Cím:
Múlt a jövőben
Páros: Tora x Nao, Tora POV
Téma: Fehér nap
Történet: Vannak pillanatok, melyek a múlt homályos
világából is tisztán látszanak jelenedben. Ezek segítenek,
hogy egyszer aztán rádöbbenj: új jövőt akarsz építeni.
Figyelmeztetés: -
Korhatár: 14
Megjegyzés: felhasznált szavak: gitár, mikrofon, ékszer,
napszemüveg, könyv, tükör
„Életünkben
egyetlen szín létezik, mint valami festő palettáján, s ez ad
értelmet az életnek és a művészetnek. A szerelem színe.”
/Marc Chagall/
De
vajon mi is a szerelem igazi színe?
Az
emberek akár a színek...
Egyes
színek tompítják egymást, de vannak, melyek erősítik.
Másikak szépek egymás közelségében, de lehet, ha hosszan
nézed őket, mégis elkap valami hiányérzet. Aztán vannak,
melyekre, ha együtt gondolsz, a hideg is kiráz, olyan
borzasztónak találod még a gondolatot is, de ha elmossuk
határaikat, új, csodás, lüketető árnyalat születhet.
Vajon
a színek is összeszoknak? Összeszokhatnak? Azok is, amelyek
teljesen ellentétei egymásnak?
A
színek akár a szerelem...
Teljesen
kiszámíthatatlan, logikátlan, megmagyarázhatatlan.
***
Elgondolkodva
forgatom a kezemben tartott apró dobozt, amely fekete
bársonyát a rásimuló rózsaszín szatén teszi igazán feltűnővé,
különlegessé. A te és az én színem. Összesimulva,
egymásba olvadva, egymást kiegészítve, felerősítve.
A
szél kissé felélénkül — ez zavar fel engem is a
gondolataimból -, a cseresznyefák ágairól számtalan szirom
enged a szabadság kísértésének; könnyűszerrel bontják meg
a kapcsot, hagyják el a fák oltalmát, és válnak így a szél
játékává, és egyben az évszak varázsává.
Idén
szokatlanul korán jött a tavasz. Még csak március vége van,
de már minden fényes, meleg, napsütötte. Végre nekünk is
van egy kis időnk magunkra... egymásra. Az utóbbi pár hónap
másról sem szólt, csak munka, munka és munka. Hajnali
kelések és késő esti fekvések. Az utolsó pár hétre pedig,
csak még fokozottabban igaz mindez; volt mikor a fáradtságtól
már azt sem tudtam fiú vagyok-e vagy lány, nemhogy azt, hogy
milyen napra vált a naptár következő oldala.
A
pillantásom újra a kis dobozra esik; már majd két hete oda
kellett volna adnom viszonzásképpen, de... de egyszerűen csak
nem volt rá idő, alkalom. Még csak nem is tudtunk találkozni
aznap. Nao pedig másnap nem szólt semmit. Ugyanaz az odaadó
melegség égett a szemében mikor rám nézett, mint minden
egyes alkalommal mikor együtt vagyunk...
Puhán
csókolt szájon, én pedig hírtelen olyan méltatlannak
éreztem azt a kis doboz édességet — csillagászati ára
ellenére is -, ami a táskám mélyén lapult, és magát a
helyzetet: hogy majd kutyafuttában, két dal között,
valamelyik sarokban adjam oda neki - mert persze aznap sem volt
semmi esély rá, hogy akár egy röpke órácskát együtt
tölthessünk nyugalomban.
Én
ennél többet akarok... Nao ennél többet érdemel. Sokkal!
Zsongott a fejem szüntelenül, miközben még egy pillanatig
lehunyt szemmel élveztem, ahogy Nao finom puhasága az
ölelésével újra belém ivódik, csak tovább erősítve azt
az érzést, hogy nagyon nincs ez így jól.
Bennem
pedig ekkor, az eddig is az egyensúlytalanság homályában vergődő
mérleg nyelve végérvényesen megdőlt, rommá zúzva az addigi
kétségeimet, új elhatározást építve, amely önmagában,
igaz nem is volt olyan új, de vehemenciáját illetően mindenképp
valami hasonlónak számított.
Ennek
az eredménye lett, hogy aznap a szünetben csokoládé átadás
helyett telefonáltam, ahogy aztán a laptop előtt ülve, a
kései időponttal és a fáradtsággal nem törődve a következő
éjjeleken is.
A
doboz tartalma pedig megváltozott, ahogy formája és a színe
is. Kisebb lett, kevesebb, mégis sokkal-sokkal több.
A
tavaszi fuvallat megint a szirmok közé borzol — akár egy
szerető a kedvese hajába -, így újra kezdetét veszi az
illékony játszadozás. Belefeledkezem a látványba. Bódító,
szédületes ez az érzés. A színes virágeső örvénye
körülöttem, mintha a múlt apró darabkáinak tükre
lenne. Emlékezésre késztet. Számtalan színű, számtalan
emlékkép...
Nao
nem szeret énekelni. Nagyon nem. Ha elmegyünk együtt
szórakozni, akkor ő rendszerint mindig kihúzza magát a
karaoke alól.
Bosszankodva
pillantottam az órámra, és vettem tudomásul, hogy otthon
sikeresen elnéztem az időt, így jóval előbb sikerült
megérkeznem a próbára. Biztos voltam benne, hogy még senki
sem lesz itt a többiek közül. Éppen ezért volt akkora a
döbbenetem, mikor a terem elé érve, halk, ugyanakkor mégis
jól hallható dúdolás ütötte meg a fülem. Óvatosan
nyitottam be és meglepetésemben szinte földbe gyökerezett a
lábam; Nao lehunyt szemmel állt a néma mikrofon
előtt, kezében az ütőivel, melyekkel a levegőben dobolt.
Vonzott
a látványa...
A
halk ének abbamaradt, mire én közelebb léptem hozzá. A cipőm
tompa koppanása betöltötte a hírtelen támadt csendet, mire
Nao összerezzen: az egyik ütő kiesett a kezéből, hangos
visszhangot verve a teremben. Ijedten pillantott rám, hátrálva
egy lépést. Szórakozottan figyeltem, ahogy aztán alig pár
pillanat múlva, az ijedtség helyét fokozatosan vette át
felette a zavar, az arcára pedig halvány, alig látható pír
kúszott.
-
Én... én csak...
Szép
volt. Olyan nagyon szép... Én pedig magam sem tudtam miért, de
olyan nagyon meg akartam érinteni.
-
Te csak? — Léptem még közelebb, és engedve a késztetésnek
a tenyerembe simítottam az egyre pirosabb arcát...
Sok
embert, ha megkérdeznénk, hogy szerintük mi is a szerelem
színe, rögtön rávágnák, hogy a piros. Valamennyire tényleg
igaz. Hiszen visszagondolva nálunk is így kezdődött: Nao
zavart, pírban égő arcával...
Ezután
egyszer csak valami megváltozott közöttünk. Nao sokkal
ingerültebb lett velem szemben. Nem volt ez látványos — hisz
ő sok esetben még akkor is csak mosolyog, mikor valami bántja
-, külső személyeknek biztosan fel se tűnt, de én éreztem;
a mozdulatai ívéből, a hangja lejtéséből, a szeme csillogásából,
Naóból.
Megkönnyebbülve
dőltem hátra a kényelmes fotelban. Egyáltalán nem zavart a
magnó dübörgése, és az sem, hogy számtalan ember
nyüzsgött körülöttem. Furcsa lehet, de pont ez a zsivaj
oldotta fel bennem az egész heti nyomást.
Gyorsan
fogyott az alkohol. Már rég feladtam, hogy számoljam,
hányadik pohárnál tartok. A mellettem ülő szőke kislány
pedig egész jól elszórakoztatott.
A
pohár talpa hangos csattanással ütődött neki az üveglapnak.
Jól hallható volt, még a hangos zene ellenére is.
Értetlenül meredtem az asztalra, majd Nao haragosan villogó
szemébe.
-
Valami baj van, Nao?
-
Ugyan mi lenne? — Volt valami különös éle a hangjának.
-
Nao... - Sután nyúltam át az asztal felett, hogy megérintsem,
de ő haragos mozdulattal elütötte a kezem.
-
Ne érj hozzám! — vágta az arcomba, és minden további
magyarázat nélkül hevesen felpattant, majdnem ránk borítva
az asztalt.
Tanácstalanul
néztem utána, majd a felborult pohárból szivárgó whiskyre...
Idő
kellett. Vagy inkább az pontosabb, hogy időre volt szükségünk.
Elfogadni egy új érzést... egy teljesen új érzést egy
teljesen új helyzetben, majd pedig egymást is elfogadni ebben
az új érzésben.
A
zene szeretete közös. Képes a mély szakadék felett is hidat
képezni a semmiből...
-
Játssz nekem, kérlek! — Nem kérdeztem miért. Örültem a
kérésének.
Tudtam,
elfogadta, ő is...
Rögtön
nyúltam a gitár után, de Nao
megállított.
-
Ne, ne azon! — rázta meg a fejét, majd a terem sarkában
álló, fehér lepellel letakart hangszerre mutatott. - Zongorán
szeretnélek hallani.
Engedelmesen
léptem a zongorához és rántottam le róla a finom anyagot:
falakat romboltam a mozdulattal.
A
zene erőt ad, segít megérteni, új lépést tenni.
-
Nem ülsz ide mellém? — paskoltam meg hátrafordulva magam
mellett a helyet, mire csak elmosolyodott és beleegyezően bólintott
egyet.
Csak
félig meddig játszottam aztán, egy kézzel: ujjaink lassan
egymásba kulcsolódtak a zongora billentyűi felett...
A
boldogság egy nehéz dolog. Tudni kell felismerni, megélni,
értékelni, vigyázni rá, és majd, ha esetleg arra kerül a
sor elengedni. Úgy elengedni, hogy ne sérüljön az emlék
szépsége. Valószínűleg ez a legnehezebb, hogy ne rondítsunk
keserűségünkben valamibe, ami régen világot adott
számunkra.
De
a legfontosabb talán mégis, hogy kellően értékeljük
miközben éljük, ne maradjunk adósa.
-
Shinji? — A hang valahonnét a távolból kúszott be a
tudatomba, és bár imádtam, a behízelgő árnyalata miatt nem
sok jóra számítottam — már ami, a ”maradjunk ma egész
nap az ágyban” elhatározásomat illette.
-
Hm?
-
Ma nem kell csinálnunk semmit, igaz? Vagyis semmi munkával
kapcsolatos ügyünk nincs...
-
Ühüm.
-
Akkor mi lenne, ha...
-
Ü-ü!
-
Naa, Shinji? - Éreztem, hogy a matrac lenyomódik mellettem, és
egy meleg kéz kutakodva simul a derekamra. - Neked is tetszeni
fog, olyan jó idő van most kint. — A lehelete forrón égette
a tarkóm...
Semmi
perc alatt törte meg az ellenállásom.
-
Rendben van — mondtam, miközben nagy nehezen sikerült
megfordulnom, hogy végre a szemébe nézhessek...
Azt
gondolom, az emberek tévednek, vagy csak túl elhamarkodott a
válaszuk a piros színnel kapcsolatban. A szerelem számtalan
színű, számtalan árnyalattal. Csak sokszor nem vesszük
észre.
Az
órámra pillantok. Nemsokára Naónak is ide kell érnie. Mikor
tegnap elhívtam, nem mondtam neki semmi konkrétat, csak, hogy
jó lenne, ha végre kicsit kimozdulnánk. Meg, hogy veszek neki
fagyit, vagy fánkot. De ha jól viselkedik, akkor talán mind a
kettőt. Naónak pedig ennél több sem kell...
Nao
imád enni, és az édességet is imádja...
Vajon
mennyire mutat meg minket, az, hogy melyek azok az ízek,
amelyeket imádunk, és melyeket akaratlanul, ösztönösen
elutasítunk?
...
Aztán egyszer csak van egy pont, mikor már a kevésbé kedvelt
ízek, ételek is finomabbá válnak — vagy legalábbis
elviselhetőbbé -, mert valaki megszeretteti velünk.
-
Biztos, hogy így jó lesz? Biztosan nem fog minket senki
felismerni? — Olyan izgatott volt a hangja, hogy nem bírtam
megállni, hogy ne nevessem el magam, mielőtt válaszolok.
-
Ugyan már, Nao, az a napszemüveg, amit
viselsz, több mint a fél arcod eltakarja. Nem is beszélve a
sapkáról, ami a fejeden van, meg a...
-
Jó, jó, értettem, de akkor gyerünk! — Felocsúdni sem volt
időm olyan gyorsan pörögtek az események, és mire
feleszméltem már a sokadik valamin ültünk, a sokadik sötét
helyre mentünk be, és a sokadik állatkát próbáltuk
kihalászni sok másik állatka közül.
A
vidámpark egy fárasztó hely.
-
Enni szeretnék valami édeset. — Nao arca - bár tényleg alig
látszott belőle valami — ragyogott a boldogságtól, ami bőven
elég volt nekem ahhoz, hogy bármit megvegyek neki, amit csak
akar.
-
Mit szeretnél?
-
Mindegy — karolt belém és kezdett el húzni az első
standhoz, amit meglátott...
-
Pillecukor? — néztem kétkedve pár pillanat múlva a zöld
színű tasakra, amit a kezében tartott.
-
Igen! Méghozzá zöldteás. Kérsz?
-
Kösz, ezt inkább kihagynám.
-
Biztos? — kérdezte újra, miközben kibontotta a zacskót és
rögtön be is kapott egyet a cukorból. — Egészen biztos? —
fordult felém teljesen, az egész lényéből sugárzott, hogy
készül valamire: láttam, ahogy kicsit jobbra majd balra
billenti a fejét, mintha körülnézne, aztán már csak puha
ajkát éreztem az enyémen...
Az
évek szinte észrevétlenül lépnek át a fejünk felett, hol
sokáig időzve, nehéz bakanccsal, vagy helyes tűsarkúval
taposva ránk, hol pedig mezítláb, gyorsan továbbszökkenve:
utólag hiába is kapnánk utána, kisiklik az ujjaink közötti
hajszálvékony résen.
Nao
hite az álmokban örök. Olyan veleszületett hit ez, melyet
még az idő bakancsa sem tudott a földbe taposni.
Nao
a legfurcsább képződmény az életemben. Egyszer ő képezi a
hidat köztem és a boldogság között, aztán mikor átérek a
túloldalra, eltűnik mögülem a híd és magává a
boldogsággá alakul...
Elégedetlenül
tapogatóztam az ágyon, mert bár igaz, hogy még félálomban
voltam, de így is pontosan éreztem, hogy valami nem stimmel.
Valamitől olyan furcsa hiányérzetem volt.
...
Nao nem volt mellettem... pedig biztosan emlékeztem rá, hogy
együtt aludtunk el.
Nehézkesen
kászálódtam ki az ágyból, nem is volt kérdés, hogy ha
szeretném őt megtalálni, akkor a legnagyobb sikert a konyha
hozhatja meg számomra. Nem kellett csalódnom: Nao nekem háttal
állt, teljes figyelmét lekötötte az, amit éppen csinált.
Csendben haladtam el az asztal mellett, amelyen már számtalan
étel sorakozott, majd a konyhapultra támaszkodva közrefogtam.
Nem
ijedt meg...
-
Tudtam, hogy bejöttél — adta meg a választ kimondatlan
gondolatomra, miközben enyhén hátradőlve az ölelésembe
simult.
-
Nem találtalak — róttam meg és büntetésképpen finoman a
fülébe haraptam.
Felkacagott
és kicsit eltávolodva szembefordult velem.
-
De nem haragszol — jelentette ki egyre szélesedő mosollyal,
majd karjait a nyakamba fűzve csókba húzott...
Akkoriban
is viszonylag kevés nyugodt percünk volt egymásra, így
kialakult bennem egy olyan reflex, hogy ha mégis sikerült egy
közös estét összehozni, akkor másnap, ha ő előbb felkelt,
mint én, automatikusan megéreztem a hiányát. Önkéntelen
reakció volt ez, amelyről soha nem sikerült leszoknom. A mai
napig sem.
Mióta
Naót ismerem, tudom, hogy másképp is bele lehet szédülni az
ízek kavalkádjába. Új világot mutatott és valahol én is
neki...
-
Shinji! — zilált hangja kiszakít az emlékek örvényéből.
— Kérlek, ne haragudj, hogy késtem — lihegi, miközben a
térdére görnyedve próbál levegőhöz jutni.
-
Ne butáskodj! — lépek hozzá. Nem kell sok és a légzése
újra normálissá válik, majd felegyenesedve apró mosoly
kúszik az ajkára.
-
Akkor jó! Tehát még nem kell sem a fagyiról, sem a fánkról
lemondanom.
-
Nem, még nem — válaszolom. De előtte még szeretnék valamit
— lépek hozzá, és egy mozdulattal felcsúsztatom a fejére,
az álcaként szolgáló hatalmas szemüveget.
-
Héh, megőrültél? — tiltakozik rögtön, és már nyúl is,
hogy újra lehúzza a szemüveget, de a kezét lefogva
megakadályozom benne.
-
Szerencsénkre most nincs itt senki. Adni akarok valamit —
nyúlok a zsebembe -, és addig szeretném, ha nem húznád
vissza a napszemüveget. - Minden további magyarázat nélkül
húzom ki a kis dobozt eddigi rejtekéből, majd adom a kezébe.
-
Mi ez? — kérdezi és látom rajta, hogy hírtelen nem tudja
hová tenni ezt az egészet.
-
Hát, annyit elárulok, hogy méretéből ítélve, biztosan nem
egy könyv.
Ahogy
izgalmában, kissé sután bontogatja a dobozt, egy pillanatra
elfog a kétség, hogy lehet mégsem volt ez olyan jó ötlet,
ilyen hírtelen, főként a megkérdezése nélkül. Lehet, ő
nem is szeretne összeköltözni, esetleg még nem érzi magát
késznek rá, és...
A
doboz teteje felnyílik, az apró kulcs pedig megcsillan a kora
tavaszi napsütésben.
-
Ez... ez nem ékszer — suttogja maga elé, bennem pedig
a kétségek egy újabb szintre kezdenek emelkedni, ám Nao a
következő pillanatban követhetetlen gyorsasággal értem kap,
száját enyémre tapasztja, nyelvével pedig finoman utat tör a
számba, gátat szabva így válaszát illetően bármi
bizonytalanságnak...
» Vélemény
|