Rising Sun ~ j-pop/j-rock * visual kei/oshare kei * k-pop/k-rock * tw-pop/tw-rock and dorama fanfiction
figyelmeztetés!
Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.

Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.

Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.

Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.

rising sun


ajánló


csevegőfal

1. Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.
2. A chatbox nem blog!
Ellenkező esetben a hozzászólást törlöm, az íróját pedig bannolom.




születésnap


Sok boldogságot kívánunk! ^^


az oldal őre

évforduló
 Birthday List

Gratulálunk!


pályázat


Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap


eseménynaptár

2016



köszöntő


Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!

Ajánlott böngésző: Mozzila Firefox


Az oldal Facebook csoportja:


Random idézet


♫♪

Cím: nem értem miért, de szeretlek
Író: Mikitochiki
Pályázat: II. Fanfiction írói pályázat 2010; Páratlan páros
Történet: szerelmi
Figyelmeztetés: AU, OOC!!! karakterek, Aoi POV
Korhatár: 16
Megjegyzés: Igaz hogy Uruha x Aoi páros az eleje, de a történet két fõ szereplõje Aoi és Hyde. Tehát a történetem párosa: AOI és HYDE.


Nem tudom miért, de szeretlek


Elõszó: Történetem egyik fõszereplõje egy olyan személy, akinek kétszer is megadatott az a lehetõség, hogy megízlelje a szerelem édes ízét. De ez hamarosan keserédes íz világot is adott. Az érzés, amely fõhõsünket is a Mennybe repítette, nem sokkal késõbb a Pokolba taszította. Ez a fõszereplõ pedig nem más, mint Aoi.


 

Aoi

Már lassan egy hónapja, hogy Uruha már nincs velünk, s az óta, mintha az idõ egy helyben toporogna. Habár már egy hónap eltelt, a halála napja örökre az elmémbe vésõdött. S az a fojtogató érzés, amit minden egyes nap érzek, s az emlékek melyek mindennap; a nap minden egyes percében visszatérnek, és vég nélkül kísértenek. Annak a napnak minden képkockája belevésõdött a szívembe és beleégett az emlékezetembe. Még most is látom, hogy az életem egyetlen csodája, amiért érdemes volt élni, a szemem elõtt csuklott le a földre. Bár fájdalmas emlék az a nap, de mégis elmesélem nektek, hogy ti is megérthessétek, mit érzek. A szörnyû esemény este hét óra elõtt történt, amikor is Uruhával szórakozni indultunk volna. De az én egyetlenem meglátta, hogy három kis suhanc molesztál egy idõs hölgyet, s ezt õ nem hagyhatta. Odament, hogy elkergesse õket, de azok nem hogy abba hagyták volna, hanem rászálltak. Persze Uruha nem az a cukorból vagyok, mindjárt elolvadok típus, úgyhogy a háromból kettõt el is intézett. De sajnos a harmadik egy sunyi kis disznó volt és elõrántotta a kését, hátulról rátámadt és a hátába állította azt, majd elszaladt. Én pedig csak álltam ott, mint aki megdermedt s néztem, hogy hullik térdre elõttem az az ember, akit a világon a legjobban szerettem. Majd mikor végre már föleszméltem, hogy mi történt, odarohantam hozzá, letérdeltem mellé és kezem közé szorítottam. Mire õ csak ennyit kérdezett:
- A hölgy jól van?
Sûrûen hulló könnyeim közül néztem fel az elõbb említett idõs hölgyre, majd visszanéztem a már haldokló kedvesemre és így válaszoltam:
- Igen, te vagy az õ hõse.

Õ erre csak elmosolyodott, végig simított remegõ kezével az arcomon és annyit mondott:
- Vigyázz magadra! - Majd csendben, egyetlen jajszó nélkül meghalt. Még éreztem karjaimba hulló kezének melegét, de legbelül tudtam, hogy vége. Hogy az egyetlen személy, akiért úgy éreztem, hogy érdemes reggelente felkelni, és hogy még a nap is másként süt nekem, most meghalt és csak egy rideg, üres és kietlen pusztát hagyott maga után.

Tehát most már tudjátok, milyen keserûség lakozik a szívemben, s így talán megértitek, hogy éreztem, amikor megtudtam, hogy ezt a nagyszerû embert Ruki pótolni akarja. Mert hát a rajongókat nem hagyhatjuk cserben. Az új tag neve Hyde volt, az õ együttese nem rég feloszlott, ahol õ volt az énekes. S most nálunk õ fogja betölteni a mi drága szólógitárosunk szerepét. Ezt nem hagyhattam annyiban, s ennek köszönhetõen sikerült majdnem egy életre összeveszni Rukival. De szerencsére nem így lett, hála az égnek Ruki olyan adottságot kapott az égiektõl hogy képes volt mindenkinek mindent megbocsájtani. S végül engem is sikerült meggyõznie arról, hogy a GazettE-nek élnie kell, ha már ez így soha többé nem lesz ugyanolyan, de a rajongókat nem hagyhatjuk cserben és a menedzser sem tágít. Így hát megpróbáltam elviselni Hyde-ot, a bandában, de haragudtam rá, amiért úgy befurakodott az én Uruhám helyére. S ezért sokszor bántottam, pedig meg sem érdemelte. Mert valljuk be, próbált beilleszkedni, s mindent megtett azért, hogy befogadjuk. Még sütött is nekünk üdvözlõ sütit, persze mindenkinek a kedvencét. Még az enyémet is tudta (csokis-mogyorós), gondolta felvidít, s odajött hozzám és megkínált, még külön kis ajándék dobozt is vett hozzá, csak hogy lásson mosolyogni, mert látta, hogy próbák után mindig szomorúan gubbasztok a sarokban. Így hát odajött hozzám a kezét a vállamra tette, mélyen a szemembe nézett és csak ennyit szólt:
- Szia Aoi!
De ridegen visszavágtam, hogy õ meg mit akar itt. Mire õ csendesen annyit mondott:- Hoztam neked sütit, remélem, szereted. Csokis-mogyorós, a kedvenced ugye? Mire én:
- Ezt meg honnan veszed?
- Nekem a többiek azt mondták, hogy nagyon szereted az ilyen sütit és gondoltam...
- Gondoltad, gondoltad, mit gondoltál? Hogy majd így megvásárolhatod a barátságomat? - majd felálltam mellõle és elmentem, de õ utánam szólt:
- Ne haragudj, nem kellett volna, bocsánatot kérek.
- Hát van is miért! - vágtam vissza neki durcásan, majd ott hagytam. De útközben mintha nyilalló fájdalmat éreztem volna a szívemben és egyre csak egy kérdés visszhangzott a fejemben: „Miért csináltad ezt vele?”...

Az elmúlt egy hétbe még kétszer megpróbálta megenyhíteni rideg szívemet, de nem sikerült neki. Pedig megfogadtam, hogy megpróbálok kedvesebb lenni, de Hyde (Ó Istenem miért tette ezt!), darázsfészekbe nyúlt. Uruháról kezdett faggatni. S már annyira elviselhetetlenné vált a dolog, hogy a legutóbbi esetnél hirtelen felindulásból úgy pofon vágtam, hogy csak úgy visszhangzott tõle az egész backstage. Majd elrohantam és az egyik fal mögé menekültem. És megint az a kérdés: „Miért csináltad ezt vele?” S egyre hangosabb lett, s úgy éreztem a fejem mindjárt szétrobban és sírva fakadtam. De hirtelen a fal másik távolabbi pontjából szintén sírás hallatszott. Hyde volt az, térdre rogyott a kosár elõtt, amiben a nekem szánt sütemények voltak, s könnyei záporesõként öntözték azokat. Már bántam, amit tettem vele, s elindultam, hogy kibékítsem és bocsánatot kérjek tõle. De mikor már csak kb. hat lépésre voltam tõle, észrevett, összerezzent, s riadtan nézett rám. S minden egyes lépéssel, amivel közeledtem hozzá, õ annyival hátrált tõlem. Majd mikor már a falhoz érkeztünk, õ felkiáltott:
- Kérlek, ne bánts! - Félre lökött és elszaladt, a kosár pedig ott volt továbbra is a földön. Magamhoz vettem a tartalmát és bevittem a szobámba. Amikor letettem az asztalra, a kosárka fülérõl egy kicsike fehér kártyácska pottyant le a földre. Kíváncsian néztem, majd felvettem. A kártyán pedig ez állt:

Kérlek, ne haragudj rám Aoi, nem akartam átvenni Uruha szerepét. Hiszen egy olyan nagyszerû embert, mint amilyen õ volt nem lehet helyettesíteni. Én csak zenélni szeretnék veletek és megismerni titeket. Tudom milyen érzés elveszíteni azt, akit a világon mindennél jobban szeretünk.Ezért gondoltam, hogy beszélgetek veled egy kicsit, hátha jobb lesz.”

Hyde

Ezeket a sorokat olvasva eszembe jutott Uruha, mikor az elsõ veszekedésünk után békítõ ajándékot adott. S érthetetlen módon elkezdett hullani a könnyem majd patakká vált. Nem értettem miért, de fájt az érzés. Ezek után a következõ hetekben én próbáltam õt megenyhíteni, de nem sikerült. Habár õ nem utasított el, de el se fogadott. Mikor kérdeztem tõle valamit, válaszolt ugyan, de hangja olyan közömbös volt. Próbákon is mikor mi a háromgitáros összehangoltuk játékainkat, ha rontottam csak csúnyán összerántotta szemöldökeit és rosszallóan nézett rám. A közös étkezéseknél is mikor beszélgetett a banda, szintén válaszolt s jót nevetgélt, de engem habár nem feltûnõen, de levegõnek nézett. S ez így ment minden egyes nap. Egyik este azonban egy ismerõs dallam ütötte meg a fülem. Elindultam az irányába, s megláttam, hogy Hyde gyakorol a gitáron. S eszembe jutott, ez a dallam; Uruha!!! Hyde az õ egyik szólóját gyakorolta, s ahogy ott szomorú arccal játszott, s olyan gyönyörûen hogy már nem csak neki hulltak a könnyei, hanem nekem is, nem bírtam tovább, fejemre tettem a párnát s álomba sírtam magam. Ahogy teltek a napok, minden este hangosabbnak hallatszott Hyde játéka, s bennem egy számomra is megmagyarázhatatlan érzés gyúlt. S a szokásos kérdés helyet most egy mondat rázta meg elmémet:” Nem értem miért, de azt hiszem, szeretem.” De a gondolataimból felrázott egy ismerõs hang.

- Aoi-sama, miért bántottad ennyit azt a szegény fiút?
- U-Uru... Uruha?
- Ki más lenne, butus chibi? Persze, hogy én vagyok.
- De... de... de hát te meghaltál!
- Igen, de a Menny kapuja még nem nyílt ki elõttem, mert van egy bevégezetlen dolgom itt a földön.
- Bevégezetlen dolog? Mi az?
- Hát ez egyszerû. Úgy itt hagyni ezt a helyet, hogy téged boldogságban és biztonságban tudhatlak.
- Mi? Ezt meg, hogy érted?
- Tudod te azt jól.
- Nem értem, hogy mire gondolsz.
- Dehogynem, várj csak, mindjárt az eszedbe juttatom. A bûntudat, hogy Hyde-ot megbántottad és az, hogy kezded megszeretni.
- De, de én...
- Csitt! Ne szólj egy szót se, csak próbáld meg vele, hogy ha csak egy kis szikráját is érzed, hogy szereted.
- Én erre nem lennék képes, hiszen te...
- Én, én és én. Nem én akarom, hogy te boldog légy. És én, már nem tudlak boldoggá tenni, de õ igen.
- De...
- Csönd! Érzel iránta bármit is?
- Hát talán... de...
-Nincs de, menj és próbáld meg vele!

Mire válaszolhattam volna neki, addigra már eltûnt.

Másnap hosszasan néztem Hyde-ot, ahogy gyakorol. Rukitól óriási dicséretet kapott és ezen elmosolyodott. Ó Istenem, olyan édes a mosolya. Éreztem, hogy nem bírom tovább... Próba után kilestem, hogy hova jár lazítani, mármint hogy melyik az õ szobája. Megvártam, hogy bemenjen, meg hogy a többiek is elmenjenek. S utána nagy levegõt vettem és bekopogtam. Hallottam parányi léptekkel közeledni az ajtóhoz, s kattant a zár, lenyomódott a kilincs, s én valósággal beestem az ajtón, mikor az kinyílt. Majd öntudatomon kívül, megragadtam vállait és a falhoz nyomtam. Hyde tágra nyílt szemekkel, értetlenkedve nézett rám, s próbált szabadulni szorításomból. De nem engedtem. Ránéztem könnyes szemekkel, s akkor már értett mindent. Már nem éreztem, hogy ellenkezne, hanem csak hosszasan nézett a szemembe. És egyszer csak azt éreztem, hogy kezeim a vállairól a derekára csúsztak, s hogy ajkam az õ ajkához ér és hosszas forró csókba mélyül. De ez a csók egyszerre keserû és édes is volt, na meg könnyes. Ugyan is mind a ketten sírtunk. Õ, azért mert végre kimutattam az érzéseimet és ez jól esett neki, én, pedig mert megbántottam és azért is, mert úgy éreztem, hogy Uruha emlékét ezzel semmibe veszem. A hosszas csók után, mikor már mind a ketten észhez tértünk, megbeszéltük a kettõnkkel kapcsolatos dolgokat és arra a döntésre jutottunk, hogy megpróbáljuk. Aznap este már késõre járt és úgy gondoltam már nem megyek sehova, inkább ott maradok. Nem akartam el sietni semmit, úgyhogy õ az egyik ágyon aludt, én meg a másikon. Este persze felébredtem és csak néztem hogyan alszik. Éppen telihold volt, s a hold sugarai az arcát érték. Olyan volt, mint egy angyal. Még az arca is fénylett. Elfojthatatlan vágyat éreztem arra, hogy megöleljem. S így is lett. Odaosontam hozzá, betakartam és befeküdtem mellé és szorosan átöleltem. S akkor még egyszer utoljára meghallottam azt az ismerõs hangot. Uruha volt az. Az ablakban volt, a Hold õt is megvilágította, õ volt az én védõangyalom. Így szólt:
- Aztán vigyázz rá és jól becsüld meg, mert lehet, hogy több ilyen lehetõséged már nem lesz az életben.
- Köszönöm. - Csak ennyit tudtam mondani, mert a hangom elcsuklott, és újra sírni kezdtem. Majd õ még utoljára gyöngéd csókot lehelt arcomra és elment. Az utolsó szavak, amiket mondott mielõtt elment volna, a mai napig bennem élnek: „Nincs mit chibi, jók legyetek.”

Másnap reggel újra volt értelme felébredni, mert ott volt õ, a második esélyem az életre. Úgy éreztem a nap ismét ugyanolyan erõvel süt, mint régen. Ezek után öt boldog évet töltöttünk együtt, s a GazettE egyre tört fel a csúcsra. De ez a boldogság nem tarthatott örökké, mert életünk kék egére szürke felhõk szálltak. Hyde súlyos beteg lett és nem folytathatta a zenészi életét. Ugyanis rosszindulatú daganatot állapítottak meg az orvosok neki, s maximum két hónapot jósoltak neki. De õ az egészbõl semmit sem tudott csak annyit, hogy nagyon beteg és hogy kórházba kell mennie. Azért nem tudott többet, mert én nem mondtam el neki. Azt akartam, hogy a tudatatlan boldogságban halljon meg. Az utolsó két hónapban úgy tûnt, hogy jobban van és minthogyha csoda történt volna. Semmi baja nem volt és újra tudott zenélni. Ennek fényében az orvosok hazaengedték. El sem mertem hinni. Minden este elmondtam egy imát, melyben megköszöntem, hogy az Úr meghagyta õt nekem. De a hirtelen halál ismét lecsapott. Két héttel a hazaérkezése után január huszadikán a születésnapomat ünnepeltük, s Hyde a buli közepén azt mondta, hogy õ most már lefekszik aludni. Mondtam, hogy megyek vele én is, de õ azt mondta, hogy ez az én napom, úgyhogy érezzem jól magam és ünnepeljek, a buli után majd alszunk. Hallgattam rá, a többiekkel buliztunk egy jót, a tortából is ettünk. Hyde-nak is vágtam egy szeletet, s bevittem a buli után a szobánkba. Letettem az asztalra, majd bebújtam mellé az ágyba, s elaludtam én is. Nem sokkal miután elaludtam, álmot láttam, mint a legtöbb ember, miután elalszik. Az álmomban Hyde is benne volt. Beszélgettünk, már nem emlékszem mirõl, de egyszer csak Hyde megfogta két kezem és így szólt:
- Aoi itt kell, hogy hagyjalak ebben a sötét világban, mert itt az idõ, az Úr magához hívott. Én sírva könyörögtem neki, hogy ne menjen, de õ elengedte kezeimet és köddé vált. Hajnalba, mikor fölébredtem, szólongatni kezdtem:
- Hyde, chibim, ébredj fel, hoztam neked tortát. De semmi, ránéztem úgy láttam, hogy mosolyog. Na, gondoltam már megint cukkol és erélyesebben kezdtem ébresztgetni:
- Chibi ne húzd az agyam, ébresztõ! De semmi. Megböktem:
- Hahó! Most már tényleg ébredj fel! Most se. Megijedtem, felugrottam az ágyból, közelebb hajoltam az arcához. Még mindig mosolygott, de egy valamit nem; nem lélegzett. Úristen! És egy szál köntösben kiszaladtam a folyosóra és ordítani kezdtem:
- Fiúk, gyertek gyorsan. Hyde, Hyde nem lélegzik. Erre mindenki odarohant, Ruki volt az egyetlen, aki gyorsan észhez tért és hívta az orvost. Jött is rögtön, minket kitessékelt és bezárkózott Hyde-al. Két órán át feszengtünk és vártunk, az óra ketyegése egyre idegesítõbb lett. Majd az orvos végre kijött és lehajtott fejjel közölte:
- Sajnálom, de meghalt.

E szó hallatára minden elsötétült és úgy éreztem, hogy a talaj kicsúszik a lábam alól. Mikor észhez tértem, azonnal berohantam Hyde-hoz, aki még mindig mosolygó arccal feküdt, s olyan volt minthogyha még mindig aludt volna. Az orvos elmagyarázta, hogy már tegnap este meghalt. És ekkor, mintha villám csapott volna belém.”Én pedig odafeküdtem mellé és sem vettem észre!”... Egy hét elteltével eltemettük és megfogadtuk, hogy soha többet nem veszünk be újabb tagot. Az esõ csak szakadt. Hirtelen meleg fuvallatot éreztem, amely gyengéden cirógatta arcomat. Hyde volt az. Elbúcsúzott és még egyszer a bocsánatomat kérte, úgy, mint amikor elõször megismertem. És most a válaszom ez volt:
- Nincs miért. És õ pedig:
- Köszönöm. - Majd egy utolsó csókot adott ajándékba, de olyan szenvedéllyel hogy majd elájultam. Majd mielõtt elment volna, megragadtam kezét és így szóltam:
- Nem értem miért, de szeretlek. Ez járt régebben a fejemben, de most igen, s késõ. Mire õ:
- Egyáltalán nincs késõ, nem tudtad, de érezted, s ez az igaz szerelem, s ez többet jelentett nekem, mint bármi más a földön. S ez után a mondat után csatlakozott Uruhához, s most már ketten vigyáztak rám onnan föntrõl. A temetés után, három nappal késõbb, a banda feloszlott, a GazettE név örökre feledésbe merült. Habár feloszlott az együttes, mi azért barátok maradtunk. És minden egyes január huszadikai születésnap helyett emléknap lett, Uruháé és Hyde-é. Ezen a napon kimentünk a temetõbe és Ruki énekelt nekik, mi pedig lassan gitároztunk hozzá. Csak ez az egy nap volt, amikor a GazettE egy kis idõre GazettE lehetett. Ezután mindenki visszatért a munkájához. Kai újra szakácsként dolgozott, Reita ugyanazon a helyen pincér volt. Ruki menedzseri állást vállalt, és én az emberek gyógyításának szenteltem az életem.


Vége







Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2016