Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!

Sok boldogságot kívánunk! ^^

Gratulálunk!

Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap

Olvasható a 38. fejezet:

Nanami Belle - Amilyenek voltunk

2022.03.09.

Ahogy ígértem, már olvasható is 22(!) rövid, egymástól független theGazettE történet:

sz_rami: Reita/Uruha szösszenetek

2022.03.08.

Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.

Azoknak, akik élvezik a csendet.

(Shou POV)

Gyerekkoromban szívesen töltöttem a szabadidőmet a nagyszüleimnél. Gyakran meséltek nekem a régi dolgokról, a fiatalságukról, a boldog és a szomorú pillanataikról. Sok képet láttam ifjú korukból, és mindig álmélkodva állapítottam meg, hogy a nagymamán tulajdonképpen gyönyörű lány volt. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy a rengeteg udvarlója közül miért pont a nagypapát választotta. Ő csak annyit felelt, azért, mert ő volt az egyetlen, akivel nem csak beszélgetni tudott, hanem hallgatni is.

Saga egy széken ül a sarokban, kezében a gitárja, és lehajtott fejjel, lassan pengeti a húrokat. Pon mellettem áll, éppen egy vicces történetet mesél Akiról, de én csak fél füllel figyelek rá. Az elmúlt egy hétben minden áldott nap ugyanez volt.
Pon egy percre sem hagy magamra, velem ebédel, mellettem áll a próbán, beszélget velem a szünetekben, és esténként elhív inni egyet az egyik közeli bárba. Saga pedig csak csendesen ül az egyik sarokban, néha lopva felénk néz, aztán újra lehajtja a fejét, majd úgy tesz, mint aki éppen a legújabb számunkon dolgozik. Mindenki tudja, hogy valójában az elmúlt egy hónapban egy sort sem írt.

Nem beszéltem vele azóta az éjszaka óta. Eleinte nem akartam, végül mikor tegnap délután összeszedtem a bátorságomat és elindultam felé, Pon hirtelen a semmiből ismét előttem termett. Néha úgy érzem, direkt csinálja. Nem akar velem lenni, de azt sem akarja, hogy valaki más velem legyen.
Talán ideje lenne kidobni azt a dobozt, és vele együtt Hitoshit is.

Ma már kora délután befejezzük a próbát, Nao szerint ránk fér egy fél szabadnap. Saga köszönés nélkül rohan ki az ajtón, mikor én még csak a holmim összepakolásával bajlódom, ezért azt sem látja, hogy Pon már megint közvetlenül mellettem toporog. Szokás szerint elhív inni, és én szokás szerint igent mondok. Pon elmosolyodik, aztán mielőtt ő is kirohanna a próbateremből, az ajtóból még visszakiáltja nekem, hogy akkor este majd hív. Intek felé, és halkan hozzáteszem, hogy várni fogom. Mert tulajdonképpen mindig várom. Hiroto éjjeli bagoly, éjfél előtt sosem keres, én mégis minden éjszaka gondolkodás nélkül ugrom ki az ágyból és indulok el a megbeszélt kocsma vagy pub felé.
Bármennyire is szeretném, képtelen vagyok akár csak gondolatban is kidobni azt a dobozt.

Visszafordulok a táskám felé, behúzom a cipzárt, aztán elindulok én is, de Nao megállít. A kezét a vállamra teszi, és a szemembe néz.
- Legalább beszéld meg vele - mondja csendesen.
- Elmondta? - kérdezem meglepődve. Bíztam benne, hogy ez csak a mi titkunk marad.
- Shinji nekem is elküldte a képet, és én rákérdeztem. Tudom, hogy már nem olyan a barátságunk, mint régen, de ennyi őszinteség még nekem is jár. Már így is maga alatt van, ne törd össze még jobban - csóválja meg a fejét.
- Hiroto azóta újra foglalkozik velem.
- Tudom - feleli, aztán leveszi a tenyerét a vállamról. - De ez nem jelenti azt, hogy jobban szeret, mint ahogy szeretett egy hét ezelőtt - állapítja meg, kedvesen rám mosolyog, és ő is kilép a próbateremből.

Lassan sétálok hazafelé, és közben Nao szavain gondolkodom. Tudom, hogy igaza van. Hiroto nem szerelmes, és soha nem is lesz az. Lefeküdhetek a fél világgal a szeme láttára, ő akkor sem fog többet érezni.

Útközben megállok egy játékbolt előtt, és egy pillanatra elmosolyodom, mikor meglátom a kirakatban a Gundam figurákat. Talán még ma délután összeragasztom a széttört darabokat, és akkor este visszaadhatom Hiroshinak a bábut. Pontosan olyan lenne, mintha tálcán kínálnám neki a beforrt hegekkel tarkított szívemet.
Álldogálok még egy darabig a kirakat előtt, aztán mikor már éppen tovább indulnék, megakad a szemem valamin. A sarokban ül, fakó és poros, de pontosan úgy csillognak a szemei, ahogy Saga szemei csillogtak múlt héten az ágyban.

- Egy plüss? Egy alpaka? - kérdezi Saga meglepetten, mikor a kezébe adom a játékot.
- Boldog születésnapot! - köszöntöm fel mosolyogva.
- Az csak holnap van - mondja kurtán, aztán int a kezével, hogy lépjek be a lakásba. - Kérsz valamit?
- Egy tea jól esne, köszönöm - felelem, miközben kibújok a cipőmből.

Saga lakása nagyon otthonos. Az anyukája minden héten eljön, kitakarít, és rendet rak. Olyan, mintha Saga még mindig otthon élne a szüleivel, de úgy tűnik, ő ezt egy cseppet sem bánja. Leülök a fekete kanapéra, és várom, hogy Saga kilépjen a konyhából.
- Nincs itthon gyömbéres teám, leugrom a boltba - dugja ki a fejét zavartan a konyhaajtó mögül.
- Ugyan, ne viccelj! Jó lesz nekem bármi, ami van - mondom neki nevetve.
- De neked az a kedvenced - ellenkezik egy pillanatra, aztán ő is elmosolyodik. - Sima zöldtea jó lesz? - kérdezi reménykedve.
- Persze - bólintok neki.

Nem sokkal később már mellettem ül, az alpaka az ölében van, és közben a U2-ról mesél. Aztán előhoz pár gyermekkori emléket, és elkezdünk együtt nosztalgiázni. Közben ő ismét kimegy a konyhába, újabb teát készít, és talán egy vagy két órával később már olyan témákat hoz elő, mint a politika, az irodalom és a történelem. Mosolyogva figyelem, ahogy gesztikulálva magyaráz nekem, és egy pillanatra elgondolkozom azon, hogy én mennyire félreismertem őt. Az elmúlt hat évben ez a Saga előttem rejtve maradt - én csak a vicces, nevetgélős, szerencsétlen, kissé butus Sagát ismertem. Talán ha évekkel ezelőtt eszembe jutott volna, hogy egy alpakával a kezemben bekopogjak az ajtaján, akkor most nem dugdosnék egy lényegtelen emlékekkel megtömött dobozt a szekrényem alján.

Mikor ismét kiürülnek a bögréink, ő feláll, és a konyhába siet velük. Eszembe jut, hogy múlt héten nem volt időm rendesen körbenézni a lakásában, ezért én is felállok, és lassan végigsétálok a nappalin, majd a kis folyosón, végül pedig a hálóban kötök ki.
Az egyik falnál egy régi könyvespolcon számtalan album sorakozik. Közelebb lépek hozzá, majd találomra kihúzok egyet a sok közül. Megforgatom a kezemben, és lassan végighúzom az ujjaimat a borítón lévő utcarészleten, aztán mikor felnézek, hogy visszategyem, Saga hirtelen elém áll, és kiveszi a kezemből. A lejátszóhoz lép, beteszi a lemezt, és elindítja a harmadik számot.
- Ezt biztosan ismered - mosolyog rám, majd leül az ágy szélére.
Ismerős a dal, de nem tudom, honnan, ezért csak bólintok egyet, és én is mellé ülök.

Csendben hallgatjuk a számokat, nem szólunk egy szót sem, aztán nem sokkal később ő hátradől az ágyon, és én gondolkodás nélkül fekszem mellé.
- Oasis - jelenti ki hirtelen. - Tudtad, hogy az énekes és a gitáros testvérek? - kérdezi, miközben az egész testét felém fordítja.
Én is felé fordulok, majd nemet intek a fejemmel.
- Tavaly augusztusban feloszlottak, mert összevesztek. Nem az első eset, végül mindig kibékülnek - mondja mosolyogva, aztán hirtelen elkomorodik. - Szerinted mi is feloszlunk, ha majd egyszer összeveszünk? Ha már nem bírjuk tovább elviselni egymást? - kérdezi csendesen, de nincs időm válaszolni, ő azonnal folytatja. - Nao belehalna, ha ez történne. Néha azt kívánom, bárcsak vége lenne már ennek az egésznek. Hiroto foglalkozhatna a nagyra törő álmaival, Shinji összehozhatna végre egy jó kis zenekart a haverjaival, mi meg ketten másoknak írnánk dalokat. De Nao... Neki csak mi vagyunk. Megragadt velünk az óriáskerék legfelső kalitkájában, és ha mi kiszállunk, neki nem marad más, csak az ugrás.

Szavak nélkül adok neki igazat, tenyeremet a kézfejére rakom, összekulcsolom az ujjainkat. Lehunyom a szemem, élvezem a zenét, aztán mikor az utolsó számnak is vége, élvezem a csendet is. Saga halkan szuszog mellettem, és ez lassan engem is álomba ringat. Érzem még, ahogy egy pillanatra megrázkódik alattunk az ágy, mikor Chiko felugrik mellénk.

Egyedül ébredek az ágyban. Megijedek, mert eszembe jutnak azok a reggelek, mikor Hiroto ugyanígy magamra hagyott. Összeszorítom a szemeimet, aztán mikor újra kinyitom őket, csalódottan veszem tudomásul, hogy tényleg egyedül vagyok a hálóban.
Pár percig még nézem a plafont, végül felkelek az ágyból. Először a mosdóba megyek, aztán a konyhába. Megkönnyebbülten sóhajtok egyet, mikor meglátom Sagát - a pultnak támaszkodik, kezében egy bögre, és mikor meglát, fáradtan elmosolyodik.
- Jó reggelt!
- Neked is - köszöntöm halkan. - Régóta fent vagy?
- Kettő körül hirtelen beugrott egy dallam, úgyhogy felkeltem, hogy leírjam.
- Egész éjjel dolgoztál? - kérdezem meglepetten.
- Igen - feleli, aztán hátat fordít nekem, leteszi a bögrét, és két kezével megtámaszkodik a pult szélén.
Büszke mosolyra húzom a számat, mert biztos vagyok benne, hogy mindez miattam és az alpaka miatt van. Ha ő újra képes írni, akkor talán én is képes leszek majd kidobni a dobozt.

Mögé lépek, tenyereimet a mellkasára csúsztatom, orromat a tarkójához nyomom, és mélyen beszívom az illatát. Kezeim önkéntelenül mozdulnak lejjebb a törékeny testén, az ajkaimat kérés nélkül érintem a finom bőréhez, de az ő izmai megfeszülnek.
- Ne... - tiltakozik halkan, majd megfogja a csuklómat, és kibújik az ölelésemből.
Meglepődöm. Nem értem, miért lök el magától, de ő nem ad magyarázatot, helyette csak leül a megterített asztalhoz.
- Reggelizzünk! - int maga elé.

Csendben eszünk, ő lehajtott fejjel ül velem szemben, pontosan úgy, ahogy az elmúlt egy hétben tette azt a próbákon. Nem sokkal később feláll, elnézést kér, és arra bíztat, nyugodtan érezzem magam otthon, amíg ő letusol. Üldögélek még egy darabig a konyhában, aztán mikor elfogy a kávém, a nappaliba megyek.
A kanapén egy félig összegyűrt papírlapon egy pár akkordból álló dallam van, mellette pedig rengeteg időpont. Két óra négy perc, nyolc perc, tizenhét perc és így tovább egészen négy óra tizenhat percig. Nem értem, mit jelentenek, ezért inkább a dallammal foglalkozom. Halkan eldúdolom háromszor egymás után, és már éppen elindulok a fürdő felé, hogy gratuláljak Sagának, mikor észreveszem a dohányzóasztalon a telefonomat. A kezembe veszem, és meglátom a tizennyolc nem fogadott hívást - mind Pontól. Az első éjjel két óra négy perckor, az utolsó hajnali négy óra tizenhat perckor. A kezemben szorongatott papírlapra nézek, majd a telefonomra, végül újra a papírlapra.

Egy gombnyomással törlöm ki a nem fogadott hívásokat a listáról, a kottát és a telefont leteszem a dohányzóasztalra, aztán a fürdőhöz megyek. Hallom a vízcsobogást, ezért kopogás nélkül nyitok be.

Egy percig csendben figyelem Saga gyönyörű testét, majd kibújok a ruháimból, és belépek mellé a kabinba.

Shou végleg elhatározta magát? Vagy ez csak egy apró lépés volt, és még egyáltalán nem ért a célba? Ilyen egyszerű lenne túllépni a függőségen?