köszöntő

Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!


figyelmeztetés!

Kedves Olvasó!

Az oldal használatával tudomásul veszed, hogy:

A Rising Sun (rising-sun.hu) oldalon találkozhatsz olyan tartalommal, amely a 2021. évi LXXIX. törvény ("a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek érdekében egyes törvények módosításáról") hatásköre alá tartozik (a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint homoszexualitást jelenít meg),

és elismered, hogy:
18 év feletti vagy és saját felelősségre folytatod az oldal használatát.

Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.

Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.

Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.

Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.

rising sun

születésnap
Birthday List

Sok boldogságot kívánunk! ^^


évforduló
Birthday List

Gratulálunk!


pályázat


Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap


látogatók
Flag Counter

Friss hírek

Olvasható a 38. fejezet:

Nanami Belle - Amilyenek voltunk

2022.03.09.


Ahogy ígértem, már olvasható is 22(!) rövid, egymástól független theGazettE történet:

sz_rami: Reita/Uruha szösszenetek

2022.03.08.



» Korábbi frissítések...


csevegőfal

Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.


Random idézet


Idézet küldése

♫♪

Proud

Írta: Avenone
Páros: U-Know Yunho/Hero Jaejoong
Figyelmeztetések: Slash utalás szintjén
Korhatár: Azt hiszem nincs
Jogok: Önmaguk, meg Avenone


     Az álom hirtelen szállt el a szeméből. A hotelszoba levegője meleg volt és fullasztó. A légkondicionáló hűsítette ugyan a helyiséget, de friss oxigént nem adott. Nem vágyott másra, csak, hogy kinyithassa az ablakot.
     Amikor megmozdult, ráeszmélt, hogy valami nyomja a karját. A kintről beszűrődő gyatra fényben megpróbálta megnézni, mitől zsibbad a keze.
     – Jaejoong–ah.
     A másik megmoccant, de nem ébredt fel. Yunho a legszívesebben hagyta volna, de minden sejtje friss levegőért kiáltott. A lehető legóvatosabban kihúzta a kezét Jaejoong feje alól, és kikászálódott az ágyból. Halkan kinyitotta az ablakot és mélyet szívott a párás, de tiszta levegőből. Tokyo fényárban úszott amerre csak nézett. A metropolis tompa moraja jelezte, hogy a város örökké ébren van.
     Yunho a többiekre gondolt, akik Fukuokában reklámozták az új albumukat. Miután a rádiónál végeztek, felhívták őket, de csak röviden beszéltek. Yoochun, Junsu és Changmin éppen úton voltak egy tévéműsorba. Az elektromos órára nézve úgy gondolta, talán most mehetnek a szállodájuk felé. Nekik szerencséjük volt, korán zárták a napot.
     – Yunho?
     Az ágy felé fordult, ahol Jaejoong a takaróba tekeredve könyökölt fel.
     – Itt vagyok — mondta.
     – Nem tudsz aludni? — kérdezte másik.
     – Csak kinyitottam az ablakot — válaszolta.
     – Haragszol, hogy átmásztam?
     Ugyan miért haragudott volna? A metróaluljáróban sokkal rosszabb dolgokkal osztozott a fekhelyen, Jaejoong pedig már jó ideje nem tett ilyesmit. Odahaza akadtak alkalmak, amikor összegyűltek a nappaliban és ott aludtak, vagy a fáradtság miatt vagy azért, mert szükségük volt egymás közelségére.
     – Szomjas vagyok — jegyezte meg a másik énekes.
     Yunho gondolkodás nélkül indult, hogy vizet hozzon neki. Jaejoong az ágy tetején ült és kifelé bámult a nyitott ablakon.
     – Hiányoznak a többiek — mondta Jaejoong, miután ivott.
     – A hétvégén itt lesznek már — mosolygott rá.
     – Changmin–nek fáj a torka.
     Yunho tudta, hogy Jaejoong túlzásba viszi az aggódást. Changmin nem volt egyedül, Junsu–ban és Yoochun–ban is volt annyi felelősség, hogy odafigyeljenek a fiúra.
     – Nem lesz semmi baja — felelte. — Van náluk gyógyszer, és ha esetleg komolyabb lenne a dolog, hívnak hozzá orvost.
     – De nem szeretem, ha így énekel — ellenkezett a másik. — Megerőlteti a hangját.
     – Jae… – gyengéden a másik térdére tette a kezét. — Minden rendben lesz Changmin–ahval.
     Arra gondolt, hogy választhatta volna Changmin–t a reklámkörútra, és akkor Junsu vagy Yoochun lehetett volna vele, de Jaejoong mellette döntött. Még most is meglepte, hogy mennyire képes aggódni a többiek miatt, pedig egyikük sem gyerek. Nem mintha ő nem féltette volna őket. Az együttes vezéreként felelősséggel tartozott irántuk. Nem először vannak távol a saját közegüktől, de a nyelvi nehézségek megnehezítik a boldogulást.
     – Próbálj meg pihenni! — mondta Jaejoong–nak.
     – Maradhatok itt? — kérdezte a másik.
     Yunho már az idejét sem tudta, mikor aludtak utoljára egy ágyban. Legalábbis nem úgy, hogy a kimerültségtől egyszerűen elhevertek valahol, és csak másnap derült ki, hogy az Junsu vagy esetleg az ő ágya volt.
     – Persze — bólintott aztán.
     Jaejoong visszafeküdt. Yunho egy darabig csak ült az ágy szélén, a többiekre gondolt és remélte, hogy mind jól vannak. Aztán felkuporodott Jaejoong mellé és kicsivel később elaludt.

((()))


     – Jó reggelt!
     – Jó reggelt!
     – Jó reggelt!
     A folyosón a személyzet tagjaiba futott, miközben a szobájuk felé tartott kezében a programmenettel. A sűrűn írt sorokat olvasva átfutott rajta a ̶kellett ez neked?̵ időnként felmerülő kérdése, de gyorsan el is hessegette.
     Az eligazítás miatt, ahol a menedzsertől megkapta az aznapi időbeosztást, lemaradt arról, mikor Jaejoong visszaért a vasútállomásról a többiekkel.
     Junsu üdvözölte elsőként, ahogy a szobába lépett, egy mosollyal és egy öleléssel. Changmin még félig aludt, álmos pillantással nézett fel rá, mikor finoman megérintette a karját. Felállt és átölelte.
     – Jaejoong és Yoochun? — kérdezte őket.
     – A másik szobában — felelte Junsu.
     – A mai menetrend — mondta Yunho és átadta a papírt.
     Amíg a másik kettő egymáshoz hajolva áttanulmányozta az időbeosztást, a hálószoba ajtajához lépett és belesett. Yoochun az ablakpárkányon ült, Jaejoong mellett állt és halkan beszélt hozzá. Keze a másik fiú vállán nyugodott, aki fejét lehajtva hallgatta a szavait.
     Nem akarta megzavarni őket. Tudta, ha valaki, hát Jaejoong képes lesz visszavarázsolni az állandó vigyort Yoochun arcára. De ezúttal a vezér erősebb volt, mint a barát. Halkan kopogott az ajtón, mire Jaejoong felé fordult.
     – Meghoztam a mai napi programot — mondta Yunho.
     – Egy perc és megyünk — bólintott a másik énekes.
     Időközben megérkezett a szobaszerviz a reggelivel. Junsu és Changmin már nekiláttak az evésnek. Yunho vetett egy pillantást az asztalon heverő papírra: 8.00–reggeli, 8.30–öltözés, 8.45–smink és fodrász, 9.00 indulás, 9.30–rádió, és így tovább. Sűrű nap lesz ismét. Este pedig koncert.
     Éppen csak bekapta az első falatot, mikor megjelent Yoochun és Jaejoong és éhesen rávetették magukat az ételre. Changmin megjegyezte, hogy Fukuokában nem ilyen íze volt a halnak, és Junsunak eszébe jutott, milyen zavarba hozták a fiút egy kérdéssel a tévéműsorban, ahová meghívták őket. A történet megnevetette Yoochun–t, és Yunho elégedetten vette tudomásul, hogy a felhők elvonultak. Egyiküknek sem volt, leszámítva talán Changmin–t, egyszerű az élete, mielőtt az együttes befutott volna, és Yunho értékelt minden pillanatot, mikor a nehézségek elfelejtődtek.
     Mire végeztek előkészítve várta őket az aznapi ruhájuk, amit öt perc múlva már másra is cseréltek, mert Jaejoong–nak nem tetszett, és szerencsére kiderült, hogy Changmin zakójának rövid az ujja. Nem volt egyszerű megszokni, hogy úgy öltözetik őket, nem vehetik fel azt a ruhát, amit akarnak, de a ruhákért felelőssel mindig lehetett egyezkedni.
     Amikor a fodrásznál ültek, megjelent a forgatócsoport, ami végig kísérte őket a Japán turnén. A kamerás a legtöbb esetben Junsu–t vette, aki állandó mosolygásával a kamera kedvence volt, de Yoochun sem maradhatott le egyetlen képkockáról sem.
     – Miért énekelsz? — kérdezte az operatőr Junsu–t.
     – Miért éneklek? — kérdezett vissza különleges rekedtes hangján a fiú.
     – Igen, miért énekelsz itt? Bárhol vagytok, valaki mindig énekel közületek — felelte a férfi.
     Yunho, akinek a haját lakkozta a fodrász és eddig Changmin–nal beszélgetett, odapillantott. Junsu nehézkes japánsággal, de őszinte nevetéssel válaszolt valamit. Nem lehetett letagadni, hogy az életük a zene, az éneklés és a tánc körül forgott. Szerették ezt csinálni, és szerették az érzést, hogy a rajongók szerették őket. A dallamok megmaradtak a fülükben, vagy csak eszükbe jutottak, és senki nem lepődött meg, ha az egyikük a Rising Sun–t kezdte el énekelni.
     Changmin felszisszent.
     – Elnézést — mondta a fodrász, aki a haját fonta.
     A fiú frizurájának elkészültét nem csak végig ülni volt fáradtságos, de elkészíteni is, ám a stylist szavát nem lehetett felülírni. Changmin mosolyogva intett a nőnek, hogy nem történt semmi, de Yunho látta, hogy összeszorítja a száját.
     – Jaejoong, adsz hangot?
     Valahogy el kellett terelnie Changmin figyelmét a fodrász okozta kínoktól. A legjobb módszernek a beéneklést találta. Jaejoong abbahagyta a kamera molesztálását, imádta produkálni magát, és beállt a szoba közepére.
     – Asu wa kuru kara? — nézett a többiekre.
     Mindenki bólintott, kivéve Changmin–t, akinek az egyik tincsét fonták, ő csak a hüvelykujját tartotta fel. Mielőtt elkezdték volna a dalt, Jaejoong végigskáláztatta őket, majd egy acapella fellépést rögtönöztek a körülöttük lévő személyzetnek. Az ujjaik csettintése volt a ritmus hozzá és a hangjuk a hangszer. Akinek nem volt dolga, bejött a helyiségbe, hogy hallhassa őket, és a szoba tapsviharban tört ki, mikor a dal véget ért. Jaejoong a keze mögé rejtette a nevetését, és addigra Changmin haja is elkészült.
     A kisbuszban, ami a rádióba vitte őket, összeszorultak, mert kellett hely a forgatócsoportnak is. Nem számított. Jó kedvük volt. Junsu japán nyelvtörőkkel és szóviccekkel szórakoztatta a stábot, Yoochun állandóan megpróbálta megzavarni, Jaejoong pedig egyiküket sem hagyta szóhoz jutni.
     – Au, hé! — jajdult fel Changmin, mikor Yoochun a bordái közé csípett. — Utállak!
     – Én is — vágta rá vigyorogva a másik. — Csak Junsu–t szeretem.
     – Kiszállok! — nyúlt sértődötten az ajtónyitó kallantyú után Changmin.
     A többiek egyszerre fogták le a karját. Mindenki nevetett.
     A busz megállt a rádióállomás épülete előtt, és a fiúk egyenként kikászálódtak. Yoochun inkább kizuhant, mert a cipője talpa megcsúszott.
     – Így száll ki a buszból egy idol — mondta a kamerába Junsu.
     Yoochun–t úgy rázta a nevetés, hogy Yunho–nak vissza kellett fordulnia érte.
     A rádió alkalmazottai udvariasan fogadták őket, sűrű meghajlásokkal köszöntötték az együttest. Az üvegfal másik oldalán rajongók integettek feléjük, ők pedig visszaintettek. A műsor egy órán keresztül tartott, rajongói kérdésekre válaszoltak és a Hug–ot énekelték el acapellában. Yunho–nak egy alkalommal azt mondta valaki a japán személyzetből, hogy eléggé csodabogárnak tartják őket, mert a hazai előadóik ritkán fakadnak dalra spontánul. Ez meglepte.
     Hosszan köszöntek el a hallgatóktól és az üvegfal túloldalán álló tömegtől. A rajongók szeretete semmihez sem fogható, erőt ad és örömöt okoz, azért érdemes estéről estére kiállni a színpadra.
     – Mi a következő állomás? — Jaejoong elnyomott egy ásítást.
     – Újságírók várnak a… Hogyan kell ezt kimondani? — fordul Yunho az operatőrhöz.
     A férfi kiejtette a hely nevét, ahova a busz vitte őket. Még egyiküknek sem volt biztos a nyelvtudása, bár a szókincsüket állandóan bővítették. Yunho időnként koreai kifejezésekre tanította a táncosaikat vagy a forgatócsoport tagjait.
     – Aztán fotózás — tette hozzá.
     Jaejoong bólintott, aztán rászólt Junsu–ra, aki a fociról beszélt már megint, hogy fogja be. Amikor nem tette, megpróbálta a szájára tapasztani a kezét. A ricsaj a tetőfokára hágott.

((()))


     A rajongókkal találkozni mindig különös élményt jelentett. Néha rémisztő kötelességnek gondolták, néha a szeretet olyan megnyilvánulásának, amitől érdemes felkelni másnap reggel.
     A kígyózó sor láttán Yunho–n kényelmetlen feszültség lett úrrá. A hotelszobából kiválóan le lehetett látni a szálloda előtti járdára, ahol izgatott lányok és asszonyok várakoztak már órák óta. Szemerkélt az eső, de még ez sem riasztotta el őket. Esernyők és esőkabátok forgolódtak türelmetlenül.
     Húsz perc volt hátra, amíg indulniuk kellett le a hotel fogadótermébe a rajongói találkozóra. Ez idő alatt a személyzet mindent újra átnézett és leellenőrzött, hogy az esemény zökkenőmentesen és biztonságosan lezajlódhasson.
     Junsu és Yoochun a foteljeiket egymás mellé tolva focimeccset nézett, Changmin zenével a fülében játszott a PSP–jén, Jaejoong a kanapén hevert, lábát hanyagul átvetve az együttes legfiatalabb tagjának combjain és egy magazint lapozgatott. Szokatlan volt a csend és Yunho tudta, nem csak ő nyugtalan.
     A rajongók nem ellenségek, mondták nekik állandóan, de ebben az egyben nem lehet száz százalékig biztos az ember. Ő már megégette magát egyszer a jóhiszeműsége miatt, és bár ritkán engedte, hogy látszódjon, a lelke mélyén aggódott.
     Jaejoong felállt, felvette a cipőjét és az órájára pillantott. Aztán az ablakhoz ment és lenézett a járdára.
     – Még tíz perc — mondta az egyik szervező bekukucskálva az ajtón.
     Egyszerre köszönték meg a figyelmeztetést. Jaejoong megkerülte Yunho székét és masszírozni kezdte az együttes vezérének merev vállait. Ahhoz képest, milyen kicsi kezei vannak, a fiúnak olyan erős a szorítása, hogy az ámulatra ad okot.
     Yunho elégedetten behunyta a szemét, és engedte, hogy Jaejoong kimasszírozza az izmaiból a feszültséget. Junsu heves ellenkezésben tört ki, mikor a csapat, aminek drukkolt, kihagyott egy helyzetet. Changmin egy pillanatra felnézett a játékból.
     – Aú! — nyögött fel Yunho, mikor Jaejoong hüvelykujja megnyomott egy becsomósodott izmot a lapockája mellett.
     – Bocsánat — mondta a másik.
     De folytatta a masszírozást.
     – Itt az idő! — jött a menedzserük.
     Junsu kikapcsolt a tévét, Yoochun megérintette Changmin vállát, hogy hagyja abba a játékot. Jaejoong megpaskolta Yunho hátát.
     – Majd este átmasszírozlak rendesen — ígérte.
     Egymás után léptek ki a szobából. Kis fülkéket kaptak, amiket paravánokkal választottak el egymástól, és a szervezők a rajongókat aszerint engedték be, akivel találkozni szerettek volna. Az ajándékokat elvették már a bejáratnál, csak a posztereket, képeket engedték bevinni aláírásra.
     Changmin egyszer számolta, hány rajongó jött az asztalához, de a kétszázadik körül elvesztette a fonalat. Yunho most erre gondolt, mikor a sokadik köszönöm–öt mondta el. Az asztalán dedikált képek hevertek, de volt, aki a saját fotójára, poszterére kért aláírást. Kicsit már zsibbadt a keze, de hősiesen szignált mindent, amit odaadtak neki és váltott néhány udvarias szót a rajongóval. Újra és újra meglepte, mennyi ember szereti őt a hangjáért vagy a tánctudásáért. A harmadik asztal felől Jaejoong rekedtes nevetése jött, a szervező elkísérte a rajongót, hogy jöhessen a következő.
     – Ah, azt hiszem, kifogyott a filcem — nézett a másik oldalon álló lányra Yunho.
     A csalódottság látható volt a vonásain.
     – Mindjárt kérek egy másikat — mosolygott fel.
     – Köszönöm — hajolt meg a lány.
     Yunho intett az egyik szervezőnek, aki odalépett és megkérte, hogy hozzon egy másik filcet. A férfi elsietett. Egy másik ember a személyzetből el akarta vezetni a lányt.
     – Még nem végeztünk! — szólalt meg Yunho, ezúttal az együttes vezetőjének hangján.
     A férfi meghajolva bocsánatot kért és arrébb ment.
     – Bocsánat — mondta Yunho a lánynak. — Mi a neved?
     – Misako vagyok — hajolt meg kissé a lány.
     – Misako–chan — mosolygott Yunho. — Nagyon csinos vagy.
     A lány szégyenlősen elnevette magát, a kezével takarva el a száját, és ettől Jaejoong jutott az eszébe.
     – Köszönöm — válaszolta koreaiul Misako.
     Yunho–t lenyűgözte a tény, hogy a japán rajongóik csak miattuk kezdtek el koreaiul tanulni. Ez egyfajta megtiszteltetés volt a számukra.
     – Szépen mondtad — bólintott elismerően Yunho.
     A lány újabb kuncogásba tört ki, és közben megérkeztek a filccel.
     – Örülök, hogy találkoztunk — köszönt el tőle Yunho.
     Három hosszú óra után elfogytak a rajongók. Changmin felállt és kinyújtózott, mellette Yoochun követte a példáját.
     – Hulla vagyok — mondta Jaejoong.
     A forgatócsoport még mindig a közelben volt, ezért Yunho egy figyelmeztető pillantást vetett feléje. Szerencsére Junsu magára vonta az operatőr figyelmét, ezért a fegyelmezetlenség nem került rögzítésre.
     – Éhes vagyok — suttogta Changmin.
     Yunho a menedzserhez ment. A következő eseményig még volt egy órájuk, így szabadon átmehettek az étterembe. A felszolgáló már várta őket. Az étkezés alatti beszélgetést a rajongók töltötték ki. Jaejoong–nak mindig akadt valami sztorija, mert képes volt lehetetlen helyzetekbe hozni magát. Yoochun a kislányról mesélt, akitől puszit kért és nagy sokára kapott is. Aztán egyszerre beszéltek, egymás szavába vágva, nevetve, túllépve az idegen emberekkel való találkozás terhén.
     – Mennünk kell! — nézte meg az óráját Yunho.
     Egy népszerű műsor várta őket, nem lehetett elkésni. A buszban megint úrrá lett rajtuk az izgatottság. Az operatőr nem mozdult a közelükből, ügyelniük kellett magukra, így mindenki igyekezett leplezni a lámpalázat.
     A tévéadó öltözőjében már a fellépő ruháik várták őket. A gyors átöltözés után, Yunho összehívta a többieket egy lelkesítő csapat kiáltásra, de Jaejoong állandóan belebeszélt, így hagyta, hogy végül ő mondja a szöveget.
     A műsorvezetőket érdekelte, hogyan élnek együtt. Furcsának tartották, hogy egy házban laknak és megosztják a szobáikat. És nem csak odahaza, Koreaában, de itt Japánban is. Yunho arra gondolt, ez talán nem annyira szokványos ebben az országban, de nekik a világ legtermészetesebb dolga volt. Igen, Jejun tud főzni és szokott is, Junsu pedig nyelvtörők segítségével tanult japánul. És nem, mind barátnőt szeretnének, nincs köztük a barátságon kívül az égvilágon semmi.
     Várta, hogy előadhassák a dalt, mert az azt jelentette, vége a napnak. Mindnyájan fáradtak voltak, még ha nem is látszott rajtuk. Hozzászoktak már a hajtáshoz, a sűrű beosztáshoz, de az utóbbi időben sokat kellett bizonyítaniuk, a legtöbbet kellett kihozniuk magukból és ez megviselte őket.
     Nem akartak playback–elni. A DBSK nem az a fajta együttes volt. A hangok így élőben mentek, csak a zenét adták alájuk, ezzel nehezítve a tánc előadását is. De előttük nem volt akadály. A milliószor begyakorolt mozdulatok folyékonyan és hibátlanul jöttek elő az izmaikból, senki nem esett ki a ritmusból.
     – Mára vége a napnak! — jelentette be Yunho a buszban.
     A szavait üdvrivalgás és tapsvihar fogadta.

((()))


     Jaejoong őrjöngött. Ritkán, talán szinte soha, nem engedte felszínre a dühét, de ezúttal egyszerűen kitört belőle.
     Junsu, Yoochun és Changmin csak annyit tudtak kivenni a szavaiból, hogy egy újságíró illetlen kérdést tett fel neki az interjún, amiről alig pár perce értek meg. Egyikőjük sem emlékezett már a kérdésekre, így nem tudták felidézni azt, amelyik ilyen állapotba hozta Jaejoong–ot. Megkérdezni pedig nem merték, látva, milyen haragra gerjedt tőle a társuk.
     – Bárcsak Yunho–ah itt lenne — mondta Changmin.
     – Hyung… – próbálkozott Junsu a fel–alá járkáló Jaejoong–ot nézve.
     De ide nem az ő mosolygós jó kedélye kellett most, hogy lecsillapítsa az együttes legidősebb tagját. Egy erőteljes hangra volt szükségük, egy határozott emberre, aki éppen most nem volt a közelükben, de pár szóval helyre tette volna Jaejoong–ot. Neki mindig sikerült.
     – Megpróbálom felhívni Yunho–t — ajánlotta Yoochun.
     Tárcsázta a vezérük számát, de arrébb kellett mennie, hogy kizárja dühöngő csapattársa káromkodásait. A hívott fél azonban foglalt volt.
     – Mással beszél — jelentette be.
     Junsu vette a bátorságot, hogy felálljon és megpróbálja lecsillapítani a haragvót. Talán már tudta, hogy nem lesz képes rá, de valakinek tennie kellett valamit.
     – Jaejoong, nyugodj meg! — gyengéden megfogta a karját. — Bármit is kérdezett tőled az az újságíró, nem fontos. Felejtsd el!
     Jaejoong megállt egy percre, kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, aztán még sem tette, de abbahagyta a járkálást.
     Ekkor lépett be Yunho.
     – Mi történt? — kérdezte.
     – Az egyik újságíró feldühítette Jaejoong–ot — válaszolta Junsu.
     Yunho körbejáratta a tekintetét a többieken, majd a pillantása megállapodott az ablaknál álló Jaejoong–on. Látszott az arcán, hogy mérges, a szája vékony vonallá préselődött és a szeme szinte izzott.
     – Jaejoong, egy szóra! — szólt neki Yunho a vezér hangján. — A másik szobában leszünk.
     A többiek megértően bólintottak.
     – Játszunk? — kérdezte Yoochun Junsu–t.
     – Rendben — felelte az.
     Changmin elheveredett a kanapén, ami elé a másik kettő leült videojátékozni és megpróbált aludni.
     Yunho bezárta Jaejoong mögött az ajtót. A fiú egyetlen szó nélkül az ablakhoz ment, két kezével megtámaszkodott a párkányon és homlokát az üvegnek támasztotta.
     – Mi a baj? — kérdezte Yunho és leült az ágy szélére.
     – Kiborultam — felelte Jaejoong és feléje fordult.
     – Mondd el! Az egészet!
     Jaejoong vett egy mély levegőt, és ezúttal sokkal türelmesebben, elmesélte, hogy mivel idegesítette fel az újságíró. Yunho figyelte, hallgatta, vele volt. Tudta, hogy a másiknak most erre van szüksége. Jaejoong lágy vonású arcát még a düh sem tudta eltorzítani, csak a hangja lett vékonyabb, ahogy az ingerültsége visszatért.
     – Néha olyan elegem van az idiótákból — mondta és ismét visszafordult az ablak felé.
     Yunho felállt és mögé lépett. Jaejoong nem nézett rá, lehajtott fejjel a kivilágított várost szemlélte. Nem tiltakozott, mikor átölelte a vállait.
     – Mi híresek vagyunk, Jaejoong–ah. Az embereket érdeklik a titkaink, ezért tesznek fel ilyen kérdéseket. Azt hittem, hozzá szoktál már ehhez.
     Jaejoong válaszként csak sóhajtott egyet. Yunho végig futatta a tenyerét a merev vállakon, a feszülő háton, hogy átfogja a vékony derekat, amitől a másik teste annyira törékenynek tűnt.
     – Semmit nem javít a dolgon, ha dühöngesz — támasztotta meg az állát Jaejoong vállán. — A többiek aggódnak.
     Ez mindig hatott. Az együttes mindnyájuk felett állt. A Dong Ban Shin Ki volt az életük, ők öten egy család voltak, barátok és fivérek egyszerre. Egyikük sem veszélyeztette volna a másikat valami ostobaság miatt. Kivéve, ha az a valaki Jaejoong mellett ült egy kocsiban. Bármit megtettek volna egymásért, és küzdöttek volna, ha valaki közülük bajba kerül. Az együtt töltött hosszú évek, a könnyek, a nevetés és a fájdalom kötelezte őket.
     – Tudod, mire van szükséged? — vigyorgott az üvegben Yunho.
     Jaejoong rosszat sejtve rá nézett.
     – Táncra!
     Mielőtt az bármit is válaszolhatott volna, elengedte, az ajtóhoz lépett és kinyitotta.
     – Szedjétek össze a cuccaitokat, táncpróbára megyünk! — mondta a többieknek.
     – De Yunho–ah, most kezdtük el a harmadik pályát… – tiltakozott Junsu.
     Yunho azonban ügyet sem vetett az ellenkezésre. Megütögette Changmin mellkasát, hogy felkeltse a fiút.
     – Jaejoong, csinálj valamit! — szólt oda a másik szobából kilépő fiúnak Junsu.
     – Ő a vezér — rántotta meg a vállát a Jaejoong.
     – Hyung… – próbálkozott ismét Junsu.
     – Azt mondtam, táncolni megyünk! — fordult feléjük Yunho. — Indulás!
     Miután sikerült az akaratát a többiekre erőltetnie, szólt a menedzserüknek, hogy eltűnnek néhány órára. A férfi nem örült, de Yunho meggyőzte, hogy gyakorolniuk kell, így jóváhagyta a hirtelen elhatározást.
     A busz egy közeli tánciskolába vitte őket, ahol már előtte is próbáltak a következő esti fellépésre.
     – Bemelegíteni!
     Mindenki morgott még, de engedelmeskedtek. Yunho letette a magnót a parkettára, bedugta a csatlakozót a konnektorba, aztán beállt nyújtani. Az egész falat betöltő tükörben Jaejoong–ot figyelte. Már sokkal nyugodtabbnak látszott, az arca kisimult és egy–egy mosolygás is megjelent a szája szegletében. Yunho elégedett volt.
     – Kezdjük! — fordult hátra.
     A többiek bólintottak. Bekapcsolta a magnót. A Trick első pár taktusa harsant fel. Felvették a pozíciót szólamok szerint és táncolni kezdtek. Semeddig nem jutottak, mert Changmin, aki látszólag még mindig félálomban volt, nekiment Yoochun–nak. Yunho rászólt, hogy koncentráljon.
     A Purple line–ban nem volt hiba, a mozdulatok tökéletes összhangban sikerültek. A zene és a ritmus visszarázta őket a Dong Ban Shin Ki–s énjükbe. Ismét Yunho, Jaejoong, Yoochun, Junsu és Changmin voltak, akik meghódítják Ázsiát.
     Két óra múlva, mikor izzadtan és fáradtan lerogytak a táncterem padlójára, már nyoma sem volt a korábbi rossz hangulatnak. Jaejoong megpróbálta elvenni Yoochun–tól a vizes flakonját, de az nem hagyta, ezért kíméletlen csiklandozás támadás áldozata lett. Changmin nevetett rajtuk, mire Yoochun rávetette magát és maga alá gyűrte. Junsu egyetértett abba, hogy a legkisebbet jó bántani és csatlakozott.
     Yunho a törülközője mögül nézte őket. Fáradt volt, de elégedett. Jaejoong megint nevetett és a saját tökéletességét hangoztatta, eltűnt a haragja, az egyensúly helyreállt.
     – Ki akar shabu–shabut enni? — kérdezte megállva mellettük.
     A csiklandozás abbamaradt, minden kéz a magasba emelkedett.
     – Rendben, menjünk! Jaejoong fizet — húzta fel a padlóról Changmint.
     Az örömkiáltás elnyomta Jaejoong tiltakozását.

((()))


     – Bocsánat! — kerülte ki kábelekkel elrohanó személyzeti tagot Yunho.
     Az öltözőbe lépve csak Junsu–t, Yoochun–t és Changmin–t találta. Könnyű melegítőket viseltek, várva, hogy mikor adja ki a próba parancsot.
     – Hol van Jaejoong? — kérdezte Changmin–t.
     A fiú elgondolkodott.
     – Azt hiszem, a színpad felé ment — válaszolta aztán.
     – Félóra múlva próba — mondta Yunho és otthagyta őket.
     A szűk folyosón alig fért el. Hangmérnökök, villanyszerelők, világosítók, színpadi munkások és a saját embereik szaladgáltak fel–alá, hogy estére, a fellépésre, minden rendben legyen.
     Jaejoong–ot a kihalt színpad szélén ülve találta. A nézőteret bámulta elmélyülten, ahol már részlegesen felszerelték a széksorokat. Yunho lépteit meghallva felnézett, de aztán az arca ismét az üres székek felé fordult. A vezér törökülésben telepedett le melléje.
     – Megrémiszt ez a nagy tér — mondta Jaejoong és kinyújtott kezével végig söpört a levegőben.
     Yunho a szemével követte a mozdulatot. A megvilágítatlan nézőtér üresen ásított feléjük. Pár óra és tele lesz rajongókkal. Két éjszaka is teltházas koncertet fognak adni itt, ami a Japán sikerüket bizonyítja.
     – Ez itt a Budokan — suttogta Jaejoong.
     Yunho a térdén pihenő kezét figyelte, és nem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy meg ne fogja.
     – Tudod, kik léptek fel itt? A Beatles, az ABBA, a L’arc–en–Ciel…
     Izgatott volt a hangja. Ennek a két estének döntő súlya volt a karrierjükben. Ez az a hely, ahol a Tohoshinki meghódítja Japánt.
     Yunho is hasonlóan izgatott volt. Azt szerette volna, a minden simán, zökkenőmentesen lezajlik, és a rajongók boldogan térnek haza. De a nyomás már reggel óta ott volt a vállain, és a gyomra csomóba ugrott össze, ha csak az estére gondolt.
     – És ma este a Dong Ban Shin Ki — fejezte be a mondatot Jaejoong.
     Szándékosan használhatta az együttes eredeti nevét. Az öt koreai fiút takaró nevet, akik most már egész Ázsia szerte híresek lesznek.
     – Nagyon félek — pillantott Yunho–ra.
     A másik elmosolyodott.
     – Ez is csak egy sportcsarnok — válaszolta könnyedén.
     De mind ketten tudták, hogy nem az. A Nippon Budokan egy nemzeti jelkép volt. Egy státuszszimbólum Japánban. Aki itt fellép, vagy híres már, vagy onnantól kezdve lesz az.
     – Minden rendben lesz — mondta.
     Jaejoong furcsa torokhangot hallatott, ami valami olyasmit jelenthetett, hogy ̶honnan tudod ezt ilyen biztosra̵.
     – A színpad itt is csak színpad — paskolta meg a deszkát, amin ültek. — Odalent ugyanúgy a rajongóink fognak ülni, mint eddig. Csak nem olyan közel.
     Az országos turné többi állomásán a nézők csupán másfél méternyi távolságban voltak tőlük, és a színpad olyan kicsi volt, hogy nem vihették fel a táncosaikat, mert maguk is alig fértek el.
     – De… ez itt a Budokan — ismételte meg Jaejoong, mintha valami varázsige lenne.
     – Persze — bólintott Yunho. — És semmiben sem különbözik a többi arénától. Itt is csak énekelni fogunk.
     Megszorította a kezét. Jaejoong ránézett és bólintott.
     – Mi vagyunk a Tohoshinki. A legjobbat fogjuk nyújtani ma este és azok, akik ma eljönnek ide, elégedetten és boldogan fognak haza menni — bíztatta Jaejoong–ot.
     – Igen — helyeselt a másik.
     – Igen — bólintott.
     Jaejoong felállt és Yunho követte. Egy pillanatra olyan közel álltak egymáshoz, hogy az összes apró szempillát megfigyelhette Jaejoong mandulavágású szemén. Olyan szoros közelségben, hogy a másik egy hirtelen mozdulattal hozzá hajolt és megcsókolta az arcát kicsivel a szája mellett. Senki nem volt a közelükben, az egész észrevétlen maradt, és egy másodperccel később, mikor Jaejoong ellépett mellőle, Yunho meg volt győződve arról, hogy képzelte az egészet.
     Nem kérdezte, miért, nem firtatta az okát. Nem szorította a falhoz Jaejoong–ot, magyarázatot követelve. Némán és boldogan fogadta el a röpke örömöt. Beérte ennyivel.
     Este pedig ott álltak a színpadon. A nézőtér vörös lámpácskák tengerévé vált, a rajongók üdvrivalgása betöltötte a Budokan teljes légterét.
     Érezték, ez az este más. Megtiszteltetés volt itt fellépni, azok előtt, akik szerették őket és támogatták az együttest. Mindnyájan beleadtak mindent. Úgy táncoltak és énekeltek, mint talán soha azelőtt. Nem törődtek azzal, hogy a forróságban alig kapnak levegőt, hogy szakad róluk a víz, csak az számított, hogy örömet okozzanak a rajongóiknak.
     Minden rendben ment, egészen a Proud–ig, amit ráadásnak énekeltek. A dal az egyik kedvencük volt, amiben mind megmutathatták, mire képesek a hangjukkal. Az első pár akkordra tértek vissza, mosolyogva és integetve. A piros fények követték a kézmozgásukat, az egész aréna egy ritmusra hullámzott.
     Yunho látta, hogy Jaejoong felkészül a szólamára, a szeme sarkából látta, hogy a másik megnyalja a száját. Önkéntelen kis mozdulat volt, de úgy hatott rá, mintha villám csapta volna meg. Míg Jaejoong énekelt, magához tért, ő következett aztán. Majd Changmin, aki a legkisebb nehézség nélkül engedte ki a hangját. A következő strófát együtt énekelték, először Jeajoong szólózott, aztán Junsu, akik egymás felé fordulva énekelték: proud of your love.
     A nézők hangja feléjük áradt és Yunho felemelte a kezét, hogy okét mutasson nekik a hüvelykujjával. A mozdulatot boldog sikítás fogadta. Ismét Jaejoong énekelt, ezúttal Changmin–nal együtt, majd egyedül. A következő dallamsort Changmin Yoochunnal énekelte, de utóbbinak hirtelen elbicsaklott a hangja. Az együttes legfiatalabb tagjával egyszerre léptek ki, hogy megnézzék, mi történt, de Yoochun addigra hátat fordított az őrjöngő közönségnek, hogy elrejtse a szeméből patakzó könnyeket. Jeajoong mosolyogva nyúlt utána. Tudták, hogy ő az együttes legkönnyebben meghatódó tagja.
     Junsu gyengéden megfogta a fiú vállát, hogy éneklés közben visszafordítsa a nézők felé, de Yoochun ellenállt. A dalnak folytatódnia kellett és Changmin meg Jaejoong erőteljes hangja betöltötte a teret. Yoochun megfordult és megpróbált énekelni, bár a meghatódottságtól gyenge volt a hangja. És akkor Junsu is elsírta magát, Yoochun a könnyein át nevetett rá, és Jaejoong is rámosolygott.
     Yunho figyelte őket, és érezte, hogy elszorul a torka. Igen, ez egy hatalmas pillanat volt mindnyájuk életében, egy csodálatos perc, ami megismételhetetlen. De ahogy Jaejoong hangját hallgatta, ami tisztán és könnyedén tört elő a torkából, a boldogsága nem csak ettől lett erős. Arra gondolt, ami ezen a színpadon történt pár órával korábban közte és Jaejoong között. Talán nem volt semmi, talán valami kezdete volt, nem tudta a választ. És most nem is számított, csak az, hogy a Dong Ban Shin Ki a Budokan színpadán áll.
     Könnyek fojtogatták, el kellett fordulnia, hogy kihessegesse a zavaró nedvességet a szeméből, és kifújta a levegőt, hátha jobb lesz. Szégyen lett volna, ha Junsu és Yoochun után, ő, a vezér, is elsírja magát a közönség előtt. De amikor az ő ̶proud of love̵–ja következett, alig jött ki hang a torkán. Nem is értette, hogy Jaejoong és Changmin, hogyan voltak képesek könnyek nélkül énekelni. Örült a sötétségnek, ami körbevette őket a színpadon, időt adott arra, hogy összeszedjék magukat. A nézők kiabálás feléjük áradt és feltöltötte őket.
     Aztán hirtelen kigyulladtak a fények és mindnyájan mondtak valamit, hogy csökkentsék a zavarukat, Yunho nem emlékezett már, mi jött ki a száján, de arra igen, hogy Junsu bocsánatot kért.
     Eljött az idő, hogy elbúcsúzzanak a rajongóktól. Changmin átkarolta a derekát úgy mentek a színpad szélére, hogy köszönetet mondjanak a karzaton ülőknek. A színpad másik oldala következett, majd középre mentek, köszönetet mondtak és V–t formázva az ujjaikból egy ̶Peace!̵ kiáltással vonultak ki.
     A koncert után még sokáig egymás szavába vágva beszéltek, miközben leszerelték róluk a mikroportot és másik ruhát adtak rájuk zuhanyzás után. Hosszasan búcsúzkodtak a személyzettől és a táncosoktól, akik végig kísérték őket a turnén.
     Csak a buszban nyugodtak meg kicsit, ott áradt ki a szervezetükben felhalmozódott adrenalin. Sorra elcsendesedtek. Yunho is becsukta a szemét, majd kinyitotta, mikor a mellett ülő Jaejoong érintését megérezte a karján.
     – Tényleg csak egy színpad volt — suttogta a másik mosolyogva.
     Yunho visszamosolygott, és hirtelen elöntötte a vágy, hogy olyasmit tegyen, amire már régóta vágyódott. De mielőtt közel hajolhatott volna Jaejoong–hoz, az az ablak felé fordult és a fülébe dugta az iPod–ját. Yunho az üvegben látta, hogy lecsukja a szemét, és magát, abban a fura pózban, úgyhogy hirtelen hátra húzódott.
     Nem ez lehetett a megfelelő pillanat, gondolta. Talán nincs is számukra olyan, és ő valami ábrándot kerget. Észhez kell térnem, feddte magát, a családomért, a jövendőbeli feleségemért és a fiamért, akire annyira vágyom.
     Tekintete Jaejoong apró, finom kezére tévedt, ami még mindig az ujjai közt pihent. Neki most ez volt a jelen és a jövő távolinak tűnt.



» Vélemény







Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2022