Ohayou, Aoi-kun!
Nem tudom, az emberek hogy vannak vele, de engem igenis zavar
kora reggel, ráadásul vasárnap, az ajtó csengője... mikor
valaki úgy csenget, hogy a bőrömből is majd kiugrom... a szívem
majd megáll és levegő is bennem szorul... hm... nem tudom, ki
az, de megköszönöm neki a szép ébresztést, majd felhívom
az első temetkezési vállalkozót és időpontot kérek...
Lassan ballagok az ajtóhoz, közben fejemben több módszer is
megfogalmazódik, amivel gyönyörű, fájdalmas, hosszan tartó
és óriási kínokkal végződő halált okozhatok a
látogatómnak.
- Mondd csak, elmentek otthonról, Angyalom? - mosolygom az előttem
álló, kissé kócos, kissé ázott férfire. A legfelső lépcsőfokon
áll, így pont egy magasságban van velem. Szépen mosolygom
rá, miközben tudat alatt már élezem a baltámat.
- Beengednél? Idefagyok! - vacogja fogai között. Tényleg
fázik... ohh... hogy meg ne sajnáljam...
- Hát, meggondolom... tekintve, hogy vasárnap van... korán
van... még nem ittam meg a kávémat... nem szívtam el a
cigimet... nem fürödtem... és mi az édes halált keresel itt
ilyenkor? - kérdezem álmosan, nagyot ásítva.
- Ezt most tényleg itt akarod megbeszélni? Engedj már be,
légyszi! - néz rám hatalmas, melegbarna szemeivel én pedig
gonoszan élvezkedem a látványon. Élvezem, hogy fázik... hogy
vizes... hogy fáradt...
- Hát...
- Na jó! - Megunta játékom, kezét megemelve lép egyet
felém, kezét mellkasomra helyezve tol be a lakásomba. Na ez
azért már...
- Mit képzelsz magadról? Rám törsz kora reggel és még neked
áll feljebb, ha nem akarlak beengedni? Hát hol élsz te? -
morgom kissé dühösen, mire csak elvigyorodik, majd a falnak
lök. Egészen közel hajol hozzám, mélyen szemeibe néz... mit
akarsz? Mi van veled?
- Felkeltettelek? Ez a bajod? Kárpótoljalak érte? - kérdezi
sunyin, miközben csábos ajkaira olyan vigyor kúszik, amitől a
fangirlök mind alfában végzik, de én szemtől-szemben még
nem kaptam meg tőle. Valamire készül, hisz ismerem már.
- Te nem vagy normális... engedj már el! - támasztom tenyerem
mellkasának.
- Válaszolj már! Mivel engesztelhetném ki az én egyetlen
gitáros társamat... hm? - Most meg az angyali vigyorával
próbálkozik.
- Mi van, te ittál? Be vagy szívva vagy mi van? Kora reggel
van, Uruha, nem díjazom a humorod! - lököm el magamtól, már
amennyire sikerül, de újra elkap, én pedig lemondóan
sóhajtok. Kezdem feladni és nagyon unni a kis játékait.
Csinos, kedves pasi, de kezdem nagyon unni már, hogy mindig
engem talál meg... már évek óta. Már évek óta
próbálkozik mindenfélékkel nálam, de eddig még sosem jött
össze neki... eddig még jól viseltem, hogy néha-néha korán
reggel beállít hozzám, felidegesít, viccelődik, játszik
és... én nem élvezem, de hagyom neki, mert nem bántanám
soha... de egyszer úgyis eléri, hogy csúnyán meg fogok
haragudni rá.
- Na jó... mit akarsz? - sóhajtok újra, mire csak
elvigyorodik.
- Ohayou, Aoi-kun! - közelebb hajol, ajkai enyémekre tapadnak,
szinte levegőt is elfelejtek venni. Mi a fene történt? Szemeim
tágra nyílnak, majd mikor nyelvével végigsimít alsó
ajkamon, bebocsátást kérve, feladom a "miért?"-ek
megértését, lehunyom szemeim s engedelmesen simulok ölelő
karjaiba...
Nos... csak ennyit mondott, de azóta hosszú hónapok teltek el
s minden reggel ugyan az a műsor. Felkelek, kávét főzök,
reggelit csinálok, majd lassan álmosan kicsoszog hozzám,
átöleli derekam, én pedig bújok hozzá, élvezem a
közelségét, s csupán ennyit suttog fülembe:
- Ohayou, Aoi-kun...
» Vélemény
|