köszöntő

Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!


figyelmeztetés!

Kedves Olvasó!

Az oldal használatával tudomásul veszed, hogy:

A Rising Sun (rising-sun.hu) oldalon találkozhatsz olyan tartalommal, amely a 2021. évi LXXIX. törvény ("a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek érdekében egyes törvények módosításáról") hatásköre alá tartozik (a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint homoszexualitást jelenít meg),

és elismered, hogy:
18 év feletti vagy és saját felelősségre folytatod az oldal használatát.

Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.

Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.

Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.

Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.

rising sun

születésnap
Birthday List

Sok boldogságot kívánunk! ^^


évforduló
Birthday List

Gratulálunk!


pályázat


Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap


látogatók
Flag Counter

Friss hírek

Olvasható a 38. fejezet:

Nanami Belle - Amilyenek voltunk

2022.03.09.


Ahogy ígértem, már olvasható is 22(!) rövid, egymástól független theGazettE történet:

sz_rami: Reita/Uruha szösszenetek

2022.03.08.



» Korábbi frissítések...


csevegőfal

Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.


Random idézet


Idézet küldése

♫♪

Egyedül


Sokáig hitegette magát.
Tomohisa kelletlenül bár, de asszisztált is ehhez, időnként mintha még bátorította is volna. Ryo kedve szerint szólt hozzá a dologhoz; ha éppen jó hangulatban volt, akkor hihetetlen löketet adott a tartós önámításának, ha nem, akkor képes volt napokra is leállítani. Jun egyszerűen semleges maradt — ő az Arashival való kapcsolata miatt elképzelni sem tudta, hogy milyen lehet a helyzete. Leginkább csendes szánalommal hallgatott, mikor próbálkozásairól beszélt neki.
Egyedül Tackey volt az, aki kimondta neki az igazságot.
Csendes, kora nyári reggel volt, mikor Jin megállt a bérelt apartmanjának teraszán, mobilját a füléhez tartva, keze pedig összeszorult a korláton. Alatta Los Angeles, az angyalok városa élte az életét, mit sem törődve azzal a pillanatnyi csönddel, ami eltöltötte a japán férfi elméjét.
- Ők már nem a barátaid, Jin.
A mondat, bár tökéletesen értelmes volt, mégsem került a helyére az elméjében; ide-oda pattogott, értelmezhetetlenül, mintha legalábbis görögül hangzott volna el.
Tackey tovább beszélt; tapintatosan, de könyörületesen mutatva rá dolgokra, de Akanishi már nem hallgatott rá, túlzottan lefoglalta az, hogy nyugalmat erőltessen magára.
Ők már nem a barátaid Jin.
- Hogy érted ezt?
Megzavarta az idősebb férfit. Bár nem szakította meg mondat közben, a gondolatmenetet tönkretette ezzel az egyszerű kérdéssel.
Takizawa mélyet sóhajtott, és intett a körülötte sürgölődő embereknek, hogy szüksége lenne pár perc szünetre, mert ez hosszú lesz. A nő, akinek apró készülék volt a fülében, hogy bármikor tudja koordinálni a csapatot, biccentett, és a kis mikrofonba halkan belebúgta, hogy tíz percre leállnak.
Tsubasa kérdő tekintetét látva hangtalanul az Akanishi szót tátogta, mire társa arca kissé megkeményedett, és bólintott egy aprót, miközben kinyitotta neki a teremből kivezető ajtót.
Kisietett, gyorsan végigpörgetve a fejében, hogy mit mondhatna, amivel nem dühíti és/vagy keseríti el a vonal másik végén várakozót.
- Úgy értem, hogy lássuk be, ti hatan teljesen különböztök. És mi tartott össze titeket?
- A zene — érkezett a határozott válasz, ami miatt vissza kellett fojtania egy újabb sóhajt.
- Nem, a KAT-TUN. A banda nélkül ti hatan sosem kerültök olyan viszonyba, hogy akár az éjszaka közepén is átjárhassatok egymáshoz.
- Rendben, de mit számít ez? Már ilyen viszonyban vagyunk, semmit sem változtat az, hogy kiléptem a csapatból. Ugyanaz az ember vagyok, mint két hónapja!
- Nem, nem vagy ugyanaz. Te már nem a KAT-TUN A-ja vagy, hanem Jin Akanishi, szóló énekes - mutatott rá csöndesen Hideaki, és lassan sétált a néptelen folyosón. A legtöbb csapatnak most edzése volt, vagy koreográfiát magoltak lent a tánctermek egyikében. A folyosón csak néhány öltönyös sétált, akik bizonyára a papírmunkától telítődve jöttek ki, és mosdóba menés címszó alatt hosszabb útvonalat választottak, hogy megmozgathassák magukat.
- És? - Jin jól hallhatóan türelmetlenkedni kezdett, és enyhe ingerültsége kihallatszott a hangjából.
- És ez azt jelenti, hogy te már nem vagy része az életüknek. Kiléptél a kötelékből, ami összetartott titeket. Tehát te már kívülálló vagy. Nem vagy fontosabb számukra, mint a sminkes, akivel tíz perce találkoztak először.
- Ez értelmetlen — jelentette ki Akanishi mély meggyőződéssel. - Ugyanaz vagyok, aki két hónapja, és akkor még semmi bajuk nem volt velem!
- Túl sok időt töltöttél Amerikában — dörzsölte meg homlokát az idősebb, majd gyorsan ráparancsolt magára, hogy ne tegye ezt, mert tönkreteszi a sminkesek munkáját. Tovább sétált, ameddig el nem ért a liftekig, és megnyomta a hívógombot. - Te is tudod, hogy itt nem úgy mennek a dolgok, mint ott. Te most már kívülálló vagy. Ne zaklasd őket.
- Én csak...!
- Tudom, hogy te csak beszélni szeretnél velük. De hogy venné ki magát, ha a technikus felcsörögne, hogy mi újság?
- Ha a technikus a barátom...
- És ha ez a technikus kilépett volna a csapatodból és két hónapja nem láttad volna?
- Akkor se csapnám rá a telefont! - süvöltötte Akanishi dühösen. Szíve szerint megszakította volna a hívást. Borzasztónak érezte a dolgokat, amiket hallott, és bár a szíve mélyén tudta, hogy ez pontosan így van, hogy barátja igazat mond, mégsem akarta elfogadni.
- Nyugalom.
Ez az egy, egyszerű szó elég volt ahhoz, hogy rádöbbenjen, udvariatlan volt, és átlépte azt a bizonyos vonalat, ami a barátságban elfogadott dolgokat és az udvariatlanságot választja el egymástól. Csendes bocsánatkérés után elbúcsúzott, megköszönte, hogy segíteni próbált, majd bontotta a hívást.
Az erkély korlátjára könyökölve nézett le a forgalmas utcára, a járdán siető emberekre. Az otthoni viszonylathoz képest nem látszott nagynak a gyalogosok száma, és ez hirtelen kényelmetlenül érintette.
Valóban ennyire hozzászokott volna az amerikai dolgokhoz, hogy kezdi elfelejteni a saját valóját?
Megfordult és körbenézett a lakosztályban, amit számára béreltek.
Magasan volt, majdnem a szálloda tetején, és mérhetetlenül tágasnak hatott. Külön konyha állt rendelkezésre, amiben ketten mindenféle nehézség nélkül főzhettek volna, tágas nappali, négyszemélyes ülőgarnitúrával és nagy televízióval, üveg kávézó asztallal. A félig nyitva hagyott ajtón keresztül beláthatott a hálószobába, aminek nagy részét egy két vagy inkább három személyes ágy foglalta el, kirívó díszítésekkel és mutatós ágyterítővel, amit dolgos, láthatatlan kezek minden reggel elegyengettek, mikor távozott.
Az otthoni lakására gondolt; a kis nappalira, amibe Tomóval nagy nevetések közepette ügyeskedték be a kétszemélyes kanapét, amin többnyire hárman szorongtak, és a szoba nagy részét elfoglalta. A hálószobájára, aminek szekrényéből minden este elővette a matracát, és reggel mindig szépen vissza is rakta az összehajtogatott ágyneművel együtt.
Mostanra természetessé vált számára, hogy amerikai életet éljen? Tényleg ennyire megváltozott volna?
A továbbra is kezében szorongatott mobilra nézett, majd hosszas tépelődés után újra tárcsázott.
Mély levegővételekkel nyugtatva magát hallgatta az ütemes búgást, majd egy sóhajjal megnyomta a kis piros gombot, hallva a mostanra már megszokottá vált sípszót. Pár perc múltán újra próbálkozott, de egy halk pittyenés után gépies női hang kezdett beszélni; Sajnálattal közöljük, hogy a hívott szám jelenleg...
Bontotta a vonalat, az apró készüléket pedig a virággal ékesített kis asztalra helyezte, majd felkapva mellőle a cigarettáját rágyújtott és a hálóba sétált. A számára hatalmasnak tűnő franciaágyon ott búgott halkan a laptopja. Most letelepedett az ágyra, és ölébe téve a kis gépet csatlakozott az internethez, és rákeresett régebbi bandájára.
Régebbi... Miért olyan fájdalmas ez? Kimondani még mindig nem képes. Egyszerűen... hiányoztak neki. Mind, egytől egyig. Hiszen évek óta együtt dolgoztak, munka után alkalmanként együtt mentek el inni, kiereszteni a gőzt, sokszor együtt nézték meg a cseresznyevirágzást is. És most... egyikük sem válaszol a hívásaira, az e-mailjeit sem olvassák el.
Koki volt az egyetlen, aki válaszolt az elsőre; Örülök, hogy jól vagy, remélem továbbra is boldog leszel.
Ennyi. Semmi több.
Olvasta, milyen nehézségekkel küszködtek barátai — volt barátai — azonban akkor írt soraira, hívásaira és smseire már Tanakától sem érkezett válasz.
Egy interjú indult el a képernyőn; mind ott álltak, mind az öten, épen és egészségesen, habár gyakorlott szeme észrevette rajtuk a megviseltség árnyékát, amit a sminkesek remekül eltüntettek és csak az avatott szemek láthatták meg.
Kazuya elnevette magát.
- Akanishi? Japánban járt? Nem tudtam róla.
Becsukta az ablakot, majd a laptopot is, és visszatette az ágyra, hogy aztán ott eldőlve lehunyt szemmel szívjon bele a cigarettájába.
Az égő parázs halványan pislákolt a hajnali fényben.
Éppen olyan magányosan, mint amilyennek ő érezte magát abban a pillanatban.

» Vélemény







Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2022