Barátkozni nem egyszerű - kinek ezért, kinek azért nem
megy. Ezúttal Kouki szeretne közelebb kerülni valakihez, de
akárhogyan próbálkozik, valamiért sosem sikerül neki. A
kérdés még mindig az, hogy valójában miért nem.
- A felvétel után találkozhatnánk, elhívnálak egy
italra...
Mosolyogva mondja ugyan, de rá nem jellemző bizonytalansággal,
a válaszomat pedig nem várja meg, azonnal eltűnik a hátam
mögül a tükörben. Nem tudom eldönteni, ez most kérés,
kérdés vagy inkább kijelentés volt, ezért szükségem van
egy-két percre, mire ráveszem magam arra, hogy egyáltalán
visszanézzem a képeket, amiket az imént készítettem a
telefonommal, és inkább azokkal foglalkozzak helyette.
Csak magamról akartam képet, a blogra, de Tomo felbukkant az
ajtóban, a hátam mögött állva mosolygott vissza rám a
tükörben, aztán... valahogyan idekerült ő is. Így most van
egy fotóm magamról a tükörben, van egy Tomóról és
magamról, és van egy olyan, ahol már hárman állunk. Én
pedig valamiért pont a harmadikom mosolygok a legjobban - fogjuk
rá, hogy Tomo miatt.
Elszívok egy cigit, mielőtt kitweetelem. Nem akarom, hogy
elhamarkodott döntés legyen, Kouki miatt intimebbnek érzem,
mint az átlag képeket, amiket kiteszek magamról, de végül
meggyőzöm magam. Először kirakom a Tomósat, aztán a
hármasat, hadd lássa mindenki, milyen jól szórakozunk együtt
a rádióműsor kezdete előtt - minden más pedig, ami a
képeken nem látszik, csak én érzem, megmarad nekem. Aztán
már mehetek is, mert mi kezdünk a felvételen, így arra már
nem is jut időm, hogy Tomóval megbeszéljem, mit mondott nekem
Kouki, mikor már csak ketten álltunk a tükör előtt.
A mi részünk gyorsan lemegy, alig kezdődik el, máris vége
van, és mire váltjuk egymást, már arra gondolok, hogy talán
nincs is mit megbeszélni Tomóval. Talán egyszerűen csak le
kellene lépnem, ma már így is túl sok volt belőle azzal a közös
képpel, és végül tényleg Tomónak lett igaza: nem tesz jót
nekem, amikor közel vagyunk egymáshoz. Már most bánom, hogy
kiraktam a képet, és már előre bánom azt is, hogy ma este
ezt a képet nézve fogom magam otthon leinni. Egyedül, nem
vele, és még csak nem is a közelében.
- Hova készülsz? - ránt ki Tomo a gondolataim közül.
- Haza - vágom rá.
- De...
- Nincs de. Kouki azt mondta, elhívna egy italra. Le kell
lépnem, mielőtt még végeznek.
- Ha elhívna, akkor talán meg kellene várnod - jegyzi meg.
- Miért beszél ma mindenki feltételes módban? Ez megint
valami egyezményes jel, amit értenem kellene? - emelem fel a
hangom és vágom le a táskámat az asztalra.
Aztán rájövök, hogy ezt most kicsit túlreagáltam. Tomo nem
tehet arról, hogy nekem nem tesz jót Kouki közelsége, sőt,
ő igazából mindvégig tartotta bennem a lelket... Csak azt nem
értem, hogy akkor most miért változott meg a múltkori
véleménye. Mit tud már megint, amit én nem, és miért áll
már megint az ő pártján az enyém helyett?
- Mondj egy okot, mi a fenéért akarna velem megint találkozni
azok után, hogy múltkor egy szó nélkül otthagytam? -
kérdezem tőle végül.
- Nézd, Ryou... - kezd bele, nekem pedig leesik, hogy Tomo
komolyan tud valamit.
Őt már ismerem, mint a rossz pénzt, ő már nem ver át.
Lehet, hogy az embereken általában elcsúszom, de rajta már
csak ritkán.
- Te tudsz valamit - adok hangot a felismerésemnek. - Mit tudsz?
- Nem az én dolgom ezt elmondani - rázza a fejét. - De talán
ha elmennél vele egy italra, akkor...
- És ha nem mennék el vele? - váltok én is feltételes
módra.
- Akkor tudatná veled máshogy. Neki úgysem tudod befogni a
száját - vonja meg a vállát.
- Szóval azt mondod, most kellene elmennem vele?
Tomo nem felel, csak bólint, én pedig nem kérdezek többet,
csak leülök a legközelebbi székre és megjegyzem magamnak: a
feltételes mód valójában kijelentőt takar.
Hosszúnak tűnik az a fél óra, amíg Koukira várok.
Borzasztóan hosszúnak, és közben többször is megfordul a
fejemben, hogy addig kéne még lelépnem, amíg mindenkivel
körbepacsizik, de ahogy minden ember után engem keres a
szemével, rám mosolyog és int, hogy csak még egyet, azzal
eléri, hogy mégis maradok. Várok rá, mint jó kutya a bolt előtt,
és ha nem érezném magam már így is totál idiótának,
talán még csaholnék is hozzá. Fogalmam sincs, hogyan vesz rá
erre, hogyan lehet egyetlen mosoly elég ahhoz, hogy én is
mosolyogjak, mint egy barom, és hogyan éri el mindig, minden
egyes rohadt alkalommal, hogy újra és újra megalázkodva az
akarta előtt porig égessem magam, de el kell ismernem, nagyon
jól csinálja. Már-már jobban, mint ahogy én szoktam
menekülni előle, és ahogy én tudom magyarázat nélkül
faképnél hagyni őt.
- Indulhatunk? - lép mellém pont akkor, amikor már valóban
majdnem feladom.
- Mintha eddig rám kellett volna várni... - morgok magam elé,
de már csak későn esik le, mit is csinálok.
Azonnal rá kapom a tekintetem, de ahelyett, hogy Kouki szeme
villámokat szórna, úgy mosolyog rám, ahogy csak a közeli
barátaira szokott. Nem a pacsizós, mindenkivel haverkodós
mosoly ez, hanem az, ami Ibukinak és Reikának jár, és az,
amelyik Mina hülyeségeire a válasz. És én annyira
belefeledkezem ebbe az egy mosolyba, hogy én is önkéntelenül
ezt teszem, aztán pedig annyira zavarba hozom ezzel magamat,
hogy jobbnak látom, ha inkább visszahúzom a fejem a
csigaházamba és egyáltalán nem nézek rá, ha nem muszáj.
- Sokkal helyesebb vagy, amikor mosolyogsz - jegyzi meg.
- Te meg sokkal helyesebb vagy, amikor be nem áll a szád,
úgyhogy akár... - intek neki, mert most határozottan jól
esne, ha a kis semmiségeiről hadarna ahelyett, hogy velem
foglalkozna, neki pedig szerencsére nem is kell több, azonnal
belekezd.
Míg elérünk a legközelebbi szimpatikus helyig, az elmúlt
nagyjából három hetéről mindent, de szó szerint mindent
megtudok, méghozzá másodpercre pontosan. Persze én nem jutok
szóhoz, de igazából nem is lenne mit mondanom: vagy
koncerteztem, vagy videojátékoztam, vagy ittam és Tsuzuval
lógtam, és mindegyiket azért, hogy addig se rá gondoljak.
Amikor meg éppen volt egy kis szabadidőm - afterpartitól és
többiektől mentes -, akkor inkább aludtam, mert sosem voltam
az a típus, aki huzamosabb ideig bírja napi három-négy óra
alvással. Úgyhogy míg Kouki minden részletet pontosan
elmesél, én csak ballagok mellette az utcán és hümmögök
néha egyet-kettőt, hogy tudja, még én is élek. Aztán mikor
megtetszik neki egy hely, megkérdezi ugyan, hogy én mit szólok
ahhoz, ha itt innánk, de a választ ezúttal sem várja meg -
már helyettem is rendel, mire én egyáltalán belépek a
kocsmába.
Ahogy vele szemben ülök és hallgatom a még kimaradt
utolsó három nap élménybeszámolóját, azon gondolkozom,
mégis mi a fenéért vett rá engem erre Tomo. Ennek így semmi
értelme; Kouki nem úgy néz ki, mint aki valami nagyon fontosat
szeretne velem megbeszélni, én pedig csak telítődöm az
emlékekkel, a mosolyokkal és nevetésekkel, mindazzal, amit
megoszt velem és amire majd később gondolhatok, miközben ő
vidáman éli az életét a párjával, és ez így... nekem
egyáltalán nem jó. Nem tetszik és nem szeretnék benne részt
venni, továbblépni próbálok, nem pedig még jobban
belekeveredni, nem akarom magam majd ilyen mihaszna emlékek
miatt nyomorultul érezni, és nem akarom, hogy újra és újra
emlékeztessen arra, mennyire elcseszett vagyok.
- Min gondolkodsz? - hallom meg hirtelen valahol a tegnapelőtt délután
és a tegnap reggel között félúton. - Úgy elmerengtél...
Mosolyogva, finoman kérdezi, és valahogy úgy képzelem, hogy a
barátnőjét is ezzel a hangsúllyal szokta kérdezni, de aztán
rájövök, hogy már megint hülyeségéken jár a fejem és ez
sem lesz az a pillanat, amikor végre a szemébe mondom, hogy
rajtad. Te jársz a fejemben a folyamatosan, senki más, bárhol
vagyok, bármit csinálok és bárki van éppen mellettem.
- Semmin - hazudom.
- Sosem mondasz el nekem semmit - hajtja le a fejét hirtelen,
és inkább a söréhez beszél helyettem. - Te annyi mindent
tudsz rólam, én meg szinte semmit rólad.
- Hidd el, éppen eleget tudsz rólam - húzom a szám, majd
hátradőlök és összefonom a karjaimat a testem előtt.
Amennyire csak lehet, távol kell őt tartanom magamtól.
- Én nem így gondolom - mond ellent azonnal. - Én csak annyit
tudok rólad, hogy egyre jobban magadba zárkózol, és már
egyáltalán nem érzed magad jól akkor, amikor valami céges
közös program van. Nem tudom eldönteni, hogy ez miért van.
Miért érzed magad jobban másokkal, mint velünk? - kapja fel
hirtelen a fejét és néz a szemembe.
- Másokkal? - húzom össze a szemöldököm.
- Igen - bólint. - Például Tsuzukuval.
Hirtelen még a levegő is megfagy körülöttem. Nem tudom, mit
tud rólunk, de ahogy kiejti a nevét, szinte biztos vagyok
benne, hogy érzi, több van a közös koncertek utáni fotók
és tweetek mögött, mint amennyi első ránézésre tűnik. És
fogalmam sincs, hova szeretne mindezzel kilyukadni, de abban
biztos vagyok, hogy amíg haverként emlegetem Tsuzut, semmi
olyan nem kerül elő, amiről én pont vele szeretnék a
legkevésbé beszélgetni.
- Hogy jön most ide Tsuzu? - döbbenek meg látványosan, és
ezúttal komolyan hálát adnék azért, ha most szépen
belekezdene és vagy egy fél óráig nem hagyná abba a
mondandóját, vagyis egészen addig, amíg kiderül, mit tud és
honnan.
- Szerintem... - akad meg egy pillanatra rá nem jellemző módon.
- Szerintem nem tesz jót neked, hogy ennyit vagytok együtt.
- Tsuzuval? - kérdezek ismét.
- Igen, vele.
- De hát Tsuzu baromi jó fej! És annyit lehet vele
hülyéskedni... Minden marhaságban benne van - nevetem el
magam, mire Kouki arca... Kouki arca rándul egyet.
- Kicsit azért vigyázhatnál vele - vált hirtelen hangszínt
és visszatér ahhoz a kedvesen mosolygós Koukihoz, akit a
barátnője mellé képzelek.
Mintha az egész közjáték meg sem történt volna, ismét
ugyanaz az ember ül velem szemben, aki elől legszívesebben
menekülnék, de annyira gyenge vagyok, hogy ma nem tudok csak
úgy felállni és ezt megtenni. Szükségem van még pár
percre, pár kedves emlékre róla, hogy kihúzzam egy darabig,
és bár továbbra sem értem, Tomo mit tud, amit én nem, és mi
az oka annak, hogy nekem ma el kellett jönnöm vele inni, de...
igazából nem is érdekel. Beérem a további mosolyokkal,
nevetéssel, koccintással és Kouki soha véget nem érő
mondandójával.
Aztán alig egy órával azután, hogy elválunk az utcán,
hirtelen furcsa érzésem támad. Mintha ismét átsiklottam
volna valami fontos felett, valami olyasmi felett, amit észre
kellett volna vennem és meg kellett volna értenem, de ahogy
visszajátszom az estét, az egyetlen elem, ami zavar, az Tsuzu.
Miért hozta fel és miért mondta, hogy vigyázzak vele? Miért
zavarja az, hogy milyen kapcsolatom van vele és miért nem
kérdez egyenesen, ha tud valamit? Mi a gond Tsuzuval, amit Kouki
lát, de én nem?
Végül úgy döntök, ez már megér annyit, hogy írjak
Tomónak. Ő pedig nem hazudtolja meg önmagát, azonnal hív is.
- Igazán hívhatnál egyszer végre már magadtól is -
dörmögi a túloldalról.
- Nem szeretek telefonálni.
- De azért mindig felveszem, mikor visszahívlak - jegyzi meg.
- Az más - morgok vissza neki.
- Szóval? Mi történt?
- Azt mondta, vigyázzak Tsuzuval, meg hogy nem tesz nekem jót,
hogy ennyit vagyunk együtt - foglalom össze egy mondatban.
- Igaza van. Tényleg nem tesz neked jót és vigyáznod kellene
vele. Tsuzuku nem egy angyal.
- Nem értem, mi bajotok van Tsuzuval. Velem normális. Meg
különben is, tudod, milyen nehezen barátkozom... Akkor miért
baj, ha végre sikerül? - védem az utolsó mentsváramat.
- Csak nem éppen a legjobb emberrel. Nézd, Ryou... - kezd bele,
én pedig sóhajtva hátradőlök, mert már megint kezdi. -
Lehet, hogy szerinted jó fej és lehet vele hülyéskedni, és
ez így is van, amíg az ember párszor együtt koncertezik
velük. De hidd el nekem, Tsuzuku nem az a típus, akire bármit
is lehet építeni. Építs inkább valaki olyanra, aki hosszú
távú kapcsolatokra is képes.
- Például rád?
- Például - helyesel. - Vagy például Koukira. Ő is van
annyira jó fej, mint Tsuzu. Vele is jól érezheted magad,
ráadásul annyi közös programunk van velük...
Megrágom magamban Tomo szavait. Aztán lenyelem, mert hogyan is
építhetnék egy olyan emberre, aki már rég felépítette
valaki mással az életét!? Hosszú távra választani úgy,
hogy engem nem választanak viszont, értelmetlen lenne és csak
engem tenne tönkre. Ha csak egyszer-egyszer kell vele együtt
lennem, azt kibírom, azzal nincs gond, de ha mindig ott lenne...
az nem menne. Már így is több a céges közös program, mint
amennyi kellene, és... És itt esik le nekem, hogy Tomo egy
követ fúj Koukival.
- Ő is a közös programokkal jött. Hogy nem érzem jól magam
rajtuk; nem érzem jól magam veletek - mondom Tomónak.
- És szerinted ez mit jelent? - kérdez vissza.
- Nem tudom, mit jelent, én nem beszélem a ti
virágnyelveteket, feltűnhetett volna már! - emelem fel a
hangom. - Halvány lila gőzöm sincs, miért olyan rohadt fontos
ez most neki!
- Talán féltékeny.
Tomo hihetetlenül halkan és nyugodtan mondja, szinte csak
suttogja a túloldalról, én mégis úgy kapom el a fülemtől a
mobilt, mintha beleüvöltött volna. És kell vagy két
sóhajnyi idő, mire egyáltalán képes vagyok visszahúzni a
telefont és visszakérdezni:
- Féltékeny? - suttogom vissza.
- Azt hiszem, ezt a szót szokták használni arra az emberre,
akinek nem tetszik az, ha valaki mással szemmel láthatóan
jobban érzed magad, mint vele.
- Féltékeny? - kérdezek vissza ismét.
- Igen, Ryou, féltékeny.
- De ő... Hogyan... Miért? - préselem ki magamból a szavakat.
- Tudod, Ryou, a féltékenységnek rengeteg mozgatórugója
lehet... Szerelem, barátság, tehetség...
- De ő... Nem... Mármint... Barátnő - rázom a fejem. - Akkor
csak a barátság lehet... De...
- Figyelj, Ryou! - szól közbe. A hangja megváltozik, hirtelen
sokkal keményebbnek és határozottabbnak hallom, mint eddig
bármikor, én pedig még levegőt sem merek venni, csak várom,
hogy mondja, amit szeretne. - Mielőtt leteszem a telefont,
elmondok még valamit, amit ezek szerint te nem tudsz. Nem lepődöm
meg rajta, hogy amíg a homokba dugtad a fejed, addig a lényeges
információk elsuhantak feletted, de akkor most ezt a részt is
tisztázzuk. A többit pedig, kérlek, próbáld meg egyedül
rendbe tenni magadban. Rendben?
- Rendben - bólintok rá, mert igazából nincs más
választásom.
Aztán hallom, ahogy Tomo egy nagyot sóhajt, és valamiért én
is ugyanezt teszem - rossz érzésem van. Nagyon rossz.
- Koukinak... - szólal meg végül nyugodtan - már hetek óta
nincs barátnője. Szakítottak.
És ezzel Tomo, ahogy ígérte, azonnal bontja is a vonalat.
Tsuzu talán az egyetlen, aki visszaír a "Beszélnünk
kell!" üzenetemre ahelyett, hogy felhívna. Nem azért,
mert ő is utál telefonálni, hanem azért, mert éppen
elfoglalt, és csak addig érdekli az én bajom, míg leírja,
hogy egy óra múlva, mire talán befejezi a piálást a
többiekkel, hol tudnánk esetleg találkozni. Én pedig ezúttal
komolyabban veszem a feltételes módot, összekapom magam,
aztán gyakorlatilag azonnal útnak indulok, hogy addig se az
üres négy falat bámuljam otthon, hanem kiszellőztessem a
fejemet a friss levegőn.
Általában nem szoktam túlgondolni a dolgokat. Mármint
semmi olyat, ami az emberekhez és a kapcsolatok bonyolult
hálójához köthető, mert tudom, hogy egyrészt esélyem
sincs, másrészt Tomo megoldja helyettem. De most nincs Tomo,
magamra hagyott az egésszel, kivonta magát alóla és
széttárta a kezeit, pedig pontosan tudja, hogy egyedül...
képtelen vagyok értelmezni, mit jelent az, hogy Koukinak már
nincs barátnője és Kouki talán féltékeny. Távol akartam
tartani magam tőle, nem még jobban belezavarodni, viszont a
szívem most mégis úgy kalapál, mintha ki akarna ugrani a
helyéről. És képzeletben egy másik életet látok magam előtt,
egy újat, amiben nem csak én kapaszkodom Kouki nyakába, hanem
ő is kapaszkodik belém.
Aztán azonnal le is zuhanok a magas lóról, mikor Tsuzu
pofán röhög.
- És te komolyan bekajálod, hogy úgy féltékeny? - nevet, sőt,
hahotázik. - Hogy hirtelen rájött, mennyire odavan érted, és
csak úgy lazán félredobta a hetero életét érted?
- Miért? Az... Az olyan elképzelhetetlen? - kérdezek vissza,
miközben olyan picire húzom magam össze, amilyenre csak tudom.
És megpróbálok nem túl csalódott képet vágni.
- Ne vágj ilyen fancsali arcot, mert a végén még itt
mindenféle szépet és jót kell neked hazudnom az esti
szexért! - pöccinti le a hamut a cigije végéről. - Most
komolyan, Ryou... felőlem lehetsz naiv, nekem nem ártasz vele,
magadnak viszont fogsz, ha így folytatod.
- Szóval akkor...
- Szóval akkor, ha engem kérdezel, csak azért fúj rád, mert
nem tud megközelíteni. Az a srác mindenkivel pacsizik, naná,
hogy ideges lesz, ha valakit nem kap meg. De ez még nem jelenti
azt - támaszkodik az asztalra és hajol közelebb hozzám -,
hogy mostantól a farkakra bukik. Vagy legalábbis bi lett.
Féltékeny, az lehet...
- Na! Hát ez az! - csattanok fel, mire Tsuzu megrázza a fejét
és ismét elneveti magát.
- De nem rám és arra, amit körülbelül fél óra múlva
csinálni fogunk a lakásodban. Arra féltékeny, hogy velem
szóba állsz, vele meg nem.
Veszek egy mély levegőt és igazat adok neki. Elvégre Tomo is
azt mondta, hogy a féltékenységnek rengeteg mozgatórugója
lehet, és ha Kouki helyébe képzelem magam... akkor Tsuzu
beletalált. Itt vagyok én, a kis törpe, az egyetlen a cégből,
aki inkább menekül előle, mint a hóna alá a bújik, az
egyetlen, aki félbeszakítja a soha véget nem érő mondandóját,
és az egyetlen, aki faképnél hagyja piálás közben. Nem az
érdekli, ki jut be a gatyámba és mikor, hanem az, hogy ki jut
be a magánszférámba, ahova neki nincs bejárása, és ettől
viszket a tenyere. Ráadásul Kouki... már ránézésre sem az a
típus. Még binek sem menne el, nemhogy valakinek, akinek pont
én tetszem.
- Körülbelül fél óra? - kérdezek vissza sóhajtva.
- Lehet kevesebb is - vonja meg a vállát Tsuzu, és nekem nem
is kell több, azonnal lehúzom a maradék sört, hogy minél előbb
indulhassunk.
Nem vagyok ilyen. Az emberek szoktak használni engem, nem én
őket, és sosem voltam az a típus, aki a farka után ment
valami felsőbbrendű helyett. Sosem, mert igazából sosem volt
rá szükségem. Mindig volt mellettem valaki, amikor pedig nem,
akkor pont azért nem, mert egyáltalán nem is volt rá
igényem. Tsuzu az első, akit tényleg csak kihasználok, és ő
talán pont ezért van velem. Élvezi, vagy éppen ő is azt csinálja,
amit én - menekül a valóság elől -, fogalmam sincs, mert
gyakorlatilag sosem beszélgetünk. Csak hülyülünk, vedelünk,
kefélünk és mint most is, útban a lakásom felé versenyt
futunk. Amiben én határozottan vesztésre állok egészen
addig, amíg Tsuzu bele nem ütközik valakibe.
- Elné... Oh, helló, szépfiú! - lép egyet hátra és méri
végig... Koukit!?
- Hát te? - szalad ki belőlem meglehetősen sután.
- Én... Ööö... Izé... Én... csak...
- Na, mi van, elvitte a cica a nyelvedet? - kezdi el kóstolgatni
azonnal Tsuzu.
- Akkora szerencse sosem ér minket, ne is reménykedj - nevetem
el magam, aztán jövök csak rá, hogy ezt talán nem hangosan
kellett volna. - Bocs, én nem...
- Volt egy kis dolgom errefelé - vág közbe és húzza ki
magát Kouki.
- Velünk tarthatnál egy italra... - szólal meg Tsuzu
mosolyogva, mire én lendületből bokán rúgom -, de... hát,
látod, Ryou szerint éppen nem alkalmas.
Esküszöm, mindjárt tökön is rúgom! Nem elég, hogy
kellemetlen helyzetbe hoz pont Kouki előtt, még fel is hívja
rá a figyelmét. És most már hiába magyaráznám itt neki,
hogy ez nem az volt, aminek látszott, és nem is az van, amire
most biztosan gondol, hanem...
- Öhm... - húzza össze a szemöldökét Kouki, aztán elkezd a
mutatóujjával összevissza hadonászni az orrom előtt. - Nekem
most mennem kell.
Tsuzu persze innentől egészen a lakásomig felváltva
röhög azon, hogy Kouki mekkora egy idióta, és hogy én
mekkora egy idióta vagyok. Meg is jegyzi, hogy tulajdonképpen
megérdemelnénk egymást, és már majdnem sajnálja is, hogy
nem hoztuk haza magunkkal, mert kettőnk kínlódását minimum
annyira élvezte volna, mint a szexet velem. Én pedig már
majdnem azt sajnálom, hogy inkább a kárörvendését
választottam, mint a szenvedést Koukival, de a végén mégis
ugyanoda jutunk, ahova szoktunk: az ágyba. Tsuzu abbahagyja a
nevetést és csak rám koncentrál, azonnal elfeledtet velem
mindent, ami ma történt, és én nem győzöm ezt meghálálni
neki. Ma minden úgy történik, ahogy ő kívánja, annyiszor,
ahányszor ő szeretné, és addig, amíg ő bírja. Szükségem
van arra, hogy átvegye az irányítást a gondolataim felett,
és szükségem van arra, hogy a végkimerülésig csináljuk -
pontosan addig, hogy már gondolkodni se legyen erőm, csak
aludni.
Aztán reggel, vagy nevezzük inkább délutánnak, Tomo
hívása ébreszt. Tsuzu már nincs mellettem - valószínűleg
lelépett az első napsugár felbukkanásakor. Először
megpróbálok úgy tenni, mintha nem zavarna, hogy csörög a
mobilom, de Tomo tizedik próbálkozása után feladom.
- Fontos? - nyögöm a telefonba.
- Nem, csak éppen a telefonbetyárkodást választottam unaloműzőnek
- gúnyolódik azonnal. - Szerinted?
- Jó, oké, bocs, mondjad...
- Változott a program, holnap már reggel be kellene jönni az
irodába...
- És ez olyan rohadt fontos? Írhattál volna üzenetet is -
morgok.
- Miért, ha írtam volna, azt elolvasod?
- Persze! - vágom rá.
- Úgy, ahogy felvetted a telefont elsőre?
- Oké, igazad van - húzom a szám. - Reggel mikor?
- Nyolc.
- Meg vagy te húzatva!
- Egyszer kipróbálhatnád Ray módszerét...
- Bagoly mondja verébnek. Te is előbb ugranál le a tizedikről,
minthogy éjfélkor lefeküdj.
- De nekem nincs is bajom a reggel nyolcas munkakezdéssel...
Erre már én sem tudok mit mondani, csak sóhajtok egy nagyot,
hogy érezze: rendben, tudomásul vettem, hajnalok hajnalán
munka van. És tulajdonképpen ennél több időt már nem is
szeretnék a telefonon lógva tölteni vele, de Tomo ahelyett,
hogy köszönés nélkül bontaná a vonalat, átvált munka
utáni csevegésbe:
- Hol voltál tegnap éjjel?
- Itthon - vágom rá.
- Kábé éjfél és egy között - pontosítja a kérdést.
- Tsuzu alatt. Vagy fölött. Vagy előtt. Nem tudom, nem emlékszem,
lehet, hogy akkor még a kocsmában ültünk - mondom
gondolkodás nélkül, aztán leesik, hogy most biztosan vissza
kellene kérdeznem, mi ez a nagy érdeklődés az estémet illetően.
- Miért?
- Csak azért, mert Kouki keresett.
- Kouki? - lepődöm meg. - De hát vele összefutottunk az
utcán pár saroknyi... Ó.
- Óóó bizony - vágja rá azonnal Tomo, időt sem hagyva nekem
arra, hogy rendesen összerakjam magamban a képet. - Elment
hozzád, de nem nyitottál ajtót, úgyhogy felhívott engem,
hátha tudom, merre talál...
- De... Miért? - teszem fel a szokásos kérdést a szokásos
hangsúllyal, Tomo pedig a szokásos módon sóhajt a
túloldalon.
- Talán mert beszélni szeretett volna veled?
- Jó, hát akkor, így járt - vonom meg a vállam.
- Hogyan? - kérdez vissza Tomo.
- Majd felhív vagy ír egy üzenetet, ha annyira fontos, nem?
Én meg majd vagy válaszolok neki, vagy nem. Egyszer csak
megérti végre, hogy feleslegesen ugrál, én nem fogok vele
haverkodni.
- Te, Ryou, figyelj... Elgondolkodtál te egy percre is azon,
amit tegnap este mondtam neked?
- Hogy féltékeny? Meg hogy nincs már meg a csaj? - kérdezek
vissza, mire Tomo helyeselve hümmög egyet a vonal túlsó
végén. - Persze, el. És szerintem Koukinak egyedül az böki a
csőrét, hogy nem vagyunk haverok, semmi több. Ez meg
egyértelműen független attól, hogy éppen van-e barátnője
vagy nincs.
- Tudod, hogy mi a te legnagyobb bajod, Ryou? - kérdezi hirtelen
Tomo.
- Nem - vágom rá egyszerre. - De hallgatom...
- Tisztában vagy vele, hogy nem látod a mozgatórugókat az
emberek viselkedése mögött, mégis egymagadban döntesz
mindenről ahelyett, hogy megkérdeznéd a másikat.
- De én mindig megkérdezek valakit! - csattanok fel. - Vagy
téged, vagy Tsuzut, vagy valakit, aki tudja, mennyire elcseszett
vagyok.
- Így igaz, Ryou. Tsuzut kérdezed vagy engem. De sosem azt,
akit kellene.
- Miért? Kit kellene? - kezdem elveszteni a fonalat.
- A másikat. Koukit. Hogy ő mit szeretne.
- Miért? Ő mit szeretne?
- Megérteni téged.
- Hidd el nekem, Tomo, ő nem engem szeretne megérteni, hanem
azt, hogy miért nem vagyok rajta a haverlistáján - ismétlem
el ezredszerre is, aztán... Aztán azzal, hogy ezt kimondom
hangosan is, egyszerűen csak feladom. - De ha ennyire szeretné,
felőlem megkaphatja, amit akar: legközelebb majd pacsizom vele.
És akkor majd te is meglátod, hogy addig érdekeltem csak,
amíg meg nem kapott - mondom mosolyogva.
Keserű mosoly ez, de legalább mosoly. Kouki szerint úgyis
helyesebb vagyok ilyenkor, mint amikor grimaszolok, és ki tudja,
talán ennyi tényleg elég is lesz neki. Egy mosoly, egy közös
fotó és pár mondat, amitől majd megnyugszik az az óriási
szíve, az én kicsi lelkem pedig újra darabokra törik.
Fejezet végéhez tartozó megjegyzések:
Kedves olvasó, remélem, tetszett, és örülnék, ha
hagynál pár szót magad után. ^_^
Folytatás várható... :)
» Vélemény