Egyedül
Sokáig hitegette magát.
Tomohisa kelletlenül bár, de asszisztált is ehhez, időnként
mintha még bátorította is volna. Ryo kedve szerint szólt
hozzá a dologhoz; ha éppen jó hangulatban volt, akkor
hihetetlen löketet adott a tartós önámításának, ha nem,
akkor képes volt napokra is leállítani. Jun egyszerűen
semleges maradt — ő az Arashival való kapcsolata miatt
elképzelni sem tudta, hogy milyen lehet a helyzete. Leginkább
csendes szánalommal hallgatott, mikor próbálkozásairól
beszélt neki.
Egyedül Tackey volt az, aki kimondta neki az igazságot.
Csendes, kora nyári reggel volt, mikor Jin megállt a bérelt
apartmanjának teraszán, mobilját a füléhez tartva, keze
pedig összeszorult a korláton. Alatta Los Angeles, az angyalok
városa élte az életét, mit sem törődve azzal a pillanatnyi
csönddel, ami eltöltötte a japán férfi elméjét.
- Ők már nem a barátaid, Jin.
A mondat, bár tökéletesen értelmes volt, mégsem került a
helyére az elméjében; ide-oda pattogott, értelmezhetetlenül,
mintha legalábbis görögül hangzott volna el.
Tackey tovább beszélt; tapintatosan, de könyörületesen
mutatva rá dolgokra, de Akanishi már nem hallgatott rá,
túlzottan lefoglalta az, hogy nyugalmat erőltessen magára.
Ők már nem a barátaid Jin.
- Hogy érted ezt?
Megzavarta az idősebb férfit. Bár nem szakította meg mondat
közben, a gondolatmenetet tönkretette ezzel az egyszerű kérdéssel.
Takizawa mélyet sóhajtott, és intett a körülötte sürgölődő
embereknek, hogy szüksége lenne pár perc szünetre, mert ez
hosszú lesz. A nő, akinek apró készülék volt a fülében,
hogy bármikor tudja koordinálni a csapatot, biccentett, és a
kis mikrofonba halkan belebúgta, hogy tíz percre leállnak.
Tsubasa kérdő tekintetét látva hangtalanul az Akanishi
szót tátogta, mire társa arca kissé megkeményedett, és
bólintott egy aprót, miközben kinyitotta neki a teremből
kivezető ajtót.
Kisietett, gyorsan végigpörgetve a fejében, hogy mit
mondhatna, amivel nem dühíti és/vagy keseríti el a vonal
másik végén várakozót.
- Úgy értem, hogy lássuk be, ti hatan teljesen
különböztök. És mi tartott össze titeket?
- A zene — érkezett a határozott válasz, ami miatt vissza
kellett fojtania egy újabb sóhajt.
- Nem, a KAT-TUN. A banda nélkül ti hatan sosem kerültök
olyan viszonyba, hogy akár az éjszaka közepén is
átjárhassatok egymáshoz.
- Rendben, de mit számít ez? Már ilyen viszonyban vagyunk,
semmit sem változtat az, hogy kiléptem a csapatból. Ugyanaz az
ember vagyok, mint két hónapja!
- Nem, nem vagy ugyanaz. Te már nem a KAT-TUN A-ja vagy, hanem
Jin Akanishi, szóló énekes - mutatott rá csöndesen Hideaki,
és lassan sétált a néptelen folyosón. A legtöbb csapatnak
most edzése volt, vagy koreográfiát magoltak lent a
tánctermek egyikében. A folyosón csak néhány öltönyös
sétált, akik bizonyára a papírmunkától telítődve jöttek
ki, és mosdóba menés címszó alatt hosszabb útvonalat
választottak, hogy megmozgathassák magukat.
- És? - Jin jól hallhatóan türelmetlenkedni kezdett, és
enyhe ingerültsége kihallatszott a hangjából.
- És ez azt jelenti, hogy te már nem vagy része az
életüknek. Kiléptél a kötelékből, ami összetartott
titeket. Tehát te már kívülálló vagy. Nem vagy fontosabb
számukra, mint a sminkes, akivel tíz perce találkoztak először.
- Ez értelmetlen — jelentette ki Akanishi mély meggyőződéssel.
- Ugyanaz vagyok, aki két hónapja, és akkor még semmi bajuk
nem volt velem!
- Túl sok időt töltöttél Amerikában — dörzsölte meg
homlokát az idősebb, majd gyorsan ráparancsolt magára, hogy
ne tegye ezt, mert tönkreteszi a sminkesek munkáját. Tovább
sétált, ameddig el nem ért a liftekig, és megnyomta a
hívógombot. - Te is tudod, hogy itt nem úgy mennek a dolgok,
mint ott. Te most már kívülálló vagy. Ne zaklasd őket.
- Én csak...!
- Tudom, hogy te csak beszélni szeretnél velük. De hogy venné
ki magát, ha a technikus felcsörögne, hogy mi újság?
- Ha a technikus a barátom...
- És ha ez a technikus kilépett volna a csapatodból és két
hónapja nem láttad volna?
- Akkor se csapnám rá a telefont! - süvöltötte Akanishi
dühösen. Szíve szerint megszakította volna a hívást.
Borzasztónak érezte a dolgokat, amiket hallott, és bár a
szíve mélyén tudta, hogy ez pontosan így van, hogy barátja
igazat mond, mégsem akarta elfogadni.
- Nyugalom.
Ez az egy, egyszerű szó elég volt ahhoz, hogy rádöbbenjen,
udvariatlan volt, és átlépte azt a bizonyos vonalat, ami a
barátságban elfogadott dolgokat és az udvariatlanságot
választja el egymástól. Csendes bocsánatkérés után
elbúcsúzott, megköszönte, hogy segíteni próbált, majd
bontotta a hívást.
Az erkély korlátjára könyökölve nézett le a forgalmas
utcára, a járdán siető emberekre. Az otthoni viszonylathoz képest
nem látszott nagynak a gyalogosok száma, és ez hirtelen
kényelmetlenül érintette.
Valóban ennyire hozzászokott volna az amerikai dolgokhoz, hogy
kezdi elfelejteni a saját valóját?
Megfordult és körbenézett a lakosztályban, amit számára
béreltek.
Magasan volt, majdnem a szálloda tetején, és mérhetetlenül
tágasnak hatott. Külön konyha állt rendelkezésre, amiben
ketten mindenféle nehézség nélkül főzhettek volna, tágas
nappali, négyszemélyes ülőgarnitúrával és nagy
televízióval, üveg kávézó asztallal. A félig nyitva
hagyott ajtón keresztül beláthatott a hálószobába, aminek
nagy részét egy két vagy inkább három személyes ágy
foglalta el, kirívó díszítésekkel és mutatós ágyterítővel,
amit dolgos, láthatatlan kezek minden reggel elegyengettek,
mikor távozott.
Az otthoni lakására gondolt; a kis nappalira, amibe Tomóval
nagy nevetések közepette ügyeskedték be a kétszemélyes
kanapét, amin többnyire hárman szorongtak, és a szoba nagy
részét elfoglalta. A hálószobájára, aminek szekrényéből
minden este elővette a matracát, és reggel mindig szépen
vissza is rakta az összehajtogatott ágyneművel együtt.
Mostanra természetessé vált számára, hogy amerikai életet
éljen? Tényleg ennyire megváltozott volna?
A továbbra is kezében szorongatott mobilra nézett, majd
hosszas tépelődés után újra tárcsázott.
Mély levegővételekkel nyugtatva magát hallgatta az ütemes
búgást, majd egy sóhajjal megnyomta a kis piros gombot, hallva
a mostanra már megszokottá vált sípszót. Pár perc múltán
újra próbálkozott, de egy halk pittyenés után gépies női
hang kezdett beszélni; Sajnálattal közöljük, hogy a
hívott szám jelenleg...
Bontotta a vonalat, az apró készüléket pedig a virággal
ékesített kis asztalra helyezte, majd felkapva mellőle a
cigarettáját rágyújtott és a hálóba sétált. A számára
hatalmasnak tűnő franciaágyon ott búgott halkan a laptopja.
Most letelepedett az ágyra, és ölébe téve a kis gépet
csatlakozott az internethez, és rákeresett régebbi
bandájára.
Régebbi... Miért olyan fájdalmas ez? Kimondani még mindig nem
képes. Egyszerűen... hiányoztak neki. Mind, egytől egyig.
Hiszen évek óta együtt dolgoztak, munka után alkalmanként
együtt mentek el inni, kiereszteni a gőzt, sokszor együtt
nézték meg a cseresznyevirágzást is. És most... egyikük sem
válaszol a hívásaira, az e-mailjeit sem olvassák el.
Koki volt az egyetlen, aki válaszolt az elsőre; Örülök,
hogy jól vagy, remélem továbbra is boldog leszel.
Ennyi. Semmi több.
Olvasta, milyen nehézségekkel küszködtek barátai — volt
barátai — azonban akkor írt soraira, hívásaira és smseire
már Tanakától sem érkezett válasz.
Egy interjú indult el a képernyőn; mind ott álltak, mind az
öten, épen és egészségesen, habár gyakorlott szeme
észrevette rajtuk a megviseltség árnyékát, amit a sminkesek
remekül eltüntettek és csak az avatott szemek láthatták meg.
Kazuya elnevette magát.
- Akanishi? Japánban járt? Nem tudtam róla.
Becsukta az ablakot, majd a laptopot is, és visszatette az
ágyra, hogy aztán ott eldőlve lehunyt szemmel szívjon bele a
cigarettájába.
Az égő parázs halványan pislákolt a hajnali fényben.
Éppen olyan magányosan, mint amilyennek ő érezte magát abban
a pillanatban.
» Vélemény
|