köszöntő

Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!


figyelmeztetés!

Kedves Olvasó!

Az oldal használatával tudomásul veszed, hogy:

A Rising Sun (rising-sun.hu) oldalon találkozhatsz olyan tartalommal, amely a 2021. évi LXXIX. törvény ("a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek érdekében egyes törvények módosításáról") hatásköre alá tartozik (a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint homoszexualitást jelenít meg),

és elismered, hogy:
18 év feletti vagy és saját felelősségre folytatod az oldal használatát.

Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.

Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.

Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.

Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.

rising sun

születésnap
Birthday List

Sok boldogságot kívánunk! ^^


évforduló
Birthday List

Gratulálunk!


pályázat


Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap


látogatók
Flag Counter

Friss hírek

Olvasható a 38. fejezet:

Nanami Belle - Amilyenek voltunk

2022.03.09.


Ahogy ígértem, már olvasható is 22(!) rövid, egymástól független theGazettE történet:

sz_rami: Reita/Uruha szösszenetek

2022.03.08.



» Korábbi frissítések...


csevegőfal

Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.


Random idézet


Idézet küldése

♫♪

Cím: Múlt a jövőben
Páros: Tora x Nao, Tora POV
Téma: Fehér nap
Történet: Vannak pillanatok, melyek a múlt homályos világából is tisztán látszanak jelenedben. Ezek segítenek, hogy egyszer aztán rádöbbenj: új jövőt akarsz építeni.
Figyelmeztetés: -
Korhatár: 14
Megjegyzés: felhasznált szavak: gitár, mikrofon, ékszer, napszemüveg, könyv, tükör

„Életünkben egyetlen szín létezik, mint valami festő palettáján, s ez ad értelmet az életnek és a művészetnek. A szerelem színe.”

/Marc Chagall/


De vajon mi is a szerelem igazi színe?

Az emberek akár a színek...

Egyes színek tompítják egymást, de vannak, melyek erősítik. Másikak szépek egymás közelségében, de lehet, ha hosszan nézed őket, mégis elkap valami hiányérzet. Aztán vannak, melyekre, ha együtt gondolsz, a hideg is kiráz, olyan borzasztónak találod még a gondolatot is, de ha elmossuk határaikat, új, csodás, lüketető árnyalat születhet.

Vajon a színek is összeszoknak? Összeszokhatnak? Azok is, amelyek teljesen ellentétei egymásnak?

A színek akár a szerelem...

Teljesen kiszámíthatatlan, logikátlan, megmagyarázhatatlan.


***


Elgondolkodva forgatom a kezemben tartott apró dobozt, amely fekete bársonyát a rásimuló rózsaszín szatén teszi igazán feltűnővé, különlegessé. A te és az én színem. Összesimulva, egymásba olvadva, egymást kiegészítve, felerősítve.

A szél kissé felélénkül — ez zavar fel engem is a gondolataimból -, a cseresznyefák ágairól számtalan szirom enged a szabadság kísértésének; könnyűszerrel bontják meg a kapcsot, hagyják el a fák oltalmát, és válnak így a szél játékává, és egyben az évszak varázsává.

Idén szokatlanul korán jött a tavasz. Még csak március vége van, de már minden fényes, meleg, napsütötte. Végre nekünk is van egy kis időnk magunkra... egymásra. Az utóbbi pár hónap másról sem szólt, csak munka, munka és munka. Hajnali kelések és késő esti fekvések. Az utolsó pár hétre pedig, csak még fokozottabban igaz mindez; volt mikor a fáradtságtól már azt sem tudtam fiú vagyok-e vagy lány, nemhogy azt, hogy milyen napra vált a naptár következő oldala.

A pillantásom újra a kis dobozra esik; már majd két hete oda kellett volna adnom viszonzásképpen, de... de egyszerűen csak nem volt rá idő, alkalom. Még csak nem is tudtunk találkozni aznap. Nao pedig másnap nem szólt semmit. Ugyanaz az odaadó melegség égett a szemében mikor rám nézett, mint minden egyes alkalommal mikor együtt vagyunk...

Puhán csókolt szájon, én pedig hírtelen olyan méltatlannak éreztem azt a kis doboz édességet — csillagászati ára ellenére is -, ami a táskám mélyén lapult, és magát a helyzetet: hogy majd kutyafuttában, két dal között, valamelyik sarokban adjam oda neki - mert persze aznap sem volt semmi esély rá, hogy akár egy röpke órácskát együtt tölthessünk nyugalomban.

Én ennél többet akarok... Nao ennél többet érdemel. Sokkal! Zsongott a fejem szüntelenül, miközben még egy pillanatig lehunyt szemmel élveztem, ahogy Nao finom puhasága az ölelésével újra belém ivódik, csak tovább erősítve azt az érzést, hogy nagyon nincs ez így jól.

Bennem pedig ekkor, az eddig is az egyensúlytalanság homályában vergődő mérleg nyelve végérvényesen megdőlt, rommá zúzva az addigi kétségeimet, új elhatározást építve, amely önmagában, igaz nem is volt olyan új, de vehemenciáját illetően mindenképp valami hasonlónak számított.

Ennek az eredménye lett, hogy aznap a szünetben csokoládé átadás helyett telefonáltam, ahogy aztán a laptop előtt ülve, a kései időponttal és a fáradtsággal nem törődve a következő éjjeleken is.

A doboz tartalma pedig megváltozott, ahogy formája és a színe is. Kisebb lett, kevesebb, mégis sokkal-sokkal több.

A tavaszi fuvallat megint a szirmok közé borzol — akár egy szerető a kedvese hajába -, így újra kezdetét veszi az illékony játszadozás. Belefeledkezem a látványba. Bódító, szédületes ez az érzés. A színes virágeső örvénye körülöttem, mintha a múlt apró darabkáinak tükre lenne. Emlékezésre késztet. Számtalan színű, számtalan emlékkép...

Nao nem szeret énekelni. Nagyon nem. Ha elmegyünk együtt szórakozni, akkor ő rendszerint mindig kihúzza magát a karaoke alól.

Bosszankodva pillantottam az órámra, és vettem tudomásul, hogy otthon sikeresen elnéztem az időt, így jóval előbb sikerült megérkeznem a próbára. Biztos voltam benne, hogy még senki sem lesz itt a többiek közül. Éppen ezért volt akkora a döbbenetem, mikor a terem elé érve, halk, ugyanakkor mégis jól hallható dúdolás ütötte meg a fülem. Óvatosan nyitottam be és meglepetésemben szinte földbe gyökerezett a lábam; Nao lehunyt szemmel állt a néma mikrofon előtt, kezében az ütőivel, melyekkel a levegőben dobolt.

Vonzott a látványa...

A halk ének abbamaradt, mire én közelebb léptem hozzá. A cipőm tompa koppanása betöltötte a hírtelen támadt csendet, mire Nao összerezzen: az egyik ütő kiesett a kezéből, hangos visszhangot verve a teremben. Ijedten pillantott rám, hátrálva egy lépést. Szórakozottan figyeltem, ahogy aztán alig pár pillanat múlva, az ijedtség helyét fokozatosan vette át felette a zavar, az arcára pedig halvány, alig látható pír kúszott.

- Én... én csak...

Szép volt. Olyan nagyon szép... Én pedig magam sem tudtam miért, de olyan nagyon meg akartam érinteni.

- Te csak? — Léptem még közelebb, és engedve a késztetésnek a tenyerembe simítottam az egyre pirosabb arcát...

Sok embert, ha megkérdeznénk, hogy szerintük mi is a szerelem színe, rögtön rávágnák, hogy a piros. Valamennyire tényleg igaz. Hiszen visszagondolva nálunk is így kezdődött: Nao zavart, pírban égő arcával...


Ezután egyszer csak valami megváltozott közöttünk. Nao sokkal ingerültebb lett velem szemben. Nem volt ez látványos — hisz ő sok esetben még akkor is csak mosolyog, mikor valami bántja -, külső személyeknek biztosan fel se tűnt, de én éreztem; a mozdulatai ívéből, a hangja lejtéséből, a szeme csillogásából, Naóból.

Megkönnyebbülve dőltem hátra a kényelmes fotelban. Egyáltalán nem zavart a magnó dübörgése, és az sem, hogy számtalan ember nyüzsgött körülöttem. Furcsa lehet, de pont ez a zsivaj oldotta fel bennem az egész heti nyomást.

Gyorsan fogyott az alkohol. Már rég feladtam, hogy számoljam, hányadik pohárnál tartok. A mellettem ülő szőke kislány pedig egész jól elszórakoztatott.

A pohár talpa hangos csattanással ütődött neki az üveglapnak. Jól hallható volt, még a hangos zene ellenére is. Értetlenül meredtem az asztalra, majd Nao haragosan villogó szemébe.

- Valami baj van, Nao?

- Ugyan mi lenne? — Volt valami különös éle a hangjának.

- Nao... - Sután nyúltam át az asztal felett, hogy megérintsem, de ő haragos mozdulattal elütötte a kezem.

- Ne érj hozzám! — vágta az arcomba, és minden további magyarázat nélkül hevesen felpattant, majdnem ránk borítva az asztalt.

Tanácstalanul néztem utána, majd a felborult pohárból szivárgó whiskyre...

Idő kellett. Vagy inkább az pontosabb, hogy időre volt szükségünk. Elfogadni egy új érzést... egy teljesen új érzést egy teljesen új helyzetben, majd pedig egymást is elfogadni ebben az új érzésben.

A zene szeretete közös. Képes a mély szakadék felett is hidat képezni a semmiből...

- Játssz nekem, kérlek! — Nem kérdeztem miért. Örültem a kérésének.

Tudtam, elfogadta, ő is...

Rögtön nyúltam a gitár után, de Nao megállított.

- Ne, ne azon! — rázta meg a fejét, majd a terem sarkában álló, fehér lepellel letakart hangszerre mutatott. - Zongorán szeretnélek hallani.

Engedelmesen léptem a zongorához és rántottam le róla a finom anyagot: falakat romboltam a mozdulattal.

A zene erőt ad, segít megérteni, új lépést tenni.

- Nem ülsz ide mellém? — paskoltam meg hátrafordulva magam mellett a helyet, mire csak elmosolyodott és beleegyezően bólintott egyet.

Csak félig meddig játszottam aztán, egy kézzel: ujjaink lassan egymásba kulcsolódtak a zongora billentyűi felett...


A boldogság egy nehéz dolog. Tudni kell felismerni, megélni, értékelni, vigyázni rá, és majd, ha esetleg arra kerül a sor elengedni. Úgy elengedni, hogy ne sérüljön az emlék szépsége. Valószínűleg ez a legnehezebb, hogy ne rondítsunk keserűségünkben valamibe, ami régen világot adott számunkra.

De a legfontosabb talán mégis, hogy kellően értékeljük miközben éljük, ne maradjunk adósa.

- Shinji? — A hang valahonnét a távolból kúszott be a tudatomba, és bár imádtam, a behízelgő árnyalata miatt nem sok jóra számítottam — már ami, a ”maradjunk ma egész nap az ágyban” elhatározásomat illette.

- Hm?

- Ma nem kell csinálnunk semmit, igaz? Vagyis semmi munkával kapcsolatos ügyünk nincs...

- Ühüm.

- Akkor mi lenne, ha...

- Ü-ü!

- Naa, Shinji? - Éreztem, hogy a matrac lenyomódik mellettem, és egy meleg kéz kutakodva simul a derekamra. - Neked is tetszeni fog, olyan jó idő van most kint. — A lehelete forrón égette a tarkóm...

Semmi perc alatt törte meg az ellenállásom.

- Rendben van — mondtam, miközben nagy nehezen sikerült megfordulnom, hogy végre a szemébe nézhessek...


Azt gondolom, az emberek tévednek, vagy csak túl elhamarkodott a válaszuk a piros színnel kapcsolatban. A szerelem számtalan színű, számtalan árnyalattal. Csak sokszor nem vesszük észre.

Az órámra pillantok. Nemsokára Naónak is ide kell érnie. Mikor tegnap elhívtam, nem mondtam neki semmi konkrétat, csak, hogy jó lenne, ha végre kicsit kimozdulnánk. Meg, hogy veszek neki fagyit, vagy fánkot. De ha jól viselkedik, akkor talán mind a kettőt. Naónak pedig ennél több sem kell...

Nao imád enni, és az édességet is imádja...

Vajon mennyire mutat meg minket, az, hogy melyek azok az ízek, amelyeket imádunk, és melyeket akaratlanul, ösztönösen elutasítunk?

... Aztán egyszer csak van egy pont, mikor már a kevésbé kedvelt ízek, ételek is finomabbá válnak — vagy legalábbis elviselhetőbbé -, mert valaki megszeretteti velünk.

- Biztos, hogy így jó lesz? Biztosan nem fog minket senki felismerni? — Olyan izgatott volt a hangja, hogy nem bírtam megállni, hogy ne nevessem el magam, mielőtt válaszolok.

- Ugyan már, Nao, az a napszemüveg, amit viselsz, több mint a fél arcod eltakarja. Nem is beszélve a sapkáról, ami a fejeden van, meg a...

- Jó, jó, értettem, de akkor gyerünk! — Felocsúdni sem volt időm olyan gyorsan pörögtek az események, és mire feleszméltem már a sokadik valamin ültünk, a sokadik sötét helyre mentünk be, és a sokadik állatkát próbáltuk kihalászni sok másik állatka közül.

A vidámpark egy fárasztó hely.

- Enni szeretnék valami édeset. — Nao arca - bár tényleg alig látszott belőle valami — ragyogott a boldogságtól, ami bőven elég volt nekem ahhoz, hogy bármit megvegyek neki, amit csak akar.

- Mit szeretnél?

- Mindegy — karolt belém és kezdett el húzni az első standhoz, amit meglátott...

- Pillecukor? — néztem kétkedve pár pillanat múlva a zöld színű tasakra, amit a kezében tartott.

- Igen! Méghozzá zöldteás. Kérsz?

- Kösz, ezt inkább kihagynám.

- Biztos? — kérdezte újra, miközben kibontotta a zacskót és rögtön be is kapott egyet a cukorból. — Egészen biztos? — fordult felém teljesen, az egész lényéből sugárzott, hogy készül valamire: láttam, ahogy kicsit jobbra majd balra billenti a fejét, mintha körülnézne, aztán már csak puha ajkát éreztem az enyémen...

Az évek szinte észrevétlenül lépnek át a fejünk felett, hol sokáig időzve, nehéz bakanccsal, vagy helyes tűsarkúval taposva ránk, hol pedig mezítláb, gyorsan továbbszökkenve: utólag hiába is kapnánk utána, kisiklik az ujjaink közötti hajszálvékony résen.

Nao hite az álmokban örök. Olyan veleszületett hit ez, melyet még az idő bakancsa sem tudott a földbe taposni.

Nao a legfurcsább képződmény az életemben. Egyszer ő képezi a hidat köztem és a boldogság között, aztán mikor átérek a túloldalra, eltűnik mögülem a híd és magává a boldogsággá alakul...

Elégedetlenül tapogatóztam az ágyon, mert bár igaz, hogy még félálomban voltam, de így is pontosan éreztem, hogy valami nem stimmel. Valamitől olyan furcsa hiányérzetem volt.

... Nao nem volt mellettem... pedig biztosan emlékeztem rá, hogy együtt aludtunk el.

Nehézkesen kászálódtam ki az ágyból, nem is volt kérdés, hogy ha szeretném őt megtalálni, akkor a legnagyobb sikert a konyha hozhatja meg számomra. Nem kellett csalódnom: Nao nekem háttal állt, teljes figyelmét lekötötte az, amit éppen csinált. Csendben haladtam el az asztal mellett, amelyen már számtalan étel sorakozott, majd a konyhapultra támaszkodva közrefogtam.

Nem ijedt meg...

- Tudtam, hogy bejöttél — adta meg a választ kimondatlan gondolatomra, miközben enyhén hátradőlve az ölelésembe simult.

- Nem találtalak — róttam meg és büntetésképpen finoman a fülébe haraptam.

Felkacagott és kicsit eltávolodva szembefordult velem.

- De nem haragszol — jelentette ki egyre szélesedő mosollyal, majd karjait a nyakamba fűzve csókba húzott...


Akkoriban is viszonylag kevés nyugodt percünk volt egymásra, így kialakult bennem egy olyan reflex, hogy ha mégis sikerült egy közös estét összehozni, akkor másnap, ha ő előbb felkelt, mint én, automatikusan megéreztem a hiányát. Önkéntelen reakció volt ez, amelyről soha nem sikerült leszoknom. A mai napig sem.

Mióta Naót ismerem, tudom, hogy másképp is bele lehet szédülni az ízek kavalkádjába. Új világot mutatott és valahol én is neki...

- Shinji! — zilált hangja kiszakít az emlékek örvényéből. — Kérlek, ne haragudj, hogy késtem — lihegi, miközben a térdére görnyedve próbál levegőhöz jutni.

- Ne butáskodj! — lépek hozzá. Nem kell sok és a légzése újra normálissá válik, majd felegyenesedve apró mosoly kúszik az ajkára.

- Akkor jó! Tehát még nem kell sem a fagyiról, sem a fánkról lemondanom.

- Nem, még nem — válaszolom. De előtte még szeretnék valamit — lépek hozzá, és egy mozdulattal felcsúsztatom a fejére, az álcaként szolgáló hatalmas szemüveget.

- Héh, megőrültél? — tiltakozik rögtön, és már nyúl is, hogy újra lehúzza a szemüveget, de a kezét lefogva megakadályozom benne.

- Szerencsénkre most nincs itt senki. Adni akarok valamit — nyúlok a zsebembe -, és addig szeretném, ha nem húznád vissza a napszemüveget. - Minden további magyarázat nélkül húzom ki a kis dobozt eddigi rejtekéből, majd adom a kezébe.

- Mi ez? — kérdezi és látom rajta, hogy hírtelen nem tudja hová tenni ezt az egészet.

- Hát, annyit elárulok, hogy méretéből ítélve, biztosan nem egy könyv.

Ahogy izgalmában, kissé sután bontogatja a dobozt, egy pillanatra elfog a kétség, hogy lehet mégsem volt ez olyan jó ötlet, ilyen hírtelen, főként a megkérdezése nélkül. Lehet, ő nem is szeretne összeköltözni, esetleg még nem érzi magát késznek rá, és...

A doboz teteje felnyílik, az apró kulcs pedig megcsillan a kora tavaszi napsütésben.

- Ez... ez nem ékszer — suttogja maga elé, bennem pedig a kétségek egy újabb szintre kezdenek emelkedni, ám Nao a következő pillanatban követhetetlen gyorsasággal értem kap, száját enyémre tapasztja, nyelvével pedig finoman utat tör a számba, gátat szabva így válaszát illetően bármi bizonytalanságnak...

» Vélemény







Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2022