Ahogy mondani szokták, a sors kifürkészhetetlen. A
történetben szereplő két személy sem gondolta, hogy a dolgok
ilyen fordulatot vesznek az életükben.
OOC karakterek. A javítást köszönöm anagramának. ^^
Segítő kéz
Elég régóta figyelem ezt a srácot, aki most is fent
parádézik a klub színpadán a haverjaival. Van benne
tehetség, jól üti a dobokat, de még nem annyira kifinomult a
tudása, látszik, hogy még gyerek. Sokszor el-elront egy-egy
hangot, viszont az énekes ordenáré üvöltése mellett nem
zenész fülnek lehetetlen kihallani. Noha Kyo is szinte végig
hörgi a dalainkat, az övé mégsem hátborzongató. Elnézve az
embereket, akik itt vannak, nekik tetszik, szóval... igazából
talán még kapósak is lehetnek majd egy producernek.
- Tetszik a srác hangja! — csapkodja meg az asztalt Kyo. —
Egészen... hogy is mondjam...
- Hátborzongató? — szólal meg Kaoru, mire kap egy lesújtó
pillantást az énekestől. — De ha egyszer az? Shinyának is
biztos ez a véleménye! Nézd meg, milyen képeket vág!
- Shinyának sosem tetszik semmi! — mordul fel Kyo, majd
inkább nem társalog velünk.
- A fiú jól dobol. — Igazából ezt nem akartam hangosan
kimondani, mégis kicsúszott a számon, amivel igen csak
idétlen vigyorokat csalok a srácok arcára.
- Kipróbálnád, mi? — böködi meg az oldalam Die, mire
rögtön fejbe csapom.
- Nem vagyok olyan szexéhes, mint ti! — dobom hátra a hajam,
és megtámaszkodom keresztbe tett lábaimon. — Ügyes, csak
kicsit csiszolni kéne még a tudásán.
- Majd te megcsiszolod — röhög fel újra a gitáros, de most
inkább nem is reagálok rá, mert Daisuke egyszerűen idétlen.
Amint eljátsszák az utolsó számukat is, én sietve
elköszönök a fiúktól, és kisétálok a klubból. Megkeresem
a művészbejárót, mert biztos vagyok benne, hogy ott fog majd
idővel kijönni. Összébb húzom magamon a kabátot, kezem
lazán zsebre dugom, mert kicsit hűvösebb lett az idő, végül
neki dőlök a falnak. Talán nem telik bele húsz perc, és az
egész bagázs kilép az ajtón. Valami iszonyatosan nagy
hangzavarral vannak, így muszáj arrébb állnom, mert nem
bírom. Az orrkendős srác legurít a torkán valamilyen
undorító piát, idáig érzem a borzalmas szagát. Nem értem,
hogyan tudja ezt meginni...
Veszek egy mély levegőt, majd odasétálok a dobos fiúhoz.
Megkocogtatom a vállát, mire rögtön felém fordul.
- Tessék? — kérdezi meglepetten.
- Egy ideje már figyelem, ahogy játszol, a bandánkkal mi is
itt szoktunk fellépni, és egészen ügyes vagy. Egyébként,
Terachi Shinya vagyok — nyújtom felé a kezemet, amit el is
fogad.
- Óh, akkor azért voltál ismerős, még így félhomályban is
— neveti el magát, de csak utána jut el az agyáig, hogy be
kéne mutatkoznia. — Uke Yutaka vagyok! — ráz kezet.
- Beszélhetnénk, mint zenész a zenésszel? — teszem fel a
kérdést, mire a barátaira néz, de azok már valamerre más
felé járnak, így bólint egyet. — Akkor, közben ne álljunk
egy helyben, biztosan van valahol a közelben egy rámenes, ha
éhes lennél, beülhetnénk?
- Rendben — mosolyog rám, és el is indulunk.
Egy fél óra csöndes sétálgatás után találunk egy
elfogadható helyet. Az egyik asztalhoz leülünk, utána
rendelünk magunknak egy-egy tál marhahúsos ráment. Amíg azt
kihozzák, végre rátérek a lényegre.
- Igazából azért akartam veled beszélni, mert a
dobjátékoddal nincs semmilyen gond, csak kicsit csiszolni kéne
rajta, ha érted, hogy mire akarok kilyukadni.
Egy ideig csak néz rám, majd a hosszas „kibírja-tovább-pislogás-nélkü”
játékot csak az étel megérkezése szakítja meg. Jó
étvágyat kíván, utána nyomban neki is esik. Úgy eszik,
mintha komolyan egy hete nem kapott volna semmit. Bár, elnézve
a bandájukat, eléggé le lehetnek égve.
- Shinya-san, nem értem, hogy pontosan mire akartál kilyukadni
— böki ki végül pironkodva.
- Arra, hogy néha rontasz, és egyáltalán nem kifinomultak és
letisztultak az ütéseid — magyarázom neki, de látom, hogy
még mindig nem igazán fogja fel. — Nem érted, igaz? —
sóhajtok fel, mire megrázza a fejét. — Hogy magyarázzam
akkor el? — túrok a hajamba.
- Talán, ha megmutatnád — vonja fel a szemöldökét, majd
kiszedi a táskájából a dobverőjét, és odanyújtja nekem.
Ránézek a rámenesre, hogy szabad-e, de csak legyint egyet.
- Egészen nyugodtan, önökön kívül senki sincs bent —
mosolyogja, utána eltűnik hátul a konyhában.
Újra a fiú felé fordulok, majd a kezembe veszem a két ütőt.
Kicsit meg-megszorongatom, utána Yutakára nézek.
- Megmutatom először, ahogy én játszok le egy hangsort,
utána, ahogy te — mondom, mire csak bólint egyet.
A lehető legkevesebb zajt csapva mutatom meg neki, ő meg jó
diák módjára minden apró mozdulatomat megnézi. Már látom
rajta, hogy megértette, mire is gondoltam. Egy ideig
elmorfondírozik még magában, utána rám emeli mély
gesztenyebarna szemeit.
- Tanítanál? — böki ki hirtelen, mire kicsit meghökkenek.
— Igazából, sosem tudtam rendes tanárhoz járni, nagyjából
magamtól tanultam meg, csak pár alkalmat tudtam kifizetni az
oktatónak, talán ezért ennyire, hogy is mondjam... kapkodóak
a mozdulataim — magyarázza, de közben nem néz a szemembe.
Látszik rajta, hogy nagyon szégyelli a múltját velem szemben,
bár nem értem, miért.
- Nem is tudom, a banda mellett nem sok időm van — vakarom meg
a tarkómat.
- Nekem bármikor jó, még az éjszaka közepén is! — neveti,
ami az én ajkaimra is egy apró mosolyt csal. — Ha csak fél
órád van rám, annyi is elég!
- Most van egy egész estém, megfelel? — mosolygok rá, mire
látom szemeiben megcsillanni a boldogságot.
- Tökéletes! — csapja össze izgatottan a két tenyerét.
Miután mindketten megettük a vacsoránkat, elindulunk a
lakásom felé. Lassan már éjfélt üt az óra, de mi még az
utcákat rójuk. Nem tudom, hogy miért engedek ennek a srácnak.
Talán azért, mert látom benne a lehetőséget arra, hogy
egyszer nagy zenész legyen belőle. Azt nem mondom, hogy olyan
nagy, mint Yoshiki, de az esélye talán, még annak is meg van
— fordulunk be a sarkon az utcába, ahol lakom. Megállunk lent
a kapuban, amíg előkeresem a kulcsaimat, hogy be tudjunk menni.
Amint ez megtörténik, a lift felé vesszük az irányt.
Megnyomom a tízes gombot, majd a kabin kisebb robajjal el is
indul. Amíg be nem lépünk a lakásomba, addig egy szót sem
szól. Látszik rajta, hogy nagyon meg van illetődve. Nem
mindennap hívja fel magához az éjszaka kellős közepén egy
férfi, még ha csak dobolni is.
- Hát, itt laknék én — teszem le a kulcsaimat a táskámmal
együtt a kanapéra, miután mindketten levettük a cipőnket,
és belebújtunk a kényelmes papucsokba.
- Szép — simít végig a bőrfotel támláján. — nektek
nagyon jól mehet a zenélés, ha ilyen menő helyen laksz.
- Már eléggé régóta űzzük az ipart — mutatok a
kanapéra, hogy üljön le rá.
- Akkor hogy-hogy abban a night klubban léptetek fel? — néz
rám, miközben lehuppan az ülőalkalmatosságra.
- A kisebb fellépések is hozzák a pénzt, majd ti is
megtapasztaljátok, hogy milyen a zenei életnek a veleje, ha
befuttok — ülök le mellé, utána keresztbe rakom a lábaim,
azokra támaszkodom, majd tenyerembe fektetem arcom, hogy jól
láthassam őt.
- Csak már jutnánk el odáig — sóhajt fel kissé bánatosan.
- Mindennek eljön az ideje, Yutaka — engedek el egy
félmosolyt — ha sürgeted a dolgokat, azzal csak elrontasz
mindent. Hagyd, hogy minden a saját medrében folydogáljon, te
maximum csak javítani tudsz rajtuk.
- Végre elsőre értem, hogy mit mondasz — megkönnyebbülten
neveti el magát, miközben lazán hátra dől. — Olyan furcsán
beszélsz, nagyon!
- Csak azért nem érted, mert még kölyök vagy, de majd pár
év múlva minden szavam kristálytiszta lesz — paskolom meg a
combját. — Na, gyere, te hahota király! — azzal felkelek a
kanapéról, és elindulok a szoba felé, ahol a dobkészletem
van.
Ahogy belépünk a szobába, és meglátja a hangszert, a szemei
az örömtől felcsillannak. Izgatottan szalad oda, hogy leüljön,
de megakadályozom azzal, hogy rászólok.
- A-a, még nem! Először megmutatom én, rendben? — veszem el
a szekrényről a dobverőimet.
- Oké-oké — sóhajt fel, miközben odaáll az ablakhoz.
Ránézek, és mikor bólint egyet, jelezve, hogy figyel, azzal
neki kezdek a dobolásnak. Nem játszok egy konkrét számot,
inkább csak ütöm a dobokat a fejemben, egy adott ritmus
szerint. Néha Yutakára pillantok, de ő megrögzötten nézi
minden egyes mozdulatomat ugyanúgy, mint a rámenesnél.
Tényleg komolyan gondolta azt, hogy meg akar tanulni olyan
letisztultan játszani, mint én.
- Ez nagyon jó! — kezd el tapsolni, miután befejeztem, de
szinte abban a percben csöndre is intem.
- Egy valamire kérlek, ne hangoskodj! — kelek fel, és átadom
neki a helyemet az ütőkkel együtt.
Bólint egy aprót, utána leül a székre. Mögé állok, hogy
tudjam irányítani. Kicsit félve kezd bele a dobolásba, de
aztán mikor már egy-két ütemet lejátszott, megjön a mersze.
A kezeit még mindig nagyon lóbálja, amivel párszor majdnem
megcsap, mégsem szólok neki. Hadd játsszon még egy kicsit,
így tudom csak megfigyelni a technikáját. Ügyesen játszik,
abban nincs hiba, nekem mégis bántja egy kicsit a fülemet...
Amint befejezi, megfordul, és kíváncsian néz rám. Egy ideig
elgondolkozom, hogyan is mondjam el neki, majd bólintok egyet,
csak úgy magamnak.
- Először is: ne lóbáld úgy a kezeid! — támaszkodom rá a
vállára. — Még valakiben kárt teszel, engem is majdnem
lecsaptál egy párszor. Nem legyeket üldözöl, hanem dobolsz!
Tégy úgy, mintha a dob a szeretőd lenne, akivel keményen kell
ugyan bánni, de a finom simogatásokat is tolerálja. Így már
érted, hogy eddig mire akartam kilyukadni?
- Szóval ezt értetted a letisztult játék alatt? — pislog,
mire csak bólintok egyet. — Akkor értem! — kiált fel
örömében, de utána rögtön az ajkaira csap. — Bocsi... —
motyogja.
- Semmi gond, legalább már észreveszed — lépek el tőle.
— Akkor most próbáld meg úgy, ahogy mondtam!
- Rendben — bólint egyet, és visszafordul a hangszerhez.
Most már legalább valamennyire sikerül neki azt elérnie, amit
akartam, de még mindig nem az igazi. Igyekszik, látszik rajta,
mert többször neki kezd újból. Be kell vallani, hogy aranyos
a srác, nincs vele semmi nagyobb gond.
- Shinya-san — szólal meg úgy félóra múlva, de mire
odafordulok, már csak azt látom, hogy lefelé borul a székről.
Szerencsére nem vagyok messze tőle, így még mielőtt baja
esne, el tudom kapni. Egyáltalán nem nehéz egy srác, majdnem,
hogy pihe könnyű. Biztos, hogy nem eszik sokat, vagy nem
rendszeresen — fektetem le az ágyamra, és gondosan betakarom.
Rögtön összekuporodik, mint egy kis golyó, majd percek múlva
hortyogni kezd. Mosolyogva megcsóválom a fejemet, és leülök
mellé. Megsimítom az arcát, utána oldalra döntöm a fejemet.
Kíváncsi lennék, hogy egyáltalán hol lakik és kikkel. Van
rendes ágya? Tud enni rendszeresen? Valamiért kétlem... —
fekszem be mellé a takaró alá, mire rögtön hozzám fészkeli
magát. Először el akarok tőle húzódni, de végül nem
teszem, hadd legyen egy kellemes éjszakája...
Másnap reggel megetettem, csak úgy engedtem útjára. Ő megköszönte,
hogy figyeltem rá és segítettem neki. Megadta a
telefonszámát, hogy tudjam hívni, ha van időm az ő taníttatására.
Kérdezte, hogy viszonzásul mit adjon, de csak legyintettem
egyet, hogy nekem semmire sincs szükségem. Mikor elköszönt,
még puszit is adott az arcomra, az igen aranyos volt. Furcsa ez
a srác, mégis van kedvem vele többször is találkozni. A
fiúknak biztos nem mondom el, hogy tanítom őt, mert szokásosan
másra fognak a dologból asszociálni. Vicces is lenne, hogy
ezzel a sráccal... hisz ő még szinte gyerek, és olyan
törékeny. Meg egyébként is, az ilyen perverzséget meghagyom
Daisukénak...
Pár nap múlva tudok csak újra időt szakítani rá, mivel
eddig szorosan be voltunk táblázva interjúkkal,
fellépésekkel, meg fotózásokkal. Mikor felhívom, hallani a
hangjában, hogy mennyire megörült nekem.
- Nálad, ugye? — Az sem zavarja, hogy már este tíz óra van.
Fura...
- Öhm, igen. Idetalálsz?
- Megjegyeztem az utat! — neveti. — Akkor úgy fél óra és
ott vagyok! Addig is, szia! — És már bontja is a vonalat.
Megcsóválom a fejem, majd leteszem a telefont az asztalra.
Várta a hívást, ebben egyre biztosabb vagyok. Még mindig nem
értem őt, mert szinte úgy repül hozzám, mintha én adnám
neki a megváltást, pedig az égadta világon semmit sem
csinálok, csak kicsit csiszolok a tudásán.
Egy fél órán belül már csörög is a kaputelefon. Mikor
felveszem Yutaka szól bele, így beengedem. Pár perc múlva meg
is érkezik. Mosolyogva ölel meg, utána ledobja a cipőjét,
meg a táskáját, felkapja a neki szánt papucsot, és jön át
velem a dobkészlethez. Lehuppan a székre, majd a kezébe veszi
az ütőket.
- Gyakoroltam azt, amit mondtál, és már sokkal jobban megy!
— dicsekszik, mire mögé sétálok, és megfogom a vállát.
- Na, akkor hadd lássam — engedem el, utána neki dőlök a
falnak.
Vesz egy mély levegőt, majd neki kezd. Lehunyom a szemeim, hogy
leginkább a hangzásra tudjak figyelni. Az biztos, hogy sokat
javult, de azért még nem tökéletes. Már csak egy nagyon
picike csiszolásra van szüksége, és ragyogni fog, akár egy
gyémánt.
- Ügyes! — szólalok meg, miután letette a dobverőket.
- Komolyan? — fordul felém boldogan csillogó szemekkel. —
Féltem, hogy csak én hittem azt, hogy javultam. De akkor nem!
— csapná össze a kezét, de aztán hirtelen eszébe jut, amit
mondtam, és csak tovább mosolyog.
- Egyszer összecsaphatod — csóválom meg a fejem, mire
rögtön tapsikol is egyet. — Haláli vagy, de komolyan!
- Hogy? — néz rám, miközben mindkét orcája szép piros
színt vesz fel.
- Elpirultál — nyomom meg finoman az orrát, mire zavartan
elneveti magát.
- E-előfordul... — kapja el rólam szégyenlősen a pillantását.
- Akarsz még gyakorolni? — kérdezem, de ő csak tovább nézi
a padlót. — Yutaka? — nyúlok álla alá, úgy emelem fel a
fejét.
Beharapja az alsó ajkát, majd szemeimbe néz. Valami nagyon
furcsa fény csillog bennünk, amit nem tudok magamban hova
rakni. Látszik rajta, hogy valamin hezitál, de nagyon. Hirtelen
előre lendül, és ajkait enyémeknek nyomja. Először fel sem
fogom, hogy mi történik, csak miután ijedten leválik róluk.
- Én, sajnálom! Nem is tudom, hogy mit képzelek magamról!
Mekkora egy faragatlan barom vagyok! Sajnálom, Shinya-san, saj...
— fojtom belé a szót egy most már igazi csóknak nevezhető
szájérintéssel.
Rögtön átkarolja a nyakamat, így gondtalanul fel tudom húzni
a székről, hogy ne legyen ennyire kényelmetlen a helyzet.
Ajkait résnyire nyitja, de nekem ez is bőven elég, hogy
becsúsztassam rajta a nyelvem. Vad csatába kezdünk odabent,
miközben megfogom a bal combját, és feljebb húzom a lábát.
Belemosolyog a csókba, majd felugrik a derekamra, így a hozott
lendületével a falnak nyom. Szorosan kapaszkodik, nehogy
véletlenül is leessen rólam. Hosszú ujjaival befurakszik a
felsőm alá, közben nyakam kezdi el kényeztetni. Alig ismerem
ezt a srácot, szinte semmit sem tudok róla, mégis engedek neki...
Percek múlva gondolok egyet, és ledöntöm a földre. Egy
pillanatra ijedten néz rám, de mikor tudatosul benne, hogy
miért is tettem, szemeiben a vágy, forró szikrái jelennek
meg. Finoman a hajamba túr, és beleránt egy újabb forró
szenvedélyes csókba. Ez a fiú tényleg tud valamit, hogy
szinte két nap alatt teljesen a hatalmába kerített, vagy
talán már az első pillanattól fogva az övé vagyok, csak
eddig még nem tudtam róla? — Lehúzom róla a felsőjét, és
apró csókokat kezdek hinteni hasára, így kicsalva belőle az
édes hangos sóhajokat.
- Shi-Shinya — markolja meg a karomat, mire felpillantok rá
—, ugye nem fogod abbahagyni? — kezdi hevesebben venni a
levegőt, ahogy ujjaimmal már nadrágja elején siklok végig.
Ezen a kérdésén csak elmosolyodom, és nyomok egy puszit
homlokára. Egy árulkodó pillanatra lehunyja a szemhéjait,
utána újra láthatom azt az édes csillogást azokban a sötét
szemekben. Nem sokáig szórakozok övének csatjával, percek
alatt szedem szét a nadrágjával együtt. Lefejtem róla az
útban lévő anyagokat, így most már anyaszült meztelenül
fekszik alattam. A teste minden egyes kis apró érintésemre
megremeg, csókjaimmal pedig egyenesen még inkább lázba hozom.
Egyszerűen magával ragad a látványa. Kipirult arca, az
ajakharapdálástól vörös és duzzadt ajkai, a vágytól
csillogó szemei.
Mikor már az én ruháimtól is megszabadultunk, finoman hozzá
simulok, hogy úgy igazán érezhessen. Ajkai közül egy édes
nyögés szalad ki, amitől bennem végleg elpattan valami. Sietős,
mégis kifinomult mozdulatokkal állok neki tágításának, hogy
ne okozzak fájdalmat. Szemeit összeszorítja, körmeivel a
hátamba mar, miközben fészkelődni kezd alattam. Halkan csitítgatom,
finoman csókolgatva a nyakát, ezzel elterelve a kellemetlen
érzésről a figyelmét — csúsztatom belé most már a
harmadik ujjam. Amint elég tágnak érzem, kihúzom őket, és
belé csúsztatom merevségem elejét. Pár centire vagyok csak
benne, de már ettől is élvezettel felnyög, miközben szemei
kipattannak.
- Shinya — karolja át a nyakam, és lehúz magához. — Még!
— súgja ajkaimra, mire eleget teszek a kérésének, így egy
laza mozdulattal tövig elmerülök benne.
Fejét hátra feszíti, miközben egy igen mélyről jövő kiáltás
tör ki ajkain. Mellkasa hevesen emelkedik fel-le, ami a dobon
található egymáshoz simuló cintányér mozgására
emlékeztet. Ujjaival felsiklik karomon, utána hosszú tincseim
közé túr. Megemeli a csípőjét ezzel jelezve, hogy
belekezdhetek. Először csak lassan mozgok benne, de egy idő után
egyre hevesebb lökéseket intézek felé, ami csak édes
nyögdécseléseket vált ki belőle. Hangja el-elakad, mikor
hirtelen kicsusszanok belőle, majd vissza. Megkapaszkodva
kezeimbe húzza magát feljebb, hogy átkarolhassa a vállamat.
Fejét nyakamba fúrja, hogy a fülem mellett tudjon sóhajtozni.
Végig cirógatom a gerincét, majd ujjaim férfiasságára
csúsztatom, és keményen megmarkolom, mire kitör belőle egy
élvezettel teli nyögés.
- Igen... ezt szeretném... Shinya. — Szinte nyüszíti a
fülembe, annyira véget akar már vetni ennek a végtelen
élvezetnek.
Pár erősebb lökés, és húzás után mindketten a másik
nevével ajkunkon lépjük át a határainkat. Próbálok nem a
teljes testsúlyommal ránehezedni, mert úgy veszem észre, hogy
tovább fogyott ebben az időben, amíg nem láttam. Biztos, hogy
ez így nem lesz jó, valamit tenni kell ez ellen, mert nekem
még elfogy ez a kis tünemény...
Miután kipihegtük magunkat, átmegyünk a szobába, hogy ne a
földön feküdjünk. Én az oldalamon fekszem, a kezemen
megtámasztom a fejem, úgy nézem őt, míg ő a hátán
helyezkedett el, és a hajammal babrál, ami lelóg a
mellkasomra.
- Shinya... én nem akartam rád mászni, ugye nem vetted úgy?
— kérdezi még mindig pirospozsgás arccal, mire megrázom a
fejemet, és lehelek egy puszit homlokára.
- Nem gondoltam, egyáltalán, csak hirtelen ért a felismerés,
hogy erre belül már én is gondoltam — cirógatom végig a
nyakát, mire nevetve összehúzza.
- Csikis — nyomja fejét mellkasomba, és mélyen magába
szippantja az illatomat.
- Yutaka, elmondanál nekem valamit? — emelem fel fejét
állánál fogva, mire egy aprót bólint. — Eszel te rendesen
mindennap? — Ahogy ezt a kérdést kimondom, szemei megtelnek
könnyekkel. — Na, nincs semmi baj, ha nem akarsz, ne
válaszolj! — ölelem szorosan magamhoz.
- Végül is... — bontakozik ki az ölelésemből, utána
felül —, egyszer valakinek meg kell tudnia, és erre talán te
vagy a legmegfelelőbb ember — húzza magára elől a takarót.
— Nagyon rossz helyzetben vagyunk a fiúkkal, van, hogy napokig
nem tudunk semmit sem enni, talán, ha inni tudunk. Aoi az, aki
keresi a pénzt, meg ugye a fellépések, de azoknak is a nagy
része elmegy a rezsire.
- Akkor jól láttam, hogy fogytál — ülök fel én is, úgy
ölelem újra magamhoz. — Tudod mit? — simítom meg az
arcát, mire érdeklődve felpillant rám. — Minden nap adok
elegendő pénzt, hogy ti öten tudjatok rendesen enni, de lehetőleg
ne hülyeségekre költsétek ám el! Rád bízom, mert tudom,
hogy te rendesen fogod kezelni.
- Nem, Shinya, nem akarom, hogy még el is tarts. Sosem fogom
tudni ezeket meghálálni...
- Elég, ha velem maradsz — nyomok egy apró csókot az
ajkaira, mire szemei újra megtelnek könnyekkel. — Szeretném,
ha olykor-olykor reggel ébredhetnék melletted, a te lágy
hangodra — súgom fülébe mosolyogva.
- Shinya — néz rám már potyogó könnyekkel. — Én... én
köszönöm! — bújik hozzám, mint egy kiscica.
Az ember saját magának alakítja a sorsát, és elég, ha
egyetlen egy személy megjelenik, aki ebben tud neki segíteni.
Én megtaláltam Yutakát, aki nekem elhozza a ragyogást az
életembe, én pedig megélhetést és meleg ágyat biztosítok
számára, amíg erre szüksége van, vagyis remélem, hogy
örökké...
Fejezet végéhez tartozó megjegyzések:
Remélem tetszett. ^^
» Vélemény
|