Rising Sun ~ j-pop/j-rock * visual kei/oshare kei * k-pop/k-rock * tw-pop/tw-rock and dorama fanfiction
figyelmeztetés!
Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.

Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.

Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.

Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.

rising sun


ajánló


csevegőfal

1. Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.
2. A chatbox nem blog!
Ellenkező esetben a hozzászólást törlöm, az íróját pedig bannolom.




születésnap


Sok boldogságot kívánunk! ^^


az oldal őre

évforduló
 Birthday List

Gratulálunk!


pályázat


Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap


eseménynaptár

2016



köszöntő


Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!

Ajánlott böngésző: Mozzila Firefox


Az oldal Facebook csoportja:


Random idézet


♫♪


Távol maradni a másiktól nem egyszerű - kinek ezért, kinek azért nem megy. Ezúttal Ryoga szeretne ismét közel kerülni ahhoz, akit szeret, de akárhogyan próbálkozik, valamiért sosem sikerül neki. A kérdés még mindig az, hogy valójában miért nem.

Ryoga [BORN] x Kouki [D=Out] ( vs. Tsuzuku [Mejibray] )
Ryoga POV, halvány(abb) OOC.



- Beszélned kellene vele.
Tomo jobbról, a hátam mögül suttog a fülembe. Összerezzenek, mert megijesztett, és mert rajta kapott, ahogy leselkedtem. Pont azután leselkedtem, aki után nem kellett volna.
- Nem értem, miért - fordulok meg nyugodtan, mintha semmi sem történt volna.
- Ki fogsz futni az időből, hamarosan minden megváltozik itt.
- Nincs mondandóm neki - vonom meg a vállam.
- Ryou...
- Nem fogom elrontani a boldogságát.
- Honnan tudod, hogy boldog? - kérdezi Tomo egyszerre.
- Állandóan nevet - felelem egyszerűen. - Nézd - intek a fejemmel a hátam mögé -, most is.
- És ez szerinted azt jelenti, hogy boldog? - vonja fel Tomo a szemöldökét.
- Mégis mi mást jelentene? - kérdezek vissza. - Láttad te már őket együtt?
- Nem - rázza meg a fejét Tomo. - Én csak veled láttam együtt. És még emlékszem rá, milyen volt akkor - mondja, aztán egyszerűen csak faképnél hagy.

Én meg mosolyogva tűröm, ahogy Yasuno odarángat a tömegbe, beállít pont az óriás mellé, aztán vagy ezredszerre is elismétli, hogy ma este már nem húzhatjuk ki magunkat a közös fotó alól.
- És ne viselkedjetek már úgy egymással, mint az idegenek! - kiálltja, mire én legbelül felordítok.
Torkom szakadtából, mint egy gyerek, akinek nagyon fáj, de ha el kellene mondania, mégis mi, akkor csak még jobban ordítana. Így hát grimaszolok, valahogy úgy, ahogy csak én tudok, Yasuno pedig egyszerre elhúzza a telefont az arca elől.
- Ne szórakozz, Ryoga! Ezer éve ismeritek egymást, nehogy már nehezedre essen egy fotó! Na, karold át szépen, vagy valami!
Valami... Na, az tényleg lesz. Életük eddigi legkellemetlenebb fotója, ahol én az óriást karolom át, ő pedig zavarában csak annyira képes, hogy felmutassa a hüvelykujját, mintha minden rendben lenne.

A valóság azonban az, hogy semmi sem sincs rendben. Sem a fotó, amit Yasuno végül csak posztol, sem én, sem pedig az, hogy az egész este nevető óriás, az a végtelenül boldog ember, aki mellette lett belőle, úgy néz vissza rám a telefonom képernyőjéről, mint aki alig várja, hogy véget érjen élete legkellemetlenebb pillanata. És ezért nincs igaza Tomónak. Pont ezért nem kell nekem vele beszélnem, egyáltalán a közelébe sem kell mennem, mert ha máshogy nem is, de ezzel még jót tehetek vele. Egyszerűen csak ki kell osonnom a világából, ahogy beosontam oda, és akkor... Akkor tényleg minden rendben lesz.

Ebbe a rendbe pedig beletartozik az is, hogy Tsuzut egy halom goffris papír felett találom a lakásban.
- Vettem neked is - motyogja teli szájjal, mikor leülök mellé.
- Ez kedves tőled - mondom neki, és már keresem is a szememmel a még egyetlen bontatlan és épen maradt darabot, de...
- De aztán megettem azt is - mosolyodik el.
- Gondoltam - mosolyodom el én is. - Akkor végeztél? Kidobhatom a szemetet?
– Végeztem - bólint, aztán lenyeli az utolsó falatot is. - Ahogy az itt éléssel is.
Megáll a kezem a levegőben. Éppen a halom fölött, éppen mielőtt még rámarkolhatnék, és értetlenül állok a tény előtt, hogy egyik pillanatról a másikra egy kellemes koncertes estéből életem legpokolibb estéje lett.
- Tessék?
- Kiköltözöm.
- Miért? - kérdezem ismét.
- Hogy az óriás beköltözhessen.

Hirtelen nem értem, mi történik. Miért ment el ma este mindenkinek az esze, miért jön nekem mindenki az óriással, és egyáltalán, miért hiszik azt, hogy nekünk beszélnünk, fotózkodnunk, sőt mi több, összeköltöznünk kellene.
- Szakítottunk, nem emlékszel? - kérdezem Tsuzut.
- Nem szakítottatok. Legalábbis te vele biztosan nem - rázza a fejét.
- Mi a fenéről beszélsz? - emelem fel a hangom, mert tényleg, de tényleg kezdem elveszteni a fonalat.
- Jó, oké - köröz egyet a kezével -, szakítottatok, vagyis te szakítottál vele, de hogy a fejedben még mindig vele élsz egy párkapcsolatban, az is biztos.
- Hogy mi? - nézek rá értetlenül.
- Az, hogy nyolc hónapja élek itt, de még egyszer sem keféltünk.
- És ez azt jelenti, hogy én még fejben nem szakítottam vele? - kérdezek vissza ismét.
- Akkor mondom másként. Áll a farkam, kefélünk?
Tsuzu rám mosolyog, én pedig visszamosolygok rá. Mindketten tudjuk, hogy elvesztem, és innen már nincs visszaút, bármennyire is szeretném azt. Belecsúsztatom az ujjaimat a hajába, megkapaszkodom a tarkójában, aztán magamhoz húzom az arcát, hogy megcsókolhassam. És ő hagyja, mert tudja és érti, hogy mi fog történni ezután.
- Segítsek pakolni? - kérdezem hát, miután elválunk egymástól.
Ő pedig bólint, hogy igen, és ezzel valóban kezdetét veszi a legrosszabb rémálmom: az, amelyikben beszélnem kell az óriással, mielőtt még végleg megváltoznak a dolgok.

- És mégis mit mondjak neki? - kérdezem persze az egyetlen embert, akire ilyen helyzetekben számíthatok.
Vagy egyáltalán bármikor is számíthatok, még akkor is, ha már annyi ballépést követtem el életemben, hogy azt tíz másik embernek is nehéz lenne a hátán cipelnie és megoldania, nemhogy neki egyes egyedül.
- Talán kezdhetnéd az igazsággal? - kérdez vissza, mintha ez lenne a világ egyszerűbb dolga.
- Akkor soha többet nem fog velem szóba állni - állapítom meg.
- Ez igaz - bólint Tomo. - De legalább végre azért fog rád haragudni, amit tettél, és nem azért, amit nem.
- És szerinted meg fogja majd érteni? - kérdezem.
- Azt, hogy egyedül döntöttél a kettőtök kapcsolatáról, és hogy még esélyt sem adtál neki arra, hogy megbeszéljétek? Ezt most komolyan kérdezed, Ryou?
- Akkor... Akkor talán nem is kellene beszélnem vele. Már így is utál - vonom meg a vállam.
Tomo leteszi a kezéből a papírhalmot, aztán összehúzza a szemöldökét, pont úgy, mint amikor nagyon, de nagyon elcseszett módon viselkedem éppen, és amikor legszívesebben egyszerűen csak behúzna nekem, hogy végre észhez térjek.
- Tartozol neki az igazsággal. Vesztenivalód nincs, ahogy mondtad, így is utál már, ez nem fog változni. Csak annyi, hogy ezentúl valószínűleg még olyan kellemetlen fotókat sem lesz hajlandó csinálni veled, amit nemrég volt szerencsénk látni - mondja aztán ahelyett, hogy valóban arcon ütne.
Én pedig azt kívánom, bárcsak egyszer tényleg inkább megverne ahelyett, hogy mindig az orrom alá dörgöli, mennyire nem nekem találták ki az emberi kapcsolatokat.

Amik aztán csak még jobban összegubancolódnak minden egyes este, miközben Yasuno újra és újra elkeseredett kísérletet tesz arra, hogy legalább egy elfogadható képet készítsen rólam és az óriásról, aki már csak tűr. Nevet, ahogy csak ő tud, és tűri, ahogy Yasuno úgy parancsolgat nekünk, mint a cirkuszi majmoknak, aztán mikor elkészül az ezredik kép is, úgy tűnik el mellőlem, mintha ott sem járt volna, és én hiába kapok vagy szólok utána, ezt az elkeseredett kísérletet még annyi siker sem koronázza, mint Yasunóét.
Így hát végül talán két hét is eltelik, mire Tomo megelégeli a helyzetet, és a segítségemre siet.
- Mit szólnátok később egy sörhöz?
Persze a választ gyakorlatilag meg sem várja, máris elkezd minket terelgetni, mint az eltévedt bárányokat, aztán végül úgy intézi, hogy az óriás és én pont egymás mellett kapjunk helyet a bárban. Majd pedig mint aki jól végezte a dolgát, velünk szemben ülve elkezd az óriás felé biccentgetni, hogy tessék, itt az alkalom, megkaptad, hát használd is.

Mégis Kouki lesz az, aki először megszólal kettőnk közül:
- Minden oké Tomónál? - kérdezi aggódva.
- Nem vagyok benne biztos - rázom meg a fejem, miközben az egész testem beleremeg ebbe az egyetlen válaszba.
Nem csak azért, mert hozzám szólt és nekem hozzá kellett szólnom, hanem azért is, mert jó ideje nem volt már ilyen közel hozzám. Érzem minden egyes rezdülését, azt, ahogy a levegőt veszi, ahogy felnevet, mikor Reika és Kazuki összevesznek az ülésrenden, aztán azt, ahogy ismét elhallgat egy pillanatra. Megkeményednek a vonásai, a szeme sem nevet már többé, majd mint aki egy mély, téli álomból ébredt éppen, kissé felém fordítja a fejét.
- És nálad? - kérdezi alig hallhatóan. - Minden oké?
Szívem szerint rávágnám, hogy nem, semmi sem oké. Sem az, hogy Tsuzu kiköltözött, sem az, hogy hamarosan minden megváltozik itt, sem pedig az, hogy nekünk előtte talán még beszélnünk kellene. Vagyis inkább nekem beszélnem kellene vele - rólunk, róla, rólam.
- Igen - bólintok végül. - És te? Jól vagy?
- Jól leszek - feleli egyszerűen, kurtán, aztán elfordul tőlem.
És a következő pillanatban már minden figyelmét Reikára fordítja. Majd pedig egyesével mindenki másra, csak rám nem, és én hiába nézek kétségbeesetten Tomóra, ezen már ő sem tud segíteni.

Végül persze elmenekülök. Egyszerűen csak kimentem magam a beszélgetésből, az asztaltársaságból, és valami nagyon fontos és azonnal megírandó üzenetre hivatkozva meg sem állok egészen a bár melletti kis beugró részig. Hogy aztán a sötétbe bújva, majd cigarettát gyújtva végül ne írjak senkinek, csak ismét bokán rúgjam magam azért, hogy még ennyi év után is képtelen vagyok úgy viselkedni, ahogy minden más emberi lény. Képtelen vagyok megszólalni, képtelen vagyok visszakérdezni, hogy egyáltalán mit értett azalatt, amit mondott, és képtelen vagyok legalább arra a pár percre megnyerni a figyelmét, amíg elhadarom neki azt, amit valószínűleg már amúgy is tud: sokkal elcseszettebb vagyok annál, mint amennyivel bármelyikünk is számolt. És persze alighogy eddig eljutok gondolatban, alighogy a cigarettám végére érek, nyitódik, majd csukódik mellettem a tolóajtó, az óriás pedig mintha csak érezné, hogy pont a sötét beugróban találtam meg a helyem, felém néz egy pillanatra, mielőtt még sietősen megindulna az utcán.

- Mikor? - kiáltok utána, magam sem tudom, honnan szedve a bátorságot.
- Tessék? - fordul vissza meglepődve.
- Azt mondtad, jól leszel. De mikor? Még ma este, miután hazaértél? Vagy holnap? Egy hét múlva? - kérdezem.
- Azt nem tudom - rázza meg a fejét.
- De jól leszel? Egyszer biztosan?
- Egyszer biztosan - bólint, aztán int, és már fordul is el tőlem.
Én viszont nem tudom végignézni, ahogy ismét magamra hagy; egyszerűen nem bírok egy helyben állni, nézni a távolodó hátát és nem utána rohanni. Így hát lódul a lábam is, nemcsak az eszem jár, és egy pillanattal később már egészen mellette haladva próbálom meg tartani a lépést.
- Tényleg jól leszek - mondja, mikor utolérem. - Ígérem.
- De lehet - mondom -, hogy engem az is érdekelne, most még miért nem vagy jól.

Az óriás megtorpan egy pillanatra. Rám néz, egészen elkerekednek a szemei, mintha sem a kérdést, sem azt nem értené, egyáltalán miért beszélek én hozzá, aztán összeráncolja a homlokát. Úgy, mikor van valami a nyelve hegyén, csak nem tudja, egyáltalán kimondja-e, vagy egyáltalán megérteném-e.
- Igen? - kérdezek azonnal rá, abban bízva, hogy így legalább halad majd valamerre a beszélgetés.
- Mi igen? - kérdez vissza meglepődve.
- Mondani szeretnél valamit, tudom.
- Tudod? - néz rám még mindig úgy, mintha életében először látna.
- Ismerlek - vonom meg a vállam. - Így nézel, amikor mondanál valamit, de mégsem teszed, mert úgysem érteném. Vagy legalábbis szerinted nem érteném.
- És igazam lenne? - kérdez újra.
- Valószínűleg - bólintok. - De talán... Talán tehetnél egy próbát.
- Mi ütött beléd? - hőköl hátra, mintha egyáltalán nem értené, mi történik éppen.
És az igazság az, hogy ezt már én sem értem. Miért nem válaszol az óriás, vagyis inkább miért nem válaszol az egyszerű kérdéseimre, és miért kéreti még magát, amikor pontosan tudja, hogy nekem mindez - az egész eddigi beszélgetés, az utánarohanás, a kérdések és minden, ami ma este eddig történt - mekkora erőfeszítésembe telnek. Mert ez a srác, aki annyira töri magát, hogy gyakorlatilag már két kézzel kapaszkodik a bokájába, hogy egy tapodtat se mozdulhasson nélküle, nem én vagyok. Sosem voltam, és talán sosem leszek.
- Hazakísérsz? - kérdezi aztán teljesen váratlanul.
- Nem szeretnék zavarni - rázom meg a fejem, szinte egyszerre.
- Ryou! - szól aztán rám, tőle szokatlanul erélyesen.
- Igen?
- Hazakísérsz.
És ennyi. Az óriás nem kér vagy kérdez többet, egyszerűen csak elindul a metróállomás felé és elvárja, hogy kövessem. Én pedig engedelmeskedem neki.

Egészen a lakásáig nem szólunk többet egymáshoz. Ott aztán ő azonnal vizet forral a teának és az instant rámennek, majd mikor mindkettő elkészül, leül velem szembe az asztalhoz.
- Beszéljek, és majd egyszer közbeszólsz, hogy elmond, amit szeretnél, vagy elmondod egyszerre? - kérdezi.
- Egyszerűbb lenne, ha először elkezdenél beszélni valamiről - állapítom meg.
Így hát ő belekezd. Valahogy úgy, ahogy régen szokott, ugyanazzal a lendülettel és mosollyal, amit már annyiszor láttam, és amit talán még ma is látnék, ha nem játszottam volna el még az utolsó utáni esélyemet is nála. És pont ezért nekem nincs sem kedvem, sem szívem félbeszakítani őt, hanem csak hagyom és hallgatom, közben pedig elfogy az instant rámen, aztán a tea, végül észrevétlenül még a nap is: éjjel kettő is elmúlik, mire észbe kapok, és az órára nézek.
- Mennem kell - állapítom meg hirtelen.
- Menned kell? - kérdez vissza, mintha nem lenne benne biztos, hogy igazam van.
- Későre jár - mondom neki, aztán már fel is ugrom az asztaltól, de ő hirtelen a kezem után kap.
- Nem szóltál közbe. Közbe kellett volna szólnod.
- Én... - kezdenék el magyarázkodni, de aztán eszembe jut, hogy igazából teljesen felesleges lenne így tenni. - Ne haragudj, csak... hiányzott már a hangod.
- És még? Mi hiányzott még?

Azt, hogy mi hiányzott még, végül inkább megmutatom neki. Vagy talán inkább ő mutatja meg mindkettőnknek, mert alighogy én lehajolok hozzá, ő magához húz, és alighogy én megcsókolom egyszer, már csókol is vissza még egyszer. Úgy kap utánam, mintha az elmúlt nyolc hónap meg sem történt volna, mintha sosem lettünk volna külön, csak éppen annyira, míg ők vagy mi az országot jártuk, és végül úgy botladozunk el az ágyig, mintha még az is mindegy lenne, hogy az asztalon, vagy éppen a padlón csináljuk. És aztán valóban az is lesz. Mindegy, hogy hol, az is, hogy miért, de leginkább talán az, hogy egyáltalán van-e értelme, mert alighogy róla lekerül a póló és rólam a nadrág, én már csak szeretek. Úgy, mint a legelején, mikor még minden figyelmét Ibuki kapta, aztán a közepén, mikor csak mi ketten voltunk, majd a végén, mikor hirtelen hárman lettünk egy lakásban.

Az óriás szeretet azonban csak éppen addig tart, míg mindketten el nem megyünk. Akkor aztán elfordul tőlem az ágyban, mintha megbánta volna, hogy ide jutottunk, és én hirtelen még szerencsétlenebbnek érzem magam, mint eddig valaha.
- Ha ilyen vagy, amikor nem szeretsz, akkor vajon milyen lehetsz, amikor szeretsz? - kérdezi, én pedig összerezzenek mellette.
Aztán rájövök, hogy igazából már nincs mit vesztenem. Ő már mással boldog, ez pedig csak egy pillanatnyi megingás volt, semmi több a részéről. Egy érzelemmentes, utolsó utáni szex, ami talán csak azért történt meg, mert én túl sokáig maradtam a hangját hallgatva.
- Megmutatom, ha beköltözöl hozzám - felelem hát egyszerűen, gondolkodás nélkül.
- És mi van Tsuzuval?
- Tsuzu elköltözött, hogy te beköltözhess.
- Ez igazán kedves tőle - nevet fel hirtelen. - Azok után, hogy én azért nem költöztem be, hogy ő beköltözhessen...
- Akkor kvittek vagytok - állapítom meg.
- Kvittek akkor leszünk, ha te majd újra engem szeretsz, nem pedig őt.
- Ez azt jelenti, hogy te szeretnéd, ha így lenne?
- Mi a fene van veled, Ryou?

Hogy mi van velem, azt magam sem tudom. Hogy honnan jönnek ezek a mondatok, hogy honnan veszem egyáltalán a bátorságot, amivel ezeket a szavakat így egyszerűen csak kimondom, talán örökké rejtély marad. Az viszont, hogy nyolc hónappal ezelőtt hazudtam neki, mikor azt mondtam, azért szakítok vele, mert már nem szeretem, nem marad az. Mert ez is, mint ma este eddig minden, egyszerűen csak kicsúszik a számon, és pont úgy, mint ahogy arra számítottam, az óriás kidob az ágyból. Aztán a lakásából és az életéből is, valószínűleg örökre.

De Tomo persze azt mondja, várjam ki a végét. Megengedi ugyan, hogy kétségbeessek, megengedi, hogy egy egész napon át a sebeimet nyalogatva otthon üljek, de másnap már azt mondja, nincs sok időnk hátra, úgyhogy legalább addig szedjem össze magam, mielőtt még minden megváltozik. És ebbe az is beletartozik, hogy a következő este Yasuno már ismét az óriás mellé állít. Vagyis inkább csak állítana, ha ezt az óriás hagyná.

Nézem a távolodó hátát, ahogy minden egyes izma megfeszül, mert talán még egy légtérben sem tud meglenni velem, aztán nézem Tomót, aki életében először legalább annyira kétségbeesettnek tűnik, mint én.
- Sajnálom - lép végül oda hozzám, aztán megütögeti egy kicsit a vállam.
- Nincs mit - rázom meg a fejem. - Megérdemlem.
- Ne beszélj hülyeségeket - ellenkezik egyszerre. - Azt érdemelnéd meg, hogy ugyanannyira szeressen téged, mint amennyire te szereted őt.
- Mégis mi értelme lenne, ha úgysem tudom neki kimutatni?
- Biztos vagy benne? - kérdezi.
- Biztos csak abban vagyok, hogy ő már mást szeret.

És ezzel a tudattal, meg azzal, hogy hamarosan minden megváltozik itt, visszatérek ahhoz az énemhez, aki napokon át csak távolról nézi őt - a sarokban áll, és onnan figyeli, ahogy másokkal készít közös fotót, ahogy mindenkihez lehajol, ahogy mindenkire mosolyog és mindenkivel bolondozik egy kicsit, majd tovább áll és újra eljátssza ugyanezt. Csak velem nem, és én képzeletben ezredszerre is megtapsolom az elcseszett énemet - azt, amelyik a párkapcsolati képességeit tekintve egy nagy nulla -, aztán a többieket keresem tömegben, hogy elmeneküljek előle. Meg mindazelől, ami nyolc hónappal ezelőtt történt, mikor azt hittem, mindenkinek úgy lesz a jobb, ha Tsuzu a kezelések után inkább nálam marad, nem pedig egyedül.

- Hé, Ryoga! - kiált azonban felém az ötödik ilyen estén, mintha csak érezné, hogy nem véletlenül indultam az ellenkező irányba, mint amerre ő áll. - Közös fotó?
- Velem? - fordulok vissza meglepődve.
- Veled ma még nem volt, vagy rosszul emlékszem?
- Nem, tényleg nem volt - adok neki igazat.
Aztán valahogyan bebújok a mindig nevető óriás karja alá. Oda, ahol mindig is biztonságban éreztem magam, ahol mindig is a legjobb volt, és ahol szívem szerint életem utolsó percét tölteném, mert nincs annál megnyugtatóbb hely ezen a világon.
- De mosolyogj ám! - húz még közelebb magához, én pedig már majdnem visszamorgok neki, hogy én bizony mindig mosolygok, mikor hatalmába kerít valami furcsa érzés.
- Te tudtad? - nézek rá meglepődve.
- Hogy a grimasz azt jelenti, szeretlek? - kérdez vissza, mire én csak bólintok egyet. - Nem, akkor még nem tudtam. Csak sejtettem.
Hirtelen ijedtebben állok mellette, mint eddig bármikor is, egyszerre éget és tart életben az ölelése, egyszerre menekülnék és húzódnék még közelebb, így aztán a fotó végül még jobb lesz, mint bármi, amit eddig produkáltam.
- Ezt inkább törlöm, ha nem gond - húzza a száját csalódottan, és azonnal le is emeli rólam a karját, hogy mind a két kezével hozzáférjen a mobiljához. - Néha olyan ijesztően grimaszolsz a közös fotóinkon, mintha a hátad közepére sem kívánnál.
- Tudod jól, hogy ez nem így van - sóhajtok fel egyszerre.
- Akkor áll még az ajánlat? - mosolyodik el hirtelen.
- Melyik ajánlat?
- Az, amelyikben én beköltözhetek, te pedig megmutatod nekem, milyen az, amikor szeretsz.
- És mi van a másikkal?
- Elengedett, hogy te megfoghass.

Újabb fotó készül rólunk. Olyan, amin ezúttal mindketten grimaszolunk, mert nálunk a grimasz azt jelenti, hogy szeretlek.




Fejezet végéhez tartozó megjegyzések:

Kedves olvasó, remélem, tetszett, és örülnék, ha hagynál pár szót magad után. ^_^







Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2016