köszöntő

Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!


figyelmeztetés!

Kedves Olvasó!

Az oldal használatával tudomásul veszed, hogy:

A Rising Sun (rising-sun.hu) oldalon találkozhatsz olyan tartalommal, amely a 2021. évi LXXIX. törvény ("a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek érdekében egyes törvények módosításáról") hatásköre alá tartozik (a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint homoszexualitást jelenít meg),

és elismered, hogy:
18 év feletti vagy és saját felelősségre folytatod az oldal használatát.

Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.

Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.

Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.

Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.

rising sun

születésnap
Birthday List

Sok boldogságot kívánunk! ^^


évforduló
Birthday List

Gratulálunk!


pályázat


Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap


látogatók
Flag Counter

Friss hírek

Olvasható a 38. fejezet:

Nanami Belle - Amilyenek voltunk

2022.03.09.


Ahogy ígértem, már olvasható is 22(!) rövid, egymástól független theGazettE történet:

sz_rami: Reita/Uruha szösszenetek

2022.03.08.



» Korábbi frissítések...


csevegőfal

Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.


Random idézet


Idézet küldése

♫♪

Ahogy mondani szokták, a sors kifürkészhetetlen. A történetben szereplő két személy sem gondolta, hogy a dolgok ilyen fordulatot vesznek az életükben.

OOC karakterek. A javítást köszönöm anagramának. ^^



Segítő kéz


Elég régóta figyelem ezt a srácot, aki most is fent parádézik a klub színpadán a haverjaival. Van benne tehetség, jól üti a dobokat, de még nem annyira kifinomult a tudása, látszik, hogy még gyerek. Sokszor el-elront egy-egy hangot, viszont az énekes ordenáré üvöltése mellett nem zenész fülnek lehetetlen kihallani. Noha Kyo is szinte végig hörgi a dalainkat, az övé mégsem hátborzongató. Elnézve az embereket, akik itt vannak, nekik tetszik, szóval... igazából talán még kapósak is lehetnek majd egy producernek.

- Tetszik a srác hangja! — csapkodja meg az asztalt Kyo. — Egészen... hogy is mondjam...
- Hátborzongató? — szólal meg Kaoru, mire kap egy lesújtó pillantást az énekestől. — De ha egyszer az? Shinyának is biztos ez a véleménye! Nézd meg, milyen képeket vág!
- Shinyának sosem tetszik semmi! — mordul fel Kyo, majd inkább nem társalog velünk.
- A fiú jól dobol. — Igazából ezt nem akartam hangosan kimondani, mégis kicsúszott a számon, amivel igen csak idétlen vigyorokat csalok a srácok arcára.
- Kipróbálnád, mi? — böködi meg az oldalam Die, mire rögtön fejbe csapom.
- Nem vagyok olyan szexéhes, mint ti! — dobom hátra a hajam, és megtámaszkodom keresztbe tett lábaimon. — Ügyes, csak kicsit csiszolni kéne még a tudásán.
- Majd te megcsiszolod — röhög fel újra a gitáros, de most inkább nem is reagálok rá, mert Daisuke egyszerűen idétlen.

Amint eljátsszák az utolsó számukat is, én sietve elköszönök a fiúktól, és kisétálok a klubból. Megkeresem a művészbejárót, mert biztos vagyok benne, hogy ott fog majd idővel kijönni. Összébb húzom magamon a kabátot, kezem lazán zsebre dugom, mert kicsit hűvösebb lett az idő, végül neki dőlök a falnak. Talán nem telik bele húsz perc, és az egész bagázs kilép az ajtón. Valami iszonyatosan nagy hangzavarral vannak, így muszáj arrébb állnom, mert nem bírom. Az orrkendős srác legurít a torkán valamilyen undorító piát, idáig érzem a borzalmas szagát. Nem értem, hogyan tudja ezt meginni...
Veszek egy mély levegőt, majd odasétálok a dobos fiúhoz. Megkocogtatom a vállát, mire rögtön felém fordul.
- Tessék? — kérdezi meglepetten.
- Egy ideje már figyelem, ahogy játszol, a bandánkkal mi is itt szoktunk fellépni, és egészen ügyes vagy. Egyébként, Terachi Shinya vagyok — nyújtom felé a kezemet, amit el is fogad.
- Óh, akkor azért voltál ismerős, még így félhomályban is — neveti el magát, de csak utána jut el az agyáig, hogy be kéne mutatkoznia. — Uke Yutaka vagyok! — ráz kezet.
- Beszélhetnénk, mint zenész a zenésszel? — teszem fel a kérdést, mire a barátaira néz, de azok már valamerre más felé járnak, így bólint egyet. — Akkor, közben ne álljunk egy helyben, biztosan van valahol a közelben egy rámenes, ha éhes lennél, beülhetnénk?
- Rendben — mosolyog rám, és el is indulunk.

Egy fél óra csöndes sétálgatás után találunk egy elfogadható helyet. Az egyik asztalhoz leülünk, utána rendelünk magunknak egy-egy tál marhahúsos ráment. Amíg azt kihozzák, végre rátérek a lényegre.
- Igazából azért akartam veled beszélni, mert a dobjátékoddal nincs semmilyen gond, csak kicsit csiszolni kéne rajta, ha érted, hogy mire akarok kilyukadni.
Egy ideig csak néz rám, majd a hosszas „kibírja-tovább-pislogás-nélkü” játékot csak az étel megérkezése szakítja meg. Jó étvágyat kíván, utána nyomban neki is esik. Úgy eszik, mintha komolyan egy hete nem kapott volna semmit. Bár, elnézve a bandájukat, eléggé le lehetnek égve.
- Shinya-san, nem értem, hogy pontosan mire akartál kilyukadni — böki ki végül pironkodva.
- Arra, hogy néha rontasz, és egyáltalán nem kifinomultak és letisztultak az ütéseid — magyarázom neki, de látom, hogy még mindig nem igazán fogja fel. — Nem érted, igaz? — sóhajtok fel, mire megrázza a fejét. — Hogy magyarázzam akkor el? — túrok a hajamba.
- Talán, ha megmutatnád — vonja fel a szemöldökét, majd kiszedi a táskájából a dobverőjét, és odanyújtja nekem.
Ránézek a rámenesre, hogy szabad-e, de csak legyint egyet.
- Egészen nyugodtan, önökön kívül senki sincs bent — mosolyogja, utána eltűnik hátul a konyhában.
Újra a fiú felé fordulok, majd a kezembe veszem a két ütőt. Kicsit meg-megszorongatom, utána Yutakára nézek.
- Megmutatom először, ahogy én játszok le egy hangsort, utána, ahogy te — mondom, mire csak bólint egyet.
A lehető legkevesebb zajt csapva mutatom meg neki, ő meg jó diák módjára minden apró mozdulatomat megnézi. Már látom rajta, hogy megértette, mire is gondoltam. Egy ideig elmorfondírozik még magában, utána rám emeli mély gesztenyebarna szemeit.
- Tanítanál? — böki ki hirtelen, mire kicsit meghökkenek. — Igazából, sosem tudtam rendes tanárhoz járni, nagyjából magamtól tanultam meg, csak pár alkalmat tudtam kifizetni az oktatónak, talán ezért ennyire, hogy is mondjam... kapkodóak a mozdulataim — magyarázza, de közben nem néz a szemembe. Látszik rajta, hogy nagyon szégyelli a múltját velem szemben, bár nem értem, miért.
- Nem is tudom, a banda mellett nem sok időm van — vakarom meg a tarkómat.
- Nekem bármikor jó, még az éjszaka közepén is! — neveti, ami az én ajkaimra is egy apró mosolyt csal. — Ha csak fél órád van rám, annyi is elég!
- Most van egy egész estém, megfelel? — mosolygok rá, mire látom szemeiben megcsillanni a boldogságot.
- Tökéletes! — csapja össze izgatottan a két tenyerét.

Miután mindketten megettük a vacsoránkat, elindulunk a lakásom felé. Lassan már éjfélt üt az óra, de mi még az utcákat rójuk. Nem tudom, hogy miért engedek ennek a srácnak. Talán azért, mert látom benne a lehetőséget arra, hogy egyszer nagy zenész legyen belőle. Azt nem mondom, hogy olyan nagy, mint Yoshiki, de az esélye talán, még annak is meg van — fordulunk be a sarkon az utcába, ahol lakom. Megállunk lent a kapuban, amíg előkeresem a kulcsaimat, hogy be tudjunk menni. Amint ez megtörténik, a lift felé vesszük az irányt. Megnyomom a tízes gombot, majd a kabin kisebb robajjal el is indul. Amíg be nem lépünk a lakásomba, addig egy szót sem szól. Látszik rajta, hogy nagyon meg van illetődve. Nem mindennap hívja fel magához az éjszaka kellős közepén egy férfi, még ha csak dobolni is.
- Hát, itt laknék én — teszem le a kulcsaimat a táskámmal együtt a kanapéra, miután mindketten levettük a cipőnket, és belebújtunk a kényelmes papucsokba.
- Szép — simít végig a bőrfotel támláján. — nektek nagyon jól mehet a zenélés, ha ilyen menő helyen laksz.
- Már eléggé régóta űzzük az ipart — mutatok a kanapéra, hogy üljön le rá.
- Akkor hogy-hogy abban a night klubban léptetek fel? — néz rám, miközben lehuppan az ülőalkalmatosságra.
- A kisebb fellépések is hozzák a pénzt, majd ti is megtapasztaljátok, hogy milyen a zenei életnek a veleje, ha befuttok — ülök le mellé, utána keresztbe rakom a lábaim, azokra támaszkodom, majd tenyerembe fektetem arcom, hogy jól láthassam őt.
- Csak már jutnánk el odáig — sóhajt fel kissé bánatosan.
- Mindennek eljön az ideje, Yutaka — engedek el egy félmosolyt — ha sürgeted a dolgokat, azzal csak elrontasz mindent. Hagyd, hogy minden a saját medrében folydogáljon, te maximum csak javítani tudsz rajtuk.
- Végre elsőre értem, hogy mit mondasz — megkönnyebbülten neveti el magát, miközben lazán hátra dől. — Olyan furcsán beszélsz, nagyon!
- Csak azért nem érted, mert még kölyök vagy, de majd pár év múlva minden szavam kristálytiszta lesz — paskolom meg a combját. — Na, gyere, te hahota király! — azzal felkelek a kanapéról, és elindulok a szoba felé, ahol a dobkészletem van.

Ahogy belépünk a szobába, és meglátja a hangszert, a szemei az örömtől felcsillannak. Izgatottan szalad oda, hogy leüljön, de megakadályozom azzal, hogy rászólok.
- A-a, még nem! Először megmutatom én, rendben? — veszem el a szekrényről a dobverőimet.
- Oké-oké — sóhajt fel, miközben odaáll az ablakhoz.
Ránézek, és mikor bólint egyet, jelezve, hogy figyel, azzal neki kezdek a dobolásnak. Nem játszok egy konkrét számot, inkább csak ütöm a dobokat a fejemben, egy adott ritmus szerint. Néha Yutakára pillantok, de ő megrögzötten nézi minden egyes mozdulatomat ugyanúgy, mint a rámenesnél. Tényleg komolyan gondolta azt, hogy meg akar tanulni olyan letisztultan játszani, mint én.
- Ez nagyon jó! — kezd el tapsolni, miután befejeztem, de szinte abban a percben csöndre is intem.
- Egy valamire kérlek, ne hangoskodj! — kelek fel, és átadom neki a helyemet az ütőkkel együtt.
Bólint egy aprót, utána leül a székre. Mögé állok, hogy tudjam irányítani. Kicsit félve kezd bele a dobolásba, de aztán mikor már egy-két ütemet lejátszott, megjön a mersze. A kezeit még mindig nagyon lóbálja, amivel párszor majdnem megcsap, mégsem szólok neki. Hadd játsszon még egy kicsit, így tudom csak megfigyelni a technikáját. Ügyesen játszik, abban nincs hiba, nekem mégis bántja egy kicsit a fülemet...

Amint befejezi, megfordul, és kíváncsian néz rám. Egy ideig elgondolkozom, hogyan is mondjam el neki, majd bólintok egyet, csak úgy magamnak.
- Először is: ne lóbáld úgy a kezeid! — támaszkodom rá a vállára. — Még valakiben kárt teszel, engem is majdnem lecsaptál egy párszor. Nem legyeket üldözöl, hanem dobolsz! Tégy úgy, mintha a dob a szeretőd lenne, akivel keményen kell ugyan bánni, de a finom simogatásokat is tolerálja. Így már érted, hogy eddig mire akartam kilyukadni?
- Szóval ezt értetted a letisztult játék alatt? — pislog, mire csak bólintok egyet. — Akkor értem! — kiált fel örömében, de utána rögtön az ajkaira csap. — Bocsi... — motyogja.
- Semmi gond, legalább már észreveszed — lépek el tőle. — Akkor most próbáld meg úgy, ahogy mondtam!
- Rendben — bólint egyet, és visszafordul a hangszerhez.
Most már legalább valamennyire sikerül neki azt elérnie, amit akartam, de még mindig nem az igazi. Igyekszik, látszik rajta, mert többször neki kezd újból. Be kell vallani, hogy aranyos a srác, nincs vele semmi nagyobb gond.

- Shinya-san — szólal meg úgy félóra múlva, de mire odafordulok, már csak azt látom, hogy lefelé borul a székről.
Szerencsére nem vagyok messze tőle, így még mielőtt baja esne, el tudom kapni. Egyáltalán nem nehéz egy srác, majdnem, hogy pihe könnyű. Biztos, hogy nem eszik sokat, vagy nem rendszeresen — fektetem le az ágyamra, és gondosan betakarom. Rögtön összekuporodik, mint egy kis golyó, majd percek múlva hortyogni kezd. Mosolyogva megcsóválom a fejemet, és leülök mellé. Megsimítom az arcát, utána oldalra döntöm a fejemet. Kíváncsi lennék, hogy egyáltalán hol lakik és kikkel. Van rendes ágya? Tud enni rendszeresen? Valamiért kétlem... — fekszem be mellé a takaró alá, mire rögtön hozzám fészkeli magát. Először el akarok tőle húzódni, de végül nem teszem, hadd legyen egy kellemes éjszakája...

Másnap reggel megetettem, csak úgy engedtem útjára. Ő megköszönte, hogy figyeltem rá és segítettem neki. Megadta a telefonszámát, hogy tudjam hívni, ha van időm az ő taníttatására. Kérdezte, hogy viszonzásul mit adjon, de csak legyintettem egyet, hogy nekem semmire sincs szükségem. Mikor elköszönt, még puszit is adott az arcomra, az igen aranyos volt. Furcsa ez a srác, mégis van kedvem vele többször is találkozni. A fiúknak biztos nem mondom el, hogy tanítom őt, mert szokásosan másra fognak a dologból asszociálni. Vicces is lenne, hogy ezzel a sráccal... hisz ő még szinte gyerek, és olyan törékeny. Meg egyébként is, az ilyen perverzséget meghagyom Daisukénak...

Pár nap múlva tudok csak újra időt szakítani rá, mivel eddig szorosan be voltunk táblázva interjúkkal, fellépésekkel, meg fotózásokkal. Mikor felhívom, hallani a hangjában, hogy mennyire megörült nekem.
- Nálad, ugye? — Az sem zavarja, hogy már este tíz óra van. Fura...
- Öhm, igen. Idetalálsz?
- Megjegyeztem az utat! — neveti. — Akkor úgy fél óra és ott vagyok! Addig is, szia! — És már bontja is a vonalat.
Megcsóválom a fejem, majd leteszem a telefont az asztalra. Várta a hívást, ebben egyre biztosabb vagyok. Még mindig nem értem őt, mert szinte úgy repül hozzám, mintha én adnám neki a megváltást, pedig az égadta világon semmit sem csinálok, csak kicsit csiszolok a tudásán.

Egy fél órán belül már csörög is a kaputelefon. Mikor felveszem Yutaka szól bele, így beengedem. Pár perc múlva meg is érkezik. Mosolyogva ölel meg, utána ledobja a cipőjét, meg a táskáját, felkapja a neki szánt papucsot, és jön át velem a dobkészlethez. Lehuppan a székre, majd a kezébe veszi az ütőket.
- Gyakoroltam azt, amit mondtál, és már sokkal jobban megy! — dicsekszik, mire mögé sétálok, és megfogom a vállát.
- Na, akkor hadd lássam — engedem el, utána neki dőlök a falnak.
Vesz egy mély levegőt, majd neki kezd. Lehunyom a szemeim, hogy leginkább a hangzásra tudjak figyelni. Az biztos, hogy sokat javult, de azért még nem tökéletes. Már csak egy nagyon picike csiszolásra van szüksége, és ragyogni fog, akár egy gyémánt.
- Ügyes! — szólalok meg, miután letette a dobverőket.
- Komolyan? — fordul felém boldogan csillogó szemekkel. — Féltem, hogy csak én hittem azt, hogy javultam. De akkor nem! — csapná össze a kezét, de aztán hirtelen eszébe jut, amit mondtam, és csak tovább mosolyog.
- Egyszer összecsaphatod — csóválom meg a fejem, mire rögtön tapsikol is egyet. — Haláli vagy, de komolyan!
- Hogy? — néz rám, miközben mindkét orcája szép piros színt vesz fel.
- Elpirultál — nyomom meg finoman az orrát, mire zavartan elneveti magát.
- E-előfordul... — kapja el rólam szégyenlősen a pillantását.
- Akarsz még gyakorolni? — kérdezem, de ő csak tovább nézi a padlót. — Yutaka? — nyúlok álla alá, úgy emelem fel a fejét.
Beharapja az alsó ajkát, majd szemeimbe néz. Valami nagyon furcsa fény csillog bennünk, amit nem tudok magamban hova rakni. Látszik rajta, hogy valamin hezitál, de nagyon. Hirtelen előre lendül, és ajkait enyémeknek nyomja. Először fel sem fogom, hogy mi történik, csak miután ijedten leválik róluk.
- Én, sajnálom! Nem is tudom, hogy mit képzelek magamról! Mekkora egy faragatlan barom vagyok! Sajnálom, Shinya-san, saj... — fojtom belé a szót egy most már igazi csóknak nevezhető szájérintéssel.
Rögtön átkarolja a nyakamat, így gondtalanul fel tudom húzni a székről, hogy ne legyen ennyire kényelmetlen a helyzet. Ajkait résnyire nyitja, de nekem ez is bőven elég, hogy becsúsztassam rajta a nyelvem. Vad csatába kezdünk odabent, miközben megfogom a bal combját, és feljebb húzom a lábát. Belemosolyog a csókba, majd felugrik a derekamra, így a hozott lendületével a falnak nyom. Szorosan kapaszkodik, nehogy véletlenül is leessen rólam. Hosszú ujjaival befurakszik a felsőm alá, közben nyakam kezdi el kényeztetni. Alig ismerem ezt a srácot, szinte semmit sem tudok róla, mégis engedek neki...

Percek múlva gondolok egyet, és ledöntöm a földre. Egy pillanatra ijedten néz rám, de mikor tudatosul benne, hogy miért is tettem, szemeiben a vágy, forró szikrái jelennek meg. Finoman a hajamba túr, és beleránt egy újabb forró szenvedélyes csókba. Ez a fiú tényleg tud valamit, hogy szinte két nap alatt teljesen a hatalmába kerített, vagy talán már az első pillanattól fogva az övé vagyok, csak eddig még nem tudtam róla? — Lehúzom róla a felsőjét, és apró csókokat kezdek hinteni hasára, így kicsalva belőle az édes hangos sóhajokat.
- Shi-Shinya — markolja meg a karomat, mire felpillantok rá —, ugye nem fogod abbahagyni? — kezdi hevesebben venni a levegőt, ahogy ujjaimmal már nadrágja elején siklok végig.
Ezen a kérdésén csak elmosolyodom, és nyomok egy puszit homlokára. Egy árulkodó pillanatra lehunyja a szemhéjait, utána újra láthatom azt az édes csillogást azokban a sötét szemekben. Nem sokáig szórakozok övének csatjával, percek alatt szedem szét a nadrágjával együtt. Lefejtem róla az útban lévő anyagokat, így most már anyaszült meztelenül fekszik alattam. A teste minden egyes kis apró érintésemre megremeg, csókjaimmal pedig egyenesen még inkább lázba hozom. Egyszerűen magával ragad a látványa. Kipirult arca, az ajakharapdálástól vörös és duzzadt ajkai, a vágytól csillogó szemei.

Mikor már az én ruháimtól is megszabadultunk, finoman hozzá simulok, hogy úgy igazán érezhessen. Ajkai közül egy édes nyögés szalad ki, amitől bennem végleg elpattan valami. Sietős, mégis kifinomult mozdulatokkal állok neki tágításának, hogy ne okozzak fájdalmat. Szemeit összeszorítja, körmeivel a hátamba mar, miközben fészkelődni kezd alattam. Halkan csitítgatom, finoman csókolgatva a nyakát, ezzel elterelve a kellemetlen érzésről a figyelmét — csúsztatom belé most már a harmadik ujjam. Amint elég tágnak érzem, kihúzom őket, és belé csúsztatom merevségem elejét. Pár centire vagyok csak benne, de már ettől is élvezettel felnyög, miközben szemei kipattannak.
- Shinya — karolja át a nyakam, és lehúz magához. — Még! — súgja ajkaimra, mire eleget teszek a kérésének, így egy laza mozdulattal tövig elmerülök benne.
Fejét hátra feszíti, miközben egy igen mélyről jövő kiáltás tör ki ajkain. Mellkasa hevesen emelkedik fel-le, ami a dobon található egymáshoz simuló cintányér mozgására emlékeztet. Ujjaival felsiklik karomon, utána hosszú tincseim közé túr. Megemeli a csípőjét ezzel jelezve, hogy belekezdhetek. Először csak lassan mozgok benne, de egy idő után egyre hevesebb lökéseket intézek felé, ami csak édes nyögdécseléseket vált ki belőle. Hangja el-elakad, mikor hirtelen kicsusszanok belőle, majd vissza. Megkapaszkodva kezeimbe húzza magát feljebb, hogy átkarolhassa a vállamat. Fejét nyakamba fúrja, hogy a fülem mellett tudjon sóhajtozni. Végig cirógatom a gerincét, majd ujjaim férfiasságára csúsztatom, és keményen megmarkolom, mire kitör belőle egy élvezettel teli nyögés.
- Igen... ezt szeretném... Shinya. — Szinte nyüszíti a fülembe, annyira véget akar már vetni ennek a végtelen élvezetnek.
Pár erősebb lökés, és húzás után mindketten a másik nevével ajkunkon lépjük át a határainkat. Próbálok nem a teljes testsúlyommal ránehezedni, mert úgy veszem észre, hogy tovább fogyott ebben az időben, amíg nem láttam. Biztos, hogy ez így nem lesz jó, valamit tenni kell ez ellen, mert nekem még elfogy ez a kis tünemény...

Miután kipihegtük magunkat, átmegyünk a szobába, hogy ne a földön feküdjünk. Én az oldalamon fekszem, a kezemen megtámasztom a fejem, úgy nézem őt, míg ő a hátán helyezkedett el, és a hajammal babrál, ami lelóg a mellkasomra.
- Shinya... én nem akartam rád mászni, ugye nem vetted úgy? — kérdezi még mindig pirospozsgás arccal, mire megrázom a fejemet, és lehelek egy puszit homlokára.
- Nem gondoltam, egyáltalán, csak hirtelen ért a felismerés, hogy erre belül már én is gondoltam — cirógatom végig a nyakát, mire nevetve összehúzza.
- Csikis — nyomja fejét mellkasomba, és mélyen magába szippantja az illatomat.
- Yutaka, elmondanál nekem valamit? — emelem fel fejét állánál fogva, mire egy aprót bólint. — Eszel te rendesen mindennap? — Ahogy ezt a kérdést kimondom, szemei megtelnek könnyekkel. — Na, nincs semmi baj, ha nem akarsz, ne válaszolj! — ölelem szorosan magamhoz.
- Végül is... — bontakozik ki az ölelésemből, utána felül —, egyszer valakinek meg kell tudnia, és erre talán te vagy a legmegfelelőbb ember — húzza magára elől a takarót. — Nagyon rossz helyzetben vagyunk a fiúkkal, van, hogy napokig nem tudunk semmit sem enni, talán, ha inni tudunk. Aoi az, aki keresi a pénzt, meg ugye a fellépések, de azoknak is a nagy része elmegy a rezsire.
- Akkor jól láttam, hogy fogytál — ülök fel én is, úgy ölelem újra magamhoz. — Tudod mit? — simítom meg az arcát, mire érdeklődve felpillant rám. — Minden nap adok elegendő pénzt, hogy ti öten tudjatok rendesen enni, de lehetőleg ne hülyeségekre költsétek ám el! Rád bízom, mert tudom, hogy te rendesen fogod kezelni.
- Nem, Shinya, nem akarom, hogy még el is tarts. Sosem fogom tudni ezeket meghálálni...
- Elég, ha velem maradsz — nyomok egy apró csókot az ajkaira, mire szemei újra megtelnek könnyekkel. — Szeretném, ha olykor-olykor reggel ébredhetnék melletted, a te lágy hangodra — súgom fülébe mosolyogva.
- Shinya — néz rám már potyogó könnyekkel. — Én... én köszönöm! — bújik hozzám, mint egy kiscica.
Az ember saját magának alakítja a sorsát, és elég, ha egyetlen egy személy megjelenik, aki ebben tud neki segíteni. Én megtaláltam Yutakát, aki nekem elhozza a ragyogást az életembe, én pedig megélhetést és meleg ágyat biztosítok számára, amíg erre szüksége van, vagyis remélem, hogy örökké...



Fejezet végéhez tartozó megjegyzések:

Remélem tetszett. ^^

» Vélemény








Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2022