köszöntő

Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!


figyelmeztetés!

Kedves Olvasó!

Az oldal használatával tudomásul veszed, hogy:

A Rising Sun (rising-sun.hu) oldalon találkozhatsz olyan tartalommal, amely a 2021. évi LXXIX. törvény ("a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek érdekében egyes törvények módosításáról") hatásköre alá tartozik (a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint homoszexualitást jelenít meg),

és elismered, hogy:
18 év feletti vagy és saját felelősségre folytatod az oldal használatát.

Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.

Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.

Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.

Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.

rising sun

születésnap
Birthday List

Sok boldogságot kívánunk! ^^


évforduló
Birthday List

Gratulálunk!


pályázat


Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap


látogatók
Flag Counter

Friss hírek

Olvasható a 38. fejezet:

Nanami Belle - Amilyenek voltunk

2022.03.09.


Ahogy ígértem, már olvasható is 22(!) rövid, egymástól független theGazettE történet:

sz_rami: Reita/Uruha szösszenetek

2022.03.08.



» Korábbi frissítések...


csevegőfal

Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.


Random idézet


Idézet küldése

♫♪


A futonon feküdtem, a testem sajgott, még alig fújtam ki magam a fellépés után. Valami nem volt az igazi. Hiába szívtam egyre mélyebbre a levegőt, vagy ittam egy kis vizet, a különös szorítás a mellkasomban nem akart csillapodni. Először csak a szemem sarkában láttam, hogy elkezdtek mozogni a bútorok, majd az árnyékok tekergőző mintákká álltak össze előttem. Színesedett a szürke semmi, élő, mozgó mintázat vált ki a félhomályból, én pedig éreztem, hogy némán tör magának utat bennem a pánik. Görcsösen mélyedtek bele az ujjaim a matracba, de mintha száraz homokot markolnék, úgy folyt ki a kezemből a lepedő.

 

Nem voltam már biztos benne, hogy tényleg felálltam, vagy csak képzeltem, hogy mozdulok, mert túl gyorsan kerültem a tükör elé. Láttam az arcom, megérintettem, aztán a tükörkép elmosolyodott, én pedig rettegve kaptam el a kezemet az arcomtól, de a tükörkép — mintha egy maszkot feszegetne — már húzta le magáról a vonásaimat. Nem volt alatta semmi. Csak körvonalak, üres szemzug, bevarrt száj, az orrnak nyoma se volt az arcomon, a fül helyén sima, jeltelen bőr. Sikítottam volna, de nem tudtam, a szám nem nyílt ki, nem volt hangom, nem volt arcom, nem voltam senki.

A földre rogytam, olyan kicsire húztam össze magam, ahogy csak tudtam, és próbáltam kizárni a külvilág síkos, nyomasztó érintését.

 

Ha ez lett volna az első ilyen eset, sokkal rosszabbul viseltem volna az élményt. Először tényleg sikítottam, úgy kellett lefognia. Még a cracken túl is elérte a pánikom. Átkozott flashback! Az idegrendszerem, az agyam, az egész rohadt testem eltárolt egy olyan élményt, amit legszívesebben kitöröltem volna az emlékezetemből, és újrajátszotta azt sok évvel később.

 

A másik lehetőség az volt, hogy megőrültem. Ha őrült lennék, vajon gondolnám-e azt magamról, hogy megőrültem? Egy őrült tudhatja-e magáról, hogy amit érzékel vagy gondol, az nem normális? Más őrültnek látott addig is, és a pszichológusra, időnként pszichiáterre költött összegeket elnézve még akár igazuk is lehetett volna. De már ismertem ezt az élményt. Tizenhét éves korom óta ott bujkált bennem, megtestesítette minden félelmemet. 

***

Kiyoharu maga volt az ördög. Okos, üres, hedonista ember volt, akit szórakoztatott a saját felsőbbrendűsége. Én meg rajongtam érte. Tizenhét éves voltam, nyár volt, énekes akartam lenni, és hatalmas lehetőségnek tűnt, hogy a Kuroyume koncertkörútján lehettem roadie. Először észre sem vett, egyformák voltunk mind, csupa vidéki kamaszfiú, aki arról álmodott, hogy egy nap majd belőle is zenész lesz, és leste az akkor még feltörekvő sztárként kezelt Kiyoharu minden kívánságát.

 

Aztán eltelt pár hét, én pedig nem tudtam levenni a szememet róla, a rajongás nőtt bennem, mint a rákos daganat, egyre nagyobb helyet követelt magának belőlem, megölte az egészséges gondolatokat. Folyton izzadtam, ha a közelemben volt, képtelen voltam enni, egyre feltűnőbb lettem, azt akartam, hogy észrevegyen. Esténként a meztelen testéről fantáziálva mozgott a kezem a takaró alatt, miközben a többi srác ott aludt alig pár lépésre tőlem, hallottam a szuszogásukat és éreztem a testükből áradó áporodott sörszagot. Kiyoharu képe mégis erősebb volt a realitásnál, egyetlen élő erekció lettem, az se segített, ha a vécében naponta többször kivertem magamnak, az ő érintése kellett hozzá, hogy csillapodjon a vágyam.

 

Sorban kapta meg a rajongólányokat, csapatostul tűntek el a lakókocsija irányában, gyűlöltem őket, csak mell, száj meg nedves pina voltak, semmi több, mégis annyit kaptak belőle, amennyit én sose fogok. Kiyoharu minden jel szerint hetero volt, és amíg meg nem ismertem őt, én is annak hittem magam, már ha az ember két lánnyal elbénázott alig féltucat alkalom után annak tarthatja magát. Aztán megismertem őt, és megértettem, hogy miért voltak olyan reménytelenül szerencsétlenek a szexuális tapasztalataim: a nőkre egyszerűen nem állt fel. Kiyoharura igen. Mintha csak arra várt volna, hogy felismerjem a vágyaimat, a farkam fájdalmasan feszült minden koncert után, amikor láthattam őt közelebbről is.

 

A vége felé közeledett a turné, már csak néhány állomás volt hátra, ahol cipelhettem a hangszereket, vihettem a verejtéktől nedves pólóját, titokban nézhettem, miközben félmeztelenül próbáltak. Utána újra az iskola várt, de annyival tapasztaltabbnak, felnőttebbnek éreztem magam, mint a nyár előtt voltam, hogy elképzelhetetlennek tűnt, hogy ilyen élmények után visszaüljek az iskolapadba.

Kiyoharu éppen próbált a bandával, hangoltak az ezredik kisváros sokadrangú, lepattant koncerttermében. Az akusztika borzalmas volt, úgy verődtek vissza a hangok a falakról, mint egy iskolai tornateremben. Olyan érzés lehetett ott állni az erősítők mellett, mintha a gitárost a saját hangereje akarná a visszaúton lerepíteni a színpadról. Kiyoharu addigra már feszült volt, üvöltözött mindenkivel, földhöz vágta a mikrofont, de a bandatársa egy szó nélkül tűrte a kirohanásait, megszokták már. Még nem lőtte be magát.

 

Én a színpad szélén álltam, figyeltem a próbát, ahonnan ő elrohant. Belém ütközött, nem tudtam időben kitérni előle. Káromkodott, majd megtorpant egy pillanatra, megragadta a karomat, és maga után rángatott, egészen az öltözőig.  - Segítesz nekem, ugye? — kérdezte fátyolos hangon. - I-igen, persze. Miben kellene segítenem, Kiyoharu-san? — Becsukódott mögöttünk az öltöző ajtaja, majd megfordult, és egyre közeledett felém, én pedig az ajtónak hátráltam. Felemelte az egyik kezét, megtámaszkodott vele a fejem mellett, közel hajolt, az alkoholszagú lehelete az arcomat súrolta, majd a másik kezével ráfordította a kulcsot a zárban. - Először is meg kell ígérned, hogy erről senkinek se fogsz beszélni. Ez titok. Még akkor is titok, ha sokan tudnak róla, érted? Tőled nem tudhatja meg senki. Így is van elég ellenségem.  - Ígérem — nyögtem. - Nekem nagyon remeg a kezem, segítened kell, különben a mai koncertet képtelen lennék végigcsinálni — mondta.  Tehát a drog. Mindenki tudott róla, de általában diszkréten intézte, sose láttuk, ahogy belövi magát.

Kis tasakot meg egy pipának látszó fém dolgot vett elő, és a kezembe nyomta őket. - Öntsd bele a kristályokat a pipába, és hozd ide, kérlek. — Öngyújtót vett elő a kabátja zsebéből, én pedig engedelmesen a kezébe adtam a pipát, amiben ártalmatlanul csillogott a sok kis szürke kristály. Ő a kezembe nyomta az öngyújtót, és hátradőlt a székén. — Gyújtsd meg.

Egészen közel kellett hajolnom hozzá, a combjaink egymást súrolták, miközben fölötte állva meggyújtottam az öngyújtót, és a pipa alá tartottam a tüzet. A kristályos anyag lassan hevülni kezdett, és apró, pattogó hang kíséretében, furcsán ködlőn elpárolgott a pipából. Kiyoharu mélyet szippantott, behunyta a szemét, lent tartotta a füstöt, és végül hátravetett fejjel fölém fújta a maradékot.  - Ohhhh, a crack egy zseniális találmány. Csak egy perc kell, és máris istennek érzem magam tőle — mondta, majd ujjaival végigszántotta a haját, megigazgatta a ruháját, és egy ideig nézte magát a tükörben. — Kár, hogy nem tart sokáig...

Elindult kifelé, én pedig a nyomában loholtam. Kinyitotta az ajtót, majd hirtelen visszafordult hozzám.
- Maradj itt. Ha vége ennek a nyomorult koncertnek, bulizunk. Ha van kedved hozzá.
- Persze, szívesen — mondtam. Már csak azért is örültem a lehetőségnek, mert így megúszhattam a bepakolást. 
Még sosem buliztam a bandával, a koncertek után mindig külön ünnepeltünk a roadokkal. Nagyon szerettem volna kettesben maradni Kiyoharuval. Nem rémített meg a drog, volt valami végtelenül vonzó a bágyadt tekintetében, a fátyolos hangjában, abban a mozdulatban, ahogy beszívta és kifújta a füstöt a pipából. A közelében akartam lenni, ameddig csak engedte.

 

Másfél óráig ültem az öltözőjében, és úgy vártam, mintha az első randimra készülnék éppen. Hiába sulykoltam az agyamba, hogy ez csak egy buli, semmi több, egy apró gesztus a sztártól, akinek őriztem a titkát, mégis annyira akartam, hogy valami több, valami más történjen aznap éjjel.

Nevetés visszhangzott a folyosón, lábdobogást hallottam, tehát vége volt a koncertnek. A szívem a torkomban dobogott, alig vártam, hogy belépjen az ajtón. Kattant a zár, hátrálva lépett az öltözőbe, még búcsúzóul váltott pár szót valakivel, majd hirtelen megfordult a tengelye körül, és rám mosolygott.
- Kölyök! Mi is a neved?
- Tooru. Niimura Tooru. — Nem szerettem a nevemet, nem akartam, hogy így hívjon. Volt valami varázslatos abban, ahogy kiejtette a száján azt a szót, hogy kölyök, nekem címezve, újra elnevezve általa.
- Mit csináljunk? — kérdezte, aztán ledobta a földre a kezében lévő papírokat, levetette a nedves pólóját, majd a lehető legtermészetesebben indult el a szomszédos zuhanyzó felé, és közben ledobálta magáról a maradék ruhát is. Mire az alsó lekerült volna róla, elnyelte a fürdőszoba. Onnan kiabált ki nekem, de alig hallottam a zuhany csobogó hangjától, amit mond. — Szedjünk fel fangirlöket, és dugjuk meg őket itt? Vagy vigyük fel őket a szállodába? Ide bármikor bekopoghat valamelyik szervező. De hát kit érdekel? Láttak már meztelen nőket ők is.

Mikor kilépett a zuhanyzóból, teljesen meztelen volt, a bőre nedvesen csillogott, és a vizes haját szárítgatta egy törölközővel. Nyeltem egy nagyot, és próbáltam leplezni a zavaromat, de képtelen voltam levenni róla a tekintetemet. Ő a törölköző miatt nem láthatta, hogy figyelem, mégis egy pillanat alatt megállt a keze a levegőben, leengedte a törölközőt, és rám szegezte a kicsit gúnyos, átható tekintetét. 
- Te rám vagy indulva? — kérdezte hirtelen, majd elmosolyodott, én pedig mélységesen elpirultam.
- Tessék? — Úgy akartam tenni, mint aki nem is érti, mire gondolhat, de ennyivel nem tudtam lerázni. Már késő volt. Mégis észrevette, hogy figyeltem.
- Nézd, kölyök, ismerem ezt a tekintetet. Azok a lányok szoktak így nézni, akik azt szeretnék, hogy megbasszam őket. Rebegtetik a szempillájukat, és úgy tesznek, mintha én lennék a szőke herceg a meséjükben, pedig csak a farkam domborulatát vizsgálgatják a nadrágomban, és arról fantáziálnak, hogy mit lehetne kezdeni vele. 
- Én-én nem vagyok buzi. — Valóban komolyan is gondoltam, amit mondtam. Addig soha még csak eszembe sem jutott, hogy le szeretnék feküdni egy férfival. Kiyoharu volt a kivétel.
- Én sem. Na és? Ki mondta, hogy az vagy? A szex, az csak szex. Minek ideológiai korlátokat szabni neki, hogy kivel csinálja az ember? Minek mellé csapni egy csomó képtelenül érzelgős indokot, mikor a fele csak szánalmas önhazugság?

Biztos voltam benne, hogy menekülőre kellett volna fognom a dolgot, és a legokosabb lett volna még akkor szabadulni, de megfagyott bennem a vér, halálsápadtan álltam előtte és reszkettem. Leült a székére, szétvetette a lábait, meztelen volt, de a meztelenségét büszkén viselte, tudta magáról, hogy mennyire vonzó. Nem a teste, hanem valami több annál. 
- Vetkőzz le — parancsolt rám. Tétovázva mértem végig magamat, és iszonyatosan lassan fordultam meg, hogy elhagyjam az öltözőt, de a hangja megállásra késztetett. — Azt mondtam, vetkőzz le.

 

Reszketve fordultam vissza, majd — mint a kígyó tekintetétől megbabonázott egér — engedelmeskedtem a kívánságának. Levettem a ruháimat, gyűlt a halom a földön, én pedig száműztem a gondolataimat, mert képtelen lettem volna megküzdeni velük. Gépiesen mozdultam, az ő parancsai szerint, majd mikor minden ruha lekerült rólam, leküzdöttem a vágyat, hogy az addigra már félig merev farkamról tudomást vegyek. 
- Gyere ide — mondta a szokásosnál is lágyabb hangon. Mikor megálltam előtte, végigsimította az oldalamat, elidőzött a csípőcsontomon, és a tekintetével lassan, kimérten itta a testem látványát. — Ülj az ölembe.

A combjának feszültem, teljes súlyommal ránehezedtem, és olyan közel csúsztam hozzá, amilyen közel csak tudtam. Megkapaszkodtam a nyakában, körülfontam a karjaimmal, és valamilyen merőben ismeretlen ösztön miatt megcsókoltam. Ő is átölelt, még közelebb vont magához, és ahogy a merevedésem a hasának feszült, felnyögtem, megtörve a csókunkat. 
- Állj fel, fordítsd rá a kulcsot a zárban, én meg hozok síkosítót — utasított.

Mire visszafordultam, ő már az öltözőasztalnál állt, egyik kezében egy tubussal, a másikban meg egy apró fiolával. 
- Ezt úgy hívják, hogy poppers, ne aggódj, nagyjából legális. Segít lazítani, különösen a végbeled izomgyűrűit. És egészen biztos vagyok benne, hogy szükséges lesz rá, mert nem leszek finomkodó. — Ezzel az egyetlen mondatával annyira beindított, amennyire az emberileg lehetséges volt. Képtelen lettem volna nem elképzelni, ahogy nekidönt az öltözőasztalnak, és engem is megdug, mint a rajongólányokat szokta. Hetekig hallgattam az ajtó előtt elsuhanva, ahogy a lányok nyögtek és visítottak, és akkor azt képzeltem, hogy mindez velem történik, erre tessék, a valóság mintha az álmaimat másolta volna.

 

Odasétáltam hozzá, ő pedig elkapott, heves és mohó volt, úgy csókolt, mintha ő volna a ragadozó, én meg a vacsorája, majd a karjába vett, és felültetett az öltözőasztalra. A hátam a hideg tükörnek vetettem, ő pedig síkosítót csepegtetett a farkamra, és néhányszor végigsimította, majd a mutatóujjára is kent egy keveset, és az ánuszom zárt gyűrűjét kezdte simogatni. A másik kezével ütemesen simogatott, így szinte észre se vettem, ahogy az első ujjával belém hatolt. Aztán kicsit később eltűnt bennem még egy ujj, majd még egy, és kezdtem megfeszülni, fájt az addig ismeretlen élmény, ösztönösen próbáltam tőle szabadulni.
- A fiola... Törd fel és szippants belőle — mondta elfúló hangon, én pedig engedelmeskedtem neki. A fogával feltépte egy óvszer csomagolását, és magára görgette a gumit.
A fájdalom elmúlt, és addig ismeretlen, delíriumszerű boldogság borult rá a tudatomra. Tökéletesen passzív voltam, de a legcsodálatosabb élmény volt a tudat, hogy belém hatolt, a tükörnek támaszkodva egyre gyorsított tempóban mozgott bennem, az egymásnak csapódó bőrünk csattogása, és a síkosítótól csúszós farkam hangjai belevesztek a nyögéseinkbe. Az orgazmus hirtelen jött, de ismeretlenül intenzív volt, úgy éreztem, hogy kicsit belehalok az érzésbe. Ő egyre gyorsított a tempón, majd rám borult, beleharapott a nyakszirtembe, hogy a bőrömben haljon el a nyögése. 
Ahogy múlt a szer hatása, éreztem, hogy fáj a fenekem, elzsibbadt a karom, a csípője köré font lábam reszket, az öltözőasztal kemény és kényelmetlen, a saját ondóm félreérthetetlenül ismerős szaga betölti a szobát, és kezd rászáradni az izzadság filmrétegével együtt a bőrömre. Elkezdte keresni a ruháit a földön, dobott nekem egy rakás papírtörlőt, ő is letisztogatta magát, aztán mindketten felöltöztünk, ő pedig taxit hívott a koncertteremhez. A kihalt folyosókon zajtalanul suhantunk végig, már csak néhányan maradtak a munkások közül a helyszínen, hogy a szemetet eltakarítsák, vagy a banda felszerelését bepakolják a másnap reggeli induláshoz készen a turnébuszba.

A saját szobájába kísért a szállodában, nem akarta, hogy azonnal visszamenjek a srácok közé a szállásunkra. Biztos voltam benne, hogy nem a társaságomra vágyik, hanem csak segítség kell neki. Kezdett rajta kiütközni a józanodás miatti feszültség, úgyhogy amikor a szobájába értünk, rögtön a bőröndjében kezdett kutatni, hogy megtalálja a diszkréten elrejtett kokainját. Miközben ideges remegéssel előkapta a kis tárcát a rejtett tárolóból, kiszórt az ágyra mindenféle tablettát, amik elsőre nyugtatóknak tűntek, mert átlagosnak látszó levélbe voltak belecsomagolva, volt nála apró műanyag zacskókban másfajta tabletta is, aztán észre vettem valami egészen furcsát. Színes kis papírok voltak, olyanok, mint egy-egy bélyeg, csak sokkal apróbbak és szebbek. 
- Ez mi? — kérdeztem.
- Instant álom, belső utazás, retúrjegy a mennybe vagy a pokolba. Szeretnéd? — Bólintottam, ő pedig az ujjbegyére tapasztott egy színes kis papírt. — Egészen biztos vagy benne? Ez nem csak feldob vagy ellazít, ez megnyitja a tudatodat.
- Igen, akarom — válaszoltam kicsit reszkető, rekedt hangon. Kidugtam a nyelvem, ő ráhelyezte a bélyeget, feltapadt a szájpadlásomra. Éreztem, ahogy az enyhe félelemtől kiszárad a szám, és az apró, molekuláira oldódó papírdarab is fojtogatott. 
- Ezután már semmi sem lesz ugyanolyan. Itt leszek melletted, és vigyázok rá, te csak utazz, kölyök.

Akkor még fogalmam se volt róla, hogy mennyire igaz, hogy az LSD után már semmi sem ugyanaz. Csak fel-alá jártam a szobában, segítettem neki elszívni egy következő adag cracket, amitől hamar megnyugodott, harmonikusság vált minden mozdulata. Vártam a hatást, és egyszer csak beütött.

 

Felerősödött az ideges zúgás a fülemben, aztán a sötét szobába szűrődő fények keltek önálló életre. Leírhatatlanul különös volt, biztos voltam benne, hogy minden egy, a realitás fölött, az érzékelésen túl minden ilyen, a tárgyak élnek, a dimenziók száma végtelen, és én hirtelen mindet láttam, mintha millió új érzékszervem lenne, mintha az idegszálaim rácsatlakoznának a külvilágra.

 

A tükör előtt álltam, és Kiyoharu harapásának helyét simogattam, a tükör széle reszketett és belefolyt szoba sötétjébe, a sebem pedig lilásvörösen izzó üreggé változott. Aztán a tükörképem elmosolyodott, és az ujjait beleakasztotta a bőrömbe, majd letépte magáról a vonásaimat. Nem volt alatta semmi. Az arcomhoz kaptam, de a semmit markoltam. Sikítottam, de nem volt hangom. Nem volt fülem, ami halljon, nem volt szemem, ami lásson, csak ideges vibrálás voltam, feloldódtam a semmiben.

 

Kiyoharu ott volt velem, valahonnan messziről éreztem, hogy segíteni akar, de nem tudta áttörni a magam köré vont burkot. Embriópózban kuporogtam a földön, és megszületett bennem valaki más. Mint a lárvából kikelt rovar, letisztogatta magáról a születés mocskát, és elfoglalta a helyét az agyamban. Én voltam ő is, mégis ketten voltunk már a tudatomban, és a régi énem harcolt a helyéért, de alul maradt, el kellett hallgatnia, mert az új jövevény erősebbnek bizonyult.

Nyolc órán keresztül feküdtem öntudatlanul. Csak sokkal később jutott eszembe, hogy mi is történt azalatt az idő alatt a valódi világban, amitől elvágott az LSD. Akkor már egy autóban ültem, és Kiyoharu felé suhantam a nagyjából üres, éjszakai autópályán, délnyugat felé, Tokiótól távolodva.

Először pánikolt, valószínűleg elrontottam a saját tripjét, de a crack csak rózsaszín szűrő a valóságra, nem okoz hallucinációkat. Így hamar ott termett mellettem, átölelt, káromkodott, csókolt és kérlelt, amikor látta, ahogy összeomlik a tudatom. A sikításom hangjára néhányan bekopogtak, de nem engedte be őket a szobába, majd rövid idő után a bandatársa, Hitoki jelent meg az ajtó előtt, és ellentmondást nem tűrően ráparancsolt Kiyoharura, hogy nyissa ki az ajtót. Ott talált, amint a földön kuporgok, Kiyoharu pedig beemelt az ágyába. Hitoki először néma csodálkozással nyitotta ki a száját, de nem szólt semmit, inkább rázárta az ajtót maga mögött. Ő is leült az ágyam szélére, és rettegve nézte a félelemtől torzuló arcomat.

- Kiyoharu, mit adtál a srácnak? — kérdezte nyugodt hangot erőltetve magára.
- Csak egy bélyeget — mondta, miközben a pulzusomat vizsgálta. Az ujjait a csuklóm köré tekeredő indáknak éreztem és beleborzongtam az érintésébe.
- Te nem vagy normális, baszd meg! — üvöltötte. Túl éles volt a hang, a fülemre tapasztottam a kezemet. — LSD-t adtál egy tizenéves kölyöknek, hogy megdughasd? És ha valami baja lesz?! Kórházba viszem.
- Dehogy viszed kórházba. Te teljesen megőrültél? Ezért lecsuknak — mondta rezignált nyugalommal Kiyoharu.
- De nézz már rá, teljesen készen van. Mi van, ha valami komolyabb baja lesz...
- Nyugodj már le, Hitoki, a kölyöknek hallucinációi vannak, a legrosszabb rémálmait látja éppen. Ezt úgy hívják, hogy badtrip. Elmúlik. Ilyen mindenkivel megesik néha. Én is sírtam már egy sarokba kuporodva, és az anyámért könyörögtem, annyira durva volt az élmény. A saját agyába zárt rémálmokat szabadította rá a világra, mindent teljesen reálisan érzékel, ezért van ilyen rossz állapotban, de nemsokára elmúlik az egész.
- És ha nem? És ha meghal, vagy megőrül, le kell fogni, te meg becrackezve még a saját lábadon megállni se vagy képes?! — Hitoki felpattant, és az idegességtől reszketve elindult az ajtó felé.
- Nem lesz semmi baja. 
- Csinálj, amit akarsz, de ez a te felelősséged, érted?! Én innentől olyan, mintha itt se lettem volna, mintha nem tudtam volna semmiről. Egyedül maradtál. Nem csak egy gyerek életével játszol, hanem a banda jövőjével is, és ha ez kitudódik, én esküszöm neked, hogy kiverem belőled a szart is. Le fogsz szokni, van rá fél éved, különben ki foglak dobni a bandából — ordította, majd becsapta maga mögött az ajtót. 
- A banda én vagyok — kiáltotta utána Kiyoharu. 
- Régen talán te voltál, de azóta eldrogoztad az ép eszedet — zárta le a témát Hitoki, majd a lépéseinek nehéz, dübörgő hangjai elhaltak a folyosó csendjében.

Órák teltek el, kettesben maradtunk, én még mindig csak keveset érzékeltem a külvilágból, de már nem is próbáltam küzdeni a hallucinációk ellen. Kiyoharu levetkőztetett, bebújt mellém az ágyba, a meztelen bőrünk egymáshoz ért, a fejemet a mellére vonta, hogy közvetlen közelről halljam a szívdobogását, és az éjszaka folyamán meggyónta nekem minden bűnét, minden gyengeségét. Nem akarta, hogy halljam, nem akarta, hogy hallja bárki is, de istenben nem hitt, neki nem gyónhatta meg mindazt, amit elkövetett, vagy el akart követni. Maradtam neki én, a félig megszületett, és a félig meggyilkolt.

 

Reggel tértem magamhoz. Nem tudom, aludtam-e éjszaka, de a világ csak reggelre tisztult ki, én pedig végtelenül fáradt voltam, és fájt a szemembe tűző bágyadt napfény. Ő is ébren volt, engem figyelt, ahogy lassan magamhoz térek.
- Jobban vagy már? — Végigsimította a homlokomon az izzadságtól nedved tincseket.
- Igen. — Idegenül csengett a hangom, nem ismertem rá.
- Láttad a privát poklod tegnap. Nézz rám! — fordított maga felé — Most megtanultad egy életre, kölyök, hogy sose bízz az olyan gonosz emberekben, mint én vagyok. Az ilyen emberek elveszik a gyerekkorod, az ártatlanságod, és minden mást is, ha hagyod.

Elvett, de adott is. Kettészakadtam, de az új énem volt a művész, aki mindig is lenni akartam. Egyszerre gyűlöltem és imádtam érte Kiyoharut, hogy ezt tette velem, mert fájt a szétszakítottság, de csak emiatt a fájdalom miatt éreztem, hogy élek.

***

 

A flashback után felhívtam. Reszkettem, úgy éreztem, megőrülök, és hiába tudtam, hogy nem tud majd vigaszt nyújtani, mégis rá volt szükségem, egyedül rá. 
- Kölyök... - Végtelenül távoli volt a hangja, biztos voltam benne, hogy éppen egy másik dimenzióban utazik, távol tőlem. Csak remélni mertem, hogy felfogja, amit mondok neki.
- Hol vagy most? — Kis csönd állt be, csak az egyenletes légzését hallottam a vonalban.
- Valamilyen... motelben — mondta végül.
- Merre?
- Mindjárt megkérdezem. — Félretette a kagylót, csak távolról jövő mozgolódást hallottam. - Hol vagyunk?
- Ne rugdossál már, hülye fasz! Mi az, hogy hol vagyunk? — A nő idegesen és bágyadtan mordult rá Kiyoharura. Tehát társasága volt, újfent drogos kurvákkal múlatta az idejét.
- Hol van ez a tetves motel? Meg egyáltalán mi a neve? — Kiyoharu hangjában a legminimálisabb feszültség sem vibrált, halálosan nyugodt volt.
- Hotel Hybiscus, a Tokyo Tower-en túl, Meguro felé, 40 kilométerre Tokyo-tól — mondta zavartan a nő.
- Hallottad a hölgyet... - szólt bele a telefonba.
- Odamegyek. Várj meg ott — mondtam, és csak reménykedni mertem benne, hogy megvár majd. Az egész világon ő volt az egyetlen, akire szükségem volt abban a pillanatban. Ha megint eltűnt volna előlem, képtelen lettem volna megbirkózni az emlékek súlyával. 

Fejezet végéhez tartozó megjegyzések:

2009-ben született. N-nek és a Nine Inch Nails Perfect Drug című számának hála az ihletért.

» Vélemény







Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2022