Egy apró szösszenet egy bizonyos dal megírásáról,
amelyet nagy valószínűséggel minden theGazettE rajongó
ismer.
Ruki összetört, már nem találja helyét a világban, és úgy
dönt, elfordul a világtól.
De vajon jól teszi?
Előtörnek a nem kívánt érzések, és sebek szakadnak fel,
újra és újra.
Te voltál az éjfekete pillangó, aki elrabolta a vadrózsa
szívét...
De a rózsatövisek szúrnak, a pillangók pedig éppoly
gyengék, mint amilyen csodálatosak...
Egy apró novella/ one-shot szerűség Ruki akkori érzéseiről.
Rózsa és Pillangó
Pont, mint az a pillangó a szobámban.
Olyan voltál te is.
Kétségbeesetten kerested a kiutat ebből a szánalmas
realitásból, menekültél volna, de hiába. Ez a kis ártatlan
lepke is csak friss levegőre vágyik, éltető fényre, de nem
talál. Még egy fénycsóva sem tud bejutni ebbe a kormos
szobába, mert félek, kiégetné a retinámat. Úgy érzem, a
külső fények, az utca zajai, a virágok illata csak újra
összetörne bennem valamit.
Én nem akarok pillangó lenni.
Túl hamar összetörnék, épp, mint te.
Emlékszem a fekete rózsákra, melyeket álmainkban
szedtünk. Szúrós tövisei ellenére is letéptem őket, felsértették
az ujjamat, karmazsin vércseppeket ontva, de nem érdekelt. Oda
akartam neked adni, mert tudom, hogy szereted őket.
Az a fekete rózsa én voltam. Töviseim mélyen
megsértették a te kezedet is, de te nem törődtél vele. Azt
hitted, ezek a sebek mind begyógyulnak, de tévedtél. A sok kis
seb feltépte gyönyörű szárnyadat, így nem tudtál
átrepülni a szakadékon, és egyenesen a mélybe zuhantál.
Én mondtam neked...
Mondtam, hogy én, a vadonban kinőtt rózsa, nem vagyok neked
való. De te csak édesen keringtél körülöttem, átszakítva
védőburkomat, és én elvesztettem az eszem.
Te voltál az éjfekete pillangó, aki elrabolta a
vadrózsa szívét...
Tudtam, hogy az életeddel játszom, mikor magamhoz
ölellek, tudtam, hogy megsértem szárnyaidat éles
töviseimmel, de én a szívemre hallgattam. Ő pedig azt mondta,
nem számítanak ezek, csak a szívünk, ami egymásért dobog.
Rosszul tettem...
Mikor ott feküdtél előttem, széttépett szárnyakkal,
üveges szemeidből folyó sós könnyekkel, nem tudtam, mit
tegyek. Nem tehettem semmit. Nem ölelhettelek magamhoz, hisz
csak újra beléd vájnám töviseimet, s újra fájdalmat
okoznék neked. Így csak néztem, ahogy gyökereimnél elhamvad
gyenge tested, maga után hagyva szárnyad sziluettjét a
földben. Azok a gyönyörű, éjfekete szárnyak, amelyek
számomra magát az életet jelentették...
Te hibád volt, de mégis úgy érzem, én öltelek meg.
Hisz, ha nincsenek töviseim, talán megvédhettelek volna...
Nem pedig még mélyebbre rántalak a szakadékban, hogy még
véletlenül se tudj kimászni onnan.
Az az apró lepke a szobámban feladta a harcot. Utolsó
erejével leszállt az ékszertartómra, épp a jegygyűrűmre,
melynek párja mára egy koporsóban nyugszik, az ujjadon. Tudod,
Reila... Miattam történt ez. Még mindig arra várok,
hogy visszatérj. Ebben a poros szobában, a közös
fészkünkben, ahol mindent úgy hagytam, ahogy akkor volt,
amikor utoljára kiléptél az ajtón. Mert hiszek benne, hogy
egy napon visszajössz. Talán, majd egy új testben...
Én tudom, hogy látni fogom még azokat a csodás,
éjfekete szárnyaidat...
Nincs már erőm. De a lepkét megmentettem. Az utolsó
pillanatban tettem ki a párkányra, és a nap, meg a friss levegő
azonnal felébresztette kába testét és lelkét. Ha már téged
nem menthettelek meg, legalább ő legyen boldog a saját
világában, amelyet én már nem érzek sajátomnak, mióta
elmentél.
De tudom, hogy te nem szeretnéd, ha sebeimet nyalogatva, csak
átrohannék az életen. Bár, a sajátodat eldobtad, s önző módon
elvetted tőlem a boldogságomat, én nem haragszom, mert tudom,
hogy azt szeretnéd, helyetted is éljek. És én épp ezt fogom
tenni.
Elővettem egy papírlapot, és leírtam, amit érzek...
"Reila...
Bár próbálom kiáltani a neved
Ez a hang nem ér el téged...
Reila...
Nyisd ki a szemed, és nevess, mondd, hogy ez az egész
csak egy hazugság..."
Így született meg a mi dalunk. És így határoztam el, hogy
helyetted is boldog leszek.
***
- Sajnálom, hogy eltűntem... Kérlek, gyertek el értem...
Csináljunk egy próbát...
- Megírtad, igaz?
- Meg...
Mert az élet megy tovább.
Kezdjük a legaljáról...
Fejezet végéhez tartozó megjegyzések:
Nem akarok pillangó lenni...
» Vélemény
|