Cím: More
Jellemzők: romantikus
Párosítás: Kai x Reita
Korhatár: PG-13
Disclaimer: Még, ha akarnám, sem lenne semmi
hasznom az egészből.
A/N.: Első ilyen történetem, kéretik
ezt figyelembe venni. De, ha nagyon rossz kritikákat kapok,
ígérem, inkább rajzolgatok. ^^'''
- Kai!
- Bocs — emelem fel megadóan a kezem.
- Szedd össze magad, holnap fellépésünk
van — morogja rosszallóan Reita, és egy ideges pillantást
küld felém. Kicsit elhúzom a szám, de nem szólok semmit.
- Ne haragudjatok — pillantok körbe, ám csak fáradt arcok
néznek vissza rám. — Mehet újra? — emelem fel sóhajtva a
dobverőm.
- Csak, ha nem nézel ilyen elkeseredetten, bébi — vigyorog
rám Aoi, mire kicsit én is elmosolyodom, és verni kezdem az
ütemet.
Reita késve kezd el játszani a gitárján,
mire kicsit megrázza a fejét, és a földet kezdi bámulni.
Most akár le is állhatnék, és rászólhatnék, hogy, ha már
ő mondta, akkor legyen szíves ne merjen hibázni. Mindezt
persze csak azért, hogy enyhítsem a saját megbántottságom,
de lenyelem a szavaim, és továbbra is teszem a dolgom.
Ruki szolid — és kevésbé szolid — fejrázásokkal énekel,
majd a második versszak felénél felénk fordul, és int, hogy
fejezzük be.
- Srácok, folyamatosan elcsúsztok — ráncolja a homlokát.
— Pihenjünk egy kicsit, jó? — vakarja meg a fejét, és az
állványra teszi a mikrofont.
Sóhajtva állok fel a székemről, egy darabig hezitálok, hogy
inkább maradok itt, de a lábaim akaratlanul is Aoi felé
indulnak. Mikor elé érek, megragadja a vállam, és
masszírozni kezd.
- Miért vagy ilyen feszült? — kérdezi halkan. — Hadd
halljam! — mélyeszti eszelős arccal a hátamba az ujjait.
- Aucs! — rázom le a kezeit egy kis kiáltás után. — Nem
is tudom — dörzsölgetem azt a sajgó pontot a lapockámnál.
- Hát pedig tudhatnád — lép mellénk Uruha megviselt arccal.
— Amúgy nem ő az egyetlen — int fejével a háta mögé,
ahol Reita az ujjait tördelve bámul maga elé.
Aoi persze roppant feltűnően figyeli, mire egy kicsit a hátára
csapok, de ő csak gúnyosan rám pillant, és máris
visszafordul.
- Reita, valami baj van? — kiált oda neki végül.
- Nem érdekes — érkezik a felelet, ami igencsak azt sugallja,
hogy hagyjuk békén.
- Úgy gondolod? — kérdez vissza Aoi, Uruha pedig velem
szemben, megforgatja a szemét. „Tudja jól, hogy nem fogja
elmondani... Csak tudnám, miért erőlködik.” Tátogja nekem,
mire muszáj egy kicsit elmosolyodnom, de rögtön
visszafordítom a fejem Reita felé.
Kis sóhajjal hátradől a széken.
- Úgy — feleli roppant egyszerűen, majd felpattan a helyéről,
és kisiet a folyosóra.
- Tudhattad volna, hogy nem fogja elmondani — húzza el a
száját Uruha, és úgy néz a fekete hajú gitárosra, mint egy
kisgyerekre szokás.
- Tudtam — von vállat Aoi.
Uruha egy ez-nem-normális pillantást küld felém, aztán
elindul, hogy szerezzen pár italt az automatából.
- Ti kértek valamit? — kiált vissza a válla felett.
- Én majd iszom a tiédből, szivi — szólal meg Aoi
vigyorogva.
- Idióta — nevet fel Uruha. — Kai, a szokásos ásványvíz?
- Igen, köszönöm.
Sóhajtva vetem hátam a falnak, és várakozóan nézek Aoira.
- Mondd — nyögöm halkan, mire érdeklődve húzza fel az
egyik szemöldökét. — Tudom, hogy mondani akarsz valamit, ne
tartsd vissza — sóhajtok fel, és összefonom karjaim a mellem
előtt.
- Túlságosan kiismerhető vagyok — sóhajt fel drámaian, és
elhúzza a száját. Kicsit idiótán nézhetek rá, mert
védekezően maga elé emeli a kezét. — Bocs. Mit akartam? —
húzza össze a szemöldökét. — Ja, igen, te sem akarod
elmondani, mi a baj?
A földre szegezem a pillantásom, és a ruhaujjammal kezdek
szórakozni.
- Tényleg nem tudom.
- Kai, olyan nincs, biztos, hogy van valami.
- Egyszerűen csak rossz a közérzetem, lehet, hogy beteg
leszek, vagy csak izgulok a holnap miatt — tárom szét a
karjaim. — Még valami, bíróúr?
- Te is tudod jól, hogy nem ez a baj. Inkább még jobban
szoktál ilyenkor pörögni, teljesen máshogy viselkedsz. Hova
lett az a hiperaktív, leállíthatatlan, idióta dobos?
- Fogd be — nézek rá komoly arccal, mire csak lemondóan
megrázza a fejét, és az érkező Uruha felé fordul.
- Beszélj már a fejével, mert seggbe rúgom — mutat rám
Aoi.
Uruha csak elhúzza a száját.
- Tessék, itt a vized — adja át az üveget.
- Köszi, majd próba után odaadom az árát.
- Ráér — feleli, majd elhúzza a száját, mikor az ajkait
lebiggyesztő Aoi behajol a látókörébe. — Nesze, te meg
igyál ebből — nyújtja át neki az üveget, amiből ő ivott.
- Kösz — vigyorodik el vidáman, és lecsavarja a kupakot.
- Ruki! — kiált fel Uruha, mikor az említett belép az
ajtón, és felé dobja a kezében lévő utolsó ásványvizet.
- Kösz, Uruha — biccent felé Ruki. — Amúgy tudtátok, hogy
Reitának holnap fellépés után el kell utaznia egy kis időre?
Nem tudom mi történhetett, de nagyon komor volt, mikor elmondta...
persze ez nem jelent semmit, de... — ráncolja a homlokát
elgondolkodva, majd mikor döbbent arcunkra néz, felvidul. —
Nem, ezek szerint nem tudtátok.
Aoi összezavarodott arccal bámul rám és Uruhára felváltva.
Nem értem ezt az egészet, hisz azt mondta, sehova nem fog
elutazni a közeljövőben, de, ha mégis így lesz, mindenképp
szólni fog nekünk az első pillanatban, hisz jogunk van tudni,
miért tűnik el. Most is, mikor Aoi megkérdezte, lett volna rá
alkalma, de nem mondott semmit. Uruha végül csak grimaszol
egyet, és elveszi Aoitól az üveget, mikor az majdnem a földre
önti a tartalmát.
- Azt mondtam, ihatsz belőle, nem azt, hogy kiboríthatod.
- Bocs — nevet fel.
Reita belép az ajtón, mire minden fej felé fordul. Zavartan
néz végig rajtunk, aztán a gitárjához lép, felveszi, és
várakozva pillant ránk.
- Emberek, munkára! — csapja össze Ruki a tenyerét.
Uruha sóhajtva emeli rám a tekintetét, és taszít egyet Aoin,
mikor ő csak mozdulatlanul bámulja tovább a szőke basszerost.
Aoi egy utolsó szúrós pillantás után elindul a gitárjához,
és lazán az erősítőnek támaszkodik. Én is elindulok lassan
a helyemre, felveszem a széken hagyott dobverőim, majd leülök.
Ruki intésére sóhajtok egy utolsót, és elkezdek dobolni.
***
Fáradtan rúgom le a cipőm, és egyenesen a fürdőbe sietek.
Megengedem a csapokat, és míg megtelik a kád vízzel, a
mosdóra támaszkodva bámulom a tükörképem.
Egy nyúzott, komor arckép bámul vissza rám. Fújtatva
megrázom a fejem, és újra szemügyre veszem magam, csak, hogy
ismét ilyen kiábrándító képet lássak.
Sóhajtva lépek el a tükörtől, és ledobálom a ruháim,
aztán egyik lábammal belelépek a kádba. Kicsit felszisszenek
ugyan, mikor észlelem, hogy ez a víz majdnem teljesen forróra
sikerült, de összeszorítva a fogam és a szemem, lassan
beleülök.
***
A hajamat törölgetve lépek ki a fürdőből, majd meglepetten
állok meg a nappaliban.
Reita áll előttem zavart arccal.
Leeresztem a kezem, és megragadom a derekamra kötött
törülközőt, hogy még véletlenül se tudjon lecsúszni. Már
épp nyitnám a szám, hogy megkérdezzem, miért jött, mikor
halkan megszólal.
- Öhm, kopogtam, de nem válaszolt senki, aztán benyitottam,
és mivel nyitva volt, gondoltam... csak azért jöttem —
ráncolja a homlokát. —, mert ezt ottfelejtetted a próbán
— nyújtja át a telefonom.
- Oh, köszönöm — veszem el tőle, majd hátralépek egyet.
A tekintete lassan lejjebb vándorol az arcomról a fedetlen felsőtestemre,
majd a törülközőre, de mikor észreveszi magát, hirtelen
felkapja a fejét.
- Akkor én... megyek is — hátrál egy kicsit, de én is felé
lépek egyet.
- Ne! — kiáltok fel, mire meglepődik ugyan, de megáll. Hát
most bizony én is meglepődtem, miért is nem akarom, hogy
elmenjen? — Maradj még — nyögöm ki végül, és a kanapé
felé intek. — Ülj le, egy pillanat, és jövök.
Habozva nézi az arcom, aztán lehatja a fejét, mikor ismét
rám néz, kérlelőn oldalra döntöm a fejem, mire csak sóhajt
egyet, és a kanapé felé indul.
Egy ideig csak állok egyhelyben, és figyelem, ahogy az ujjait
tördelve leül a tévével szemben, aztán halkan felsóhajtok,
és elindulok a hálóba. Beérve, gyorsan magamra kapok egy
bokszert és egy nadrágot, majd azonnal megiramodok kifelé. Az
ajtóban még utoljára megrázom a fejem, aztán hozzá
sétálok, és leülök mellé.
Hosszú, kínos hallgatás következik, kitartóan kutatok valami
után, amivel megtörhetném, de semmi nem jut eszembe.
Kétségbeesetten ráncolom a homlokom, de sajnos ez sem segít.
- Holnap koncert után el kell utaznom egy időre — szólal meg
halkan, majd hátradől a kanapén és rám pillant. — Lehet,
hogy nem érdekel, de tudom, hogy megígértem, szólni fogok, ha
ez előfordul.
- De tulajdonképpen érdekel — fordulok felé ülve, és a
karfának támasztom a hátam. — Elmondod hova mész?
- Egy régi barátomnak esküvője lesz, és meghívott. Jó lesz
újra látni — sóhajt fel. —, és az a minimum, hogy
elmegyek.
- Értem — mosolygok rá. — Le fogod venni a kendőt?
- Ej, le kellene, mi? — húzza el a száját, és látom rajt,
hogy ezen még egyáltalán nem gondolkodott el.
- Nem ártana...
- De semmi kedvem — jelenti ki idegesen.
- Nekem hiába mondod, nem tudok rajtad segíteni — vonok
vállat.
- Igen, tudom — sóhajt fel, és hátradönti a fejét.
Kifogytunk a szóból, így ismét konok hallgatásba kezdünk.
Az órát kezdem figyelni, és meglepődve látom, hogy már
tizenegy múlt. Nem igazán érzem magam álmosnak, így nem
zavar. Szórakozottan figyelem, ahogy a másodpercmutató lassan
halad előre, amit Reita persze félreért, mert mikor követi a
tekintetem, felpattan.
- Késő van már, úgyhogy jobb, ha megyek — pillant rám,
mire felállok mellé, és követve őt az ajtóhoz kísérem.
Belelép a cipőjébe, és már épp nyúlna a kilincsért, de
megáll a mozdulat közben, és maga mellé hull a keze. Látom
az arcán, ahogy rendezgeti a gondolatait, azután rám emeli a
pillantását, és vonakodva megszólal.
- Sajnálom — Hosszú szünet. —, hogy olyan modortalan
voltam a próbán — néz rám bocsánatkérően.
Ezt még soha nem hallottam a szájából, volt már, hogy úgy
viselkedett velem, ahogy nem kellett volna, de így konkrétan
még soha nem kért bocsánatot. Meglepettségem valószínűleg
az arcomon is látszik, mivel elhúzza a száját, és ismét
mozdul, hogy távozzon.
Viszont én hirtelen megragadom a kezét, és ismét felém
fordítom.
- Semmi baj — motyogom.
Lehajtja a fejét, és a kezünket kezdi figyelni, mire egyből
elengedem, és félrenézek.
Minden további szó, vagy jel nélkül aztán felém lendül,
és felpasszíroz a falra, a fejem mellett két oldalt lefogva a
kezeimet.
- Mit csinálsz? — szólalok meg remegő hangon.
Tudom, hogy, ha nagyon akarnám, ki tudnám szabadítani magam,
de azt hiszem, nem is igazán zavar ez a közelség.
- Nem tudom — suttogja csillogó szemekkel, és lassan
megrázza a fejét. — Nem tudom — ismétli meg újra.
Elengedve az egyik kezem, végigsimít meztelen felsőtestemen,
majd lassan felém hajol, de mikor már csak pár centi van a
szánk között, megáll, ellöki magát tőlem, és hátrál
pár lépést.
- Ne haragudj — morogja zavart arccal, és látom rajt, hogy
nagyon küzd az ösztönei ellen.
És még mielőtt kilábalhatnék a sokkos állapotból,
felrántja az ajtót, és gyorsan, szinte futva távozik.
Tátott szájjal bámulok utána, majd mikor a hideg levegő jótékonyan
felébreszt, becsukom az ajtót, aztán nekivetem a hátam, és a
tenyerembe temetem az arcom. Idegesen fújtatok párat, aztán
elindulok a szobába, útközben végig azon gondolkodva, vajon
mi lett volna, ha nem áll meg. Vajon én mit tettem volna?
Egyben teljesen biztos vagyok: merevedésem van.
***
12:47
Nem hiszem el! Miért nem tudok már végre elaludni? És miért
vannak vad szex fantáziáim Reitával?!
1:04
Nyögve fordulok át a másik oldalamra, és
a fejemre nyomom a kispárnám. Meg fogom ölni Reitát. Vagy
inkább megölelni jó szorosan, és kifulladásig csókolni? Hm,
nem is tudom...
1:23
Minden kellemesen zsibbadt, és nyugodt.
***
A telefonom csörgésére ébredek, vakon tapogatom ki a párnám
mellett, és majdnem el is hajítom, mikor meglátom Reita nevét
a kijelzőm, mivel az előbb álmomban egy fergetegeset
szeretkeztem vele.
Félig megnyugodva, félig izgatottan veszem észre, hogy csak
egyszerűen megcsörgetett, aztán látom, hogy van egy
olvasatlan e-mailem. Vonakodva nyitom meg, de mindössze csak
pár sor áll benne.
Nagyon sajnálom, ami tegnap történt.
Gyorsan bepötyögöm a választ.
Én nem.
Félretéve a telefonomat, kikászálódok az ágyból, majd
a fürdő felé veszem az irányt, aztán egyből ki is rohanok,
mikor megcsörren a mobilom.
Nem értelek.
Hát ez remek.
Én sem magamat.
Nem hiszem, hogy ez a kielégítő válaszok közé tartozik,
de egyszerűen nem tudok neki így megmagyarázni semmit.
Tulajdonképpen még magamnak sem, de csak remélni tudom, hogy,
ha majd magam előtt látom, megvilágosodok.
Ismét a fürdőbe indulok, és elvégzem szokásos reggeli
tevékenységeimet. Kilépve a szobába hirtelen feltűnik,
mekkora rendetlenség van már megint, de egyszerűen semmi
kedvem nekiállni rendet rakni.
Ismét megcsörren a telefonom, és már majdnem elkeseredek,
mikor Aoi nevét látom meg a kijelzőn.
- Szia! — veszem fel.
- Reggelt, Kai, jól aludtál?
Tessék, ennyi kellett, és máris felrémlik előttem az este
átélt álom. Reita izzadt teste, ahogy ez enyémnek feszül, az
apró csókok mindenhol, a szenvedélyes sóhajok, a kis
karmolások a hátán...
- Kai, itt vagy?
- Persze — felelem zavartan.
- Uruhával azon gondolkodtunk, hogy elmehetnénk valahova
reggelizni, van hozzá kedved?
- Tudod mit? Gyertek hozzám, összedobok valamit.
- Komolyan? — döbben le. — Én benne vagyok. Kai azt mondja,
elmehetünk hozzá — hallom, ahogy Uruhának suttogja. —
Tudni akarod, Uruha milyen hevesen bólogat? — nevet fel.
- Majd elmesélitek, ha ideértetek — mosolyodok el. —
Remélem, van itthon pár dolog a hűtőben — morgom. — Na,
leteszem, és nekiállok készülődni.
- Oké, és köszönjük a meghívást. Szia, Kai!
- Szia, Aoi!
Sóhajtva dobom az ágyamra a telefonom, és elindulok a
konyhába, odaérve kitárom a hűtőt, és kutakodni kezdek.
- Tojás! — csapok a homokomra. — Imádni szokták a
rántottámat — mosolyodok el elégedetten, és kiveszek pár
tojást a hűtőből.
Pár perc alatt elkészítem az ételt, és türelmetlenül
várom, hogy megszólaljon a csengő. Épp mikor lehuppannék a
kanapéra, meghallom, és már sietek is az ajtóhoz, hogy
beengedjem őket.
Mosolyogva állnak a küszöb előtt, majd mikor végignéznek
rajtam, Uruha felnevet.
- Nem volt kedved felöltözni, Kai?
- Én... el is felejtettem — motyogom, majd beljebb invitálom
őket. — Üljetek csak le az asztalhoz.
- Rántotta — csillannak fel Aoi szemei, mikor egy mélyet
szippant a levegőbe.
- Aljasul elkészítette, hogy megint agyondicsérjük — húzza
el a száját Uruha, és vigyorogva lehuppan a székre.
- Hát igen — mosolygok rájuk szerényen.
- Kezdem rosszul érezni magam, hogy Rukinak és Reitának nem
szóltunk — szólal meg Aoi egy szégyenlős mosoly kíséretében.
- Felhívhatom őket — ajánlom halkan.
- Csak, ha neked nem lenne terhedre —
jelenti ki Uruha határozottan.
- Egyáltalán nem — felelem, és már megyek is be a
telefonomért.
Úgy döntök, először inkább a könnyebbet választom, és
Rukit hívom fel. Pár percnyi várakozás után vidáman veszi
fel.
- Kai, szia! Minek köszönhetem hívásod?
- Szia, Ruki! Aoival és Uruhával összegyűltünk nálam
reggelizni, és gondoltuk, hogy téged is meghívhatnánk.
- Jó ötlet.
- Akkor szeretettel várunk — mosolyodok el.
- Már ott is vagyok. Szia!
- Szia!
Sóhajtva bámulom a mobilom kijelzőjét, és egyszerűen nem
visz rá a lélek, hogy megnyomjam a hívás gombot Reita
nevénél. De aztán hirtelen megteszem.
Szinte azonnal felveszi.
- Szia, Kai — motyogja.
- Szia, én... azért hívtalak... mert — kezdem akadozva, majd
megköszörülöm a torkom, és határozottabban folytatom. —
Az egész banda összegyűlik nálam reggelizni, és arra
gondoltunk, hogy te is eljöhetnél.
- Nem is tudom — szólal meg kis hallgatás után.
- Szeretném, ha te is itt lennél — felelem bátortalanul.
Sokáig nem felel semmit, és már épp azon vagyok, hogy
megmondjam, egyáltalán nem kötelező, de halk hangja elűz
minden ilyen gondolatot.
- Rendben, felveszem a kabátom, és indulok — sóhajt fel.
- Köszönöm — suttogom.
- Szia, Kai.
- Szia, Reita.
A zsebembe teszem a telefonom, és elindulok ki a vendégeimhez.
Kérdőn néznek rám, mikor látják, hogy kicsit változott a
hangulatom. Fáradtan rájuk mosolygok, mire szúrósan néznek
rám, és egyszerre mutatnak egy székre az asztalnál.
Csüggedten ballagok hozzájuk, lehuppanok a székre, és a
tenyerembe temetem az arcom.
- Ki vele! Ne kímélj minket! — szól rám Uruha, mikor
hosszú hallgatás után sem szólalok meg.
- Reita itt volt tegnap este — kezdem el, mert tudom, hogy
addig nem hagynak békén.
- És? — kérdeznek vissza egyszerre.
- Majdnem megcsókolt.
- Jézusom — szólal meg döbbent hangon, és már épp
folytatná, de mikor felpillantok, látom, amint Uruha a
vállára teszi a kezét, aztán lassan felém fordítja a
fejét, és kérdőn felhúzza a szemöldökét.
Csak rábólintok a néma kérdésre.
- És te vonzódsz hozzá — mondja ki hangosan helyettem.
Aoi erre tátott szájjal bámul rám.
- Legalábbis, azt hiszem... — motyogom. — De már semmiben
sem vagyok biztos — rázom meg a fejem.
Annyira elveszettnek, és elesettnek érzem magam, de egyelőre
nem tudok tenni ez ellen semmit. Így csak várok, és várok,
és várok...
A csengő hangja ébreszt kábulatomból, amire már Aoi is
becsukja a száját.
Az ajtóhoz sietek, és reménykedve rántom fel, de egyből el
is száll minden ilyen érzés, mikor meglátom a szőke
basszerost, inkább ismét ellep a bizonytalanság.
Zavartan pillant egyszer az arcomra, egyszer meztelen felsőtestemre,
majd lép egyet felém, és esetlenül átölel. Automatikusan a
dereka köré fonom a karjaim, és beljebb húzva, behajtom
mögötte az ajtót. Bizonytalan mozdulatokkal simít végig az
arcomon, és...
- Kai, ki az? — kiált ki Aoi, majd egy hatalmas puffanást
hallok.
Gyorsan ellépek Reita elől, és aggódva sietek a nappaliba,
ahol aztán meglátom, amint Uruha morogva néz a földön ülő
Aoira.
Kicsit elmosolyodom, mikor rájövök, mi is történhetett.
- Sziasztok — hallom meg közvetlen
mögöttem Reita hangját.
- Áh, Reita! — kiált fel Aoi.
- Szia, Reita — mosolyog rá Uruha.
Ismét csengetnek.
- Ülj csak le — intek az asztal felé, és már megyek is,
hogy beengedjem Rukit.
- Szia, Kai — köszön vidáman, és már be is tessékeli
magát, majd az épp vetkőző Reita mellé lép, és rávág
egyet a hátára. — Üdv!
- Szia!
- Üljetek majd le — szólok oda nekik, és eliramodok a
konyhába.
Leveszek a szekrényből öt tányért, és öt evőpálcikát,
aztán kimegyek, és megterítek az asztalon. Visszafutok a
konyhába, kiviszem a rántottát, és leteszem az asztal
közepére.
- Először vegyetek egy keveset ebből, én addig megcsinálom a
következő adagot.
- Nem állunk neki nélküled enni — jelenti ki Reita.
Egy hálás mosolyt küldök felé, és máris indulok vissza a
konyhába. Csupán két percbe telik, mire elkészül az újabb
adag, és azt is kiviszem hozzájuk. Mikor kilépek, Aoi hirtelen
elhallgat, és feltűnik, hogy mindenki Reitát nézi, ő viszont
csak engem figyel.
Leülök az asztalhoz, és próbálok nem törődni az engem
vizsgáló tekintettel.
- Jó étvágyat — motyogom magam elé.
***
- Na, mi indulunk is — pattan fel Uruha körülbelül két óra
múlva.
- Igen, én is elindulok — áll fel Ruki is.
Reita csak tovább ül, és szórakozottan játszik a poharával.
- Én segítek Kainak eltakarítani ezeket — mutat a
tányérokra, majd rám emeli a tekintetét, félve a
válaszomtól.
- Köszönöm — mosolygok rá.
- Induljunk, induljunk — sürgeti Aoit és Rukit Uruha, mire
kicsit felkuncogok.
- Nyugalom.
Uruha vigyorogva néz egyszer rám, egyszer Reitára, majd mikor
ő megfordul, elkapja a fejét, és tehetetlenül felnevet.
A vendégeim egyesével szépen kiszállingóznak az ajtón, és
én sóhajtva fordulok Reita felé. Csak továbbra is ül, és
játszik a poharával. Leülök vele szemben egy székre, és az
asztalra könyökölök.
Sokáig nem szólal meg egyikünk sem, aztán Reita hirtelen
fogja magát, megkerüli az asztalt, és mikor elém ér,
felránt magához. Csak pár milliméter van az ajkaink között,
de elfordítom a fejem. Csalódottan hullnak maga mellé a kezei,
és hátrálni kezd.
- Ne menj el — ragadom meg a kezét, és szorosan magamhoz
húzom. — Csak tisztázni szeretnék pár dolgot. Tudnom kell,
mennyire élhetem bele magam ebbe az egészbe — nézek komolyan
a szemébe.
- Hogy érted?
- Ez csak a szexről fog szólni?
- Te mit szeretnél?
- Többet szeretnék... mint szex — jelentem ki akadozva.
- Akkor hát, többet adok — leheli a számba, mielőtt egy
óvatos csókban forrnánk össze.
» Vélemény
|