Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!

Sok boldogságot kívánunk! ^^

Gratulálunk!

Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap

Olvasható a 38. fejezet:

Nanami Belle - Amilyenek voltunk

2022.03.09.

Ahogy ígértem, már olvasható is 22(!) rövid, egymástól független theGazettE történet:

sz_rami: Reita/Uruha szösszenetek

2022.03.08.

Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.

12. Fejezet - Marás

- Nem fogom megváltoztatni a döntésem — közölte csökönyösen, rá sem pillantva a mellette sétálóra.
- Nem is reménykedtem ebben — sóhajtotta Miyazaki fásultan. — Ha az eddigi érveim nem győztek meg, akkor a későbbiek sem fognak. Felesleges olyasmibe időt ölnöm, aminek úgy sem lesz eredménye.
Jin meglepetten pillantott mégis rá a séta közben. Nem erre a reakcióra számított.
Nem gondolta volna, hogy ennyire könnyű dolga lesz, sokkal keményebb harcra számított. Már néhány komolyabb okfejtést is végig gondolt annak érdekében, hogy ha esetleg arra kerül a sor, mindenképp megvédhesse a saját álláspontját és igazát. Erre úgy tűnt, teljesen felesleges volt.
Igazság szerint a legutóbbi alkalom óta, hogy beszéltek, nem voltak túl jóban. Pontosabban Jin találta egyre unszimpatikusabbnak a nőt, attól teljesen függetlenül, hogy bizonyos dolgokban talán... valószínűleg igaza volt. Az újonnan ébredt utálat miatt állt neki kerülni őt, ahogyan csak lehetett, és eddig ez a stratégia tökéletesen be is vált. Arra viszont nem számított, hogy pont ma és pont most egymásba botlanak majd, mikor a vásárlást követően kilép a bolt ajtaján.
A nő pedig nem volt ostoba, meglehetősen gyorsan kikövetkeztette, hogy az úti célja nem az otthona volt, hanem egészen máshova tartott a kezében lévő szatyrokkal.
- Ezt örömmel hallom — jegyezte meg Akanishi. A legkevésbé sem érdekelte, hogy mennyire hatottak bunkónak a szavai. Szánt szándékkal akarta éreztetni a nővel, hogy nem kívánja hosszan élvezni a társaságát.
- Mindjárt sejtettem — jött a hasonló stílusú válasz, miközben Miyazaki egyik kesztyűs kezével beletúrt a zsebébe, majd kivett valamit, amit azonnal a fiú felé nyújtott. Jint ez a lépés annyira összezavarta, hogy inkább megtorpant a sétálásban is, ezzel párhuzamosan pedig egyik karjáról átrakta a másikra a terhét, hogy el tudja venni a nem túl nagy tárgyat a nőtől.
Egy gyógyszeres doboz volt.
- Ez mi? — kérdezte gyanakodva. Sosem hallott még a névről, amit fekete betűkkel a dobozra nyomtattak. Nem mintha olyan sok orvosságnevet ismert volna.
- Gyógyszer Kaménak — válaszolta az iskolai orvos, mintha ennél kézenfekvőbb felelet nem is létezett volna... és igazából annak is kellett volna lennie. Kettőjük között az egyetlen kapcsot igazából csak a beteg fiú jelentette, senki és semmi több. Már a kezdetek óta, ez a mostani helyzetre pedig még inkább igaz volt.
- Azt mondta, hogy gyógyíthatatlan a betegsége — húzta össze a szemét Jin. — Hazudott nekem?!
Nem lett volna meglepve, ha a válasz igen. Jól tudta, hogy az emberek bármit képesek voltak megtenni azért, hogy elérjék azt, amit akarnak, hiszen szerintük a cél szentesíti az eszközt. Egyáltalán nem hökkent volna meg, amennyiben kiderült volna, hogy ez az álnok hárpia csupán...
- Az is — oszlatta el az éppen csak feltűnő vörös ködfelhőket az elméjében Miyazaki. — De a tüneteken lehet enyhíteni, hogy kicsit kellemesebb legyen neki. Ebből vegyen be egyet reggeli előtt, egyet pedig vacsora után. Az kettő naponta.
Ennyire azért nem vagyok rossz matekból, bukásra állás ide vagy oda — morogta magában Jin, de azért biccentett egy aprót köszönetképpen.
Igen, közöttük már semmi több nem maradt egy vékony cérnaszálnál, és ezt is csak Kamenashinak köszönhették.
- Oké — tette hozzá szóban. — Köszönjük. — A többes számmal is próbálta érzékeltetni, hogy ő igenis ott van a kisebbnek és ott is fog maradni, ameddig csak kell és tud.
- Ha bármire szükségetek lenne vagy valami történik...
Udvarias bólogatások és helyeslések, illetve néhány ígéret, mi szerint ő lesz az egyik első, akit értesít, ha valami történik, árán sikerült végre leráznia a nőt. Éppen ideje volt már, saját meglátása szerint.
Egyáltalán nem úgy tervezte, hogy sétálópartnere lesz, így aztán sietve csoportosította újra egyik kezébe az összes szatyrot, ami nála volt, hogy elővehesse a mobilját. Szeretett volna még azelőtt lebonyolítani egy hívást, hogy eléri Kazuya otthonát, ám ebbe rendesen belezavart Miyazaki.
Kikereste a jól ismert számot, amit igazság szerint már fejből is tudott, majd tárcsázott.
A legkevésbé sem lepődött meg, mikor Pi fogadta a hívást.
- Ryo mit csinál folyton, hogy mindig te érsz először a telefonhoz? — érdeklődött vigyorogva, miután túl voltak a köszönésen mindketten.
- Általában semmit, de lusta ahhoz, hogy felkeljen és felvegye. — A vonal túlsó végén Tomohisa felnyögött fájdalmában. — Most mi van?! Tényleg lusta vagy!
Jin vigyora tovább szélesedett. Egyszerűen imádta a barátait.
- Szerelmi civódás~
- Ne akard, hogy rád uszítsam! — fenyegetőzött Yamashita. Természetesen mindketten tisztában voltak vele, hogy nem gondolta komolyan, mert ennyire sosem lett volna kegyetlen. Ryo rosszabb tudott lenni, mint egy véreb. — Különben minden rendben? Miért hívtál?
- Persze, minden okés — felelte Akanishi, aztán elővette a legszínpadiasabb, legszenvedősebb hangját. — De már fel sem hívhatlak anélkül, hogy ne hidd azt, érdekből teszem?!
- Nem kell a dráma — reagálta le könnyedén barátja, valószínűleg már ő is vigyorogva.
- Egyébként csak kérdezni szerettem volna valamit — komolyodott meg a hangja. Kicsit gyorsabb tempóra kapcsolt sétálás ügyileg. Az agya tudta, hogy hülyeség, de úgy érezte, mintha az egész utca éppen az ő beszélgetésüket hallgatná ki, amit nagyon nem szeretett volna... ezzel együtt viszont sietnie sem lett volna célszerűbb.
- Csupa fül vagyok — szólalt meg Pi egy torokköszörülést követően.
- Azt akartam kérdezni, hogy... hogy ti ketten... mármint két fiú... Szexeltél már Ryóval?
- EH?! — A döbbenet a másodperc tört része alatt szakadt ki barátjából. — E-ez most hogy jutott eszedbe? Meg miért érdekel?
- Mert nincs jobb dolgom — morogta türelmetlenül Jin, majd egy sóhaj kíséretében visszavett a szarkazmusból. — Pi, nekem eddig csak barátnőim voltak és azok közül is csupán eggyel feküdtem le... fogalmam sincs, hogyan működik ez az egész két fiú között.
- Oké... Mármint annyira nem oké, de mindjárt adom Ryót, rendben?
- Miért, te nem voltál ott, mikor Ryo megfektetett? — vonta fel a szemöldökét.
- Persze, hogy ott voltam! — A hanghordozás alapján Akanishi gyanította, hogy Yamashita fülig vörösödött a válaszadás közben. — És nem megfektetett. Nagyon gyengéd volt és figyelmes. És azért vele beszélj, mert ő sokkal szókimondóbb nálam. Ráadásul... ő szokott felül lenni.
Ezúttal Jinen volt a sor, hogy egy egészen picit piros árnyalatot öltsön magára az arcszíne.
Nem volt a tervei között, hogy valaha is elképzeli két barátját intimebb helyzetben, de a kimondott szavakat rögtön a képek követték. Igenis arcpirító volt, ahogy a fantáziája a szeme elé vetítette Tomohisa élvezettel telt arcát és nyögéseit, amint Ryo...
Hevesen megrázta a fejét.
Kizárt, hogy ezt a gondolatmenetet folytassa. Soha a büdös életben nem tudott volna újra a másik kettő szemébe nézni, amennyiben a végére ér.
- Én vagyok — dörmögte egyszer csak az ismerős hang a fülébe.
- Ryo — sóhajtotta egész megkönnyebbülten. Örült, hogy volt valaki, aki elterelte a csapongó gondolatait végre.
- Pi röviden összefoglalta, amit neki mondtál. — Jin aprót bólintott, amit persze a vonal másik felén nem láthattak. — Amiből azt szűrtem le, hogy... hát, remélem, hogy nem jó dolgot szűrtem le.
- Ha elmondanád, hogy mit szűrtél le...?
- Azt, hogy le akarsz feküdni Kamenashival.
Igen, tény és való, hogy Nishikido jóval szókimondóbb személyiség volt, mint a párja. Ez alapvetően nem is lett volna akkora probléma, a fiút sokkal jobban zavarta az a hangsúly, amit használt. Azonnal bekapcsolt nála a sértett kutya üzemmód.
- Nem feltétlen „akarok”, de ha úgy alakul... tudni akarom, mit szabad és mit nem szabad tennem. Hogy hogyan... kellene csinálnom.
- Jin — mondta vontatottan barátja. — Belegondoltál te egyáltalán abba, hogy mit beszélsz? Hogy egy fogyatékossal akarsz fizikai kapcsolatot létesíteni?
Úgy érte őt minden szó, akár egy pofon.
- Ez már nem most kezdődött és ezt te is pontosan tudod.
- Attól még nem örülök neki. Mert ez nem normális dolog.
Iszonyatosan fájt. Minden egyes rohadt szó.
Az alsó ajkára harapott és próbált nyugodt maradni. Pontosan azokat a dolgokat hallotta vissza az oszakaitól, amit ő is jól tudott, ám ettől még nem volt sokkal könnyebb hallgatni őket. Egyáltalán nem. Fájt a mellkasa.
- Azt hiszem, inkább lerakom... majd megoldom valahogy — motyogta halkan. A következő opció az üvöltözés lett volna, de azt nem engedhette meg magának az utca kellős közepén. — Sajnálom, hogy zavartalak titeket.
- Jin, várj! Ne tedd le! — jött Ryo kérlelő hangja, mikor már épp emelte volna el a fülétől a mobilt. — Ne legyél hülye — sóhajtotta. — Komolyan ennyire szereted őt?
- Nem tehetek róla, Ryo — suttogta, ahogy egyre lassultak a lépései, míg ismét meg nem állt. — Én is szívesebben szeretnék olyasvalakit, mint Tomo... de ez van. És... én kívánom őt. És azt hiszem, ő is engem. Én csak... csak nem akarok hülyeséget csinálni. Nem volt más ötletem, csak ti.
- Jó, hogy felhívtál minket — válaszolta jóval kedvesebben, de azért Jin érezte a hangján, hogy továbbra sem volt kibékülve ezzel a helyzettel. Nem mintha annyira érdekelte volna, mert Ryo nem volt benne, ő csak egy... kívülálló volt. — Találkozzunk holnap délután. Ráérsz? Akkor mindent megbeszélünk és viszek neked pár dolgot.
- Ráérek — felelte.
Tényleg úgy gondolta, hogy jobb erre felkészülnie. Mert egyre többször esett meg, hogy jóval tovább nyúltak a csókok, mint eddig, nem egyszer alakult úgy, hogy már Kazuya kezdeményezte az érintéseket. A legutóbb, mikor az egyik aprócska kéz a pólója szegélyéhez csúszott, komolyan megijedt. Ellökte magától a kisebbeket, aki persze azonnal azt hitte, hogy valami óriási butaságot és rossz dolgot csinált.
Fél órán át kellett nyugtatgatnia, hogy elhitesse vele, nem így van.
Igazság szerint ő csinált butaságot. Hagyta ezt az egészet elfajulni és az érzelmek mellé becsúszott a testiség is. Bele sem mert gondolni mi lesz, mikor már képtelen lesz ellökni Kamét. Vagy az ő keze fog észrevétlenül a kisebb ruhája alá férkőzni.

- Azt, hogy találkozzunk, nem úgy gondoltam, hogy nálatok — morogta köszönés helyett Ryo, mikor barátja ajtót nyitott neki.
Jin megforgatta a szemét.
- Én sem így terveztem — válaszolta a száját húzva, miközben félreállt az útból, hogy a másik be tudjon jutni a lakásba. Miközben Nishikido lerúgta a cipőjét és levette a kabátját, folytatta tovább. — Anya kért meg, hogy maradjak itthon és vigyázzak Mayura, mert ő el akar menni valahova. Úgyhogy gondoltam áthozom ide Kamét, hogy ő meg ne legyen egyedül otthon — rántotta meg a vállát, ahogy beértek a konyhába. — Különben is, tök jól megvannak a húgommal.
Ryo már éppen szólásra nyitotta a száját, mikor egy vakkantás hallatán a torkára forrtak a szavak. Kérdőn vonta fel a szemöldökét.
- Kame kutyája — mondta Jin, aztán legyintett. — Hosszú. Tényleg bocs a körülmények miatt... de itt mondjuk tudunk nyugodtan beszélni. Nem hallatszik be semmi a másik szobába, már ha nem énekelve tervezted előadni nekem, amit akarsz — tette hozzá vigyorogva.
- Dehogynem — érkezett a rezignált mosoly. — Mindig szerettem áriázva felvilágosítást adni arról, hogyan kell dugni.
- Hé!
Öntött maguknak egy-egy pohár üdítőt, mielőtt leültek az asztalhoz. Ryo a kezében lévő szatyrot azonnal a másik orra elé tolta.
- Ezekre szükséged lesz, ha... komolyan gondolod, amit mondtál.
Jin, mikor belenézett, egy kicsit azonnal elpirult zavarában, de aprót bólintott és tudatosította magában, hogy nem először látja ezeket a holmikat. Rendben, óvszert nem először látott. Az üvegcse volt az, amivel hirtelen nem tudott mit kezdeni, illetve egy könyvecske. Egyelőre viszont nem is akarta tanulmányozni őket. Nem szeretett volna teljesen felsülni barátja előtt.
- Igazából nem is tudom, hogyan kellene ezt elkezdenem — dőlt hátra elég gondterhelt arccal Ryo. — Tudod... Pivel ez nem volt olyan nehéz. Mármint ő is akarta és én is. Nem azt mondom, hogy mindent elterveztünk, mert elég... váratlan volt, mikor végre tényleg szexeltünk, de sokkal egyszerűbb helyzetben voltunk, mint ti, az biztos.
- Nem kell sajnálkoznod — mormogta Jin a pohár pereme felett.
- Nem is teszem — vágta rá társa, amire azért meglepetten felpillantott. — Neked sem kellene. Egy szemernyi sajnálatot sem szabad érezned, Jin — hajolt közelebb hozzá. — Különben meg fogod bánni. Komolyan mondom.
- Ezt honnan veszed? — kérdezte kicsit sértetten. Annak ellenére, hogy tényleg szüksége volt a segítségre, kicsit zavarta, hogy mindenki úgy tett körülötte, mintha annyival okosabb lenne.
Nishikido mosolyába a szomorúság halványan pislákoló morzsái vegyültek.
- Onnan, hogy én is bántam a dolgot Tomóval.
Erre hirtelen nem tudott mit mondani. Sosem beszélgettek erről korábban. Ő csak elfogadta, hogy két barátja szerelmes egymásba. Aztán azt is, hogy mindezt nemcsak szavakkal mutatják ki egymás felé. De egyszer sem érdeklődött az iránt, hogy ezt mégis... hogyan teszik. Mit éreznek. Milyen gondolatokkal teszik, amit tesznek.
Egy kicsit úgy érezte, nem viselkedett igaz barátjukként.
- Miért? — bökte ki nagy nehezen a kérdést.
- Nem is tudom — kortyolt bele az üdítőjébe Ryo. Az ujjaival játszott a pohár oldalán. — Úgy gondoltam, hogy Pi még nem áll erre készen. Úgy értem, hogy nem kellene azt hinnie magáról, hogy meleg, csak amiatt, mert... szeret velem lenni. Meg jól esnek neki az érintéseim. Kicsit úgy éreztem, hogy egy életre beskatulyázza magát velem. Aztán valahogy meggyőzött — mosolyodott el. Jin is követte a példáját, mert annyi szeretetet érzett a szavaiban, ahogy közös barátjukról beszélt, hogy nem tudta megállni. — Még ő nyugtatott engem — nevetett fel. — Esküszöm idegesebb voltam nála, pedig ő feküdt be alám.
- Na, ezt esetleg kifejthetnéd... - köszörülte meg a torkát Akanishi. Ryo ajkai vigyorra húzódtak és már mondta volna az élcelődő megjegyzését, mikor tompán egy csattanást hallottak, nem sokkal később pedig felbukkant a konyhában Kame.
Széles vigyorral az arcán érkezett, ám ahogy meglátta, hogy vendégük lett, megtorpant. Értetlenül pislogott, aztán finoman meghajolt.
Nishikido hasonlóan összezavarodva viszonozta a gesztust. Őszintén szólva nem kis mértékben meghökkent.
- Ryo, ő itt Kame — kelt fel a helyéről Jin, hogy a megszeppent kisebbet odaterelje barátja elé. — Kame, ő az egyik barátom, Ryo. Nyugi, nem harap, ilyen az alap arcberendezkedése.
Ezért a beszólásért kapott egy csúnya pillantást a másiktól, aztán udvariasan a fiatalabbra mosolygott.
- Sokat hallottam már rólad. Jó, hogy láthatlak élőben is.
- Igen — válaszolta Kazuya félénken.
- Mit szerettél volna? — rázta fel a gondolataiból Akanishi hangja, mire azonnal visszatért a jókedv az arcára.
- Mayu és Kazu-chan kirakták a rejtvény darabjait! Nehéz volt, mégis megcsináltuk! — csapta össze mindkét kezét. Jin mosolyogva borzolta meg a haját.
- Ügyesek vagytok. Ha Ryo elment, majd megnézem, oké?
- És csinálunk sütit is?
- Azt is csinálunk, persze — bólintott rá. — Megígértem, nem?
Ryo még azután is hosszan pislogott az ajtónyílásra, mikor a fiatal fiú már rég nem volt ott, mert visszaszaladt a szobába. Jinnek kellett megveregetnie a vállát, hogy kicsit magához térjen, de akkor sem úgy nézett ki, mint aki teljesen jelen van.
- Ijesztő.
Hosszú percek óta ez volt az első szó, amit kiejtett a száján — és annyira nem volt bizalomgerjesztő társa számára. Tipikusan az az eset volt, mintha a repülőpilótától hallanád, nem vagyok benne, hogy a motorok jól fogják bírni az utazást.
- Mi? — tette fel óvatosan a kérdést.
- Az, hogy teljesen normálisnak néz ki — pillantott újból hátra a válla felett. — Olyannak tűnik, mint te vagy én, de mikor kinyitja a száját...
Jin szomorúan elmosolyodott. Számára ez egy nagyon ismerős érzés volt. Ezzel kelt és feküdt már hetek óta. Igazából azóta, hogy megismerte Kazuyát.
- Pont úgy néz ki, mint Tomo, mikor lefeküdtünk — mondta halkan, amivel sikerült meghökkentenie Akanishit. — Semmivel sem néz ki fiatalabbnak vagy idősebbnek. Mégis...
Az a kibaszott mégis — sziszegte magában Jin. Ez volt az a pont, ami ő benne is elindította azt a rengeteg kételyt és félelmet, ami mardosta odabent, egyre kegyetlenebbül és kíméletlenebbül. Pontosan tudta, hogy mi az, amit a másik nem bírt megfogalmazni. Hogy Kamenashi teljesen átlagosnak néz ki, semmi kivetnivaló nem látszik rajtuk, mikor egymás mellett állnak, ám abban a pillanatban, hogy a kisebb mond valamit, hogy megszólal... az egész illúzió vérezve zuhan a padlóra. Onnantól kezdve már nem képes magával elhitetni, hogy teljesen átlagos a kapcsolatuk, mert egyszerűen... nem az.
Mert ott volt a kivetni való. Az, ami miatt minden normális emberben felvillant a piros felirat: NEM SZABAD.
Jinben ilyenkor megfogalmazódott a kérdés: de miért nem?
- Mindegy — törte meg elsőként az elmélyülő csendet Ryo. — Tehát komolyan gondoltad?
- Igen — válaszolta határozottan. Maga is meglepődött rajta, mennyire határozottan.
- Rendben. Oké — motyogta, mielőtt felpillantott volna a vele szemben ülőre. — De előre közlöm, én nem vagyok Pi. Jegyzetelj vagy bánom is én, de nem fogom kétszer elmondani.
Jin apró vigyorral bólintott.

Már véget értek az ünnepek, sőt beköszöntött a január, mikor Akanishi Jin rádöbbent, hogy mennyire fél valójában. Bő két hét telt el azóta, hogy lefolytatta azt a beszélgetést barátjával és már nemcsak lelkileg készült fel előre arra a napra, mikor... megtörténik. Az élet ironikus játéka, hogy azóta viszont nem történt meg és nem is nagyon volt olyan pillanatuk, mikor esély lett volna rá. Nem mintha nem ért volna Kaméhoz, mert a csókok természetesen rendszeressé váltak, a kisebb pedig egyre merészebb lett. Már nem húzódott el remegve, mikor Jin keze a hátára tévedt, és ő maga sem félt attól, hogy óvatosan megérintse az idősebb arcát, a mellkasát. Ennél többet viszont egyikük sem mert. Pontosabban Jin volt az, aki félelemből nem lépett, Kazuya egyszerű tudatlanságból nem.
Azonban Akanishi tudta; tudta, hogy a fiatalabbnak is meglenne rá az igénye. Egyszerűen érezte rajta, ahogy remegtek az ujjai, ahogy néha felsóhajtott... és emiatt volt annyira iszonyatosan nehéz az egész.
Fogalma sem volt róla, hogyan vezesse fel ezt a... dolgot. Hogy hogyan invitálja ágyba őt.
Aztán egyik nap arra lépett be Kame házába, hogy a kisebb a konyhában, a padlón ülve sírdogál.
- Kame? — súgta maga elé elhűlve, mielőtt becsapta volna maga mögött az ajtót, hogy aztán a nappalit átszelve odaérjen a másikhoz. Gondolkodás nélkül térdelt le mellé és húzta magához. — Kame, mi a baj? — kérdezte a fiútól, aki már gyakorlatilag belebújt kabátjába a mellkasánál.
Nem kapott rögtön választ, csak érezte, hogy a fiú megremeg, illetve hallotta, hogy még jobban zokog, nagy levegőket nyeldesett.
Elképzelni nem tudta, mitől borulhatott így ki. Hiszen jó formán sírni sem látta őt eddig.
Ahogy felemelte a fejét, hogy még egy kicsit közelebb húzhassa magához a fiút, megakadt a pillantása a padlót borító üvegszilánkokon. A fénylő kis darabkák egy nagyobbacska tócsában és a körül hevertek. Hajdanán egy pohár lehetett.
Még inkább aggódni kezdett.
- Kame, mi történt? — noszogatta ismét, ezúttal pedig valami válaszszerűséget is kapott, de semmit nem értett bele, mikor Kazuya a kabátjába hüppögött. — Így egy szót sem értek...
- Kazu nem érti... — motyogta alig hallhatóan, ám végre úgy, hogy Jin ki tudja venni a szavait. — Kazu-chan nem érti, miért csak te szereted őt...
Megdermedt ültében.
- H-hogyan?
- Mindenki utálja Kazu-chant — suttogta elcsukló hangon. — Kazu ennyire rossz ember? Ennyire borzasztó? Még csak barátai sincsenek... Senki sem szereti.
- Kame... - Majd’ beleszakadt a szíve a szavakba és abba a szenvedő hangba. Sosem szerette volna ezt hallani a másiktól, még akkor sem, ha korábban értetlenkedve állt a dolog előtt: miért nem panaszkodott emiatt sosem? — Ne beszélj butaságokat — mondta halkan. — Dehogynem szeret téged más is.
- Igen? — szaladt fel a hangja, amit követően két újabb könnycsepp gördült le az arcán. Az egész arca piros volt már, a szemeiről nem is beszélve. — Mégis kicsoda? Kazu-chant mindenki utálja! Bárhova megy, mindenki csak... utálja.
- Ez nem igaz — rázta meg a fejét Jin, és a kézfejével végigsimított a nedves bőrön. — Mayu egyszerűen imád téged. Anya is szeret, és még Ryo is szimpatikusnak talált... Miyazaki is nagyon szeret téged. Mogu meg aztán pláne.
Erre Kame nem felelt rögtön. Összeszorította az ajkait és láthatóan azért küzdött, hogy ne sírjon tovább, hogy kicsit megnyugodjon. Minden porcikája reszketett az idősebb ölelésében.
Jin kicsit megemelte a fejét és apró puszit nyomott a homlokára, aztán hátrasimította a kócos tincseket és összeérintette a homlokukat. Gyakorlatilag rálehelte Kame orrára a következő szavait.
- Vannak, akik szeretnek. Én például... nagyon szeretlek.
A remegő ujjak ökölbe szorultak a kabátján, miközben nagyon puha és egyben kissé vizes, könnyes ajkak értek az övéhez. Ellenkezés vagy tiltakozás nélkül merült bele a csókba, sőt még mélyített is rajta, hogy ezzel is feledtesse a másikkal a zaklatottságát és a váratlanul kitört keserűségét. Mindkét karjával magához ölelte a törékeny a testet, az orrát másodpercek alatt betöltötték a jellegzetes illatok, amik általában körülvették Kamét.
Igazából végig sem gondolta, mit csinál. Nem azért tette, mert ezt akarta vagy így tervezte, csupán csak... tette, amit az ösztönei súgtak. Mikor felkelt a padlóról, karjában Kazuyával, és akkor is, amikor bevitte őt a saját szobájába.
Óvatosan az ágyra eresztette a fiút, aztán gyorsan kibújt a kabátjából és rögtön utána mászott. Nem akarta hosszabb időre kiengedni a kezei közül őt. Szerette volna megvigasztalni. Begyógyítani azokat a sebeket a lelkén, amiket valami, esetleg valaki most mélyen belevésett.
Nem kérdezett többet.
Apró puszikkal hintette be Kame arcát, a száját, és mikor a kisebb lehunyt szemmel felsóhajtott, akkor az arcélén túli területekre tévedtek az ajkai. Előbb a nyakára, majd a megnyúlt pulóver gallérjából kilógó bőrrészekre, amik főleg a kulcscsontja felett húzódtak.
Mikor újra feljebb vándorolt egy csókért, Kame már nem sírt.
- Jobban vagy? — kérdezte Jin, miközben végigsimított a kisebb arcán. Válaszként kapott egy kisebb bólintást. — El tudod mondani, mi történt?
Ezúttal is kapott egy bólintást, bár az tény, hogy a fiatalabb félrefordította a fejét — nem bírt a szemébe nézni.
- Kazu csak... csak találkozott valakivel az iskolából — mondta halkan, miközben az idősebb lassan az ölébe húzta őt. — Kazu csupán látásból ismeri, a nevét sem tudja, de a fiú azt mondta neki, hogy békén kellene hagynia téged és nem szabadna... elszakítania téged a...
Jin a nyakába temette az arcát és lassan lélegzett, elég lassan és mélyeket ahhoz, hogy a karjai közt lévő fiú hosszú másodperceken át reszkessen, ezzel együtt viszont azt is elérte, hogy megnyugodjon. Igazság szerint ezt Akanishi akkor szokta csinálni, mikor alszanak. Kazuya már többször mondta, hogy szereti érezni, mikor ott van mellette, így aztán mindig átölelte őt hátulról, elalvás után pedig akaratlanul is a tarkójára szuszogott. Az egyenletes ki-be légzés valamiért nyugtató hatással volt a kisebbre.
- Mitől?
- A saját életedtől...
Jin halvány mosollyal emelte meg a fejét, hogy végre valahára elkapja Kame pillantását.
- Attól elég nehéz lenne — közölte derűsen. — Tekintve, hogy te is a része vagy.
Nem bírta megállni a nevetést, ahogy Kamenashi arcára kiült a zavartság, az a fajta, amitől az ember nemhogy beszélni, gondolkodni sem tud rendesen — de ha már így alakult, az idősebb úgy döntött, kihasználja.
Az ágyra döntötte a másikat, majd a combjaira ráülve kibújt a pulóveréből is. Az alatta fekvő elkerekedett szemmel figyelte, akaratlanul a takaróra is rámarkolt maga mellett. Éppen készült végig nyalni kiszáradt ajkain, mikor Akanishi befedte azokat a sajátjaival. Ő persze mindent meg akart tenni, hogy Jin ne hagyja abba, hogy ne történjen ugyanaz, mint legutóbb... emiatt próbálta utánozni azt, amit a másik csinált.
Jin ujjai először lustán játszottak a barna hajtincsekkel, aztán újbóli kalandozásra indultak lefelé a vékony testen. Anélkül, hogy megijesztette volna a másikat, gyűrte fel a zöld pulcsit, amit viselt, majd annak árán, hogy elszakadtak kicsit egymástól, lehúzta róla.
Jin gondolatai... messze jártak. Félig lehunyt pillákkal nézett végig Kamén és semmi olyasmi nem kavargott az agyában, ami az elmúlt napokban állandóan.
„Aranyos” — ezt gondolta. Se többet, se kevesebbet. Annyira aranyosnak találta így a másikat.
És éppen emiatt azt sem vette észre, mikor már a pólójától is megszabadította Kazuyát, aki elsőre összerándult a váratlan hidegtől. Nem volt olyan hideg a házban, ment a fűtés, de így, hogy már semmi sem takarta a felsőtestét, a libabőr végigszaladt minden porcikáján.
Jin a térdeivel és mindkét alkarjával ezúttal a vékony test két oldalán támaszkodott meg, így valamelyest a saját hőjével is tudott segíteni ezen, miközben persze hagyta az ajkait is el-elvándorolni.
Hallotta a saját vérének dobolását a fülében. Hallotta Kame halk sóhajait és suttogását, amint az ő nevét suttogja. Csak a kishang nem jutott el a tudatáig, ami eddig minden alkalommal időben leállította. Ezúttal nem volt elég ereje hozzá.
Kame mindkét kezével a hátába kapaszkodott, mikor a tenyere végig siklott a hasán, majd megállapodott a csípőjén, hogy nem sokkal később az ujjai már azon dolgozzanak, hogy kibogozzák az amúgy egyszerű masnit, ami fent tartotta a fiú nadrágját.
Ez volt az a pont, ahol felgyorsult a fiatalabb légzése. Összeszorította a szemét és belesóhajtott Jin fülébe, amitől a feszültség végigszánkázott Akanishi gerince mentén. Neki is levegőért kellett kapnia. Mindene égett már... a vágytól és az adrenalintól is. Hiszen jó formán tilosban járt, és iszonyatosan jó volt. Az egész olyan volt, mint egy... egy veszélyes játék, amiben tudta, hogy bajuk ténylegesen nem eshet, de valahogy mégis ott lebegett a feje felett, hogy van mit veszítenie.
El akarta veszíteni. Kicsit el akart veszni és nem törődni semmivel.
Ő maga azután vette le a pólóját, hogy Kame már egy szál alsónadrágban félig ült, félig feküdt előtte az ágyon.
A pillanatnyi félelem felvillant Kazuya szemében, ami nem kerülte el a figyelmét. Mert lehet, hogy semmivel sem foglalkozott, de hirtelen minden a fejébe tódult, amit Ryo mondott neki. Ezek között pedig többször is szerepelt azt, hogy figyeljen oda a legapróbb rezdülésekre is.
- Félsz? — suttogta, a szavai éppen csak kicsengtek a némaságból. — Félsz attól, hogy bántalak? — simított végig az arcán.
- N-nem — válaszolta halkan, ám őszintén. — Csak... Kazu sosem látott még póló nélkül — egészítette ki magát, aminek köszönhetően megint elöntötte őt a zavar.
- Ez az érzés kölcsönös — simultak az ajkai egy mosoly kíséretében a kisebb puha arcára. — De tetszik a látvány.
- Jin...
Egyetlen pillanatra sem zökkent ki, leszámítva azt a pillanatot, amikor Kame keze valamiképp majdhogynem az öléhez keveredett. Akkor nyelnie kellett egyet, de nem veszítette el a fejét. Felült, kicsatolta az övet és lehúzta magáról a farmert, aztán félredobta.
Láthatóan egyszerre feszélyezte és nyugtatta meg Kazuyát a helyzet, hogy ugyanannyi ruha takarja mindkettőjüket. Jin inkább az előbbi felé húzott mostanra, mert kezdte tudatosítani, hogy innen már tényleg nincs visszaút. Már nem lett volna képes nemet mondani a másiknak.
Hozzásimult Kame reszkető alakjához és újra megcsókolta. Arra ösztökélte a másikat, hogy viszonozza a csókot, hogy simuljon bele az érintésébe és ő se foglalkozzon semmivel.
Elképzelése sem volt arról, a fiatalabb sejti-e, mi következik. Hogy csak az ösztönei hajtják-e a karjába vagy tudja is... Talán el kellett volna mondania neki. Tisztáznia előre, az lett volna a tisztességes megoldás. De tartott tőle, hogyha elmondaná, akkor Kame végül azt mondaná neki, hogy nem. Már pedig azután kegyetlenség lett volna megtennie. Az már... erőszaknak minősült volna, hiszen az akarata ellenére szexre kényszeríteni... az egészséges ember esetében is undorító dolog.
Éppen ezért nem mondott semmit. Reménykedett abban, hogy majd az érzelmek győznek a kisebb felett is.
Kame nyögésére tért vissza kusza gondolatai közül, amit az váltott ki, hogy összedörzsölődött az altestük.
- Jin... ez forró — lehelte a fiatalabb.
- Lehet ez még forróbb is — jött a válasz anélkül, hogy mérlegelte volna a szavait. Elmosolyodott, nyugtatóan és egyben bíztatóan, ez pedig mosolyt csalt a másik ajkaira is.
Érzett valami furcsa, tompa fájdalmat a gyomrában, de félresöpörte, mint minden mást.
Feltérdelt, majd beakasztotta az ujjait két oldalt Kame alsónadrágjába. Óvatosan húzta le róla és dobta le a padlóra. Érezte, hogyan forrósodik fel másodpercről másodpercre az arca. Kazuya is zavartan pillantott másfele és a lábait is szorosan összezárta.
Nem hibáztatta érte.
Előbb ráhajolt a másikra és röviden megcsókolta, aztán lehajolt az ágy mellé és benyúlt alá. Azt a zacskót húzta elő alóla, amit még Ryo adott neki. Mivel sejtette, hogy nem az ő otthonában fog megtörténni, ha megtörténik, a testvére és a húga jelenlétében, ezért rögtön idehozta. Hogy kéznél legyen.
- Kame — szólította meg a másikat, miután az ujjai rákulcsolódtak a tubusra. — Ha valami nem jó... mondd el, rendben? Ha valami nem tetszik vagy nem kellemes, szólsz nekem?
Nem kapott rögtön választ, de utána a fiatalabb határozottan bólintott. Bízom benned — üzente a barna szempár.
Jin is biccentett magának, végignyalt a száján, aztán gyengéden szétfeszítette Kame lábait, hogy közéjük tudjon fészkelődni. Borzasztóan ideges volt. Életében nem ért még hozzá... azon a helyen senkihez önmagán kívül. Kis híján hátraugrott, mikor Kazuya férfiasságát megérintve a kisebb hangosan levegőért kapott és megfeszítette a testét, aztán erőt vett magán. Rajta múlik minden. Ha Ryo meg tudta csinálni, akkor neki is sikerülni fog.
- Szólj, ha fáj...
Nem volt hülye. Először csak egy ujjal fogott neki az előkészítésnek. Így is, nem csupán Kaménak kellett szoknia az érzést, neki is.
Annyira dobogott a szíve...
Az apró nyögések és elhaló sóhajok sem segítettek sokat. Hol azt nézte, mit csinál, hol a másik arcát fürkészte a fájdalom jelét kutatva... és nem tudta eldönteni, hogy most mit lát. Az összeszorított szemek, a megfeszülő nyak és a néha megszökő nyöszörgések alapján nem tudta biztosra mondani, hogy a fiatalabb nem szenved éppen.
- Kame, milyen? — kérdezte remegő hangon, de folytatta.
Második ujj.
- Kame... Kame, mondd, fáj?
Végre kapott egy heves fejrázást, ám szóbeli feleletre nem számíthatott. Mindenesetre már ez is megnyugtatta valamicskét. Bátrabban folytatta. Már mert arra is gondolni, milyen lesz majd, mikor ő lesz a fiúban. Csak arra tudott gondolni, hogy csodálatos.
Furcsa, de csodálatos.
Egy meseszép emlék.
Még egy ujj, aztán már nem bírta tovább. Ryo annyit mondott neki, hogy győződjön meg róla, nem görcsöl és feszül nagyon, és akkor nem lehet nagy baj. Úgy vélte, mindent megtett annak érdekében, hogy ne legyen baj. Nem feledkezett meg az óvszerről sem. Nem akarta bántani őt, csak... szeretni akarta.
Kame arca már nedves volt az izzadságtól, illetve piros a rengeteg piheségtől. Olyan gyámoltalan látványt nyújtott, hogy még egy utolsó csókot nem tudott megállni az idősebb, mielőtt picit megemelte volna a vékony lábakat, hogy elég helyet biztosítson magának.
Egy örökkévalóságnak tűnt, ahogy Kaméba hatolt.
- Jin — nyögte hangosan. A kezével utána kapott, sikerült átölelnie Jin nyakát, aki óvón húzta magához.
- Jó lesz — súgta. — Jó érzés lesz, ígérem...
Legalábbis remélem — futott át az agyán a kósza, kétkedő gondolatfoszlány.
Borzasztóan félt először megmozdulni. Az összes levegő beleszorult a tüdejébe, ahogy a férfiassága köré szoruló forróság dörzsölni kezdte őt. Lehunyt szemmel, apró morranással lökte magát vissza, az ő hangjára pedig szinte rákontrázott Kazuya nyögése.
Tudta, hogy ügyetlenkedik. A kezével nem mindig tudott rendesen támaszkodni a matracon, olykor kicsúszott Kaméból... de sikerült.
Szeretkeztek.
Jin összeszorította a szemét, mikor érezte, hogy a gyomrában fészkelő sajgás feljebb kúszott, egészen a torkáig.
- Kame — súgta remegő hangon. — Jó érzés? — Már kezdte hülyén érezni magán a kérdés miatt, főleg mivel a mozgást sem hagyta abba, de... tudnia kellett. — Kame, mondj már valamit! — nyögte elkeseredetten, ahogy összeérintette a homlokukat.
Az arcán, a száján érezte a kapkodó, meleg lélegzetvételeket, a reszkető ujjak karmolását pedig a hátán. Aztán Kazuya kinyitotta a szemeit és egyenes az ő tekintetébe fúrta őket.
Az volt a következő biztos dolog, amit érzett, hogy mindkettőjük teste megremeg, a szobát pedig betölti Kame halk kiáltása, illetve a saját, rekedt nyögésének hangja.
Alig bírta tartani magát, mielőtt ledőlt volna a kisebb mellé az ágyra. Mindketten ziháltak, mindketten kimerültek... ráadásul mindkettőjük hasán volt valamennyi ondó. Jin gondolkodás nélkül karolta át a másik vállait és húzta oda magához, nyomta a fejét a csapzott tincsek közé.
- Kazu... - szólalt meg Kame az a jellegzetes, mosolygós hangjával, amit ezúttal rendesen átitatott a kimerültség is. — Kazunak jó volt...
Jin lehunyta a szemét. Már összepréselte a torkát.
- Ennek örülök. Nekem is...
Várt néhány percet, mielőtt felült az ágyban, aztán kimászott belőle. Betakarta Kamét, aki úgy tűnt, el is aludt, majd kibotladozott a szobából. Majdnem átesett a folyosón heverésző kutyán, de csak sikerült eljutnia a fürdőszobáig. Csendben csukta be maga mögött az ajtót — és szinte azonnal a tövébe is rogyott.
Átölelte a térdeit és jó formán mozdulni sem bírt. Nem kapott levegőt, miközben érezte, hogy a még mindig forró bőrére nedves cseppek hullanak.
Olyan mértékben fojtogatta őt a fájdalom, hogy nem tudott mást tenni, mint csendesen zokogni az aprócska helyiségben.
„Egy szemernyi sajnálatot sem szabad érezned, Jin... Különben meg fogod bánni.”