Nem könnyű a házi kedvencek élete, főleg akkor, ha nem
egy nyelvet beszélnek a gazdival. Így van ezzel Koron is, aki
rajta kívülálló okok miatt arra kényszerül, hogy
eltöltsön egy napot a PSC épületében.
Koron POV, említés szintjén Ruki-Reita.
Yasmine-nak sok szeretettel, ezúton is köszönöm az
inspirációt!
Massaru — Érzékek útján
A gazdi ideges. Hiába hajlong tisztelettudóan az összes
velünk szembe sétáló kétlábú előtt, hiába leplezi azzal,
hogy ő olyan iszonyatosan udvarias és előzékeny, akkor is az.
Ide érzem, hogy szétrobban a méregtől, pattanásig feszültek
az izmai, fortyog a dühtől és legszívesebben ordítana,
leüvöltené mindenki fejét. Igen, érzem, nem csal az orrom.
Sosem csal az orrom, és ez a szag egyértelműen azt jelzi, hogy
a gazdi ideges.
— Gyere már, Koron, ne kéresd magad a fenébe is!
És húz, von maga után a pórázon, aztán megunja, lehajol és
kézbe vesz. Ez az, így már sokkal kényelmesebb. Úgyis
utálom ezt a jéghideg járólapot, ami ebben az épületben
van.
Útközben rengeteg emberrel találkozunk, ő persze mindenkinek
köszön, a szukákat előre engedi az ajtóban, kezet ráz pár
vicces kinézetű kölyökkel, egy-két szürkeegérrel, de
közben morog az orra alatt. Nekem morog, holott tisztában
kellene lennie azzal, hogy egyáltalán nem értem, mit mond.
Csak következtetek a hangsúlyból. Így nagyrészt eltalálom,
mikor csináltam valami rosszat, mikor készül éppen arra, hogy
megszeretgessen, és mikor van kajaidő. Na igen, a legfontosabb.
Azok az omlós, szaftos, puha, finom kis falatok...
— Koron! Viselkedj már! Ne nyálazz össze!
Hoppá! Azt hiszem, bajban vagyok. És már megint ez a hideg
padló. Utálom, ha rajtam vezeti le az idegességét. Vezesse le
máson, ne rajtam álljon kicsinyes bosszút, amiért nem tudom
befolyásolni a reflexeimet.
Egyre tempósabban sétálunk, mióta beértünk az épületbe,
olyan gyorsan húz maga után a pórázon, hogy alig bírom
szedni a kicsi lábaimat. Eszem ágában sincs megfulladni,
úgyhogy megpróbálom tartani a lépést, de őszintén
bevallom, egyre jobban aggódom a karmaim miatt. Talán este a
hasán kellene megmutatnom, mennyire időszerű lenne már az a
bizonyos kozmetikus.
— Behoztad Koront? Azt a rohadt! De ééédes! Megfoghatom?
Megsimogathatom?
Ötletem sincs, ki lehet ez a vakarcs, aki így sikongat egy
állat láttán, de ha még egy lépést tesz felém, én
esküszöm...
— Koron! Ne morogj rá! És nehogy... Ne merd megharapni!
Ajaj! Ismét valami rosszat csináltam, érzem a hangsúlyból
és a hangerőből. Pedig én csak távol akartam tartani ezt a
hangos és irritáló idegent, akinek még a szaga is rémes.
Remélem, a gazdi is érzi, és hamar megszabadulunk tőle.
— Bocs, Takeru, nem kedveli a harsány embereket.
És már megyünk is tovább. Végre újra a helyemen vagyok, a
gazdi kezében, szorosan megához ölel, én pedig a keze alól
kémlelem a világot. Már amit látok belőle. Egyre jobb és
finomabb illatok kúsznak be az orromba, én egyre izgatottabb
vagyok, mert érzem, hogy valami nagyon jó hely felé tartunk
éppen.
— Beugrunk a büfébe, nekem kell egy kávé. Szeretnél
valamit?
Feljebb emel, a szeme az én fejem síkjába kerül, érzem a
haja jellegzetes illatát, és közben úgy csaholok a farkammal,
ahogy az csövön kifér. Tuti valami finomat ajánlott fel
éppen.
— Igen? Szeretnél? Rendben, nézünk neked valami sütit. De
nem kaphatsz sokat...
Nem tudom, mi ez, de iszonyatosan finom. Hmmm... Mennyei. Még!
Még! Még akarok. Légyszi, gazdi! Még ilyet, sokat! És
otthonra is. Légyszi!
— Megmondtam, hogy nem kaphatsz sokat. Megfekszi a gyomrod.
Csaholok, szomorúan nézek, nyüszítek, de semmi sem használ.
Volt finom kaja, nincs finom kaja. Én pedig szomorú vagyok.
Nagyon, nagyon szomorú. Nem is megyek innen sehova. Lefekszem
ide szépen a tál mellé, az orromra teszem a mancsaim és nem
mozdulok. Hátha akkor valaki megszánja a szegény, elárvult
állatot, akit a gazdi nem szeret. Mert ha szeretne, akkor
kapnék még ilyen finom valamit.
— Gyere, picim, menjünk dolgozni!
Tudja, hogy eszem ágában sincs megmozdulni, ezért meg sem
próbálja a pórázt, inkább egyszerre ölbe vesz.
— Majd otthon kapsz valami finomat. Csak érjünk még ma haza...
Annyira lefoglal a saját bajom, hogy nem is figyelem, mi
történik körülöttem, kizárom a hangokat, becsukom a szemem,
és megpróbálok a gazdi megnyugtató ringó mozgására
koncentrálni, de hirtelen megérzem ezt a... Ezt a hihetetlenül
édes, émelyítő és... Fúj! Macskaszag! Ráadásul nem is
egy, hanem több. Fúúúj!
— Ó, megáll az eszem! Ki ez a kis tündér itt a kezedben? De
zabálnivaló! Egyre édesebb lesz ez a kutya, tudtad?
És már nyúl is felém a macskaszőrös kezeivel, én meg nem
tudom, hova bújjak. Talán a gazdi kabátja alá beférek. Mit
talán! Az az egyetlen esélyem, muszáj beférnem, akármilyen
szűk is a hely.
— Shou, ne haragudj, de szerintem érzi rajtad a macskákat.
Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne...
— Ó, igaz, igaz, ne haragudj, nem akartam megijeszteni. Vagy
feldühíteni. Vagy... Na, érted...
— Persze, persze. Bocs, de késében vagyunk, és még van egy
kis dolgom...
Végre! Levegő! Friss levegő, tavaszi zápor illattal... És
iszonyatosan hideg talajjal. Könyörgöm, gazdi, lefagynak a
mancsaim, menjünk már el innen, mert megőrülök. Hallod?
Gazdi! És miért tettél ide? Itt miden tiszta víz... Utálom a
hideg vizet, hát nem tudod?
— Ne nyüszíts már, Koron, adj még egy fél percet, és
végzek! És ne mocorogj annyit, mert leesel onnan. Várj már,
még kezet mosok, aztán mehetünk.
Remek, gazdi, még te is ide vizezel nekem. Csodálatos. Most
már nem tudok hova lépni, mert minden hideg és nedves.
Induljunk már! Hát nem veszed észre, hogy nincs egy
mancsalattnyi száraz hely itt?
Ismét a talajra kerülök, érzem a húzást, a friss, tavaszi
zápor illatot elhagyjuk, és sietősen haladunk tovább.
Megpróbálom felmérni a terepet, megszokni azt a rengeteg
idegen szagot, amit érzek, a hangokkal együtt, de ilyen tempó
mellett ez képtelenség. Jó lenne, ha megállhatnánk egy
pillanatra, ideje lenne, hogy nyomot hagyjak magam után —
igazán nem szeretnék eltévedni, ha legközelebb erre járok,
ráadásul jobb, ha mindenki tisztában van vele, hogy ez az én
terültem. És nem például... Na tessék, erről beszéltem!
Nem ezé a szőrgombolyagé. Menj innen! Ne szagolgass, te kis
proli! Hogy nézel ki? És mi ez... Mi ez a furcsa szag, ami
körbeleng? Ó, csak azt ne mondd, hogy... Fúj! Észnél volt a
gazdád, mikor ezt rád fújta? Mi a...
— Kedvelik egymást.
— Nem, Hiroto. Szerintem Koron határozottan büdösnek
találja a kutyád.
— Mogu nem büdös. Épp ma reggel fújtam be a legújabb
kutyaparfümmel.
Távozz innen, te bűzgombóc! Jó messzire! És meg ne lássalak
még egyszer az én terültemen csaholni azzal a kis szőrös
farkaddal, mert beleharapok a pihepuha hógolyó seggedbe.
— Akkor lehet, hogy pont ez a baj... Koron! Vissza! Gyere ide,
gyere a papához! Jól van, megyünk már, megyünk. További
szép napot, Hiroto!
Ah, és végre megérkeztünk. Puha, meleg szőnyeg, mindenhol a
gazdi szaga, meg a többieké, csend és béke és nyugalom. És
puha, szerető kezek. Ismerős, puha, szerető kezek.
— Bocs, srácok, nem tudtam senkire sem bízni, este meg
valószínűleg későn érek haza, és nem akartam, hogy egész
nap egyedül legyen otthon. Nem szereti, ha túl sokáig van
egyedül.
— Ugyan, hozhatnád gyakrabban. Olyan cuki!
— Te vagy ma az első ember, akinek megengedi, hogy
megsimogassa.
— Persze, mert engem ismer, és szeret. Igaz? Aoi bácsit
mindenki szereti...
Ó, igen, ez az! Még, még, a fülem tövét is, igen... Jól
csinálod, iszonyatosan jól, ne hagyd abba, oh, igen, vakard
még! A hasamat is, igen, igen, igen!
— Kezdhetjük a próbát?
A kényeztetés hirtelen abbamarad, a puha, szerető kéz eltűnik,
én pedig elszomorodom. Legszívesebben beleharapnék valakibe,
hogy foglalkozzon velem, de úgy tűnik, se a gazdi, se senki nem
ér rá. Odaszaladok minden lábhoz, nekirugaszkodom az
összesnek, ami csak az utamba kerül, de elzavarnak. Újra és
újra csak elzavarnak. Nekem pedig nem marad más, mint a puha,
meleg szőnyeg, és a gazdi hangja... A gazdi mély, nyugtató
és altató hangja...
A gazdi ordítása! Mi? Ordítás? Sikítás? Hörgés? Mi
történt? Ki bánt, gazdi? Megharapom! Hol van? Beleharapok a
seggébe... akarom mondani a lábába! Bele én, bizony! Csak
kerüljön elém... Hol van? Merre van?
— Koron, nyugi! Koron, nyughass! Ne ugass már! Koron, gyere
ide a papához! Gyere, na, gyere! Ez az, jó kutya vagy! Okos
kutya! Nagyon okos... Bocs, nem tudom, mi van vele.
— Biztos megijedt a hangoktól... Lehet, hogy nem szereti,
ahogy Kai-baba dobol?
— Azt mindenki szereti... Szerintem a hangodtól ijedt meg.
Biztos azt hitte, hogy éppen ölnek.
— Kiviszem a technikusokhoz, ott talán nem olyan hangos...
Kezek, gazdi kezek, aztán ismét finom, puha szőnyeg. A gazdi
elmegy, itt hagy, de mindegy, nem is érdekel annyira, mert puha
és meleg és finom és amúgy is álmos vagyok...
— Koron... Indulunk, gyere ide szépen. Így ni. Még beugrunk
Reitához pár percre, aztán megyünk haza, és aludhatsz
tovább a helyeden. Jó lesz úgy?
Most egyezkedünk. Érzem én, a hangsúly sosem hazudik. De
biztos igaza van, akármiről is folyik éppen a tárgyalás,
úgyhogy marad a szokásos kéznyalás és az öröm, hogy újra
a gazdi kezei között vagyok. Ennél jobb már csak a kosaram
lenne. Az én szeretett kosaram, ahol az én illatom van és a
gazdié, nem zavar és nem idegesít minket senki sem, a gazdi
vakargatja a fülem tövét, pont ott, ahol szeretem, és
boldogok vagyunk.
Most sokkal gyorsabban haladunk keresztül az épületen, mint
amikor jöttünk. Egy pillanatra sem állunk meg, semmi furcsa
szag és hangos idegen nem áll az utunkba, és én már egészen
megörülök, hogy hamarosan tényleg a kosaramba kerülök, de
valakinek a lábai elfoglalják a helyemet az autóban. Lábak a
helyemen, amik nem az enyémek.
— Odavennéd a lábadhoz, kérlek? Mindig ott szokott
mocorogni, amikor utazunk. A fejét pedig a sebességváltó
mellé teszi.
— Így? Ide?
— Igen, igen... És engedd oda a fejét. Köszi, Rei. Így meg
tudom simogatni néha a fejét.
— Nem szeretgeted te túl ezt a kis vakarcsot?
— Nem vakarcs!
Kapkodom ide-oda a fejem, mert lövésem sincs, mi történik a
gazdi és a másik kétlábú között, de van egy olyan
érzésem, hogy éppen én vagyok a vita tárgya. Hát remek!
Mondhatom, igazán humánus megoldás kibeszélni valakit az orra
előtt, mikor tisztában vagytok azzal, hogy egy kukkot sem ért
belőle az illető. És ne... Ne hogy hozzá merj érni a
selymes, reggelt fésült szőrömhöz azokkal a lapát
kezeiddel!
— Ruki, engem nem szeret a kutyád. Aoit miért szereti?
— Mert Aoi nem hívja kis vakarcsnak, azért.
És ennyi. A számomra érthetetlen társalgás itt abba marad,
és egész úton egy szót sem szólnak egymáshoz. A gazdi néha
megvakargatja a fülem tövét, de ő sem igazán figyel rám,
végig maga elé bámul, és úgy koncentrál, ahogy én szoktam,
mikor a szomszéd macskája vészesen közel kerül az én
területemhez.
Túlságosan korán kap újra az ölébe a gazdi, még biztosan
nem érkezhettünk meg, és mikor beleszagolok a levegőbe, egyértelművé
válik, hogy még csak az otthon közelében sem vagyunk. Hát
ennyit a kosaramról és a nyugodt szunyókálásról.
Megint valami idegen épületbe visz be, megint a padlóra
kerülök, bár itt legalább nincs hideg. Óvatosan mérem fel a
terepet, amíg a gazdiék nem figyelnek rám, beszagolok ide is,
oda is, körbejárok mindent, és furcsa mód nem érzem magam
elveszettnek. Valamiért ismerős a szag, ami beleitta magát a
bútorokba, főként ebbe a puha takaróba, és úgy érzem, nem
fenyeget minket veszély ezen a helyen.
— Ruki! Szedd le a kutyádat az ágyamról! Most!
Hallom, ahogy a gazdi közelít felém, a jellegzetes jobb láb
erősebben toppan hangokból pedig tudom, hogy megint bajban
vagyok. Talán jobb lenne még most menekülőre fogni a dolgot,
úgyhogy puha takaró itt hagy, én meg iszkolok valami védett
helyre. Ide ni, ez pont megfelel. Megőszül, mire innen
kikönyörög.
— Bemászott a szekrény alá? Normális a kutyád?
— Az. És örülj neki. Így legalább nem zavar minket.
A lábdobogás egy ideje már abbamaradt, helyette egyre
furcsább hangokat hallok, mintha nyögések lennének, halk
csattogás és cuppogás, aztán egyre hangosabb és hangosabb,
tisztán érzem és hallom, hogy a gazdi egyre izgatottabb,
ezért kidugom a fejem a rejtekhelyről, de csak a lábát látom
valahol a távolban, kissé homályosan. Közelebb megyek, és
rájövök, hogy a gazdi a puha takarón hentereg, de túl sok
itt a láb egymásba gabalyodva, ezért még közelebb kell
mennem, hogy tisztán lássam, mi a helyzet. Mert nagyon, de
nagyon mérges leszek rá, ha ő most lefeküdt itt aludni és
engem meg kihagyott a mókából. Egy nagy ugrás, egy kis
kapaszkodás, és máris szintbe kerülök.
— Ruki... Ezt... Még... Jól csinálod... Ez... Ru.... Mi a
fene? Húzz innen, te vakarcs!
— Normális vagy? Lelökted? Rei!
— Nézett! És megnyalta az arcom! Baszki, Ruki! A kutyád azt
nézte, hogyan szopsz, és közben megnyalta az arcom!
— Csak leutánzott, ő nagyon okos kutya. Ezért még nem kell
vele így bánni...
Hallom még, miközben a rejtekhely felé kaparok a csúszós
talajon, hogy tovább folytatódik köztük a beszélgetés, de a
hangsúly egyre visszafogottabb és lágyabb és... Ó, már
megint nyögnek! Nem is akarom hallani. Ez annyira
felháborító, hogy ők itt jól érzik magukat — mert
egyértelmű, hogy ezek a hangok igencsak azt jelzik —, én meg
itt kuksolok a sötétben. Talán ha leteszem ide a fejem, és a
fülemre szorítom a mancsom, akkor...
Hapci! Mi a... Ha-hapci! Na ne... Hapci! Rohadt... porcicák!
Porcicák! Miért? Hapci! Mit vétettem? Hapci!
— Koron! Gyere ki onnan! Koron!
Futok! Hapci! Jobban mondva iszkolok... Hapci!
— Mi a...
— Allergiás a porra, Rei. Te sosem takarítasz a szekrény
alatt?
— Az a bejárónő dolga...
— Haza kell vinnem, van neki gyógyszere rá.
— Hogy... Hogy mi?
— Hazaviszem.
A gazdi ölbe kap, mikor nagy nehezen végre kikotródom a
rejtekhelyről, és már rohan is velem. Hapci!
— Ruki, baszd meg, nem hagyhatsz itt álló farokkal. Hallod?
— Haza kell vinnem.
— Ruki, a kurva életbe!
Megállunk egy pillanatra, a gazdi visszafordul, vészesen közel
lép a másik kétlábúhoz, én pedig beszorulok kettejük
közé.
— Majd... Bepótoljuk, rendben?
És megcsap egy nagy adag a másik kétlábú szagából. Hát
persze, nekem csak most esik le! Azért volt ismerős, mert a
gazdi ruhájának szokott ilyen szaga lenni, mikor esténként
hazaér. Megnyugtató érzés tudni... Hapci... Hogy a porcicás
kétlábú valójában nem rossz ember. Hapci!
De jó ember ide vagy oda, igazán indulhatnánk már. A
kosaramat akarom. Most.
Hapci...
» Vélemény
|