam senki.
A földre rogytam, olyan kicsire húztam össze magam, ahogy csak
tudtam, és próbáltam kizárni a külvilág síkos, nyomasztó
érintését.
Ha ez lett volna az első ilyen eset, sokkal rosszabbul viseltem
volna az élményt. Először tényleg sikítottam, úgy kellett
lefognia. Még a cracken túl is elérte a pánikom. Átkozott
flashback! Az idegrendszerem, az agyam, az egész rohadt testem
eltárolt egy olyan élményt, amit legszívesebben kitöröltem
volna az emlékezetemből, és újrajátszotta azt sok évvel
később.
A másik lehetőség az volt, hogy megőrültem. Ha őrült
lennék, vajon gondolnám-e azt magamról, hogy megőrültem? Egy
őrült tudhatja-e magáról, hogy amit érzékel vagy gondol, az
nem normális? Más őrültnek látott addig is, és a
pszichológusra, időnként pszichiáterre költött összegeket
elnézve még akár igazuk is lehetett volna. De már ismertem
ezt az élményt. Tizenhét éves korom óta ott bujkált bennem,
megtestesítette minden félelmemet.
***
Kiyoharu maga volt az ördög. Okos, üres, hedonista ember volt,
akit szórakoztatott a saját felsőbbrendűsége. Én meg
rajongtam érte. Tizenhét éves voltam, nyár volt, énekes
akartam lenni, és hatalmas lehetőségnek tűnt, hogy a Kuroyume
koncertkörútján lehettem roadie. Először észre sem vett,
egyformák voltunk mind, csupa vidéki kamaszfiú, aki arról
álmodott, hogy egy nap majd belőle is zenész lesz, és leste
az akkor még feltörekvő sztárként kezelt Kiyoharu minden
kívánságát.
Aztán eltelt pár hét, én pedig nem tudtam levenni a szememet
róla, a rajongás nőtt bennem, mint a rákos daganat, egyre
nagyobb helyet követelt magának belőlem, megölte az
egészséges gondolatokat. Folyton izzadtam, ha a közelemben
volt, képtelen voltam enni, egyre feltűnőbb lettem, azt
akartam, hogy észrevegyen. Esténként a meztelen testéről
fantáziálva mozgott a kezem a takaró alatt, miközben a többi
srác ott aludt alig pár lépésre tőlem, hallottam a szuszogásukat
és éreztem a testükből áradó áporodott sörszagot.
Kiyoharu képe mégis erősebb volt a realitásnál, egyetlen élő
erekció lettem, az se segített, ha a vécében naponta
többször kivertem magamnak, az ő érintése kellett hozzá,
hogy csillapodjon a vágyam.
Sorban kapta meg a rajongólányokat, csapatostul tűntek el a
lakókocsija irányában, gyűlöltem őket, csak mell, száj meg
nedves pina voltak, semmi több, mégis annyit kaptak belőle,
amennyit én sose fogok. Kiyoharu minden jel szerint hetero volt,
és amíg meg nem ismertem őt, én is annak hittem magam, már
ha az ember két lánnyal elbénázott alig féltucat alkalom
után annak tarthatja magát. Aztán megismertem őt, és
megértettem, hogy miért voltak olyan reménytelenül
szerencsétlenek a szexuális tapasztalataim: a nőkre
egyszerűen nem állt fel. Kiyoharura igen. Mintha csak arra
várt volna, hogy felismerjem a vágyaimat, a farkam fájdalmasan
feszült minden koncert után, amikor láthattam őt közelebbről
is.
A vége felé közeledett a turné, már csak néhány állomás
volt hátra, ahol cipelhettem a hangszereket, vihettem a
verejtéktől nedves pólóját, titokban nézhettem, miközben
félmeztelenül próbáltak. Utána újra az iskola várt, de
annyival tapasztaltabbnak, felnőttebbnek éreztem magam, mint a
nyár előtt voltam, hogy elképzelhetetlennek tűnt, hogy ilyen
élmények után visszaüljek az iskolapadba.
Kiyoharu éppen próbált a bandával, hangoltak az ezredik
kisváros sokadrangú, lepattant koncerttermében. Az akusztika
borzalmas volt, úgy verődtek vissza a hangok a falakról, mint
egy iskolai tornateremben. Olyan érzés lehetett ott állni az
erősítők mellett, mintha a gitárost a saját hangereje
akarná a visszaúton lerepíteni a színpadról. Kiyoharu
addigra már feszült volt, üvöltözött mindenkivel, földhöz
vágta a mikrofont, de a bandatársa egy szó nélkül tűrte a
kirohanásait, megszokták már. Még nem lőtte be magát.
Én a színpad szélén álltam, figyeltem a próbát, ahonnan ő
elrohant. Belém ütközött, nem tudtam időben kitérni előle.
Káromkodott, majd megtorpant egy pillanatra, megragadta a
karomat, és maga után rángatott, egészen az öltözőig.
- Segítesz nekem, ugye? — kérdezte fátyolos hangon.
- I-igen, persze. Miben kellene segítenem, Kiyoharu-san? —
Becsukódott mögöttünk az öltöző ajtaja, majd megfordult,
és egyre közeledett felém, én pedig az ajtónak hátráltam.
Felemelte az egyik kezét, megtámaszkodott vele a fejem mellett,
közel hajolt, az alkoholszagú lehelete az arcomat súrolta,
majd a másik kezével ráfordította a kulcsot a zárban.
- Először is meg kell ígérned, hogy erről senkinek se fogsz
beszélni. Ez titok. Még akkor is titok, ha sokan tudnak róla,
érted? Tőled nem tudhatja meg senki. Így is van elég
ellenségem.
- Ígérem — nyögtem.
- Nekem nagyon remeg a kezem, segítened kell, különben a mai
koncertet képtelen lennék végigcsinálni — mondta.
Tehát a drog. Mindenki tudott róla, de általában diszkréten
intézte, sose láttuk, ahogy belövi magát.
Kis tasakot meg egy pipának látszó fém dolgot vett elő, és
a kezembe nyomta őket.
- Öntsd bele a kristályokat a pipába, és hozd ide, kérlek.
— Öngyújtót vett elő a kabátja zsebéből, én pedig
engedelmesen a kezébe adtam a pipát, amiben ártalmatlanul
csillogott a sok kis szürke kristály. Ő a kezembe nyomta az
öngyújtót, és hátradőlt a székén. — Gyújtsd meg.
Egészen közel kellett hajolnom hozzá, a combjaink egymást
súrolták, miközben fölötte állva meggyújtottam az
öngyújtót, és a pipa alá tartottam a tüzet. A kristályos
anyag lassan hevülni kezdett, és apró, pattogó hang
kíséretében, furcsán ködlőn elpárolgott a pipából.
Kiyoharu mélyet szippantott, behunyta a szemét, lent tartotta a
füstöt, és végül hátravetett fejjel fölém fújta a
maradékot.
- Ohhhh, a crack egy zseniális találmány. Csak egy perc kell,
és máris istennek érzem magam tőle — mondta, majd ujjaival
végigszántotta a haját, megigazgatta a ruháját, és egy
ideig nézte magát a tükörben. — Kár, hogy nem tart sokáig...
Elindult kifelé, én pedig a nyomában loholtam. Kinyitotta az
ajtót, majd hirtelen visszafordult hozzám.
- Maradj itt. Ha vége ennek a nyomorult koncertnek, bulizunk. Ha
van kedved hozzá.
- Persze, szívesen — mondtam. Már csak azért is örültem a
lehetőségnek, mert így megúszhattam a bepakolást.
Még sosem buliztam a bandával, a koncertek után mindig külön
ünnepeltünk a roadokkal. Nagyon szerettem volna kettesben
maradni Kiyoharuval. Nem rémített meg a drog, volt valami
végtelenül vonzó a bágyadt tekintetében, a fátyolos
hangjában, abban a mozdulatban, ahogy beszívta és kifújta a
füstöt a pipából. A közelében akartam lenni, ameddig csak
engedte.
Másfél óráig ültem az öltözőjében, és úgy vártam,
mintha az első randimra készülnék éppen. Hiába sulykoltam
az agyamba, hogy ez csak egy buli, semmi több, egy apró gesztus
a sztártól, akinek őriztem a titkát, mégis annyira akartam,
hogy valami több, valami más történjen aznap éjjel.
Nevetés visszhangzott a folyosón, lábdobogást hallottam,
tehát vége volt a koncertnek. A szívem a torkomban dobogott,
alig vártam, hogy belépjen az ajtón. Kattant a zár,
hátrálva lépett az öltözőbe, még búcsúzóul váltott
pár szót valakivel, majd hirtelen megfordult a tengelye
körül, és rám mosolygott.
- Kölyök! Mi is a neved?
- Tooru. Niimura Tooru. — Nem szerettem a nevemet, nem akartam,
hogy így hívjon. Volt valami varázslatos abban, ahogy
kiejtette a száján azt a szót, hogy kölyök, nekem címezve,
újra elnevezve általa.
- Mit csináljunk? — kérdezte, aztán ledobta a földre a
kezében lévő papírokat, levetette a nedves pólóját, majd a
lehető legtermészetesebben indult el a szomszédos zuhanyzó
felé, és közben ledobálta magáról a maradék ruhát is.
Mire az alsó lekerült volna róla, elnyelte a fürdőszoba.
Onnan kiabált ki nekem, de alig hallottam a zuhany csobogó
hangjától, amit mond. — Szedjünk fel fangirlöket, és
dugjuk meg őket itt? Vagy vigyük fel őket a szállodába? Ide
bármikor bekopoghat valamelyik szervező. De hát kit érdekel?
Láttak már meztelen nőket ők is.
Mikor kilépett a zuhanyzóból, teljesen meztelen volt, a bőre
nedvesen csillogott, és a vizes haját szárítgatta egy
törölközővel. Nyeltem egy nagyot, és próbáltam leplezni a
zavaromat, de képtelen voltam levenni róla a tekintetemet. Ő a
törölköző miatt nem láthatta, hogy figyelem, mégis egy
pillanat alatt megállt a keze a levegőben, leengedte a törölközőt,
és rám szegezte a kicsit gúnyos, átható tekintetét.
- Te rám vagy indulva? — kérdezte hirtelen, majd
elmosolyodott, én pedig mélységesen elpirultam.
- Tessék? — Úgy akartam tenni, mint aki nem is érti, mire
gondolhat, de ennyivel nem tudtam lerázni. Már késő volt. Mégis
észrevette, hogy figyeltem.
- Nézd, kölyök, ismerem ezt a tekintetet. Azok a lányok
szoktak így nézni, akik azt szeretnék, hogy megbasszam őket.
Rebegtetik a szempillájukat, és úgy tesznek, mintha én
lennék a szőke herceg a meséjükben, pedig csak a farkam
domborulatát vizsgálgatják a nadrágomban, és arról
fantáziálnak, hogy mit lehetne kezdeni vele.
- Én-én nem vagyok buzi. — Valóban komolyan is gondoltam,
amit mondtam. Addig soha még csak eszembe sem jutott, hogy le
szeretnék feküdni egy férfival. Kiyoharu volt a kivétel.
- Én sem. Na és? Ki mondta, hogy az vagy? A szex, az csak szex.
Minek ideológiai korlátokat szabni neki, hogy kivel csinálja
az ember? Minek mellé csapni egy csomó képtelenül érzelgős
indokot, mikor a fele csak szánalmas önhazugság?
Biztos voltam benne, hogy menekülőre kellett volna fognom a
dolgot, és a legokosabb lett volna még akkor szabadulni, de
megfagyott bennem a vér, halálsápadtan álltam előtte és
reszkettem. Leült a székére, szétvetette a lábait, meztelen
volt, de a meztelenségét büszkén viselte, tudta magáról,
hogy mennyire vonzó. Nem a teste, hanem valami több annál.
- Vetkőzz le — parancsolt rám. Tétovázva mértem végig
magamat, és iszonyatosan lassan fordultam meg, hogy elhagyjam az
öltözőt, de a hangja megállásra késztetett. — Azt
mondtam, vetkőzz le.
Reszketve fordultam vissza, majd — mint a kígyó tekintetétől
megbabonázott egér — engedelmeskedtem a kívánságának.
Levettem a ruháimat, gyűlt a halom a földön, én pedig száműztem
a gondolataimat, mert képtelen lettem volna megküzdeni velük.
Gépiesen mozdultam, az ő parancsai szerint, majd mikor minden
ruha lekerült rólam, leküzdöttem a vágyat, hogy az addigra
már félig merev farkamról tudomást vegyek.
- Gyere ide — mondta a szokásosnál is lágyabb hangon. Mikor
megálltam előtte, végigsimította az oldalamat, elidőzött a
csípőcsontomon, és a tekintetével lassan, kimérten itta a
testem látványát. — Ülj az ölembe.
A combjának feszültem, teljes súlyommal ránehezedtem, és
olyan közel csúsztam hozzá, amilyen közel csak tudtam.
Megkapaszkodtam a nyakában, körülfontam a karjaimmal, és
valamilyen merőben ismeretlen ösztön miatt megcsókoltam. Ő
is átölelt, még közelebb vont magához, és ahogy a
merevedésem a hasának feszült, felnyögtem, megtörve a
csókunkat.
- Állj fel, fordítsd rá a kulcsot a zárban, én meg hozok
síkosítót — utasított.
Mire visszafordultam, ő már az öltözőasztalnál állt, egyik
kezében egy tubussal, a másikban meg egy apró fiolával.
- Ezt úgy hívják, hogy poppers, ne aggódj, nagyjából
legális. Segít lazítani, különösen a végbeled izomgyűrűit.
És egészen biztos vagyok benne, hogy szükséges lesz rá, mert
nem leszek finomkodó. — Ezzel az egyetlen mondatával annyira
beindított, amennyire az emberileg lehetséges volt. Képtelen
lettem volna nem elképzelni, ahogy nekidönt az öltözőasztalnak,
és engem is megdug, mint a rajongólányokat szokta. Hetekig
hallgattam az ajtó előtt elsuhanva, ahogy a lányok nyögtek
és visítottak, és akkor azt képzeltem, hogy mindez velem
történik, erre tessék, a valóság mintha az álmaimat
másolta volna.
Odasétáltam hozzá, ő pedig elkapott, heves és mohó volt,
úgy csókolt, mintha ő volna a ragadozó, én meg a vacsorája,
majd a karjába vett, és felültetett az öltözőasztalra. A hátam
a hideg tükörnek vetettem, ő pedig síkosítót csepegtetett a
farkamra, és néhányszor végigsimította, majd a
mutatóujjára is kent egy keveset, és az ánuszom zárt gyűrűjét
kezdte simogatni. A másik kezével ütemesen simogatott, így
szinte észre se vettem, ahogy az első ujjával belém hatolt.
Aztán kicsit később eltűnt bennem még egy ujj, majd még
egy, és kezdtem megfeszülni, fájt az addig ismeretlen
élmény, ösztönösen próbáltam tőle szabadulni.
- A fiola... Törd fel és szippants belőle — mondta elfúló
hangon, én pedig engedelmeskedtem neki. A fogával feltépte egy
óvszer csomagolását, és magára görgette a gumit.
A fájdalom elmúlt, és addig ismeretlen, delíriumszerű
boldogság borult rá a tudatomra. Tökéletesen passzív voltam,
de a legcsodálatosabb élmény volt a tudat, hogy belém hatolt,
a tükörnek támaszkodva egyre gyorsított tempóban mozgott
bennem, az egymásnak csapódó bőrünk csattogása, és a
síkosítótól csúszós farkam hangjai belevesztek a
nyögéseinkbe. Az orgazmus hirtelen jött, de ismeretlenül
intenzív volt, úgy éreztem, hogy kicsit belehalok az
érzésbe. Ő egyre gyorsított a tempón, majd rám borult,
beleharapott a nyakszirtembe, hogy a bőrömben haljon el a
nyögése.
Ahogy múlt a szer hatása, éreztem, hogy fáj a fenekem,
elzsibbadt a karom, a csípője köré font lábam reszket, az
öltözőasztal kemény és kényelmetlen, a saját ondóm
félreérthetetlenül ismerős szaga betölti a szobát, és kezd
rászáradni az izzadság filmrétegével együtt a bőrömre.
Elkezdte keresni a ruháit a földön, dobott nekem egy rakás
papírtörlőt, ő is letisztogatta magát, aztán mindketten
felöltöztünk, ő pedig taxit hívott a koncertteremhez. A
kihalt folyosókon zajtalanul suhantunk végig, már csak
néhányan maradtak a munkások közül a helyszínen, hogy a
szemetet eltakarítsák, vagy a banda felszerelését bepakolják
a másnap reggeli induláshoz készen a turnébuszba.
A saját szobájába kísért a szállodában, nem akarta, hogy
azonnal visszamenjek a srácok közé a szállásunkra. Biztos
voltam benne, hogy nem a társaságomra vágyik, hanem csak
segítség kell neki. Kezdett rajta kiütközni a józanodás
miatti feszültség, úgyhogy amikor a szobájába értünk,
rögtön a bőröndjében kezdett kutatni, hogy megtalálja a
diszkréten elrejtett kokainját. Miközben ideges remegéssel előkapta
a kis tárcát a rejtett tárolóból, kiszórt az ágyra
mindenféle tablettát, amik elsőre nyugtatóknak tűntek, mert
átlagosnak látszó levélbe voltak belecsomagolva, volt nála
apró műanyag zacskókban másfajta tabletta is, aztán észre
vettem valami egészen furcsát. Színes kis papírok voltak,
olyanok, mint egy-egy bélyeg, csak sokkal apróbbak és
szebbek.
- Ez mi? — kérdeztem.
- Instant álom, belső utazás, retúrjegy a mennybe vagy a
pokolba. Szeretnéd? — Bólintottam, ő pedig az ujjbegyére
tapasztott egy színes kis papírt. — Egészen biztos vagy
benne? Ez nem csak feldob vagy ellazít, ez megnyitja a
tudatodat.
- Igen, akarom — válaszoltam kicsit reszkető, rekedt hangon.
Kidugtam a nyelvem, ő ráhelyezte a bélyeget, feltapadt a
szájpadlásomra. Éreztem, ahogy az enyhe félelemtől kiszárad
a szám, és az apró, molekuláira oldódó papírdarab is
fojtogatott.
- Ezután már semmi sem lesz ugyanolyan. Itt leszek melletted,
és vigyázok rá, te csak utazz, kölyök.
Akkor még fogalmam se volt róla, hogy mennyire igaz, hogy az
LSD után már semmi sem ugyanaz. Csak fel-alá jártam a
szobában, segítettem neki elszívni egy következő adag
cracket, amitől hamar megnyugodott, harmonikusság vált minden
mozdulata. Vártam a hatást, és egyszer csak beütött.
Felerősödött az ideges zúgás a fülemben, aztán a sötét
szobába szűrődő fények keltek önálló életre.
Leírhatatlanul különös volt, biztos voltam benne, hogy minden
egy, a realitás fölött, az érzékelésen túl minden ilyen, a
tárgyak élnek, a dimenziók száma végtelen, és én hirtelen
mindet láttam, mintha millió új érzékszervem lenne, mintha
az idegszálaim rácsatlakoznának a külvilágra.
A tükör előtt álltam, és Kiyoharu harapásának helyét
simogattam, a tükör széle reszketett és belefolyt szoba
sötétjébe, a sebem pedig lilásvörösen izzó üreggé
változott. Aztán a tükörképem elmosolyodott, és az ujjait
beleakasztotta a bőrömbe, majd letépte magáról a
vonásaimat. Nem volt alatta semmi. Az arcomhoz kaptam, de a
semmit markoltam. Sikítottam, de nem volt hangom. Nem volt
fülem, ami halljon, nem volt szemem, ami lásson, csak ideges
vibrálás voltam, feloldódtam a semmiben.
Kiyoharu ott volt velem, valahonnan messziről éreztem, hogy
segíteni akar, de nem tudta áttörni a magam köré vont
burkot. Embriópózban kuporogtam a földön, és megszületett
bennem valaki más. Mint a lárvából kikelt rovar,
letisztogatta magáról a születés mocskát, és elfoglalta a
helyét az agyamban. Én voltam ő is, mégis ketten voltunk már
a tudatomban, és a régi énem harcolt a helyéért, de alul
maradt, el kellett hallgatnia, mert az új jövevény erősebbnek
bizonyult.
Nyolc órán keresztül feküdtem öntudatlanul. Csak sokkal
később jutott eszembe, hogy mi is történt azalatt az idő
alatt a valódi világban, amitől elvágott az LSD. Akkor már
egy autóban ültem, és Kiyoharu felé suhantam a nagyjából
üres, éjszakai autópályán, délnyugat felé, Tokiótól
távolodva.
Először pánikolt, valószínűleg elrontottam a saját
tripjét, de a crack csak rózsaszín szűrő a valóságra, nem
okoz hallucinációkat. Így hamar ott termett mellettem,
átölelt, káromkodott, csókolt és kérlelt, amikor látta,
ahogy összeomlik a tudatom. A sikításom hangjára néhányan
bekopogtak, de nem engedte be őket a szobába, majd rövid idő
után a bandatársa, Hitoki jelent meg az ajtó előtt, és
ellentmondást nem tűrően ráparancsolt Kiyoharura, hogy nyissa
ki az ajtót. Ott talált, amint a földön kuporgok, Kiyoharu
pedig beemelt az ágyába. Hitoki először néma
csodálkozással nyitotta ki a száját, de nem szólt semmit,
inkább rázárta az ajtót maga mögött. Ő is leült az ágyam
szélére, és rettegve nézte a félelemtől torzuló arcomat.
- Kiyoharu, mit adtál a srácnak? — kérdezte nyugodt hangot
erőltetve magára.
- Csak egy bélyeget — mondta, miközben a pulzusomat
vizsgálta. Az ujjait a csuklóm köré tekeredő indáknak
éreztem és beleborzongtam az érintésébe.
- Te nem vagy normális, baszd meg! — üvöltötte. Túl éles
volt a hang, a fülemre tapasztottam a kezemet. — LSD-t adtál
egy tizenéves kölyöknek, hogy megdughasd? És ha valami baja
lesz?! Kórházba viszem.
- Dehogy viszed kórházba. Te teljesen megőrültél? Ezért
lecsuknak — mondta rezignált nyugalommal Kiyoharu.
- De nézz már rá, teljesen készen van. Mi van, ha valami
komolyabb baja lesz...
- Nyugodj már le, Hitoki, a kölyöknek hallucinációi vannak,
a legrosszabb rémálmait látja éppen. Ezt úgy hívják, hogy
badtrip. Elmúlik. Ilyen mindenkivel megesik néha. Én is
sírtam már egy sarokba kuporodva, és az anyámért
könyörögtem, annyira durva volt az élmény. A saját agyába
zárt rémálmokat szabadította rá a világra, mindent teljesen
reálisan érzékel, ezért van ilyen rossz állapotban, de
nemsokára elmúlik az egész.
- És ha nem? És ha meghal, vagy megőrül, le kell fogni, te
meg becrackezve még a saját lábadon megállni se vagy képes?!
— Hitoki felpattant, és az idegességtől reszketve elindult
az ajtó felé.
- Nem lesz semmi baja.
- Csinálj, amit akarsz, de ez a te felelősséged, érted?! Én
innentől olyan, mintha itt se lettem volna, mintha nem tudtam
volna semmiről. Egyedül maradtál. Nem csak egy gyerek
életével játszol, hanem a banda jövőjével is, és ha ez
kitudódik, én esküszöm neked, hogy kiverem belőled a szart
is. Le fogsz szokni, van rá fél éved, különben ki foglak
dobni a bandából — ordította, majd becsapta maga mögött az
ajtót.
- A banda én vagyok — kiáltotta utána Kiyoharu.
- Régen talán te voltál, de azóta eldrogoztad az ép eszedet
— zárta le a témát Hitoki, majd a lépéseinek nehéz,
dübörgő hangjai elhaltak a folyosó csendjében.
Órák teltek el, kettesben maradtunk, én még mindig csak
keveset érzékeltem a külvilágból, de már nem is próbáltam
küzdeni a hallucinációk ellen. Kiyoharu levetkőztetett, bebújt
mellém az ágyba, a meztelen bőrünk egymáshoz ért, a fejemet
a mellére vonta, hogy közvetlen közelről halljam a szívdobogását,
és az éjszaka folyamán meggyónta nekem minden bűnét, minden
gyengeségét. Nem akarta, hogy halljam, nem akarta, hogy hallja
bárki is, de istenben nem hitt, neki nem gyónhatta meg mindazt,
amit elkövetett, vagy el akart követni. Maradtam neki én, a
félig megszületett, és a félig meggyilkolt.
Reggel tértem magamhoz. Nem tudom, aludtam-e éjszaka, de a
világ csak reggelre tisztult ki, én pedig végtelenül fáradt
voltam, és fájt a szemembe tűző bágyadt napfény. Ő is
ébren volt, engem figyelt, ahogy lassan magamhoz térek.
- Jobban vagy már? — Végigsimította a homlokomon az
izzadságtól nedved tincseket.
- Igen. — Idegenül csengett a hangom, nem ismertem rá.
- Láttad a privát poklod tegnap. Nézz rám! — fordított
maga felé — Most megtanultad egy életre, kölyök, hogy sose
bízz az olyan gonosz emberekben, mint én vagyok. Az ilyen
emberek elveszik a gyerekkorod, az ártatlanságod, és minden
mást is, ha hagyod.
Elvett, de adott is. Kettészakadtam, de az új énem volt a művész,
aki mindig is lenni akartam. Egyszerre gyűlöltem és imádtam
érte Kiyoharut, hogy ezt tette velem, mert fájt a
szétszakítottság, de csak emiatt a fájdalom miatt éreztem,
hogy élek.
***
A flashback után felhívtam. Reszkettem, úgy éreztem, megőrülök,
és hiába tudtam, hogy nem tud majd vigaszt nyújtani, mégis
rá volt szükségem, egyedül rá.
- Kölyök... - Végtelenül távoli volt a hangja, biztos voltam
benne, hogy éppen egy másik dimenzióban utazik, távol tőlem.
Csak remélni mertem, hogy felfogja, amit mondok neki.
- Hol vagy most? — Kis csönd állt be, csak az egyenletes
légzését hallottam a vonalban.
- Valamilyen... motelben — mondta végül.
- Merre?
- Mindjárt megkérdezem. — Félretette a kagylót, csak
távolról jövő mozgolódást hallottam. - Hol vagyunk?
- Ne rugdossál már, hülye fasz! Mi az, hogy hol vagyunk? — A
nő idegesen és bágyadtan mordult rá Kiyoharura. Tehát
társasága volt, újfent drogos kurvákkal múlatta az idejét.
- Hol van ez a tetves motel? Meg egyáltalán mi a neve? —
Kiyoharu hangjában a legminimálisabb feszültség sem vibrált,
halálosan nyugodt volt.
- Hotel Hybiscus, a Tokyo Tower-en túl, Meguro felé, 40
kilométerre Tokyo-tól — mondta zavartan a nő.
- Hallottad a hölgyet... - szólt bele a telefonba.
- Odamegyek. Várj meg ott — mondtam, és csak reménykedni
mertem benne, hogy megvár majd. Az egész világon ő volt az
egyetlen, akire szükségem volt abban a pillanatban. Ha megint
eltűnt volna előlem, képtelen lettem volna megbirkózni az
emlékek súlyával.
Fejezet végéhez tartozó megjegyzések:
2009-ben született. N-nek és a Nine Inch Nails Perfect Drug
című számának hála az ihletért.
» Vélemény
|