Jynx: Rossz szokások nehezen múlnak…
Nishikido Ryo egy kegyetlen nagy marha, akinek nehezen múlnak a rossz szokásai. De ezt igazán csak egyetlen ember sínyli meg...
Az egész Dome úgy néz ki, mint egy felbojdúlt méhkas.
Mindenhol díszletesek és műszakisok rohangáltak és mindenki
úgy csinált, mintha rengeteg dolga lenne, kezdve Kamenashival,
Aki mindenkinek tanácsokat osztogatott, egészen a kicsikig.
Úgy érezték, hogy nekik mindenhol ott kell lenniük. Még
Johnny is személyesen jelent meg és nem csak a titkárait
küldte. Persze megértem a nyüzsgést, ez az utolsó banzáj az
évben. Na nem , mintha ez azt jelentené, hogy mostantól pihi
van és két nap múlva nem kezdjük az egészet előröl.
Soha nem vettem részt teljes értékűen az ilyen készülődésekben,
inkább csak elvoltam a többiekkel, az sokkal egyszerűbb volt.
Utána csak ki kell menni a színpadra és pontosan azt
csinálni, amit mondanak. Ez azért nem olyan nehéz. De ma ahhoz
sincs kedvem, hogy Yamapival húzogassuk ki egymás alól a
széket. Ehhez az egészhez semmi kedvem sincs. Hiába ugrál
mindenki, hogy hurrá itt az év vége és szilveszteri party és
jaj de jó, de én legszívesebben csak otthon ülnék, és az
asztalba verném a fejemet. Lehetőleg egymás után sokszor,
hátha az észhez térít.
Már megint ugyanazt csinálom. Ugyanazt, amit egy hete, egy
hónapja és évekkel korában. Ugyanazt a hibát követem el
újra és újra. Ugyanazt a hibát, miért minden egyes
alkalommal elátkozom magam.
Megint nem bírtam ki, hogy ne szóljak be neki, megint nem
álltam meg, hogy fájdalmat okozzak neki. Tudom, hogy fájt
neki, hisz láttam a szemein. Bármenniyre is figyelmen kívül
próbált hagyni, nem ment neki. Soha nem ment. Így megy ez,
amióta csak ismerjük egymást. Én megbántom, neki fáj, és
senki nem foglal állást rajtam kívül. Szokássá vált már
ez. Egy nagyon rossz szokássá.
Minden nap azt kívánom, hogy bárcsak jönne valaki, aki
megüt, és azt mondja, hogy egy idióta vagyok, amiért ezt
csinálom, talán más szájából könnyebben felfognám. De
végül is miről is beszélek? Már odajöttek, nem is egyszer,
és én csak nem vagyok hajlandó felfogni. Illetve… nem is ez
a baj. Felfogom. Változtatni vagyok képtelen.
Akárhányszor próbálok vele normális lenni, mindig rosszul
sül el. Már akármit csinálok azt hiszi, hogy gúnyolódom
vele, bántani akarom, vagy csak unatkozom és rajta úgyis jól
szórakozom. Egy utolsó seggfejnek tart, de nem hibáztatom
érte. Én voltam az egyetlen, aki okot adott neki erre.
Igazából én magam sem tudom, hogy miért csináltam. Vagyis,
talán mégis tudom… Zavart, hogy olyan érzékeny, hogy
álomvilágban él, hogy pont az ellentétem. Nem voltam képes
elfogadni, hogy míg én nőket képzeltem magam köré, addig ő
tündéreket. Nem akartam egy ilyen embert sem elfogadni magam
körül. Hiába… már akkor is fasz voltam, de az egyetlen, aki
ezt látta az ő volt.
Talán, ha akkor feltűnik, hogy mit csinálok, még lett volna
esély helyre hozni a dolgot, de nekem nem volt ennyi elég.
Kicsivel később tovább mentem. Már nem csak akkor bántottam,
ha ketten voltunk, hanem bármikor, amikor lehetőségem volt
rá. Akár élő tv adásban ország– világ előtt is. Mindig láttam,
hogy mennyire megalázottnak érzi magát, de nem érdekelt.
Minél több szenvedést láttam az arcán, annál többet tettem
azért, hogy növeljem ezeket a kínokat.
Emlékszem mikor odajött Jin, hogy megkérjen, hogy hagyjam
abba, én meg azt gondoltam: „Meg kell védeni? Egyedül nem
képes rá?”. Hát ez csak még egy lapáttal rátett arra a
bizonyos kupacra. Innentől kezdve még inkább megragadtam
minden lehetőséget arra, hogy megbántsam.
De egy nap azt hiszem túl messzire mentem. Kijelentettem, hogy
gyűlölöm őt és egy kicsit sem voltam kíméletes. Egy egész
ország nézte és hallgatta végig, ahogy kifejtettem a
véleményem. És egyenesen élveztem, amikor kimondtam.
Mosollyal az arcomon, elégedettséget érezve aláztam meg. És
ez volt a vége.
A műsor után megláttam, ahogy egyedül ült a folyosón, arca
könnyáztatta volt és hihetetlenül mély fájdalmat
tükrözött. Ez volt az általam felvett szokás legsötétebb
pontja. És ez volt az a pillanat, amikor már én is látni
kezdtem, hogy mit is tettem. Ilyen elkeseredettséget, ilyen
fájdalmat és szomorúságot… nem is tudom, mit láttam, de
lehervasztotta az arcomról a győzelemittas vigyort. Ez után
már tükörbe nézni sem tudtam anélkül, hogy ne akartam volna
arcon köpni magam.
Aznap éjszaka csak álmatlanul hánykolódtam az ágyamban és
minden alkalommal, amikor lecsuktam a szemem, őt láttam. Egy
összetört, zokogó kisfiút. Tényleg az volt, egy ártatlan,
félénk, gyönyörű gyerek. Szép lassan megértettem, miért
nem csinált soha semmit, hogy miért mindig másoknak kellett
kiállniuk érte. Egy védelemre szoruló kisgyerek volt, akit
meg kellett óvni a világ bűneitől, és tőlem.
Gyűlöltem magam azért, amit tettem. Éveken keresztül
következetesen tiportam bele a lelkébe, amikor csak lehetőségem
volt rá, bele sem gondolva abba, hogy mit okozhatok neki ezzel.
De miután láttam őt akkor… annyi érzés kavargott bennem,
hogy azt hitem szétrobbanok. Bűntudatom volt, dühös voltam
és ki nem állhattam magam. Soha korábban nem éreztem még
ennyi mindent egyetlen ember miatt.
Lelkiismeret furdalásom enyhítése érdekében megpróbáltam
változtatni a viselkedésemen. Igyekeztem nem bántani többé,
és figyelni rá, hogy milyen ember, hisz addig fogalmam sem volt
róla, hogy ki is ő. De minél többet tudtam meg róla, a bűntudatom
és az ellenszenvem saját magam iránt annál inkább erősödött.
Egy olyan tiszta és gyermekien ártatlan lény volt, hogy
legszívesebben kést döftem volna magamba, amiért képes
voltam arra, hogy megpróbáljam tönkre tenni.
Nem érdemelte meg. Ha valaki nem, akkor az ő volt. Nem volt
benne semmi rossz szándék, hitt az emberekben és a világban
rejlő jóságban. Ez volt a hibája, amiért én meg akartam
büntetni. Őszintén csak gratulálni tudtam magamnak.
Megpróbáltam jobb lenni hozzá, de minden próbálkozásom
csúfos kudarcba fulladt. Mintha nem is én irányítottam volna
az agyam. Hiába akartam azt mondani, hogy: „Jó reggelt, szép
napunk van!”, helyette csak az jött, hogy „Te már megint
itt vagy? Ezért kár volt bejönni.” Gondolatban minden
alkalommal fejbe vágtam magam, de akárhogy igyekeztem, semmi
nem változott. Hiába, az ember nehezen ad túl a rossz
szokásain.
Nem akarom bántani őt, ő lenne az utolsó, akit bántani
akarnék. Már rég nem gyűlölöm őt. Talán már akkor sem gyűlöltem,
amikor lezajlott a tv show. Én nem tudom, hogy mit érzek
iránta, de azt tudom, hogy ez nem gyűlölet. Én csodálom őt,
jobban, mint bárki mást, és azt hiszem ez talán már egy
kicsit több is, mint csodálat. Ez… ez…
De teljesen mindegy. Ez a helyzet így marad örökre, és csak
én tehetek róla. Minden alap nélkül felvettem ezt a szokást,
és évek óta keményen dolgozom azon, hogy feledésbe ne
hagyjam merülni. Most nagyon büszke lehetnék magamra. Se
Isten, se ember nem tudott megállítani. Még én is kevés
voltam, hozzá, hogy megállítsam magam a saját faszságomban.
Büszke lehetnék, de nem vagyok. Egyáltalán nem. Undorodom
magamtól, és azt hiszem ő is undorodik tőlem. Hát…
megértem.
– Hé, te Sexy Osaka Man, szedd össze magad, kezdődik a műsor!
— bandatársam, Shige hangja zökkentett ki a merengésből.
Erre most nincs idő, hisz első a munka. Felálltam,
igazítottam egyet a ruhámon, majd odamentem a többiekhez, akik
mind arra vártak, hogy kinyíljon az ajtó és megkezdjük a
nagy műsort. Megláttam őt. Épp mosolyogva beszélgetett
Junnoval, hátára a stylistok stílusosan egy pár tündér
szárnyat erősítettek. Gyönyörű volt. Mint egy igazi tündér.
Szerettem volna megmondani ezt neki, de helyette csak…
– Hé, Ueda aztán el ne repülj, még a végén utánad kell
küldeni Kamét, hogy legalább egy józan gondolkodású ember
legyen a közeledben.
Hát igen… Rossz szokások nehezen múlnak…
» Vélemény
|