A magány felemésztő, soha be nem tölthető űr. Ám egy
valaki mégis képes betölteni ezt a lyukat... Aki szeret,
megbecsül, tisztel, de mégis egyenrangú partnerének érez.
Aki segít, ha baj van, támogat jóban — rosszban. Ám mi van,
ha ez az ember úgy dönt, hogy elhagy? Meghalsz, összeroppansz...
Vagy esetleg csak te fogtad fel az egészet rosszul? És
visszatér, hogy a bocsánatok beteljesedése mindennél édesebb
legyen?
Örök társak
Reggel, telefonom visító hangjára ébredek,
ami könyörtelenül próbálja leutánozni a beállított
számot; sikertelenül. Lassan nyúlok az éjjeliszekrény felé,
ahol a készülék pihen; egyetlen mozdulattal kinyomom.
Visszahúzom karom, majd hasra fordulva a párnába fúrom fejem.
Nincsen kedvem felkelni, de muszáj; megbeszélésre kell
bemennem.
Tíz perc múlva megint csörög a mobil, most már véglegesen
kikapcsolom. Feltápászkodom, vagyis feltápászkodnék, ha nem
hasítana éktelen fájdalom a fejembe. Nem törődve vele, kiszállok
ágyamból, és nekirugaszkodok a napnak.
Miután kész lettem a reggeli teendőkkel, még gyorsan
megnézem magam a tükörben, majd felkapom a laptopom
narancssárga táskáját. Leugrok a lépcsőnek a tetejéről,
majd hármasával szedve a fokokat, a garázsban lévő BMW-be szállok.
A kihalt utcákon gyorsan száguldok végig, egy kismama
rosszallóan néz rám a járdáról. De most ez kell a fejemnek;
kiszellőztetni csapongó gondolataim, mely az elmúlt hónapok
rózsaszín köddel borított napjairól szóltak. Úgy érzem,
megtaláltam az igazit... De valószínűleg ez csak egy szép
álom volt, amiből egyszer mindenki kénytelen felébredni.
Lassan gurulok be a nekem fenntartott parkolóba a Jhonny′s
garázsában. Hátranyúlok a szövegekért, a laptopomért, még
gyorsan bekapok egy kókuszos Tictacot, és a kocsiajtót
becsapva, a riasztót aktiválva, a kulcsot a középső- és a
mutatóujjamon lóbálva indulok felfelé.
Hagyom, hogy az apró cukor szétolvadjon számban. Közben a
lift szintkijelzőjét figyelem, ahogy lassan váltogatja a
számokat. Vele együtt számolok, és hallgatom a liftzenét,
ami jelenleg a Crazy Moon.
Egy halk kattanás jelzi, hogy megérkeztem a kívánt emeletre.
Nyugodtan sétálgatok a folyosón, figyelve a néha elsuhanó
kis névtáblákat. Ezen a folyosón van még a Kat-Tun, vagy
éppen a NeWs menedzsmentjének megbeszélői terme is. Öt perc
múlva megtalálom a sajátunk, és lendületesen nyitok be. Ám
a döbbenettől földbe gyökerezik a lábam.
Mindenhol konfettik szállnak, emberek éljeneznek, egyszerre
kiáltják, hogy boldog szülinapot. Hátul, egy színes felirat
függ, Happy 32nd Birthday van rápingálva, saját kézzel. A
Happy Birthday-t is eléneklik, egy kicsit Arashisabb stílusban.
Egyedül csak Aiba nem ünnepel, sötét arca, és az én
kedvemet is lelohasztja. Egész végig kerüli pillantásomat,
nyomasztó aura veszi körbe, olyan, amitől az ember úgy érzi,
menekülni akar mellőle.
Magamban eldöntöm, hogy még a nap folyamán beszélni fogok
vele. Nem tudom, hogy mi a baja, de idáig mindig remekül
kijöttünk. Végre a szemembe pillant, és én képtelen vagyok
tőle elszakadni. Rabul ejt, a foglyává tesz, megőrjít,
felemészt, darabokra tép, majd gondolatomban összeragaszt
édes csókjaival...
Eszembe jutottak megint az utóbbi hónap édesnél édesebb
napjai. Mikor kézen fogva sétáltunk a puha, színes, nedves
avarban, amikor kintről néztük, hogyan táncolnak le a koszos
talajra a szűzies, gyönyörűen szikrázó, fehér hópelyhek,
mikor a viharokban az ölelésemben találtál menedéket, vagy
amikor elemésztette a vágy tüze, melyet én keltettem; mindet
átéltünk. Hideget, meleget egyaránt. Nem tagadom, nekünk is
voltak hatalmas vitáink, ám utána mindig kiskutyaszemmel
mentünk a másikhoz, bocsánatot kérni. A folytatást, ami volt
általában, nem részletezném...
És most mégis elfordulsz tőlem, elfeledve ezeket a csodás
napokat, heteket, melyekben mindkettőnknek része volt. Nem
sejted, hogy mekkora fájdalmat okozol jelenleg nekem, nemtörődöm
stílusoddal. Kíváncsi vagyok, miért duzzogsz, ám most nem
tudom tőled megkérdezni, mert a többiek — hiába tudják a
kapcsolatunkat -, még a végén bunkóságnak vennék.
Aiba biccentett felém, majd kisurrant az ajtóm. Utána akartam
menni, viszont Nino és Jun két oldalról fogott közre.
Bounty-torta volt, a kedvencem. Gyorsan felvágtam, mindenkinek
vágtam egy-egy szeletet, előtte elfújva a gyertyákat, azt
kívánva, örökre együtt maradhassak az én Bakámmal.
Én elnézést kérve, elhagyom a kis szobát. Rohanni kezdek a
folyosón, egyedül Jinnel találkozok a Kat-Tun-ból, aki
egy biccentéssel köszönt csak. Nem törődve vele, folytatom a
célom felé lépcsős utamat, ami egyenesen a parkolóba
vezetett. Jól sejtettem, ott ült, az egyik oszlopnak vetve
hátát. Mp4—e a fülében, teljes hangerőn szólt, a
csöndben tisztán hallom, hogy a Blue-t hallgatja. A
legszomorúbb Arashi szám...
Közelebb érvén hozzá, láttam, arca könnyektől nedves. Nem
figyel rám, szemhéjait lezárva szuszog, és hagyja, könnyei
még jobban eláztassák gyönyörű arcát. Térdre esek
mellette, és nem tudom megállni, hogy ne karoljam át. Ekkor
pattan fel szemhéja, majd ellökve magától, két irtó dühös
szemmel találom magam szembe. Megrémiszt, így csak egy
kérdést teszek fel neki.
- Neked számított valamit? — kérdezem, közben sós könnyek
gyűlnek szemembe.
Nagyot nyelek, megpróbálom őket visszatartani. Fáj, hogy nem
válaszol egyből, hogy habozik, mint aki azon gondolkozik, hogy
hazudjon, és ne bántsa meg a másikat, vagy mondjon igazat,
viszont tudja, hogy akkor vérig lesz sértődve rá, és a
remény legapróbb szikráját is elveszíti.
- Nem. Be kell valljam, nem számított semmit. Kellett volna?
Sho, drágám, te naiv vagy - nevetett fel keserűen. Régen
dohányzott, és most is elővett egy szálat. Hiába kutattam
szemében hamis fény után, legalább csak egy kis hazugságot
akartam látni, de ott csak az őszinteség büszke fénye, a
fájdalom, és... a szerelem fénye csillog?
Ha az ember szívébe egy méreggel átitatott tőrt döfnek, az
semmi ehhez képest a fájdalomhozt. Szívem ki akar tépődni a
helyéről, ehhez megfelelően veszett tempóban dübög ott
bent. Tüdőm fájdalmasan szorul össze, testemen átveszi egy
különös érzés hatalmát. Vérkeringésem mintha lelassulna,
megalvadna az ereimben. Szemeimet könnyek csípik, amiket végre
szabadjára engedek. Mit tagadni, menthetetlenül szerelmes
vagyok abba a férfiba, akinek mindössze néhány hónapig csak
játék voltam. Most ezek után valószínű, hogy újabb férfit
hálóz be; őneki fog reggelit csinálni, neki fogja a kezét
fogni, csókot lopni tőle, vagy neki változik éjszaka
szenvedélyes szeretővé, én meg csak egy újabb pipa vagyok
neki a listán...
Megsemmisülten állok fel, érzem, szemével követi minden
mozdulatomat. Bizonytalanul teszem a lépéseket, szemem szélétől
befelé, egyre jobban sötétedik, háromban látok, a fülem
bedugult. Nem tudom magam tartani, önkívületi állapotba esek,
de érzékelem, egyre több ember gyűlik körém. Álmodok. Hogy
Aiba elkap, azt suttogva, szeret, szeret, szeretni fog örökké.
Majd, a kép valamennyire kezd tisztulni, éppen tényleg Ő tart
a karjaiban, aggódó szemeit folyamatosan arcomon tartva.
Körülöttünk egy kisebb embergyűrű, menedzserek, a banda
tagjai, idegenek vesznek körbe. Vállaiba kapaszkodok, mire
közel hajolva a fülembe susog.
- Féltettelek. Amikor összeestél, megijedtem. Fehér voltál,
mint aki kísértetet látott — nyom puszit fülcimpámra, majd
eltávolodik. Egyik karom átveti a vállán, másik oldalamra
Ohnot hívja. Így támogatnak be az orvosiba, ahol adnak egy
koffeintablettát, hogy felmenjen a vérnyomásom. Előtte vérnyomást
néznek, a szívemet hallgatják, és kérdezgetnek, amire én
készségesen válaszolok. Majd, egy hét szabadságot jelentő
papírral a kezemben támolygok ki, a folyosón várakozó öt
emberhez.
Végigkérdeznek, mi volt, ám én inkább a háttérben
álldogáló Aibát figyelem. Hátát a falnak vetette, kezét
lazán zsebre dugta, lábai keresztben. Mégis érdeklődés
csillog fekete szembogaraiban. Felhúzom szemöldökeim, mire ő
csak kisfiúsan elfordítja a fejét; aranyos így.
Miután elül a kérdésözön, Ohno felfüggeszti a
megbeszélést, Aiba pedig felajánlja, hogy hazavisz. Gyengén
bólintok. Megvárjuk, míg Nino kilohol a teremből a
laptopommal és a munkáimmal, amit most Aiba cipel. A
parkolóban kirángatja a zsebemből a kocsikulcsot, kijelentve,
hogy most ő vezet, mert még a végén balesetet okoznék, amibe
belehalnék.
Engedelmeskedve ülök be az anyósülésre, majd előveszem
kedvenc cukromat. Ezt látva Aiba csak mosolyogva megcsóválja a
fejét; együttlétünk alatt is állandóan ilyet ettem. Lassan
gurul ki a parkolóból, és most is kevesen vannak az utakon
szerencsénkre, így gyorsan hazaérünk. Beáll a garázsba, és
én öt másodperc alatt kipattanok.
- Mi az, hirtelen ennyire jól érzed magad? — gúnyos hangja
szívembe mar. Ám, ahogy utána szólal meg, már sokkal jobban
tetszik...
- Kicsi bakám, aggódtam érted. Be kell valljam magamnak... -
sóhajtott lemondóan. Majd folytatta, mitől szívem szorul
össze.
- Elhiszed, hogy hazudtam az épületben? Igen is, rengeteget
számított. De ez most már nem lényeg... Vége — jött
közelebb, én viszont csak azt éreztem, megint kezdek olyan
állapotba kerülni, mint mielőtt összeestem. Átkarol, lágyan
fonja egyik kezét derekam köré, míg másik hátamon nyugszik.
Közelít arcom felé, én pedig türelmetlenül szüntetem meg a
távolságot közöttünk. Mohón kapok a napok óta nem ízlelt
ajkak után, és nyelvemmel feszítem szét azokat.
Végigsimítom minden négyzetméterét szájának,
cseresznyepiros ajkait kezem el szívogatni, majd mielőtt még
továbbmennénk, nevetve húzódik el tőlem.
- Viszlát Bakám, nemsokára találkozunk... - erőltet mosolyt
arcára, majd kilép a garázsból, és evvel együtt azt hiszem,
magánéletemből is.
Magatehetetlenül rogyok a padlóra, ujjaim szorítják a semmit,
kegyetlenül, mintha össze akarnának roppanni. Szememből egyre
több könny csurog, mostanában túlságosan sokat sírtam. Nem
tudom megállni, hogy ne hullajtsam őket, hiszen rengeteg van...
Magány. Üresség, mely pótolhatatlan, csakis Ő tudja kitölteni.
Vagy a vén kaszás... Egy órája ülök a földön. Már
ütöttem, sírtam, üvöltöttem, szinte minden olyan dolgot
csináltam, ami ki tudná ölni a bennem ülő ürességet.
Magatehetetlen vagyok, nincsen erőm semmire. Csak aludni... El
is borulok a kemény padlón, nagyot koppan a fejem. Lassan
hunyom le szemhéjaim, majd fejemet vesztve menekülök az álmok
közé, hol legalább egy kis boldogság ér...
Ébredni az ágyamban ébredek, ahol éppen valaki hátulról
ölelget. Óvatosan fordulok meg, Aibával találom szembe
magamat. Most is sírok, mint egy három éves gyerek, kitől
elvették a kedvenc játékát, ám ezek a könnyek nem fájnak.
Örülök, mert itt maradt velem, hogy mégsem lesz vége.
Lassan kezd ébredezni, majd lefonja polipkarjait a testemről,
és felül. Én alulról csodálom, hogy álmosan, kócos hajjal
is hogyan lehet ilyen csodás valaki. Lemosolyog rám, majd egy
csókot lop, melyet én boldogan viszonzok. Nekidönt az
ágytámlának, fejem a falnak csapódik, felszisszenek a
fájdalomtól.
- Öregem, te jól beverhetted a fejed, mert elég szép nagy
púp van rajta... - játssza a hozzáértő orvost, majd szórakozottan
barackot nyom fejtetőmre.
- Csodálkozol? Amilyen fájdalmas képet vágtál egész nap,
azt hittem, te otthagysz, én meg belehalok! — engedem ki egy
kicsit a hangom.
- Baka, te tényleg idióta vagy — adott csókot a nyakamra —
Én soha nem lennék képes itt hagyni. Hiába, az más miatt
volt, egy fotó miatt, amit az újságosnál láttam...
- Fotó? — ráncoltam szemöldököm.
- Igen, egy fotó, ketten, Ninoval... Aztán, ő elmagyarázta...
Ohnonak segítettél ajándékot választani, igaz? —
mosolyodott el lágyan. Azt hiszem... Tényleg halálosan
szerelmes vagyok. Aprót bólintottam, egyetértés jeléül...
- Szeretlek, imádlak, és akarlak... - ejtette ki vágytól fűtött
hangon Aiba ezeket, a számomra mindennél többet jelentő
szavakat. Lágy csókban forrtunk össze, majd jöhetett a
mindennél édesebb kibékülés...
» Vélemény
|