|
köszöntő |
Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.
Kellemes időtöltést kívánok!
|
|
figyelmeztetés! |
Kedves Olvasó!
Az oldal használatával tudomásul veszed, hogy:
A Rising Sun (rising-sun.hu) oldalon találkozhatsz olyan tartalommal, amely a 2021. évi LXXIX. törvény ("a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek érdekében egyes törvények módosításáról") hatásköre alá tartozik (a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint homoszexualitást jelenít meg),
és elismered, hogy:
18 év feletti vagy és saját felelősségre folytatod az oldal használatát.
Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!
Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.
Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.
Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.
Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.
|
|
születésnap |
Birthday List
Sok boldogságot kívánunk! ^^
|
|
évforduló |
Birthday List
Gratulálunk!
|
|
látogatók |
|
|
|
|
Friss hírek |
Olvasható a 38. fejezet:
2022.03.09.
Ahogy ígértem, már olvasható is 22(!) rövid, egymástól független theGazettE történet:
2022.03.08.
» Korábbi frissítések...
Hamarosan egy újabb író történeteivel gazdagodik az oldal, méghozzá sz_rami írásaival. Személy szerint nagyon szeretem az ő történeteit, főleg a Reita/Uruha párosát, így külön megtiszteltetés, hogy engedélyt adott arra, hogy feltehessem őket a Rising Sunra . <3
2022.03.07.
Egy két nap csúszással... vagy aznap :) Felkerült a 37. fejezet:
2022.03.07.
Utolértük a történetet, mostantól a friss fejezetek egy két nap csúszással fognak felkerülni erre az oldalra. :)
2022.03.07.
Hosszú kihagyás után új történet került fel az oldara:
regényének első 15 fejezete.
2022.03.06.
|
|
csevegőfal |
Minden olyan névvel és névtelenül beírt
bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő
hangnemű.
|
|
♫♪ td> tr>
|
Proud
Írta: Avenone
Páros: U-Know Yunho/Hero Jaejoong
Figyelmeztetések: Slash utalás szintjén
Korhatár: Azt hiszem nincs
Jogok: Önmaguk, meg Avenone
Az álom hirtelen szállt el a szeméből. A hotelszoba
levegője meleg volt és fullasztó. A légkondicionáló hűsítette
ugyan a helyiséget, de friss oxigént nem adott. Nem vágyott
másra, csak, hogy kinyithassa az ablakot.
Amikor megmozdult, ráeszmélt, hogy valami nyomja a
karját. A kintről beszűrődő gyatra fényben megpróbálta
megnézni, mitől zsibbad a keze.
– Jaejoong–ah.
A másik megmoccant, de nem ébredt fel. Yunho a
legszívesebben hagyta volna, de minden sejtje friss levegőért
kiáltott. A lehető legóvatosabban kihúzta a kezét Jaejoong
feje alól, és kikászálódott az ágyból. Halkan kinyitotta
az ablakot és mélyet szívott a párás, de tiszta levegőből.
Tokyo fényárban úszott amerre csak nézett. A metropolis tompa
moraja jelezte, hogy a város örökké ébren van.
Yunho a többiekre gondolt, akik Fukuokában
reklámozták az új albumukat. Miután a rádiónál végeztek,
felhívták őket, de csak röviden beszéltek. Yoochun, Junsu
és Changmin éppen úton voltak egy tévéműsorba. Az
elektromos órára nézve úgy gondolta, talán most mehetnek a
szállodájuk felé. Nekik szerencséjük volt, korán zárták a
napot.
– Yunho?
Az ágy felé fordult, ahol Jaejoong a takaróba
tekeredve könyökölt fel.
– Itt vagyok — mondta.
– Nem tudsz aludni? — kérdezte másik.
– Csak kinyitottam az ablakot — válaszolta.
– Haragszol, hogy átmásztam?
Ugyan miért haragudott volna? A metróaluljáróban
sokkal rosszabb dolgokkal osztozott a fekhelyen, Jaejoong pedig
már jó ideje nem tett ilyesmit. Odahaza akadtak alkalmak,
amikor összegyűltek a nappaliban és ott aludtak, vagy a
fáradtság miatt vagy azért, mert szükségük volt egymás
közelségére.
– Szomjas vagyok — jegyezte meg a másik énekes.
Yunho gondolkodás nélkül indult, hogy vizet hozzon
neki. Jaejoong az ágy tetején ült és kifelé bámult a
nyitott ablakon.
– Hiányoznak a többiek — mondta Jaejoong, miután
ivott.
– A hétvégén itt lesznek már — mosolygott rá.
– Changmin–nek fáj a torka.
Yunho tudta, hogy Jaejoong túlzásba viszi az
aggódást. Changmin nem volt egyedül, Junsu–ban és Yoochun–ban
is volt annyi felelősség, hogy odafigyeljenek a fiúra.
– Nem lesz semmi baja — felelte. — Van náluk
gyógyszer, és ha esetleg komolyabb lenne a dolog, hívnak
hozzá orvost.
– De nem szeretem, ha így énekel — ellenkezett a
másik. — Megerőlteti a hangját.
– Jae… – gyengéden a másik térdére tette a
kezét. — Minden rendben lesz Changmin–ahval.
Arra gondolt, hogy választhatta volna Changmin–t a
reklámkörútra, és akkor Junsu vagy Yoochun lehetett volna
vele, de Jaejoong mellette döntött. Még most is meglepte, hogy
mennyire képes aggódni a többiek miatt, pedig egyikük sem
gyerek. Nem mintha ő nem féltette volna őket. Az együttes
vezéreként felelősséggel tartozott irántuk. Nem először
vannak távol a saját közegüktől, de a nyelvi nehézségek
megnehezítik a boldogulást.
– Próbálj meg pihenni! — mondta Jaejoong–nak.
– Maradhatok itt? — kérdezte a másik.
Yunho már az idejét sem tudta, mikor aludtak
utoljára egy ágyban. Legalábbis nem úgy, hogy a
kimerültségtől egyszerűen elhevertek valahol, és csak
másnap derült ki, hogy az Junsu vagy esetleg az ő ágya volt.
– Persze — bólintott aztán.
Jaejoong visszafeküdt. Yunho egy darabig csak ült az
ágy szélén, a többiekre gondolt és remélte, hogy mind jól
vannak. Aztán felkuporodott Jaejoong mellé és kicsivel később
elaludt.
((()))
– Jó reggelt!
– Jó reggelt!
– Jó reggelt!
A folyosón a személyzet tagjaiba futott, miközben a
szobájuk felé tartott kezében a programmenettel. A sűrűn
írt sorokat olvasva átfutott rajta a ̶kellett ez neked?̵ időnként
felmerülő kérdése, de gyorsan el is hessegette.
Az eligazítás miatt, ahol a menedzsertől megkapta az
aznapi időbeosztást, lemaradt arról, mikor Jaejoong visszaért
a vasútállomásról a többiekkel.
Junsu üdvözölte elsőként, ahogy a szobába
lépett, egy mosollyal és egy öleléssel. Changmin még félig
aludt, álmos pillantással nézett fel rá, mikor finoman
megérintette a karját. Felállt és átölelte.
– Jaejoong és Yoochun? — kérdezte őket.
– A másik szobában — felelte Junsu.
– A mai menetrend — mondta Yunho és átadta a
papírt.
Amíg a másik kettő egymáshoz hajolva
áttanulmányozta az időbeosztást, a hálószoba ajtajához
lépett és belesett. Yoochun az ablakpárkányon ült, Jaejoong
mellett állt és halkan beszélt hozzá. Keze a másik fiú
vállán nyugodott, aki fejét lehajtva hallgatta a szavait.
Nem akarta megzavarni őket. Tudta, ha valaki, hát
Jaejoong képes lesz visszavarázsolni az állandó vigyort
Yoochun arcára. De ezúttal a vezér erősebb volt, mint a barát.
Halkan kopogott az ajtón, mire Jaejoong felé fordult.
– Meghoztam a mai napi programot — mondta Yunho.
– Egy perc és megyünk — bólintott a másik
énekes.
Időközben megérkezett a szobaszerviz a reggelivel.
Junsu és Changmin már nekiláttak az evésnek. Yunho vetett egy
pillantást az asztalon heverő papírra: 8.00–reggeli,
8.30–öltözés, 8.45–smink és fodrász, 9.00 indulás,
9.30–rádió, és így tovább. Sűrű nap lesz ismét. Este
pedig koncert.
Éppen csak bekapta az első falatot, mikor megjelent
Yoochun és Jaejoong és éhesen rávetették magukat az ételre.
Changmin megjegyezte, hogy Fukuokában nem ilyen íze volt a
halnak, és Junsunak eszébe jutott, milyen zavarba hozták a
fiút egy kérdéssel a tévéműsorban, ahová meghívták
őket. A történet megnevetette Yoochun–t, és Yunho
elégedetten vette tudomásul, hogy a felhők elvonultak. Egyiküknek
sem volt, leszámítva talán Changmin–t, egyszerű az élete,
mielőtt az együttes befutott volna, és Yunho értékelt minden
pillanatot, mikor a nehézségek elfelejtődtek.
Mire végeztek előkészítve várta őket az aznapi
ruhájuk, amit öt perc múlva már másra is cseréltek, mert
Jaejoong–nak nem tetszett, és szerencsére kiderült, hogy
Changmin zakójának rövid az ujja. Nem volt egyszerű
megszokni, hogy úgy öltözetik őket, nem vehetik fel azt a ruhát,
amit akarnak, de a ruhákért felelőssel mindig lehetett
egyezkedni.
Amikor a fodrásznál ültek, megjelent a
forgatócsoport, ami végig kísérte őket a Japán turnén. A
kamerás a legtöbb esetben Junsu–t vette, aki állandó
mosolygásával a kamera kedvence volt, de Yoochun sem
maradhatott le egyetlen képkockáról sem.
– Miért énekelsz? — kérdezte az operatőr Junsu–t.
– Miért éneklek? — kérdezett vissza különleges
rekedtes hangján a fiú.
– Igen, miért énekelsz itt? Bárhol vagytok, valaki
mindig énekel közületek — felelte a férfi.
Yunho, akinek a haját lakkozta a fodrász és eddig
Changmin–nal beszélgetett, odapillantott. Junsu nehézkes
japánsággal, de őszinte nevetéssel válaszolt valamit. Nem
lehetett letagadni, hogy az életük a zene, az éneklés és a
tánc körül forgott. Szerették ezt csinálni, és szerették
az érzést, hogy a rajongók szerették őket. A dallamok
megmaradtak a fülükben, vagy csak eszükbe jutottak, és senki
nem lepődött meg, ha az egyikük a Rising Sun–t kezdte el
énekelni.
Changmin felszisszent.
– Elnézést — mondta a fodrász, aki a haját fonta.
A fiú frizurájának elkészültét nem csak végig
ülni volt fáradtságos, de elkészíteni is, ám a stylist
szavát nem lehetett felülírni. Changmin mosolyogva intett a nőnek,
hogy nem történt semmi, de Yunho látta, hogy összeszorítja a
száját.
– Jaejoong, adsz hangot?
Valahogy el kellett terelnie Changmin figyelmét a
fodrász okozta kínoktól. A legjobb módszernek a beéneklést
találta. Jaejoong abbahagyta a kamera molesztálását, imádta
produkálni magát, és beállt a szoba közepére.
– Asu wa kuru kara? — nézett a többiekre.
Mindenki bólintott, kivéve Changmin–t, akinek az
egyik tincsét fonták, ő csak a hüvelykujját tartotta fel.
Mielőtt elkezdték volna a dalt, Jaejoong végigskáláztatta
őket, majd egy acapella fellépést rögtönöztek a
körülöttük lévő személyzetnek. Az ujjaik csettintése volt
a ritmus hozzá és a hangjuk a hangszer. Akinek nem volt dolga,
bejött a helyiségbe, hogy hallhassa őket, és a szoba
tapsviharban tört ki, mikor a dal véget ért. Jaejoong a keze
mögé rejtette a nevetését, és addigra Changmin haja is
elkészült.
A kisbuszban, ami a rádióba vitte őket,
összeszorultak, mert kellett hely a forgatócsoportnak is. Nem
számított. Jó kedvük volt. Junsu japán nyelvtörőkkel és
szóviccekkel szórakoztatta a stábot, Yoochun állandóan
megpróbálta megzavarni, Jaejoong pedig egyiküket sem hagyta
szóhoz jutni.
– Au, hé! — jajdult fel Changmin, mikor Yoochun a
bordái közé csípett. — Utállak!
– Én is — vágta rá vigyorogva a másik. — Csak
Junsu–t szeretem.
– Kiszállok! — nyúlt sértődötten az ajtónyitó
kallantyú után Changmin.
A többiek egyszerre fogták le a karját. Mindenki
nevetett.
A busz megállt a rádióállomás épülete előtt,
és a fiúk egyenként kikászálódtak. Yoochun inkább
kizuhant, mert a cipője talpa megcsúszott.
– Így száll ki a buszból egy idol — mondta a
kamerába Junsu.
Yoochun–t úgy rázta a nevetés, hogy Yunho–nak vissza
kellett fordulnia érte.
A rádió alkalmazottai udvariasan fogadták őket,
sűrű meghajlásokkal köszöntötték az együttest. Az
üvegfal másik oldalán rajongók integettek feléjük, ők
pedig visszaintettek. A műsor egy órán keresztül tartott,
rajongói kérdésekre válaszoltak és a Hug–ot énekelték el
acapellában. Yunho–nak egy alkalommal azt mondta valaki a japán
személyzetből, hogy eléggé csodabogárnak tartják őket,
mert a hazai előadóik ritkán fakadnak dalra spontánul. Ez
meglepte.
Hosszan köszöntek el a hallgatóktól és az üvegfal
túloldalán álló tömegtől. A rajongók szeretete semmihez
sem fogható, erőt ad és örömöt okoz, azért érdemes estéről
estére kiállni a színpadra.
– Mi a következő állomás? — Jaejoong elnyomott
egy ásítást.
– Újságírók várnak a… Hogyan kell ezt kimondani?
— fordul Yunho az operatőrhöz.
A férfi kiejtette a hely nevét, ahova a busz vitte
őket. Még egyiküknek sem volt biztos a nyelvtudása, bár a
szókincsüket állandóan bővítették. Yunho időnként koreai
kifejezésekre tanította a táncosaikat vagy a forgatócsoport
tagjait.
– Aztán fotózás — tette hozzá.
Jaejoong bólintott, aztán rászólt Junsu–ra, aki a
fociról beszélt már megint, hogy fogja be. Amikor nem tette,
megpróbálta a szájára tapasztani a kezét. A ricsaj a tetőfokára
hágott.
((()))
A rajongókkal találkozni mindig különös élményt
jelentett. Néha rémisztő kötelességnek gondolták, néha a
szeretet olyan megnyilvánulásának, amitől érdemes felkelni
másnap reggel.
A kígyózó sor láttán Yunho–n kényelmetlen
feszültség lett úrrá. A hotelszobából kiválóan le
lehetett látni a szálloda előtti járdára, ahol izgatott
lányok és asszonyok várakoztak már órák óta. Szemerkélt
az eső, de még ez sem riasztotta el őket. Esernyők és esőkabátok
forgolódtak türelmetlenül.
Húsz perc volt hátra, amíg indulniuk kellett le a
hotel fogadótermébe a rajongói találkozóra. Ez idő alatt a
személyzet mindent újra átnézett és leellenőrzött, hogy az
esemény zökkenőmentesen és biztonságosan lezajlódhasson.
Junsu és Yoochun a foteljeiket egymás mellé tolva
focimeccset nézett, Changmin zenével a fülében játszott a
PSP–jén, Jaejoong a kanapén hevert, lábát hanyagul átvetve
az együttes legfiatalabb tagjának combjain és egy magazint
lapozgatott. Szokatlan volt a csend és Yunho tudta, nem csak ő
nyugtalan.
A rajongók nem ellenségek, mondták nekik
állandóan, de ebben az egyben nem lehet száz százalékig
biztos az ember. Ő már megégette magát egyszer a jóhiszeműsége
miatt, és bár ritkán engedte, hogy látszódjon, a lelke
mélyén aggódott.
Jaejoong felállt, felvette a cipőjét és az
órájára pillantott. Aztán az ablakhoz ment és lenézett a
járdára.
– Még tíz perc — mondta az egyik szervező
bekukucskálva az ajtón.
Egyszerre köszönték meg a figyelmeztetést. Jaejoong
megkerülte Yunho székét és masszírozni kezdte az együttes
vezérének merev vállait. Ahhoz képest, milyen kicsi kezei
vannak, a fiúnak olyan erős a szorítása, hogy az ámulatra ad
okot.
Yunho elégedetten behunyta a szemét, és engedte,
hogy Jaejoong kimasszírozza az izmaiból a feszültséget. Junsu
heves ellenkezésben tört ki, mikor a csapat, aminek drukkolt,
kihagyott egy helyzetet. Changmin egy pillanatra felnézett a
játékból.
– Aú! — nyögött fel Yunho, mikor Jaejoong
hüvelykujja megnyomott egy becsomósodott izmot a lapockája
mellett.
– Bocsánat — mondta a másik.
De folytatta a masszírozást.
– Itt az idő! — jött a menedzserük.
Junsu kikapcsolt a tévét, Yoochun megérintette
Changmin vállát, hogy hagyja abba a játékot. Jaejoong
megpaskolta Yunho hátát.
– Majd este átmasszírozlak rendesen — ígérte.
Egymás után léptek ki a szobából. Kis fülkéket
kaptak, amiket paravánokkal választottak el egymástól, és a
szervezők a rajongókat aszerint engedték be, akivel
találkozni szerettek volna. Az ajándékokat elvették már a
bejáratnál, csak a posztereket, képeket engedték bevinni
aláírásra.
Changmin egyszer számolta, hány rajongó jött az
asztalához, de a kétszázadik körül elvesztette a fonalat.
Yunho most erre gondolt, mikor a sokadik köszönöm–öt mondta
el. Az asztalán dedikált képek hevertek, de volt, aki a saját
fotójára, poszterére kért aláírást. Kicsit már zsibbadt a
keze, de hősiesen szignált mindent, amit odaadtak neki és
váltott néhány udvarias szót a rajongóval. Újra és újra
meglepte, mennyi ember szereti őt a hangjáért vagy a
tánctudásáért. A harmadik asztal felől Jaejoong rekedtes
nevetése jött, a szervező elkísérte a rajongót, hogy
jöhessen a következő.
– Ah, azt hiszem, kifogyott a filcem — nézett a
másik oldalon álló lányra Yunho.
A csalódottság látható volt a vonásain.
– Mindjárt kérek egy másikat — mosolygott fel.
– Köszönöm — hajolt meg a lány.
Yunho intett az egyik szervezőnek, aki odalépett és
megkérte, hogy hozzon egy másik filcet. A férfi elsietett. Egy
másik ember a személyzetből el akarta vezetni a lányt.
– Még nem végeztünk! — szólalt meg Yunho,
ezúttal az együttes vezetőjének hangján.
A férfi meghajolva bocsánatot kért és arrébb ment.
– Bocsánat — mondta Yunho a lánynak. — Mi a
neved?
– Misako vagyok — hajolt meg kissé a lány.
– Misako–chan — mosolygott Yunho. — Nagyon csinos
vagy.
A lány szégyenlősen elnevette magát, a kezével
takarva el a száját, és ettől Jaejoong jutott az eszébe.
– Köszönöm — válaszolta koreaiul Misako.
Yunho–t lenyűgözte a tény, hogy a japán rajongóik
csak miattuk kezdtek el koreaiul tanulni. Ez egyfajta
megtiszteltetés volt a számukra.
– Szépen mondtad — bólintott elismerően Yunho.
A lány újabb kuncogásba tört ki, és közben
megérkeztek a filccel.
– Örülök, hogy találkoztunk — köszönt el tőle
Yunho.
Három hosszú óra után elfogytak a rajongók.
Changmin felállt és kinyújtózott, mellette Yoochun követte a
példáját.
– Hulla vagyok — mondta Jaejoong.
A forgatócsoport még mindig a közelben volt, ezért
Yunho egy figyelmeztető pillantást vetett feléje. Szerencsére
Junsu magára vonta az operatőr figyelmét, ezért a
fegyelmezetlenség nem került rögzítésre.
– Éhes vagyok — suttogta Changmin.
Yunho a menedzserhez ment. A következő eseményig
még volt egy órájuk, így szabadon átmehettek az étterembe.
A felszolgáló már várta őket. Az étkezés alatti
beszélgetést a rajongók töltötték ki. Jaejoong–nak mindig
akadt valami sztorija, mert képes volt lehetetlen helyzetekbe
hozni magát. Yoochun a kislányról mesélt, akitől puszit kért
és nagy sokára kapott is. Aztán egyszerre beszéltek, egymás
szavába vágva, nevetve, túllépve az idegen emberekkel való
találkozás terhén.
– Mennünk kell! — nézte meg az óráját Yunho.
Egy népszerű műsor várta őket, nem lehetett elkésni.
A buszban megint úrrá lett rajtuk az izgatottság. Az operatőr
nem mozdult a közelükből, ügyelniük kellett magukra, így
mindenki igyekezett leplezni a lámpalázat.
A tévéadó öltözőjében már a fellépő ruháik
várták őket. A gyors átöltözés után, Yunho összehívta a
többieket egy lelkesítő csapat kiáltásra, de Jaejoong
állandóan belebeszélt, így hagyta, hogy végül ő mondja a
szöveget.
A műsorvezetőket érdekelte, hogyan élnek együtt.
Furcsának tartották, hogy egy házban laknak és megosztják a
szobáikat. És nem csak odahaza, Koreaában, de itt Japánban
is. Yunho arra gondolt, ez talán nem annyira szokványos ebben
az országban, de nekik a világ legtermészetesebb dolga volt.
Igen, Jejun tud főzni és szokott is, Junsu pedig nyelvtörők
segítségével tanult japánul. És nem, mind barátnőt szeretnének,
nincs köztük a barátságon kívül az égvilágon semmi.
Várta, hogy előadhassák a dalt, mert az azt
jelentette, vége a napnak. Mindnyájan fáradtak voltak, még ha
nem is látszott rajtuk. Hozzászoktak már a hajtáshoz, a sűrű
beosztáshoz, de az utóbbi időben sokat kellett bizonyítaniuk,
a legtöbbet kellett kihozniuk magukból és ez megviselte őket.
Nem akartak playback–elni. A DBSK nem az a fajta
együttes volt. A hangok így élőben mentek, csak a zenét
adták alájuk, ezzel nehezítve a tánc előadását is. De előttük
nem volt akadály. A milliószor begyakorolt mozdulatok
folyékonyan és hibátlanul jöttek elő az izmaikból, senki
nem esett ki a ritmusból.
– Mára vége a napnak! — jelentette be Yunho a
buszban.
A szavait üdvrivalgás és tapsvihar fogadta.
((()))
Jaejoong őrjöngött. Ritkán, talán szinte soha, nem
engedte felszínre a dühét, de ezúttal egyszerűen kitört belőle.
Junsu, Yoochun és Changmin csak annyit tudtak kivenni
a szavaiból, hogy egy újságíró illetlen kérdést tett fel
neki az interjún, amiről alig pár perce értek meg. Egyikőjük
sem emlékezett már a kérdésekre, így nem tudták felidézni
azt, amelyik ilyen állapotba hozta Jaejoong–ot. Megkérdezni
pedig nem merték, látva, milyen haragra gerjedt tőle a társuk.
– Bárcsak Yunho–ah itt lenne — mondta Changmin.
– Hyung… – próbálkozott Junsu a fel–alá járkáló
Jaejoong–ot nézve.
De ide nem az ő mosolygós jó kedélye kellett most,
hogy lecsillapítsa az együttes legidősebb tagját. Egy erőteljes
hangra volt szükségük, egy határozott emberre, aki éppen
most nem volt a közelükben, de pár szóval helyre tette volna
Jaejoong–ot. Neki mindig sikerült.
– Megpróbálom felhívni Yunho–t — ajánlotta
Yoochun.
Tárcsázta a vezérük számát, de arrébb kellett
mennie, hogy kizárja dühöngő csapattársa káromkodásait. A
hívott fél azonban foglalt volt.
– Mással beszél — jelentette be.
Junsu vette a bátorságot, hogy felálljon és
megpróbálja lecsillapítani a haragvót. Talán már tudta,
hogy nem lesz képes rá, de valakinek tennie kellett valamit.
– Jaejoong, nyugodj meg! — gyengéden megfogta a
karját. — Bármit is kérdezett tőled az az újságíró, nem
fontos. Felejtsd el!
Jaejoong megállt egy percre, kinyitotta a száját,
mintha mondani akarna valamit, aztán még sem tette, de
abbahagyta a járkálást.
Ekkor lépett be Yunho.
– Mi történt? — kérdezte.
– Az egyik újságíró feldühítette Jaejoong–ot —
válaszolta Junsu.
Yunho körbejáratta a tekintetét a többieken, majd a
pillantása megállapodott az ablaknál álló Jaejoong–on.
Látszott az arcán, hogy mérges, a szája vékony vonallá
préselődött és a szeme szinte izzott.
– Jaejoong, egy szóra! — szólt neki Yunho a vezér
hangján. — A másik szobában leszünk.
A többiek megértően bólintottak.
– Játszunk? — kérdezte Yoochun Junsu–t.
– Rendben — felelte az.
Changmin elheveredett a kanapén, ami elé a másik
kettő leült videojátékozni és megpróbált aludni.
Yunho bezárta Jaejoong mögött az ajtót. A fiú
egyetlen szó nélkül az ablakhoz ment, két kezével
megtámaszkodott a párkányon és homlokát az üvegnek
támasztotta.
– Mi a baj? — kérdezte Yunho és leült az ágy
szélére.
– Kiborultam — felelte Jaejoong és feléje fordult.
– Mondd el! Az egészet!
Jaejoong vett egy mély levegőt, és ezúttal sokkal
türelmesebben, elmesélte, hogy mivel idegesítette fel az
újságíró. Yunho figyelte, hallgatta, vele volt. Tudta, hogy a
másiknak most erre van szüksége. Jaejoong lágy vonású
arcát még a düh sem tudta eltorzítani, csak a hangja lett
vékonyabb, ahogy az ingerültsége visszatért.
– Néha olyan elegem van az idiótákból — mondta
és ismét visszafordult az ablak felé.
Yunho felállt és mögé lépett. Jaejoong nem nézett
rá, lehajtott fejjel a kivilágított várost szemlélte. Nem
tiltakozott, mikor átölelte a vállait.
– Mi híresek vagyunk, Jaejoong–ah. Az embereket
érdeklik a titkaink, ezért tesznek fel ilyen kérdéseket. Azt
hittem, hozzá szoktál már ehhez.
Jaejoong válaszként csak sóhajtott egyet. Yunho
végig futatta a tenyerét a merev vállakon, a feszülő háton,
hogy átfogja a vékony derekat, amitől a másik teste annyira
törékenynek tűnt.
– Semmit nem javít a dolgon, ha dühöngesz —
támasztotta meg az állát Jaejoong vállán. — A többiek
aggódnak.
Ez mindig hatott. Az együttes mindnyájuk felett
állt. A Dong Ban Shin Ki volt az életük, ők öten egy család
voltak, barátok és fivérek egyszerre. Egyikük sem
veszélyeztette volna a másikat valami ostobaság miatt.
Kivéve, ha az a valaki Jaejoong mellett ült egy kocsiban.
Bármit megtettek volna egymásért, és küzdöttek volna, ha
valaki közülük bajba kerül. Az együtt töltött hosszú
évek, a könnyek, a nevetés és a fájdalom kötelezte őket.
– Tudod, mire van szükséged? — vigyorgott az
üvegben Yunho.
Jaejoong rosszat sejtve rá nézett.
– Táncra!
Mielőtt az bármit is válaszolhatott volna,
elengedte, az ajtóhoz lépett és kinyitotta.
– Szedjétek össze a cuccaitokat, táncpróbára
megyünk! — mondta a többieknek.
– De Yunho–ah, most kezdtük el a harmadik pályát…
– tiltakozott Junsu.
Yunho azonban ügyet sem vetett az ellenkezésre.
Megütögette Changmin mellkasát, hogy felkeltse a fiút.
– Jaejoong, csinálj valamit! — szólt oda a másik
szobából kilépő fiúnak Junsu.
– Ő a vezér — rántotta meg a vállát a Jaejoong.
– Hyung… – próbálkozott ismét Junsu.
– Azt mondtam, táncolni megyünk! — fordult
feléjük Yunho. — Indulás!
Miután sikerült az akaratát a többiekre erőltetnie,
szólt a menedzserüknek, hogy eltűnnek néhány órára. A
férfi nem örült, de Yunho meggyőzte, hogy gyakorolniuk kell,
így jóváhagyta a hirtelen elhatározást.
A busz egy közeli tánciskolába vitte őket, ahol már
előtte is próbáltak a következő esti fellépésre.
– Bemelegíteni!
Mindenki morgott még, de engedelmeskedtek. Yunho
letette a magnót a parkettára, bedugta a csatlakozót a
konnektorba, aztán beállt nyújtani. Az egész falat betöltő
tükörben Jaejoong–ot figyelte. Már sokkal nyugodtabbnak
látszott, az arca kisimult és egy–egy mosolygás is megjelent a
szája szegletében. Yunho elégedett volt.
– Kezdjük! — fordult hátra.
A többiek bólintottak. Bekapcsolta a magnót. A Trick
első pár taktusa harsant fel. Felvették a pozíciót szólamok
szerint és táncolni kezdtek. Semeddig nem jutottak, mert
Changmin, aki látszólag még mindig félálomban volt, nekiment
Yoochun–nak. Yunho rászólt, hogy koncentráljon.
A Purple line–ban nem volt hiba, a mozdulatok
tökéletes összhangban sikerültek. A zene és a ritmus
visszarázta őket a Dong Ban Shin Ki–s énjükbe. Ismét Yunho,
Jaejoong, Yoochun, Junsu és Changmin voltak, akik meghódítják
Ázsiát.
Két óra múlva, mikor izzadtan és fáradtan
lerogytak a táncterem padlójára, már nyoma sem volt a
korábbi rossz hangulatnak. Jaejoong megpróbálta elvenni
Yoochun–tól a vizes flakonját, de az nem hagyta, ezért
kíméletlen csiklandozás támadás áldozata lett. Changmin
nevetett rajtuk, mire Yoochun rávetette magát és maga alá gyűrte.
Junsu egyetértett abba, hogy a legkisebbet jó bántani és
csatlakozott.
Yunho a törülközője mögül nézte őket. Fáradt
volt, de elégedett. Jaejoong megint nevetett és a saját
tökéletességét hangoztatta, eltűnt a haragja, az egyensúly
helyreállt.
– Ki akar shabu–shabut enni? — kérdezte megállva
mellettük.
A csiklandozás abbamaradt, minden kéz a magasba
emelkedett.
– Rendben, menjünk! Jaejoong fizet — húzta fel a
padlóról Changmint.
Az örömkiáltás elnyomta Jaejoong tiltakozását.
((()))
– Bocsánat! — kerülte ki kábelekkel elrohanó
személyzeti tagot Yunho.
Az öltözőbe lépve csak Junsu–t, Yoochun–t és
Changmin–t találta. Könnyű melegítőket viseltek, várva,
hogy mikor adja ki a próba parancsot.
– Hol van Jaejoong? — kérdezte Changmin–t.
A fiú elgondolkodott.
– Azt hiszem, a színpad felé ment — válaszolta
aztán.
– Félóra múlva próba — mondta Yunho és otthagyta
őket.
A szűk folyosón alig fért el. Hangmérnökök,
villanyszerelők, világosítók, színpadi munkások és a
saját embereik szaladgáltak fel–alá, hogy estére, a
fellépésre, minden rendben legyen.
Jaejoong–ot a kihalt színpad szélén ülve találta.
A nézőteret bámulta elmélyülten, ahol már részlegesen
felszerelték a széksorokat. Yunho lépteit meghallva
felnézett, de aztán az arca ismét az üres székek felé
fordult. A vezér törökülésben telepedett le melléje.
– Megrémiszt ez a nagy tér — mondta Jaejoong és
kinyújtott kezével végig söpört a levegőben.
Yunho a szemével követte a mozdulatot. A
megvilágítatlan nézőtér üresen ásított feléjük. Pár
óra és tele lesz rajongókkal. Két éjszaka is teltházas
koncertet fognak adni itt, ami a Japán sikerüket bizonyítja.
– Ez itt a Budokan — suttogta Jaejoong.
Yunho a térdén pihenő kezét figyelte, és nem
tudott ellenállni a késztetésnek, hogy meg ne fogja.
– Tudod, kik léptek fel itt? A Beatles, az ABBA, a L’arc–en–Ciel…
Izgatott volt a hangja. Ennek a két estének döntő súlya
volt a karrierjükben. Ez az a hely, ahol a Tohoshinki
meghódítja Japánt.
Yunho is hasonlóan izgatott volt. Azt szerette volna,
a minden simán, zökkenőmentesen lezajlik, és a rajongók
boldogan térnek haza. De a nyomás már reggel óta ott volt a
vállain, és a gyomra csomóba ugrott össze, ha csak az estére
gondolt.
– És ma este a Dong Ban Shin Ki — fejezte be a
mondatot Jaejoong.
Szándékosan használhatta az együttes eredeti
nevét. Az öt koreai fiút takaró nevet, akik most már egész
Ázsia szerte híresek lesznek.
– Nagyon félek — pillantott Yunho–ra.
A másik elmosolyodott.
– Ez is csak egy sportcsarnok — válaszolta
könnyedén.
De mind ketten tudták, hogy nem az. A Nippon Budokan
egy nemzeti jelkép volt. Egy státuszszimbólum Japánban. Aki
itt fellép, vagy híres már, vagy onnantól kezdve lesz az.
– Minden rendben lesz — mondta.
Jaejoong furcsa torokhangot hallatott, ami valami
olyasmit jelenthetett, hogy ̶honnan tudod ezt ilyen biztosra̵.
– A színpad itt is csak színpad — paskolta meg a
deszkát, amin ültek. — Odalent ugyanúgy a rajongóink fognak
ülni, mint eddig. Csak nem olyan közel.
Az országos turné többi állomásán a nézők csupán
másfél méternyi távolságban voltak tőlük, és a színpad
olyan kicsi volt, hogy nem vihették fel a táncosaikat, mert
maguk is alig fértek el.
– De… ez itt a Budokan — ismételte meg Jaejoong,
mintha valami varázsige lenne.
– Persze — bólintott Yunho. — És semmiben sem
különbözik a többi arénától. Itt is csak énekelni fogunk.
Megszorította a kezét. Jaejoong ránézett és
bólintott.
– Mi vagyunk a Tohoshinki. A legjobbat fogjuk nyújtani
ma este és azok, akik ma eljönnek ide, elégedetten és
boldogan fognak haza menni — bíztatta Jaejoong–ot.
– Igen — helyeselt a másik.
– Igen — bólintott.
Jaejoong felállt és Yunho követte. Egy pillanatra
olyan közel álltak egymáshoz, hogy az összes apró
szempillát megfigyelhette Jaejoong mandulavágású szemén.
Olyan szoros közelségben, hogy a másik egy hirtelen
mozdulattal hozzá hajolt és megcsókolta az arcát kicsivel a
szája mellett. Senki nem volt a közelükben, az egész
észrevétlen maradt, és egy másodperccel később, mikor
Jaejoong ellépett mellőle, Yunho meg volt győződve arról,
hogy képzelte az egészet.
Nem kérdezte, miért, nem firtatta az okát. Nem
szorította a falhoz Jaejoong–ot, magyarázatot követelve.
Némán és boldogan fogadta el a röpke örömöt. Beérte
ennyivel.
Este pedig ott álltak a színpadon. A nézőtér
vörös lámpácskák tengerévé vált, a rajongók
üdvrivalgása betöltötte a Budokan teljes légterét.
Érezték, ez az este más. Megtiszteltetés volt itt
fellépni, azok előtt, akik szerették őket és támogatták az
együttest. Mindnyájan beleadtak mindent. Úgy táncoltak és
énekeltek, mint talán soha azelőtt. Nem törődtek azzal, hogy
a forróságban alig kapnak levegőt, hogy szakad róluk a víz,
csak az számított, hogy örömet okozzanak a rajongóiknak.
Minden rendben ment, egészen a Proud–ig, amit
ráadásnak énekeltek. A dal az egyik kedvencük volt, amiben
mind megmutathatták, mire képesek a hangjukkal. Az első pár
akkordra tértek vissza, mosolyogva és integetve. A piros
fények követték a kézmozgásukat, az egész aréna egy
ritmusra hullámzott.
Yunho látta, hogy Jaejoong felkészül a szólamára,
a szeme sarkából látta, hogy a másik megnyalja a száját.
Önkéntelen kis mozdulat volt, de úgy hatott rá, mintha
villám csapta volna meg. Míg Jaejoong énekelt, magához tért,
ő következett aztán. Majd Changmin, aki a legkisebb nehézség
nélkül engedte ki a hangját. A következő strófát együtt
énekelték, először Jeajoong szólózott, aztán Junsu, akik
egymás felé fordulva énekelték: proud of your love.
A nézők hangja feléjük áradt és Yunho felemelte a
kezét, hogy okét mutasson nekik a hüvelykujjával. A
mozdulatot boldog sikítás fogadta. Ismét Jaejoong énekelt,
ezúttal Changmin–nal együtt, majd egyedül. A következő
dallamsort Changmin Yoochunnal énekelte, de utóbbinak hirtelen
elbicsaklott a hangja. Az együttes legfiatalabb tagjával
egyszerre léptek ki, hogy megnézzék, mi történt, de Yoochun
addigra hátat fordított az őrjöngő közönségnek, hogy
elrejtse a szeméből patakzó könnyeket. Jeajoong mosolyogva
nyúlt utána. Tudták, hogy ő az együttes legkönnyebben
meghatódó tagja.
Junsu gyengéden megfogta a fiú vállát, hogy
éneklés közben visszafordítsa a nézők felé, de Yoochun
ellenállt. A dalnak folytatódnia kellett és Changmin meg
Jaejoong erőteljes hangja betöltötte a teret. Yoochun
megfordult és megpróbált énekelni, bár a
meghatódottságtól gyenge volt a hangja. És akkor Junsu is
elsírta magát, Yoochun a könnyein át nevetett rá, és
Jaejoong is rámosolygott.
Yunho figyelte őket, és érezte, hogy elszorul a
torka. Igen, ez egy hatalmas pillanat volt mindnyájuk
életében, egy csodálatos perc, ami megismételhetetlen. De
ahogy Jaejoong hangját hallgatta, ami tisztán és könnyedén
tört elő a torkából, a boldogsága nem csak ettől lett
erős. Arra gondolt, ami ezen a színpadon történt pár
órával korábban közte és Jaejoong között. Talán nem volt
semmi, talán valami kezdete volt, nem tudta a választ. És most
nem is számított, csak az, hogy a Dong Ban Shin Ki a Budokan
színpadán áll.
Könnyek fojtogatták, el kellett fordulnia, hogy
kihessegesse a zavaró nedvességet a szeméből, és kifújta a
levegőt, hátha jobb lesz. Szégyen lett volna, ha Junsu és
Yoochun után, ő, a vezér, is elsírja magát a közönség előtt.
De amikor az ő ̶proud of love̵–ja következett, alig jött
ki hang a torkán. Nem is értette, hogy Jaejoong és Changmin,
hogyan voltak képesek könnyek nélkül énekelni. Örült a
sötétségnek, ami körbevette őket a színpadon, időt adott
arra, hogy összeszedjék magukat. A nézők kiabálás feléjük
áradt és feltöltötte őket.
Aztán hirtelen kigyulladtak a fények és mindnyájan
mondtak valamit, hogy csökkentsék a zavarukat, Yunho nem
emlékezett már, mi jött ki a száján, de arra igen, hogy
Junsu bocsánatot kért.
Eljött az idő, hogy elbúcsúzzanak a rajongóktól.
Changmin átkarolta a derekát úgy mentek a színpad szélére,
hogy köszönetet mondjanak a karzaton ülőknek. A színpad
másik oldala következett, majd középre mentek, köszönetet
mondtak és V–t formázva az ujjaikból egy ̶Peace!̵
kiáltással vonultak ki.
A koncert után még sokáig egymás szavába vágva
beszéltek, miközben leszerelték róluk a mikroportot és
másik ruhát adtak rájuk zuhanyzás után. Hosszasan
búcsúzkodtak a személyzettől és a táncosoktól, akik végig
kísérték őket a turnén.
Csak a buszban nyugodtak meg kicsit, ott áradt ki a
szervezetükben felhalmozódott adrenalin. Sorra elcsendesedtek.
Yunho is becsukta a szemét, majd kinyitotta, mikor a mellett ülő
Jaejoong érintését megérezte a karján.
– Tényleg csak egy színpad volt — suttogta a másik
mosolyogva.
Yunho visszamosolygott, és hirtelen elöntötte a
vágy, hogy olyasmit tegyen, amire már régóta vágyódott. De
mielőtt közel hajolhatott volna Jaejoong–hoz, az az ablak felé
fordult és a fülébe dugta az iPod–ját. Yunho az üvegben
látta, hogy lecsukja a szemét, és magát, abban a fura
pózban, úgyhogy hirtelen hátra húzódott.
Nem ez lehetett a megfelelő pillanat, gondolta. Talán
nincs is számukra olyan, és ő valami ábrándot kerget.
Észhez kell térnem, feddte magát, a családomért, a jövendőbeli
feleségemért és a fiamért, akire annyira vágyom.
Tekintete Jaejoong apró, finom kezére tévedt, ami
még mindig az ujjai közt pihent. Neki most ez volt a jelen és
a jövő távolinak tűnt.
» Vélemény
|
|
|
|