köszöntő

Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!


figyelmeztetés!

Kedves Olvasó!

Az oldal használatával tudomásul veszed, hogy:

A Rising Sun (rising-sun.hu) oldalon találkozhatsz olyan tartalommal, amely a 2021. évi LXXIX. törvény ("a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek érdekében egyes törvények módosításáról") hatásköre alá tartozik (a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint homoszexualitást jelenít meg),

és elismered, hogy:
18 év feletti vagy és saját felelősségre folytatod az oldal használatát.

Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.

Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.

Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.

Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.

rising sun

születésnap
Birthday List

Sok boldogságot kívánunk! ^^


évforduló
Birthday List

Gratulálunk!


pályázat


Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap


látogatók
Flag Counter

Friss hírek

Olvasható a 38. fejezet:

Nanami Belle - Amilyenek voltunk

2022.03.09.


Ahogy ígértem, már olvasható is 22(!) rövid, egymástól független theGazettE történet:

sz_rami: Reita/Uruha szösszenetek

2022.03.08.



» Korábbi frissítések...


csevegőfal

Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.


Random idézet


Idézet küldése

♫♪

A grimaszom, és ami mögötte van c. írásom folytatása.

Barátkozni nem egyszerű - kinek ezért, kinek azért nem megy. Ezúttal Kouki szeretne közelebb kerülni valakihez, de akárhogyan próbálkozik, valamiért sosem sikerül neki. A kérdés még mindig az, hogy valójában miért nem. 

Ryoga [BORN] x Tsuzuku [Mejibray] vs. Kouki [D=Out]
Ryoga POV, halvány OOC.


- A felvétel után találkozhatnánk, elhívnálak egy italra...
Mosolyogva mondja ugyan, de rá nem jellemző bizonytalansággal, a válaszomat pedig nem várja meg, azonnal eltűnik a hátam mögül a tükörben. Nem tudom eldönteni, ez most kérés, kérdés vagy inkább kijelentés volt, ezért szükségem van egy-két percre, mire ráveszem magam arra, hogy egyáltalán visszanézzem a képeket, amiket az imént készítettem a telefonommal, és inkább azokkal foglalkozzak helyette.
Csak magamról akartam képet, a blogra, de Tomo felbukkant az ajtóban, a hátam mögött állva mosolygott vissza rám a tükörben, aztán... valahogyan idekerült ő is. Így most van egy fotóm magamról a tükörben, van egy Tomóról és magamról, és van egy olyan, ahol már hárman állunk. Én pedig valamiért pont a harmadikom mosolygok a legjobban - fogjuk rá, hogy Tomo miatt.

Elszívok egy cigit, mielőtt kitweetelem. Nem akarom, hogy elhamarkodott döntés legyen, Kouki miatt intimebbnek érzem, mint az átlag képeket, amiket kiteszek magamról, de végül meggyőzöm magam. Először kirakom a Tomósat, aztán a hármasat, hadd lássa mindenki, milyen jól szórakozunk együtt a rádióműsor kezdete előtt - minden más pedig, ami a képeken nem látszik, csak én érzem, megmarad nekem. Aztán már mehetek is, mert mi kezdünk a felvételen, így arra már nem is jut időm, hogy Tomóval megbeszéljem, mit mondott nekem Kouki, mikor már csak ketten álltunk a tükör előtt.

A mi részünk gyorsan lemegy, alig kezdődik el, máris vége van, és mire váltjuk egymást, már arra gondolok, hogy talán nincs is mit megbeszélni Tomóval. Talán egyszerűen csak le kellene lépnem, ma már így is túl sok volt belőle azzal a közös képpel, és végül tényleg Tomónak lett igaza: nem tesz jót nekem, amikor közel vagyunk egymáshoz. Már most bánom, hogy kiraktam a képet, és már előre bánom azt is, hogy ma este ezt a képet nézve fogom magam otthon leinni. Egyedül, nem vele, és még csak nem is a közelében.
- Hova készülsz? - ránt ki Tomo a gondolataim közül.
- Haza - vágom rá.
- De...
- Nincs de. Kouki azt mondta, elhívna egy italra. Le kell lépnem, mielőtt még végeznek.
- Ha elhívna, akkor talán meg kellene várnod - jegyzi meg.
- Miért beszél ma mindenki feltételes módban? Ez megint valami egyezményes jel, amit értenem kellene? - emelem fel a hangom és vágom le a táskámat az asztalra.
Aztán rájövök, hogy ezt most kicsit túlreagáltam. Tomo nem tehet arról, hogy nekem nem tesz jót Kouki közelsége, sőt, ő igazából mindvégig tartotta bennem a lelket... Csak azt nem értem, hogy akkor most miért változott meg a múltkori véleménye. Mit tud már megint, amit én nem, és miért áll már megint az ő pártján az enyém helyett?
- Mondj egy okot, mi a fenéért akarna velem megint találkozni azok után, hogy múltkor egy szó nélkül otthagytam? - kérdezem tőle végül.
- Nézd, Ryou... - kezd bele, nekem pedig leesik, hogy Tomo komolyan tud valamit.
Őt már ismerem, mint a rossz pénzt, ő már nem ver át. Lehet, hogy az embereken általában elcsúszom, de rajta már csak ritkán.
- Te tudsz valamit - adok hangot a felismerésemnek. - Mit tudsz?
- Nem az én dolgom ezt elmondani - rázza a fejét. - De talán ha elmennél vele egy italra, akkor...
- És ha nem mennék el vele? - váltok én is feltételes módra.
- Akkor tudatná veled máshogy. Neki úgysem tudod befogni a száját - vonja meg a vállát.
- Szóval azt mondod, most kellene elmennem vele?
Tomo nem felel, csak bólint, én pedig nem kérdezek többet, csak leülök a legközelebbi székre és megjegyzem magamnak: a feltételes mód valójában kijelentőt takar.

Hosszúnak tűnik az a fél óra, amíg Koukira várok. Borzasztóan hosszúnak, és közben többször is megfordul a fejemben, hogy addig kéne még lelépnem, amíg mindenkivel körbepacsizik, de ahogy minden ember után engem keres a szemével, rám mosolyog és int, hogy csak még egyet, azzal eléri, hogy mégis maradok. Várok rá, mint jó kutya a bolt előtt, és ha nem érezném magam már így is totál idiótának, talán még csaholnék is hozzá. Fogalmam sincs, hogyan vesz rá erre, hogyan lehet egyetlen mosoly elég ahhoz, hogy én is mosolyogjak, mint egy barom, és hogyan éri el mindig, minden egyes rohadt alkalommal, hogy újra és újra megalázkodva az akarta előtt porig égessem magam, de el kell ismernem, nagyon jól csinálja. Már-már jobban, mint ahogy én szoktam menekülni előle, és ahogy én tudom magyarázat nélkül faképnél hagyni őt.

- Indulhatunk? - lép mellém pont akkor, amikor már valóban majdnem feladom.
- Mintha eddig rám kellett volna várni... - morgok magam elé, de már csak későn esik le, mit is csinálok.
Azonnal rá kapom a tekintetem, de ahelyett, hogy Kouki szeme villámokat szórna, úgy mosolyog rám, ahogy csak a közeli barátaira szokott. Nem a pacsizós, mindenkivel haverkodós mosoly ez, hanem az, ami Ibukinak és Reikának jár, és az, amelyik Mina hülyeségeire a válasz. És én annyira belefeledkezem ebbe az egy mosolyba, hogy én is önkéntelenül ezt teszem, aztán pedig annyira zavarba hozom ezzel magamat, hogy jobbnak látom, ha inkább visszahúzom a fejem a csigaházamba és egyáltalán nem nézek rá, ha nem muszáj.
- Sokkal helyesebb vagy, amikor mosolyogsz - jegyzi meg.
- Te meg sokkal helyesebb vagy, amikor be nem áll a szád, úgyhogy akár... - intek neki, mert most határozottan jól esne, ha a kis semmiségeiről hadarna ahelyett, hogy velem foglalkozna, neki pedig szerencsére nem is kell több, azonnal belekezd.

Míg elérünk a legközelebbi szimpatikus helyig, az elmúlt nagyjából három hetéről mindent, de szó szerint mindent megtudok, méghozzá másodpercre pontosan. Persze én nem jutok szóhoz, de igazából nem is lenne mit mondanom: vagy koncerteztem, vagy videojátékoztam, vagy ittam és Tsuzuval lógtam, és mindegyiket azért, hogy addig se rá gondoljak. Amikor meg éppen volt egy kis szabadidőm - afterpartitól és többiektől mentes -, akkor inkább aludtam, mert sosem voltam az a típus, aki huzamosabb ideig bírja napi három-négy óra alvással. Úgyhogy míg Kouki minden részletet pontosan elmesél, én csak ballagok mellette az utcán és hümmögök néha egyet-kettőt, hogy tudja, még én is élek. Aztán mikor megtetszik neki egy hely, megkérdezi ugyan, hogy én mit szólok ahhoz, ha itt innánk, de a választ ezúttal sem várja meg - már helyettem is rendel, mire én egyáltalán belépek a kocsmába.

Ahogy vele szemben ülök és hallgatom a még kimaradt utolsó három nap élménybeszámolóját, azon gondolkozom, mégis mi a fenéért vett rá engem erre Tomo. Ennek így semmi értelme; Kouki nem úgy néz ki, mint aki valami nagyon fontosat szeretne velem megbeszélni, én pedig csak telítődöm az emlékekkel, a mosolyokkal és nevetésekkel, mindazzal, amit megoszt velem és amire majd később gondolhatok, miközben ő vidáman éli az életét a párjával, és ez így... nekem egyáltalán nem jó. Nem tetszik és nem szeretnék benne részt venni, továbblépni próbálok, nem pedig még jobban belekeveredni, nem akarom magam majd ilyen mihaszna emlékek miatt nyomorultul érezni, és nem akarom, hogy újra és újra emlékeztessen arra, mennyire elcseszett vagyok.
- Min gondolkodsz? - hallom meg hirtelen valahol a tegnapelőtt délután és a tegnap reggel között félúton. - Úgy elmerengtél...
Mosolyogva, finoman kérdezi, és valahogy úgy képzelem, hogy a barátnőjét is ezzel a hangsúllyal szokta kérdezni, de aztán rájövök, hogy már megint hülyeségéken jár a fejem és ez sem lesz az a pillanat, amikor végre a szemébe mondom, hogy rajtad. Te jársz a fejemben a folyamatosan, senki más, bárhol vagyok, bármit csinálok és bárki van éppen mellettem.
- Semmin - hazudom.
- Sosem mondasz el nekem semmit - hajtja le a fejét hirtelen, és inkább a söréhez beszél helyettem. - Te annyi mindent tudsz rólam, én meg szinte semmit rólad.
- Hidd el, éppen eleget tudsz rólam - húzom a szám, majd hátradőlök és összefonom a karjaimat a testem előtt. Amennyire csak lehet, távol kell őt tartanom magamtól.
- Én nem így gondolom - mond ellent azonnal. - Én csak annyit tudok rólad, hogy egyre jobban magadba zárkózol, és már egyáltalán nem érzed magad jól akkor, amikor valami céges közös program van. Nem tudom eldönteni, hogy ez miért van. Miért érzed magad jobban másokkal, mint velünk? - kapja fel hirtelen a fejét és néz a szemembe.
- Másokkal? - húzom össze a szemöldököm.
- Igen - bólint. - Például Tsuzukuval.
Hirtelen még a levegő is megfagy körülöttem. Nem tudom, mit tud rólunk, de ahogy kiejti a nevét, szinte biztos vagyok benne, hogy érzi, több van a közös koncertek utáni fotók és tweetek mögött, mint amennyi első ránézésre tűnik. És fogalmam sincs, hova szeretne mindezzel kilyukadni, de abban biztos vagyok, hogy amíg haverként emlegetem Tsuzut, semmi olyan nem kerül elő, amiről én pont vele szeretnék a legkevésbé beszélgetni.
- Hogy jön most ide Tsuzu? - döbbenek meg látványosan, és ezúttal komolyan hálát adnék azért, ha most szépen belekezdene és vagy egy fél óráig nem hagyná abba a mondandóját, vagyis egészen addig, amíg kiderül, mit tud és honnan.
- Szerintem... - akad meg egy pillanatra rá nem jellemző módon. - Szerintem nem tesz jót neked, hogy ennyit vagytok együtt.
- Tsuzuval? - kérdezek ismét.
- Igen, vele.
- De hát Tsuzu baromi jó fej! És annyit lehet vele hülyéskedni... Minden marhaságban benne van - nevetem el magam, mire Kouki arca... Kouki arca rándul egyet.
- Kicsit azért vigyázhatnál vele - vált hirtelen hangszínt és visszatér ahhoz a kedvesen mosolygós Koukihoz, akit a barátnője mellé képzelek.
Mintha az egész közjáték meg sem történt volna, ismét ugyanaz az ember ül velem szemben, aki elől legszívesebben menekülnék, de annyira gyenge vagyok, hogy ma nem tudok csak úgy felállni és ezt megtenni. Szükségem van még pár percre, pár kedves emlékre róla, hogy kihúzzam egy darabig, és bár továbbra sem értem, Tomo mit tud, amit én nem, és mi az oka annak, hogy nekem ma el kellett jönnöm vele inni, de... igazából nem is érdekel. Beérem a további mosolyokkal, nevetéssel, koccintással és Kouki soha véget nem érő mondandójával.

Aztán alig egy órával azután, hogy elválunk az utcán, hirtelen furcsa érzésem támad. Mintha ismét átsiklottam volna valami fontos felett, valami olyasmi felett, amit észre kellett volna vennem és meg kellett volna értenem, de ahogy visszajátszom az estét, az egyetlen elem, ami zavar, az Tsuzu. Miért hozta fel és miért mondta, hogy vigyázzak vele? Miért zavarja az, hogy milyen kapcsolatom van vele és miért nem kérdez egyenesen, ha tud valamit? Mi a gond Tsuzuval, amit Kouki lát, de én nem?

Végül úgy döntök, ez már megér annyit, hogy írjak Tomónak. Ő pedig nem hazudtolja meg önmagát, azonnal hív is.
- Igazán hívhatnál egyszer végre már magadtól is - dörmögi a túloldalról.
- Nem szeretek telefonálni.
- De azért mindig felveszem, mikor visszahívlak - jegyzi meg.
- Az más - morgok vissza neki.
- Szóval? Mi történt?
- Azt mondta, vigyázzak Tsuzuval, meg hogy nem tesz nekem jót, hogy ennyit vagyunk együtt - foglalom össze egy mondatban.
- Igaza van. Tényleg nem tesz neked jót és vigyáznod kellene vele. Tsuzuku nem egy angyal.
- Nem értem, mi bajotok van Tsuzuval. Velem normális. Meg különben is, tudod, milyen nehezen barátkozom... Akkor miért baj, ha végre sikerül? - védem az utolsó mentsváramat.
- Csak nem éppen a legjobb emberrel. Nézd, Ryou... - kezd bele, én pedig sóhajtva hátradőlök, mert már megint kezdi. - Lehet, hogy szerinted jó fej és lehet vele hülyéskedni, és ez így is van, amíg az ember párszor együtt koncertezik velük. De hidd el nekem, Tsuzuku nem az a típus, akire bármit is lehet építeni. Építs inkább valaki olyanra, aki hosszú távú kapcsolatokra is képes.
- Például rád?
- Például - helyesel. - Vagy például Koukira. Ő is van annyira jó fej, mint Tsuzu. Vele is jól érezheted magad, ráadásul annyi közös programunk van velük...
Megrágom magamban Tomo szavait. Aztán lenyelem, mert hogyan is építhetnék egy olyan emberre, aki már rég felépítette valaki mással az életét!? Hosszú távra választani úgy, hogy engem nem választanak viszont, értelmetlen lenne és csak engem tenne tönkre. Ha csak egyszer-egyszer kell vele együtt lennem, azt kibírom, azzal nincs gond, de ha mindig ott lenne... az nem menne. Már így is több a céges közös program, mint amennyi kellene, és... És itt esik le nekem, hogy Tomo egy követ fúj Koukival.
- Ő is a közös programokkal jött. Hogy nem érzem jól magam rajtuk; nem érzem jól magam veletek - mondom Tomónak.
- És szerinted ez mit jelent? - kérdez vissza.
- Nem tudom, mit jelent, én nem beszélem a ti virágnyelveteket, feltűnhetett volna már! - emelem fel a hangom. - Halvány lila gőzöm sincs, miért olyan rohadt fontos ez most neki!
- Talán féltékeny.
Tomo hihetetlenül halkan és nyugodtan mondja, szinte csak suttogja a túloldalról, én mégis úgy kapom el a fülemtől a mobilt, mintha beleüvöltött volna. És kell vagy két sóhajnyi idő, mire egyáltalán képes vagyok visszahúzni a telefont és visszakérdezni:
- Féltékeny? - suttogom vissza.
- Azt hiszem, ezt a szót szokták használni arra az emberre, akinek nem tetszik az, ha valaki mással szemmel láthatóan jobban érzed magad, mint vele.
- Féltékeny? - kérdezek vissza ismét.
- Igen, Ryou, féltékeny.
- De ő... Hogyan... Miért? - préselem ki magamból a szavakat.
- Tudod, Ryou, a féltékenységnek rengeteg mozgatórugója lehet... Szerelem, barátság, tehetség...
- De ő... Nem... Mármint... Barátnő - rázom a fejem. - Akkor csak a barátság lehet... De...
- Figyelj, Ryou! - szól közbe. A hangja megváltozik, hirtelen sokkal keményebbnek és határozottabbnak hallom, mint eddig bármikor, én pedig még levegőt sem merek venni, csak várom, hogy mondja, amit szeretne. - Mielőtt leteszem a telefont, elmondok még valamit, amit ezek szerint te nem tudsz. Nem lepődöm meg rajta, hogy amíg a homokba dugtad a fejed, addig a lényeges információk elsuhantak feletted, de akkor most ezt a részt is tisztázzuk. A többit pedig, kérlek, próbáld meg egyedül rendbe tenni magadban. Rendben?
- Rendben - bólintok rá, mert igazából nincs más választásom.
Aztán hallom, ahogy Tomo egy nagyot sóhajt, és valamiért én is ugyanezt teszem - rossz érzésem van. Nagyon rossz.
- Koukinak... - szólal meg végül nyugodtan - már hetek óta nincs barátnője. Szakítottak.
És ezzel Tomo, ahogy ígérte, azonnal bontja is a vonalat.

Tsuzu talán az egyetlen, aki visszaír a "Beszélnünk kell!" üzenetemre ahelyett, hogy felhívna. Nem azért, mert ő is utál telefonálni, hanem azért, mert éppen elfoglalt, és csak addig érdekli az én bajom, míg leírja, hogy egy óra múlva, mire talán befejezi a piálást a többiekkel, hol tudnánk esetleg találkozni. Én pedig ezúttal komolyabban veszem a feltételes módot, összekapom magam, aztán gyakorlatilag azonnal útnak indulok, hogy addig se az üres négy falat bámuljam otthon, hanem kiszellőztessem a fejemet a friss levegőn.

Általában nem szoktam túlgondolni a dolgokat. Mármint semmi olyat, ami az emberekhez és a kapcsolatok bonyolult hálójához köthető, mert tudom, hogy egyrészt esélyem sincs, másrészt Tomo megoldja helyettem. De most nincs Tomo, magamra hagyott az egésszel, kivonta magát alóla és széttárta a kezeit, pedig pontosan tudja, hogy egyedül... képtelen vagyok értelmezni, mit jelent az, hogy Koukinak már nincs barátnője és Kouki talán féltékeny. Távol akartam tartani magam tőle, nem még jobban belezavarodni, viszont a szívem most mégis úgy kalapál, mintha ki akarna ugrani a helyéről. És képzeletben egy másik életet látok magam előtt, egy újat, amiben nem csak én kapaszkodom Kouki nyakába, hanem ő is kapaszkodik belém.

Aztán azonnal le is zuhanok a magas lóról, mikor Tsuzu pofán röhög.
- És te komolyan bekajálod, hogy úgy féltékeny? - nevet, sőt, hahotázik. - Hogy hirtelen rájött, mennyire odavan érted, és csak úgy lazán félredobta a hetero életét érted?
- Miért? Az... Az olyan elképzelhetetlen? - kérdezek vissza, miközben olyan picire húzom magam össze, amilyenre csak tudom. És megpróbálok nem túl csalódott képet vágni.
- Ne vágj ilyen fancsali arcot, mert a végén még itt mindenféle szépet és jót kell neked hazudnom az esti szexért! - pöccinti le a hamut a cigije végéről. - Most komolyan, Ryou... felőlem lehetsz naiv, nekem nem ártasz vele, magadnak viszont fogsz, ha így folytatod.
- Szóval akkor...
- Szóval akkor, ha engem kérdezel, csak azért fúj rád, mert nem tud megközelíteni. Az a srác mindenkivel pacsizik, naná, hogy ideges lesz, ha valakit nem kap meg. De ez még nem jelenti azt - támaszkodik az asztalra és hajol közelebb hozzám -, hogy mostantól a farkakra bukik. Vagy legalábbis bi lett. Féltékeny, az lehet...
- Na! Hát ez az! - csattanok fel, mire Tsuzu megrázza a fejét és ismét elneveti magát.
- De nem rám és arra, amit körülbelül fél óra múlva csinálni fogunk a lakásodban. Arra féltékeny, hogy velem szóba állsz, vele meg nem.
Veszek egy mély levegőt és igazat adok neki. Elvégre Tomo is azt mondta, hogy a féltékenységnek rengeteg mozgatórugója lehet, és ha Kouki helyébe képzelem magam... akkor Tsuzu beletalált. Itt vagyok én, a kis törpe, az egyetlen a cégből, aki inkább menekül előle, mint a hóna alá a bújik, az egyetlen, aki félbeszakítja a soha véget nem érő mondandóját, és az egyetlen, aki faképnél hagyja piálás közben. Nem az érdekli, ki jut be a gatyámba és mikor, hanem az, hogy ki jut be a magánszférámba, ahova neki nincs bejárása, és ettől viszket a tenyere. Ráadásul Kouki... már ránézésre sem az a típus. Még binek sem menne el, nemhogy valakinek, akinek pont én tetszem.
- Körülbelül fél óra? - kérdezek vissza sóhajtva.
- Lehet kevesebb is - vonja meg a vállát Tsuzu, és nekem nem is kell több, azonnal lehúzom a maradék sört, hogy minél előbb indulhassunk.

Nem vagyok ilyen. Az emberek szoktak használni engem, nem én őket, és sosem voltam az a típus, aki a farka után ment valami felsőbbrendű helyett. Sosem, mert igazából sosem volt rá szükségem. Mindig volt mellettem valaki, amikor pedig nem, akkor pont azért nem, mert egyáltalán nem is volt rá igényem. Tsuzu az első, akit tényleg csak kihasználok, és ő talán pont ezért van velem. Élvezi, vagy éppen ő is azt csinálja, amit én - menekül a valóság elől -, fogalmam sincs, mert gyakorlatilag sosem beszélgetünk. Csak hülyülünk, vedelünk, kefélünk és mint most is, útban a lakásom felé versenyt futunk. Amiben én határozottan vesztésre állok egészen addig, amíg Tsuzu bele nem ütközik valakibe.
- Elné... Oh, helló, szépfiú! - lép egyet hátra és méri végig... Koukit!?
- Hát te? - szalad ki belőlem meglehetősen sután.
- Én... Ööö... Izé... Én... csak...
- Na, mi van, elvitte a cica a nyelvedet? - kezdi el kóstolgatni azonnal Tsuzu.
- Akkora szerencse sosem ér minket, ne is reménykedj - nevetem el magam, aztán jövök csak rá, hogy ezt talán nem hangosan kellett volna. - Bocs, én nem...
- Volt egy kis dolgom errefelé - vág közbe és húzza ki magát Kouki.
- Velünk tarthatnál egy italra... - szólal meg Tsuzu mosolyogva, mire én lendületből bokán rúgom -, de... hát, látod, Ryou szerint éppen nem alkalmas.
Esküszöm, mindjárt tökön is rúgom! Nem elég, hogy kellemetlen helyzetbe hoz pont Kouki előtt, még fel is hívja rá a figyelmét. És most már hiába magyaráznám itt neki, hogy ez nem az volt, aminek látszott, és nem is az van, amire most biztosan gondol, hanem...
- Öhm... - húzza össze a szemöldökét Kouki, aztán elkezd a mutatóujjával összevissza hadonászni az orrom előtt. - Nekem most mennem kell.

Tsuzu persze innentől egészen a lakásomig felváltva röhög azon, hogy Kouki mekkora egy idióta, és hogy én mekkora egy idióta vagyok. Meg is jegyzi, hogy tulajdonképpen megérdemelnénk egymást, és már majdnem sajnálja is, hogy nem hoztuk haza magunkkal, mert kettőnk kínlódását minimum annyira élvezte volna, mint a szexet velem. Én pedig már majdnem azt sajnálom, hogy inkább a kárörvendését választottam, mint a szenvedést Koukival, de a végén mégis ugyanoda jutunk, ahova szoktunk: az ágyba. Tsuzu abbahagyja a nevetést és csak rám koncentrál, azonnal elfeledtet velem mindent, ami ma történt, és én nem győzöm ezt meghálálni neki. Ma minden úgy történik, ahogy ő kívánja, annyiszor, ahányszor ő szeretné, és addig, amíg ő bírja. Szükségem van arra, hogy átvegye az irányítást a gondolataim felett, és szükségem van arra, hogy a végkimerülésig csináljuk - pontosan addig, hogy már gondolkodni se legyen erőm, csak aludni.

Aztán reggel, vagy nevezzük inkább délutánnak, Tomo hívása ébreszt. Tsuzu már nincs mellettem - valószínűleg lelépett az első napsugár felbukkanásakor. Először megpróbálok úgy tenni, mintha nem zavarna, hogy csörög a mobilom, de Tomo tizedik próbálkozása után feladom.
- Fontos? - nyögöm a telefonba.
- Nem, csak éppen a telefonbetyárkodást választottam unaloműzőnek - gúnyolódik azonnal. - Szerinted?
- Jó, oké, bocs, mondjad...
- Változott a program, holnap már reggel be kellene jönni az irodába...
- És ez olyan rohadt fontos? Írhattál volna üzenetet is - morgok.
- Miért, ha írtam volna, azt elolvasod?
- Persze! - vágom rá.
- Úgy, ahogy felvetted a telefont elsőre?
- Oké, igazad van - húzom a szám. - Reggel mikor?
- Nyolc.
- Meg vagy te húzatva!
- Egyszer kipróbálhatnád Ray módszerét...
- Bagoly mondja verébnek. Te is előbb ugranál le a tizedikről, minthogy éjfélkor lefeküdj.
- De nekem nincs is bajom a reggel nyolcas munkakezdéssel...
Erre már én sem tudok mit mondani, csak sóhajtok egy nagyot, hogy érezze: rendben, tudomásul vettem, hajnalok hajnalán munka van. És tulajdonképpen ennél több időt már nem is szeretnék a telefonon lógva tölteni vele, de Tomo ahelyett, hogy köszönés nélkül bontaná a vonalat, átvált munka utáni csevegésbe:
- Hol voltál tegnap éjjel?
- Itthon - vágom rá.
- Kábé éjfél és egy között - pontosítja a kérdést.
- Tsuzu alatt. Vagy fölött. Vagy előtt. Nem tudom, nem emlékszem, lehet, hogy akkor még a kocsmában ültünk - mondom gondolkodás nélkül, aztán leesik, hogy most biztosan vissza kellene kérdeznem, mi ez a nagy érdeklődés az estémet illetően. - Miért?
- Csak azért, mert Kouki keresett.
- Kouki? - lepődöm meg. - De hát vele összefutottunk az utcán pár saroknyi... Ó.
- Óóó bizony - vágja rá azonnal Tomo, időt sem hagyva nekem arra, hogy rendesen összerakjam magamban a képet. - Elment hozzád, de nem nyitottál ajtót, úgyhogy felhívott engem, hátha tudom, merre talál...
- De... Miért? - teszem fel a szokásos kérdést a szokásos hangsúllyal, Tomo pedig a szokásos módon sóhajt a túloldalon.
- Talán mert beszélni szeretett volna veled?
- Jó, hát akkor, így járt - vonom meg a vállam.
- Hogyan? - kérdez vissza Tomo.
- Majd felhív vagy ír egy üzenetet, ha annyira fontos, nem? Én meg majd vagy válaszolok neki, vagy nem. Egyszer csak megérti végre, hogy feleslegesen ugrál, én nem fogok vele haverkodni.
- Te, Ryou, figyelj... Elgondolkodtál te egy percre is azon, amit tegnap este mondtam neked?
- Hogy féltékeny? Meg hogy nincs már meg a csaj? - kérdezek vissza, mire Tomo helyeselve hümmög egyet a vonal túlsó végén. - Persze, el. És szerintem Koukinak egyedül az böki a csőrét, hogy nem vagyunk haverok, semmi több. Ez meg egyértelműen független attól, hogy éppen van-e barátnője vagy nincs.
- Tudod, hogy mi a te legnagyobb bajod, Ryou? - kérdezi hirtelen Tomo.
- Nem - vágom rá egyszerre. - De hallgatom...
- Tisztában vagy vele, hogy nem látod a mozgatórugókat az emberek viselkedése mögött, mégis egymagadban döntesz mindenről ahelyett, hogy megkérdeznéd a másikat.
- De én mindig megkérdezek valakit! - csattanok fel. - Vagy téged, vagy Tsuzut, vagy valakit, aki tudja, mennyire elcseszett vagyok.
- Így igaz, Ryou. Tsuzut kérdezed vagy engem. De sosem azt, akit kellene.
- Miért? Kit kellene? - kezdem elveszteni a fonalat.
- A másikat. Koukit. Hogy ő mit szeretne.
- Miért? Ő mit szeretne?
- Megérteni téged.
- Hidd el nekem, Tomo, ő nem engem szeretne megérteni, hanem azt, hogy miért nem vagyok rajta a haverlistáján - ismétlem el ezredszerre is, aztán... Aztán azzal, hogy ezt kimondom hangosan is, egyszerűen csak feladom. - De ha ennyire szeretné, felőlem megkaphatja, amit akar: legközelebb majd pacsizom vele. És akkor majd te is meglátod, hogy addig érdekeltem csak, amíg meg nem kapott - mondom mosolyogva.

Keserű mosoly ez, de legalább mosoly. Kouki szerint úgyis helyesebb vagyok ilyenkor, mint amikor grimaszolok, és ki tudja, talán ennyi tényleg elég is lesz neki. Egy mosoly, egy közös fotó és pár mondat, amitől majd megnyugszik az az óriási szíve, az én kicsi lelkem pedig újra darabokra törik.

 




Fejezet végéhez tartozó megjegyzések:

Kedves olvasó, remélem, tetszett, és örülnék, ha hagynál pár szót magad után. ^_^

Folytatás várható... :)

» Vélemény






Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2022