Írta: Liana
Akinek készült az ajándék: Marianne
Korhatár: +16+
Figyelmeztetések: slash, függővég
Leírás: Zavar... Kétely... Megszállottság.
Az ötlet: „2. Második ötletem egy Akanishi Jin/Kamenashi
Kazuya párosítású yaoi lenne, amelyben Kame az egyik
koncerten hirtelen fanservice-olni kezd Jinnel, az pedig
folytatást szeretne: ) Fontos a happy end, és nem nagy baj, ha
csöpög^^”
A fentebb olvasható ötlet alapján született hát meg a
történet, de előrebocsájtom, hogy kissé eltértem tőle. Számomra
nem túl könnyű úgy írni, hogy valaki előre megmondja, mit
akar kézhez kapni, de mivel az üst lényegét nagyon jó
ötletnek tartottam, belevágtam.
A lényeg, hogy bár nem folyik róla a cukormáz, és nem is
kimondott... happy end, talán sikerül az ajándékozottam
kedvére tenni! Utólag is Boldog Karácsonyt, Marianne!
Megszállottság
Megbabonáz a mozgása, és úgy érzem, már nem sokáig tudok
ellenállni neki. A szemébe nézek, s ő kihívóan állja a
tekintetem, szinte csalogat, incselkedik, lesi a mozdulataimat.
Nem akarom megadni magam neki, de ha ezt így folytatja, egy
Tokyo Dome-nyi ember előtt fogom magamévá tenni.
Lágyan ringatja a csípőjét, miközben éneklő hangja is
ingerel. Megőrjítesz, Kame!
***
Határozott léptekkel bontom meg a jól betanult formát, és
andalgok egyre közelebb hozzá. Mintha diadalittas mosoly
csúszna az arcára, de nem érdekel, hogy csapdába csalt;
akarom.
A refrén előtt hirtelen megragadom, majd a feltörő sikítások
közepette magamhoz húzom.
Együtt mozdul a testünk, egy emberként mozgunk tovább. A
többiek nem tulajdonítanak túl sokat a dolognak, a közönség
éhes vadként őrjöng, de én, mint aki most ébred életre,
csak a velem szemben álló szemeibe bámulok.
Megrészegít az érintése, és azt veszem észre magamon, hogy
egyre többet és többet akarok belőle. Az álla alá nyúlok,
s magam felé simítom az arcát.
Megdermed egy pillanatra, majd szaggatottan felsóhajt, mielőtt
megszüntetné a köztünk lévő távolságot.
Apró, láthatatlan csókot lehel az ajkaimra, s mire eszembe
jutna utána kapni, már ott sincs.
Elvesztem; öntudatlanul táncolom és éneklem végig a
koncertet. Magam előtt nem a felajzott közönséget, hanem
csakis az Ő arcát látom.
***
Napok telnek el úgy, hogy szinte végig csukva tartom a szemem...
Egy éber álom, vagy nem is tudom, hogy nevezzem. Elkapott,
megbabonázott, és nem ereszt.
Jó érzés volt a karjaimban tartani, hozzásimulni, érezni, de
nem hinném, hogy neki ez többet jelentett némi
fanservice-nél.
Nem merek ránézni, mert nem tudom, mit látok majd viszont a
tekintetében. Mi van, ha semmit, finom baráti csillogást? El
tudom viselni a képzelt visszautasítást?
És mi van, ha olyan lesz, mintha tükörbe néznék? Mi
történik, ha ugyanazt a vágyat látom a szemében
visszatükröződni? Megéri feláldozni egy erős barátságot;
jó alap lenne a miénk egy mélyebb érzelmi kapcsolatnak?
Nem tudom... Őszintén, semmit... Csak érzem, hogy vágyok...
***
Elemi erővel marcangol a szükség, nem tudom, meddig bírom
még türtőztetni magam a közelében. A gondolat, hogy
érintem, tüzes folyamként szalad végig a testemen.
Kame... a neve, az arca az elmémbe égett,
kitörölhetetlenül a részemmé vált.
Ki gondolta volna, hogy elég néhány ködös pillanat, és a
barátság érzetét egy jóval erőteljesebb, szenvedélyesebb
vonzalom váltja fel. Talán, ha tudom, hogy az egésznek ez lesz
a vége, nem megyek bele... Istenem! Miért kellett a színpadon
történnie?
Így lemoshatatlanul ott díszeleg rajta a mímelés érzete,
hogy csak játék... játék.
Nem merek ránézni, mert félek, hogy odalépnék hozzá, és
csak úgy, mint nemrég, magamhoz rántanám, és a bűnömmé
tenném.
Kame...
Bátortalanul pillantok az arcára, de a felém áradó
csalódottsága szinte fizikailag lök rajtam egyet. A belőle
sugárzó erőteljes érzelmet nem igazán tudom hova tenni.
Csalódott... mert?
Mert hanyagolom, s az eddigiekhez képest látványosan tartom a
távolságot? Nem akarom, hogy elhanyagoltnak érezze magát
miattam. Attól, hogy én tiszta hülye vagyok, és össze-vissza
pakolgatom magamban a dolgokat, még nem lehetek ennyire önző,
hogy... elszakítom magam tőle.
- Kame - súgom felé, mire rám emeli azokat a gyönyörű
szemeit. Nyelek egyet, mielőtt újra megszólalnék. - Gyere
ide.
Az arcán feltűnő csodálkozást pillanatok alatt váltja fel
az öröm halvány szikrája, ahogy lassan felemelkedve felém
sétál. Már épp előttem toporog, amikor nagyot sóhajtva a
karja után nyúlok, és gyengéden az ölembe vonom.
- Jin - nevet fel szaggatottan, el-elcsukló hangon, de mikor
átkarolva a nyakam, a vállamba fúrja az arcát, már nem
vagyok biztos benne, hogy tényleg csupán a nevetéstől rázkódik
a teste.
Hát újra a karjaimban tartom, ölelem, és... hallgatunk. Én
az Ő, Ő az én lélegzetemet, szívdobbanásaimat. Pont, mint
régen... az érzés nem feltétlen változott, jövök rá.
Ugyanolyan kellemes, bizsergető érezni őt, mint mondjuk pár
hónappal azelőtt.
Szerettem, és szeretem... ez nem változik. Az, hogy néha
többre vágyom, csak az öntudat. Nem tudom, és nem is akarok
most ezen agyalni. Most itt van, napok óta először újra
közel engedtem magamhoz, és lám, nem dőlt össze a világ.
- Jin - leheli a nyakamra a nevemet, mire félreérthetetlen
borzongás fut végig a gerincemen. Óvatosan, a lehető
legkevesebb mozgással felé fordítom az arcom, s mikor ő is
elhúzódik picit, hogy rám nézhessen, a leheletnyi távolság
szinte megszűnik közöttünk; ajka az enyémet súrolja.
Döbbenetemre a vágy szinte elemi erővel száguld végig
rajtam, de mire felfoghatnám az egészet, ő már piruló arcát
takargatva felkászálódik rólam, majd apró mosolyra húzott
ajkakkal visszasétál a helyére.
Az időzítés szinte tökéletes, ugyanis abban a pillanatban,
amikor leül, nyílik az ajtó, majd sorban Koki, Maru, és Junno
lépnek be rajta. Az említett Junnosuke arcára gyermeki mosoly
kúszik, majd olyan csendben, ahogy nem tud, az ablakon
kibámuló Tatsuya mögé araszol, s karjait szerelme köré
fonva, szorosan átöleli.
Kaméval szinte egyszerre fordulunk újra egymás felé, s egy
pillanatig a saját érzéseimet látom fellobbanni a szemeiben.
Vágyakozás.
De ez... lehetetlen. Kame, megőrjítesz.
- Jin, itt vagy? - hallom meg Koki nevetős hangját, mire aprót
bólintok.
- Itt, hol máshol? - Arcomról vélhetőleg ugyanaz az
ábrándosság süthet, ami belülről is feszít, így nem
csoda, hogy kérdésemet hallva csak játékosan megingatja a
fejét, de láthatóan letesz arról a tervéről, hogy velem
beszélgessen.
***
Annyira kommersz lenne az egész nap, ha Kaméra nézve nem az
jutna folyton az eszembe, ahogy a karjaim közt tartottam.
***
Este úgy esem be a lakásomba, hogy a fejem tele van különböző,
nem feltétlen józan pillanatokkal. Kame, ahogy a
mikrofonnal incselkedik. Kame, amint táncol... Kame,
ahogy nyújtózkodik, teste ívbe feszül... Kame... Kame...
Kame...
Idegesen túrok a hajamba, majd vehemensen a fürdő felé veszem
az irányt; ez kell most nekem. Összpontosíts, Jin! -
figyelmeztetem magam, de még a kádban ülve sem tudok másra
gondolni, csak hogy a forró víz helyett, forró karok ölelnek.
***
Az elkövetkező napok némasága még az eddigieknél is őrjítőbb,
mert egy fordított helyzettel találom szemben magam.
Keresném, de mintha most ő kerülne szándékosan. Próbálom
elkapni a pillantását, de csak egy furcsa mosolyt küld felém,
majd gyorsan más irányba összpontosítja a tekintetét.
Összezavarsz, Kame.
***
A napok összefolynak, körülöttem egybeolvadni látszik a
világ, az érzések pedig bennem összpontosulnak.
Úgy érzem, bármelyik percben robbanhatok, elég lesz egy
újabb óvatlan érintés. A rejtett pillantások, a sokatmondó,
de mégis oly néma mozdulatok...
Vágyom, rettentően vágyom... és lassan képtelen vagyok egy
másodpercig is egyedül maradni magammal. Megzabolázatlanul
lüktet bennem ő, lüktetsz bennem, Kame!
***
Az ágy olyan lendülettel dob ki magából, és az éberség
szinte pillanatok alatt ér el, hogy úgy vélem, ez lesz az én
napom. A határozott, tiszta döntések és tettek napja.
Gyorsan végzek a készülődéssel, és szinte oda se nézve
suhanok az utakon. A kocsimtól a bejáratig megtett rövid
szakaszon, láthatatlanul olvad le rólam az elmúlt idő. Könnyed
léptekkel sétálok, s ajkaim rég nem látott mosolyra
húzódnak.
A félelem valószínűleg eggyé vált a kispárnámmal, mikor
az éjjel kiáramlott a testemből. Nyújtózok egyet, de semmi
görcsösséget nem érzek magamban.
Az üvegajtón tükröződő ember mintha újjászületett volna
egy éjszaka alatt; kedvem lenne integetni neki.
***
A nap folyamán többen is megjegyezték, milyen jól festek, és
tudtomra adták, hogy örülnek annak, hogy újra a régi Jin
vagyok. Egész nap beszélgettem, csacsogtam, aktívan részt
vettem a próbákon, és még Kame furcsán figyelő tekintetét
is ki tudtam rekeszteni néhány pillanatra. Vagy inkább
tompítani. Éreztem persze, hogy néz... bámul, de
ahelyett, hogy hagytam volna, hogy megrohanjon a kétség, és
magával ragadjon, mozdulatomba igyekeztem több kihívást sűríteni,
épp úgy, ahogy Ő tette, azon a bizonyos koncerten.
Talán erre mondják, hogy fordul a kocka... a vadászból válik
az űzött vad.
Bár nem lehetek biztos ebben sem, de valamiért a realitás
mégsem töri meg a körülöttem lebegő boldogság érzetét.
Kame... vaddá válhattál miattam?
***
- Jin, beszélhetnénk? - hallok egy határozottnak is tűnhető
hangot, de persze elég az arcára néznem, hogy meglássam a
szemében bujkáló aggodalmat.
- Persze, mondjad - felelek neki mosolyogva, majd kezemmel
játékosan megpaskolom a combjaimat, hogy akár helyet is
foglalhat.
Ténykedésemre kissé elpirul, ha jól látom, majd kicsit
megrázza a fejét.
- Inkább kint - mondja, majd választ se várva az ajtóhoz
lép. Felvont szemöldökkel figyelem, és próbálom nem
észrevenni a görcsbe ránduló gyomromat. Nagy levegőt veszek,
majd gyors léptekkel követem. Itt az ideje pontot tenni a mi
történetünk végére.
***
A másodpercek hirtelen olyan súlyt kapnak, hogy szinte évnek
érzek minden pillanatot. Állunk egymással szemben, és várom,
hogy mozduljon, hogy szólaljon... de nem teszi. Nem jellemző rám,
hogy egyhelyben tudok maradni, bár most igyekszem minden tőlem
telhetőt megtenni; nem akarom megnehezíteni a dolgát.
Úgy tűnik, a hallgatás nem segít, így tekintetem leveszem az
arcáról, és lépek egyet előre.
- Ne! - kap a kezem után, mintha menni készülnék, majd mikor
meglátja, hogy nem mozdulok, zavartan engedné el azt.
Közelebb lépek hozzá, testemmel szinte már a falhoz szegezem,
de mindezt észre sem veszem, csak a szemeiből sütő vágyódásra
tudok összpontosítani.
Ez az én napom - emlékeztetem magam, mielőtt lecsapnék azokra
a hívogató ajkakra.
Kiesnek a dolgok, a világ elemeire hullva kering
körülöttünk, az egyetlen dolog, amit érzek, az csak és
kizárólag Ő.
Kame, csak te éltetsz. Az arcomra simuló tenyér...
» Vélemény
|