köszöntő

Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!


figyelmeztetés!

Kedves Olvasó!

Az oldal használatával tudomásul veszed, hogy:

A Rising Sun (rising-sun.hu) oldalon találkozhatsz olyan tartalommal, amely a 2021. évi LXXIX. törvény ("a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek érdekében egyes törvények módosításáról") hatásköre alá tartozik (a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint homoszexualitást jelenít meg),

és elismered, hogy:
18 év feletti vagy és saját felelősségre folytatod az oldal használatát.

Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.

Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.

Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.

Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.

rising sun

születésnap
Birthday List

Sok boldogságot kívánunk! ^^


évforduló
Birthday List

Gratulálunk!


pályázat


Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap


látogatók
Flag Counter

Friss hírek

Olvasható a 38. fejezet:

Nanami Belle - Amilyenek voltunk

2022.03.09.


Ahogy ígértem, már olvasható is 22(!) rövid, egymástól független theGazettE történet:

sz_rami: Reita/Uruha szösszenetek

2022.03.08.



» Korábbi frissítések...


csevegőfal

Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.


Random idézet


Idézet küldése

♫♪

Nem könnyű a házi kedvencek élete, főleg akkor, ha nem egy nyelvet beszélnek a gazdival. Így van ezzel Koron is, aki rajta kívülálló okok miatt arra kényszerül, hogy eltöltsön egy napot a PSC épületében.
Koron POV, említés szintjén Ruki-Reita.

Yasmine-nak sok szeretettel, ezúton is köszönöm az inspirációt!



Massaru — Érzékek útján


A gazdi ideges. Hiába hajlong tisztelettudóan az összes velünk szembe sétáló kétlábú előtt, hiába leplezi azzal, hogy ő olyan iszonyatosan udvarias és előzékeny, akkor is az. Ide érzem, hogy szétrobban a méregtől, pattanásig feszültek az izmai, fortyog a dühtől és legszívesebben ordítana, leüvöltené mindenki fejét. Igen, érzem, nem csal az orrom. Sosem csal az orrom, és ez a szag egyértelműen azt jelzi, hogy a gazdi ideges.
— Gyere már, Koron, ne kéresd magad a fenébe is!
És húz, von maga után a pórázon, aztán megunja, lehajol és kézbe vesz. Ez az, így már sokkal kényelmesebb. Úgyis utálom ezt a jéghideg járólapot, ami ebben az épületben van.

Útközben rengeteg emberrel találkozunk, ő persze mindenkinek köszön, a szukákat előre engedi az ajtóban, kezet ráz pár vicces kinézetű kölyökkel, egy-két szürkeegérrel, de közben morog az orra alatt. Nekem morog, holott tisztában kellene lennie azzal, hogy egyáltalán nem értem, mit mond. Csak következtetek a hangsúlyból. Így nagyrészt eltalálom, mikor csináltam valami rosszat, mikor készül éppen arra, hogy megszeretgessen, és mikor van kajaidő. Na igen, a legfontosabb. Azok az omlós, szaftos, puha, finom kis falatok...
— Koron! Viselkedj már! Ne nyálazz össze!
Hoppá! Azt hiszem, bajban vagyok. És már megint ez a hideg padló. Utálom, ha rajtam vezeti le az idegességét. Vezesse le máson, ne rajtam álljon kicsinyes bosszút, amiért nem tudom befolyásolni a reflexeimet.

Egyre tempósabban sétálunk, mióta beértünk az épületbe, olyan gyorsan húz maga után a pórázon, hogy alig bírom szedni a kicsi lábaimat. Eszem ágában sincs megfulladni, úgyhogy megpróbálom tartani a lépést, de őszintén bevallom, egyre jobban aggódom a karmaim miatt. Talán este a hasán kellene megmutatnom, mennyire időszerű lenne már az a bizonyos kozmetikus.

— Behoztad Koront? Azt a rohadt! De ééédes! Megfoghatom? Megsimogathatom?
Ötletem sincs, ki lehet ez a vakarcs, aki így sikongat egy állat láttán, de ha még egy lépést tesz felém, én esküszöm...
— Koron! Ne morogj rá! És nehogy... Ne merd megharapni!
Ajaj! Ismét valami rosszat csináltam, érzem a hangsúlyból és a hangerőből. Pedig én csak távol akartam tartani ezt a hangos és irritáló idegent, akinek még a szaga is rémes. Remélem, a gazdi is érzi, és hamar megszabadulunk tőle.
— Bocs, Takeru, nem kedveli a harsány embereket.

És már megyünk is tovább. Végre újra a helyemen vagyok, a gazdi kezében, szorosan megához ölel, én pedig a keze alól kémlelem a világot. Már amit látok belőle. Egyre jobb és finomabb illatok kúsznak be az orromba, én egyre izgatottabb vagyok, mert érzem, hogy valami nagyon jó hely felé tartunk éppen.
— Beugrunk a büfébe, nekem kell egy kávé. Szeretnél valamit?
Feljebb emel, a szeme az én fejem síkjába kerül, érzem a haja jellegzetes illatát, és közben úgy csaholok a farkammal, ahogy az csövön kifér. Tuti valami finomat ajánlott fel éppen.
— Igen? Szeretnél? Rendben, nézünk neked valami sütit. De nem kaphatsz sokat...

Nem tudom, mi ez, de iszonyatosan finom. Hmmm... Mennyei. Még! Még! Még akarok. Légyszi, gazdi! Még ilyet, sokat! És otthonra is. Légyszi!
— Megmondtam, hogy nem kaphatsz sokat. Megfekszi a gyomrod.
Csaholok, szomorúan nézek, nyüszítek, de semmi sem használ. Volt finom kaja, nincs finom kaja. Én pedig szomorú vagyok. Nagyon, nagyon szomorú. Nem is megyek innen sehova. Lefekszem ide szépen a tál mellé, az orromra teszem a mancsaim és nem mozdulok. Hátha akkor valaki megszánja a szegény, elárvult állatot, akit a gazdi nem szeret. Mert ha szeretne, akkor kapnék még ilyen finom valamit.
— Gyere, picim, menjünk dolgozni!
Tudja, hogy eszem ágában sincs megmozdulni, ezért meg sem próbálja a pórázt, inkább egyszerre ölbe vesz.
— Majd otthon kapsz valami finomat. Csak érjünk még ma haza...

Annyira lefoglal a saját bajom, hogy nem is figyelem, mi történik körülöttem, kizárom a hangokat, becsukom a szemem, és megpróbálok a gazdi megnyugtató ringó mozgására koncentrálni, de hirtelen megérzem ezt a... Ezt a hihetetlenül édes, émelyítő és... Fúj! Macskaszag! Ráadásul nem is egy, hanem több. Fúúúj!
— Ó, megáll az eszem! Ki ez a kis tündér itt a kezedben? De zabálnivaló! Egyre édesebb lesz ez a kutya, tudtad?
És már nyúl is felém a macskaszőrös kezeivel, én meg nem tudom, hova bújjak. Talán a gazdi kabátja alá beférek. Mit talán! Az az egyetlen esélyem, muszáj beférnem, akármilyen szűk is a hely.
— Shou, ne haragudj, de szerintem érzi rajtad a macskákat. Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne...
— Ó, igaz, igaz, ne haragudj, nem akartam megijeszteni. Vagy feldühíteni. Vagy... Na, érted...
— Persze, persze. Bocs, de késében vagyunk, és még van egy kis dolgom...

Végre! Levegő! Friss levegő, tavaszi zápor illattal... És iszonyatosan hideg talajjal. Könyörgöm, gazdi, lefagynak a mancsaim, menjünk már el innen, mert megőrülök. Hallod? Gazdi! És miért tettél ide? Itt miden tiszta víz... Utálom a hideg vizet, hát nem tudod?
— Ne nyüszíts már, Koron, adj még egy fél percet, és végzek! És ne mocorogj annyit, mert leesel onnan. Várj már, még kezet mosok, aztán mehetünk.
Remek, gazdi, még te is ide vizezel nekem. Csodálatos. Most már nem tudok hova lépni, mert minden hideg és nedves. Induljunk már! Hát nem veszed észre, hogy nincs egy mancsalattnyi száraz hely itt?

Ismét a talajra kerülök, érzem a húzást, a friss, tavaszi zápor illatot elhagyjuk, és sietősen haladunk tovább. Megpróbálom felmérni a terepet, megszokni azt a rengeteg idegen szagot, amit érzek, a hangokkal együtt, de ilyen tempó mellett ez képtelenség. Jó lenne, ha megállhatnánk egy pillanatra, ideje lenne, hogy nyomot hagyjak magam után — igazán nem szeretnék eltévedni, ha legközelebb erre járok, ráadásul jobb, ha mindenki tisztában van vele, hogy ez az én terültem. És nem például... Na tessék, erről beszéltem! Nem ezé a szőrgombolyagé. Menj innen! Ne szagolgass, te kis proli! Hogy nézel ki? És mi ez... Mi ez a furcsa szag, ami körbeleng? Ó, csak azt ne mondd, hogy... Fúj! Észnél volt a gazdád, mikor ezt rád fújta? Mi a...
— Kedvelik egymást.
— Nem, Hiroto. Szerintem Koron határozottan büdösnek találja a kutyád.
— Mogu nem büdös. Épp ma reggel fújtam be a legújabb kutyaparfümmel.
Távozz innen, te bűzgombóc! Jó messzire! És meg ne lássalak még egyszer az én terültemen csaholni azzal a kis szőrös farkaddal, mert beleharapok a pihepuha hógolyó seggedbe.
— Akkor lehet, hogy pont ez a baj... Koron! Vissza! Gyere ide, gyere a papához! Jól van, megyünk már, megyünk. További szép napot, Hiroto!

Ah, és végre megérkeztünk. Puha, meleg szőnyeg, mindenhol a gazdi szaga, meg a többieké, csend és béke és nyugalom. És puha, szerető kezek. Ismerős, puha, szerető kezek.
— Bocs, srácok, nem tudtam senkire sem bízni, este meg valószínűleg későn érek haza, és nem akartam, hogy egész nap egyedül legyen otthon. Nem szereti, ha túl sokáig van egyedül.
— Ugyan, hozhatnád gyakrabban. Olyan cuki!
— Te vagy ma az első ember, akinek megengedi, hogy megsimogassa.
— Persze, mert engem ismer, és szeret. Igaz? Aoi bácsit mindenki szereti...
Ó, igen, ez az! Még, még, a fülem tövét is, igen... Jól csinálod, iszonyatosan jól, ne hagyd abba, oh, igen, vakard még! A hasamat is, igen, igen, igen!
— Kezdhetjük a próbát?
A kényeztetés hirtelen abbamarad, a puha, szerető kéz eltűnik, én pedig elszomorodom. Legszívesebben beleharapnék valakibe, hogy foglalkozzon velem, de úgy tűnik, se a gazdi, se senki nem ér rá. Odaszaladok minden lábhoz, nekirugaszkodom az összesnek, ami csak az utamba kerül, de elzavarnak. Újra és újra csak elzavarnak. Nekem pedig nem marad más, mint a puha, meleg szőnyeg, és a gazdi hangja... A gazdi mély, nyugtató és altató hangja...

A gazdi ordítása! Mi? Ordítás? Sikítás? Hörgés? Mi történt? Ki bánt, gazdi? Megharapom! Hol van? Beleharapok a seggébe... akarom mondani a lábába! Bele én, bizony! Csak kerüljön elém... Hol van? Merre van?
— Koron, nyugi! Koron, nyughass! Ne ugass már! Koron, gyere ide a papához! Gyere, na, gyere! Ez az, jó kutya vagy! Okos kutya! Nagyon okos... Bocs, nem tudom, mi van vele.
— Biztos megijedt a hangoktól... Lehet, hogy nem szereti, ahogy Kai-baba dobol?
— Azt mindenki szereti... Szerintem a hangodtól ijedt meg. Biztos azt hitte, hogy éppen ölnek.
— Kiviszem a technikusokhoz, ott talán nem olyan hangos...
Kezek, gazdi kezek, aztán ismét finom, puha szőnyeg. A gazdi elmegy, itt hagy, de mindegy, nem is érdekel annyira, mert puha és meleg és finom és amúgy is álmos vagyok...


— Koron... Indulunk, gyere ide szépen. Így ni. Még beugrunk Reitához pár percre, aztán megyünk haza, és aludhatsz tovább a helyeden. Jó lesz úgy?
Most egyezkedünk. Érzem én, a hangsúly sosem hazudik. De biztos igaza van, akármiről is folyik éppen a tárgyalás, úgyhogy marad a szokásos kéznyalás és az öröm, hogy újra a gazdi kezei között vagyok. Ennél jobb már csak a kosaram lenne. Az én szeretett kosaram, ahol az én illatom van és a gazdié, nem zavar és nem idegesít minket senki sem, a gazdi vakargatja a fülem tövét, pont ott, ahol szeretem, és boldogok vagyunk.

Most sokkal gyorsabban haladunk keresztül az épületen, mint amikor jöttünk. Egy pillanatra sem állunk meg, semmi furcsa szag és hangos idegen nem áll az utunkba, és én már egészen megörülök, hogy hamarosan tényleg a kosaramba kerülök, de valakinek a lábai elfoglalják a helyemet az autóban. Lábak a helyemen, amik nem az enyémek.
— Odavennéd a lábadhoz, kérlek? Mindig ott szokott mocorogni, amikor utazunk. A fejét pedig a sebességváltó mellé teszi.
— Így? Ide?
— Igen, igen... És engedd oda a fejét. Köszi, Rei. Így meg tudom simogatni néha a fejét.
— Nem szeretgeted te túl ezt a kis vakarcsot?
— Nem vakarcs!
Kapkodom ide-oda a fejem, mert lövésem sincs, mi történik a gazdi és a másik kétlábú között, de van egy olyan érzésem, hogy éppen én vagyok a vita tárgya. Hát remek! Mondhatom, igazán humánus megoldás kibeszélni valakit az orra előtt, mikor tisztában vagytok azzal, hogy egy kukkot sem ért belőle az illető. És ne... Ne hogy hozzá merj érni a selymes, reggelt fésült szőrömhöz azokkal a lapát kezeiddel!
— Ruki, engem nem szeret a kutyád. Aoit miért szereti?
— Mert Aoi nem hívja kis vakarcsnak, azért.
És ennyi. A számomra érthetetlen társalgás itt abba marad, és egész úton egy szót sem szólnak egymáshoz. A gazdi néha megvakargatja a fülem tövét, de ő sem igazán figyel rám, végig maga elé bámul, és úgy koncentrál, ahogy én szoktam, mikor a szomszéd macskája vészesen közel kerül az én területemhez.

Túlságosan korán kap újra az ölébe a gazdi, még biztosan nem érkezhettünk meg, és mikor beleszagolok a levegőbe, egyértelművé válik, hogy még csak az otthon közelében sem vagyunk. Hát ennyit a kosaramról és a nyugodt szunyókálásról.
Megint valami idegen épületbe visz be, megint a padlóra kerülök, bár itt legalább nincs hideg. Óvatosan mérem fel a terepet, amíg a gazdiék nem figyelnek rám, beszagolok ide is, oda is, körbejárok mindent, és furcsa mód nem érzem magam elveszettnek. Valamiért ismerős a szag, ami beleitta magát a bútorokba, főként ebbe a puha takaróba, és úgy érzem, nem fenyeget minket veszély ezen a helyen.
— Ruki! Szedd le a kutyádat az ágyamról! Most!
Hallom, ahogy a gazdi közelít felém, a jellegzetes jobb láb erősebben toppan hangokból pedig tudom, hogy megint bajban vagyok. Talán jobb lenne még most menekülőre fogni a dolgot, úgyhogy puha takaró itt hagy, én meg iszkolok valami védett helyre. Ide ni, ez pont megfelel. Megőszül, mire innen kikönyörög.
— Bemászott a szekrény alá? Normális a kutyád?
— Az. És örülj neki. Így legalább nem zavar minket.

A lábdobogás egy ideje már abbamaradt, helyette egyre furcsább hangokat hallok, mintha nyögések lennének, halk csattogás és cuppogás, aztán egyre hangosabb és hangosabb, tisztán érzem és hallom, hogy a gazdi egyre izgatottabb, ezért kidugom a fejem a rejtekhelyről, de csak a lábát látom valahol a távolban, kissé homályosan. Közelebb megyek, és rájövök, hogy a gazdi a puha takarón hentereg, de túl sok itt a láb egymásba gabalyodva, ezért még közelebb kell mennem, hogy tisztán lássam, mi a helyzet. Mert nagyon, de nagyon mérges leszek rá, ha ő most lefeküdt itt aludni és engem meg kihagyott a mókából. Egy nagy ugrás, egy kis kapaszkodás, és máris szintbe kerülök.
— Ruki... Ezt... Még... Jól csinálod... Ez... Ru.... Mi a fene? Húzz innen, te vakarcs!
— Normális vagy? Lelökted? Rei!
— Nézett! És megnyalta az arcom! Baszki, Ruki! A kutyád azt nézte, hogyan szopsz, és közben megnyalta az arcom!
— Csak leutánzott, ő nagyon okos kutya. Ezért még nem kell vele így bánni...

Hallom még, miközben a rejtekhely felé kaparok a csúszós talajon, hogy tovább folytatódik köztük a beszélgetés, de a hangsúly egyre visszafogottabb és lágyabb és... Ó, már megint nyögnek! Nem is akarom hallani. Ez annyira felháborító, hogy ők itt jól érzik magukat — mert egyértelmű, hogy ezek a hangok igencsak azt jelzik —, én meg itt kuksolok a sötétben. Talán ha leteszem ide a fejem, és a fülemre szorítom a mancsom, akkor...
Hapci! Mi a... Ha-hapci! Na ne... Hapci! Rohadt... porcicák! Porcicák! Miért? Hapci! Mit vétettem? Hapci!
— Koron! Gyere ki onnan! Koron!
Futok! Hapci! Jobban mondva iszkolok... Hapci!
— Mi a...
— Allergiás a porra, Rei. Te sosem takarítasz a szekrény alatt?
— Az a bejárónő dolga...
— Haza kell vinnem, van neki gyógyszere rá.
— Hogy... Hogy mi?
— Hazaviszem.
A gazdi ölbe kap, mikor nagy nehezen végre kikotródom a rejtekhelyről, és már rohan is velem. Hapci!
— Ruki, baszd meg, nem hagyhatsz itt álló farokkal. Hallod?
— Haza kell vinnem.
— Ruki, a kurva életbe!
Megállunk egy pillanatra, a gazdi visszafordul, vészesen közel lép a másik kétlábúhoz, én pedig beszorulok kettejük közé.
— Majd... Bepótoljuk, rendben?
És megcsap egy nagy adag a másik kétlábú szagából. Hát persze, nekem csak most esik le! Azért volt ismerős, mert a gazdi ruhájának szokott ilyen szaga lenni, mikor esténként hazaér. Megnyugtató érzés tudni... Hapci... Hogy a porcicás kétlábú valójában nem rossz ember. Hapci!
De jó ember ide vagy oda, igazán indulhatnánk már. A kosaramat akarom. Most.
Hapci...

» Vélemény






Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2022