Névtelen Normál lap
Sayonara
Fanfiction, RyoDa. Ajánlva: Édes családomnak, akik
elviselik a hülyeségeimet <3 As BIPK.
Nem egy remekmű, de ez nálam megszokott… ^^;
Van, hogy egy dal szebben él az emlékezetedben, mint
ténylegesen volt. S mikor újra hallod sírsz, mert új
érzéseket ébreszt benned.
Hallottam, megint és megint. Ahogyan azok a gyönyörű ujjak a
kemény, mégis lágy hangot adó fekete–fehér billentyűzetet
szántották. Ha egy akkordot is hallottam belőle, már siettem
a próbaterem ajtajához. Csak hallani akartam, de soha nem
mentem be.
Emlékszem, mikor először eljátszottad nekem ezt a dalt. Bár,
akkor még kicsit más volt a szövege… Tehát tényleg vége.
Csalódott vagyok, hogy ennyi év után mégis továbbléptél.
De vajon miért öli meg ez a szívem? Hiszen az én hibám volt!
Már lényegtelen. Hallottam, hogy új kapcsolatod van. Többen
is kérdezték, hogy zavar–e? Nem. Miért zavarna…? Amíg nem
látom, élhetek egy rózsaszín álomvilágban, ami elfeledteti
velem a jelent és a jövőt. Ami hagy elveszni a múlt gyönyörűségében,
nyugalmában, szerelmében.
Minden nap elpróbálta ezt a dalt, talán félt, hogy egyszer
elrontja. Mikor megálltam az ajtó előtt és hallgattam, olyan
furcsa érzésem volt. Mintha valami szorítaná a szívemet és
nem engedné el soha már. Ez az ő szerelme volt. Illetve a
szerelem, amit érzek iránta.
A játék abba maradt, pedig a dalnak még nincs vége. Tudom,
hogy nincs; a fejemben van az egész dallam, a régi és az új
szöveg. Annyiszor hallottam már…
Résnyire nyitom az ajtót és benézek. Ott reszket a zongora
fölött, ott sír, sőt inkább zokog. Mindig is rettentően
érzékeny volt. És én pont ezen a gyengepontján sebeztem meg.
Én barom!
Oda akarok hozzá menni. Megölelni, megcsókolni… De nem
tehetem. Utál engem, majd valaki más megteszi helyettem. Mindig
valaki más… Mert mindig más a hülye, más a hibás, más fog
bocsánatot kérni! Pedig én csesztem el, én voltam barom és
én nem kértem bocsánatot.
– Kérlek… ne menj el. – Mikor már hajtottam vissza az
ajtót, ez a mély, mégis rekedt és esetlen hang ütötte meg a
fülemet. Egy másodpercig latolgattam az elfutás esélyét, de
mégis kinyitottam az ajtót és beléptem a terembe.
Hatalmas hely, kintről árad be a napsütés és az ő könnyes
szeme néz rám. De csak egy pillanatig, mert én leszegem a
fejem, s úgy sétálok oda a zongorához. Leülök mellé, és a
padlót fixírozom.
Mekkora poén! Én, a Nagy Nishiko Ryo, a padlót bámulom, s el
akarok futni. Persze, mert félek. De, hogy mitől, nem tudom.
Talán, Tőle.
– Miért állsz itt minden nap? – Ő is egy irányba néz
velem. Nem látom, csak érzem. A gyomrom mintha égne, a
torkomat is perzseli valami. Mintha el akarna égetni egy
érzés, ami már régen felemésztett, mérhetetlen tüzével.
– Nem tudom. – Perfekt válasz. Gratulálok! Gondolatban most
ismét a terem előtt állok, becsukom az ajtót, és gyáván
elfutok. Akkor nem kéne választ adom olyan kérdésekre,
melyekre magam sem tudok válaszolni.
Nem mond többet. A zongora fölé hajol, végre ránézek. Újra
játssza a dallamot, s énekelni kezd. Behunyja a szemeit és
csakis a zenére koncentrál, mint régen…
– Mint mindig, hallgattam könnyes szemekkel az esőt
– Kezdi a jól megszokott szöveget és továbbra is érzékin
nyomja ujjait a zongora fehér– és fekete billentyűihez. – Mint
mindig, egyedül néztem a fotóalbumot a sarokban – A
hangja késként fúródik egyre mélyebbre a szívemben. – Félve
a jövőtől, amit még mindig nem látok – Azt hiszem
sírnom kell, a torkom összeszorul, az arcizmaim megfeszülnek,
a fogaim is összeszorítom, nehogy előbújjanak a fájdalmam
jelei. Nem törhetek meg, Előtte. – Kérlek ölelj szorosan
– szeretném, ha megint szeretnél* – Mi? Hiszen ez…
Emlékszem rá. Az eredeti szöveg. Nem bírom megállítani a
könnyeimet, ahogyan magamat sem tudom visszafogni. Éneklem vele
az ismert dalt, a fájó könnycseppek is felszabadulva
szántanak utat maguknak arcomon. – Mindkét kezemmel
megölelem a szerelem részeit – A könnyeim, amik már
évek óta gyűlnek bennem, úgy csordulnak ki a szememből,
ahogyan soha eddig. – Így nem csúsznak ki, így nem törnek
össze… Még ha az évszakok így is múlnak el, nem felejtem
el azt a gyengédséget – Ha egyszer újra melletted
lehetnék, úgy, mint akkor. – Kicsit szédülök abban a
fényben, ami bevilágít, a virágszirmok gyengéden táncolnak,
mintha teljesen be akarnának borítani – Mintha teljesen
meg akarna ölni, itt bent. – Mégha a város díszleteinek a
színei meg is változtak, egy gyenge, ártalmatlan szellő cirógatja
az arcomat – Azon a napon, amikor utoljára beszéltünk,
olyat mondtam… – Felnéztem az égre és ahogyan a felhőkből,
úgy a szememből is folyt a fájdalom. Most, hogy fürdök a
fény hideg sugaraiban, érzem, hogy tudnék egy kicsit
mosolyogni – Itt kihagyott egy sort. A legszebb sor volt
pedig, mert az nekem, Nekünk szólt. – A mosolyok, amiket
megosztottunk, a melegség, amit mindig éreztünk – Az az idő
soha nem tér vissza. –És befejezte. Nem fejezte be,
ráadásul kihagyta a legszebb sort, ezzel szerette volna
megmutatni nekem, mit érez? Értem.
Ismét lehajtottam a fejem. Felálltam és kimentem. Egyszerűen
nem bírtam ott maradni mellette, Vele. Fáj, még mindig úgy
fáj… Így bűnhődik az ember, a legnagyobb bűnéért.
Azon a cseresznyefa virágokkal barázdált úton, amelyen
egyszer sétáltunk
A kezeink szorították egymást egy megváltoztathatatlan
szeretetben.
Mert bántottam, akit a legjobban szerettem a világon,
akinél nem volt fontosabb soha nekem, akit úgy öltem, ahogyan
most Ő engem. Hát akkor… Most – nem először –, de mégis
utoljára: Sayonara!
*Innentől kicsit átdolgoztam a szöveget, bár tény, hogy én
nem vagyok olyan jó szövegíró, mint Ueda. ^^; A fordítást
Amy követte el én pedig kölcsön vettem és remélem, hogy nem
haragszik érte! <3
Az eredeti dal: Ueda Tatsuya – Ai no Hana.
» Vélemény
|