Junno x Maru novella, Akame utalásokkal, Junno PoVval.
Valamikor ezer éve megkértem Szabcit [Lianát], hogy adjon
nekem szavakat; öt tárgyat, két helyet, két cselekvést, egy
plusz szót, és egy párosítást.
Az alábbiakat kaptam: Tárgyak: tükör, fésű, banán,
gyertya, cigaretta / Helyszínek: fagyizó, fürdőszoba /
Cselekvések: mosogatás, szobafestés / Plusz: amulett /
Párosítás: Junno x Maru
Cserébe (meg amúgy is), ajánlom neki, és köszönöm. Jó
szórakozást!
Sötétség
- Fiúk! A főnök üzeni, hogy mára végeztetek - közli az
egyik junior, mintegy félbeszakítva a táncpróbánkat.
- Köszönjük, Karashi - mosolyog rá Kame, a fiú pedig
meghajol, és távozik.
- Szép munka volt, fiúk! - ismét Kame beszél, ám rövid időn
belül mindannyiunk szájából elhangzik ez a mondat.
Az öltöző felé indulunk, majd gyors egymásutánjában
lezuhanyozunk, és mindenki hazaindul.
- Mehetünk? - fordulok az utolsóként végző Nakamaru felé.
- Persze, egy pillanat. - Belegyűri a törölközőjét a
táskájába, majd - szó szerint - beleugrál a farmerébe. -
Indulás! - mondja, vállunkra kapjuk a táskánkat, és
elhagyjuk az épületet. A parkoló felé haladunk, azon belül
is az én autómat vesszük célba.
- Vezethetek? - néz rám Maru, olyan arckifejezéssel, ahogyan
az ötévesek, mikor arról kérdezik a szüleiket, lemehetnek-e
a játszótérre.
- Szerezhetnél már magadnak egy saját kocsit, amiről lenyúzod
a festéket, ahelyett, hogy az enyémet rongálod - dorgálom
nevetve, de azért a kezébe csúsztatom a kocsikulcsomat.
Mosolyogva szalad az autóhoz, majd bedobja a táskáját a
hátsó ülésre, és beül előre. Mire odaérek, már
beindítja a motort, én pedig behuppanok mellé, és a lábamhoz
rakom a táskámat.
Maru kivételesen mindenfajta ütközés és az autónak okozott
sérülés nélkül vezet, és meglepve tapasztalom, hogy az
autós rádiót is megtanulta használni.
XxX
- Azt hittem, nem erre laksz - mondom, mikor befordul abba az
utcába, amiben én lakom.
- A franc! Nem figyeltem, és valahogy reflexből erre jöttem -
húzza el a száját.
- Hát, ha már itt vagy, akár be is jöhetsz. Feltéve, ha
bírod a festékszagot; anyáék megunták a falak színét, és
most szobafestést tartanak.
- Túlélem - feleli mosolyogva, majd lefékez a lakásunk előtt.
- Még mindig irigyellek, amiért egy fagyizó mellett
laksz - mondja őszinte csodálattal, mintha minimum az én
érdemem lenne, hogy fagyizót építettek ide.
- Persze, de tedd hozzá, hogy ezzel egy időben a szüleimmel
élek együtt - motyogom.
- Tessék? - fordul felém, elszakítva pillantását a
fagyizótól.
- Semmi, semmi. Jössz? - indulok el a ház felé, ő pedig lezárja
az autót, és követ.
Bent a következő, igen mókás kép tárul a szemünk elé;
anya egy banánnal a kezében áll a félig már sárgára
festett fal előtt, és apuval vitáznak valamin, miközben ez
utóbbi személy serényen színezi a falat.
- Jó napot kívánok! - köszön Maru, amint belép a lakásba,
és miközben letesszük a táskánkat, nekem az jár a fejemben,
miért nem tudok akkor vendéget hozni, mikor a szüleim
nincsenek itthon.
- Áh, de jó, hogy jöttetek - szólal meg anya, én pedig
tudom, hogy nem fogjuk tudni kivonni magunkat a vitában való
bíráskodás alól.
- Junno, légy szíves, mondd meg édesapádnak, hogy ez a fal
bizony banánsárga! - hadonászik a kezében tartott banánnal
az egyetlen női jelenlévő.
- Persze, pontosan - bólogatok, holott még csak meg sem
próbáltam összehasonlítani a két árnyalatot.
- Szerinted? - fordul apa Maru felé, tőle várva támogatást.
Szegény srác egy darabig csak döbbenten pislog, aztán
megtalálja a tökéletes módot a válaszadás elkerülésére:
- Én inkább segítek - mondja, ledobja a pulóverét az ajtó
mellé, majd annak tetejére a kocsikulcsomat, és magához véve
egy ecsetet, nekiesik egy még fehér felületnek. - Gyere már,
együtt gyorsabban végzünk! - szól rám, én pedig vállat
vonva csatlakozom.
Szegény először van itt úgy, hogy a banda többi tagja nincs,
és akkor is a nappalit festjük; valószínűleg nem ilyen
programra vágyott ma délutánra...
XxX
- Köszönjük szépen a segítséget - szólal meg anya este
fél nyolckor; úgy tűnik, hiába dolgoztunk négyen, még így
is elég sokáig tartott kifesteni az egész lakást.
- Összeütök valamit, ugye éhesek vagytok? - érdeklődik még,
aztán belép a frissen festett konyhába, és anélkül próbál
vacsorát készíteni, hogy akár csak véletlenül is
hozzáérne a falhoz.
- Tudom, valószínűleg nem ezt tervezted mára, de köszi, hogy
segítettél - fordulok most én Maru felé.
- Szerintem jó buli volt - válaszolja levakarhatatlan
mosollyal. Ahogy rápillantok az - immáron igen festékes -
öltözetünkre, valahogy nem tudok vele egyetérteni.
- Ha gondolod, vacsoráig bemehetünk a szobámba, ahelyett, hogy
a nappaliban álldogálnánk - ajánlom fel, ő pedig bólint,
majd mindketten a szobámba indulunk. Marunak kisebbfajta
káosszal kell szembenéznie, tekintve, hogy az összes bútor a
szoba közepére van tolva, hogy ne érjenek a falhoz, de ez őt
látszólag nem zavarja, nyugodtan nézelődik, kutat a cuccaim között.
- Dohányzol? - kérdezi vádlón, felemelve az íróasztalomról
egy dobozt.
- Dehogy! Nézd meg jobban! - lépek melléje. Felnyitja a
papírdobozt, és érdeklődve forgatja a kezében az egyik
szálat.
- Ez... rágó? - Hogy megbizonyosodjon a dologról, még meg is
szagolja. - Rágó! - jelenti ki győzedelmesen.
- Komolyan azt hitted, cigaretta van benne? - kérdezem,
mire csak bólint egyet. - Az egyik barátomtól kaptam,
állítólag Európában az ilyesmit felettébb mókásnak
tartják.
- Junno! - hallatszik egy női hang a konyha felől.
- Igen?
- Segítenél?
- Egy pillanat! - kiabálok még vissza. - Azonnal jövök, ne
tegyél tönkre semmit! - mondom, és magára hagyom Marut a
szobámban.
XxX
Anyával nagyjából negyed óra alatt sikerül elkészítenünk
a vacsorát, és míg ő a hálóba tart, hogy az étkezőbe hívja
apát, én a szobámba indulok Maruért.
- Nakamaru, kész a va... oh! - Ahogy benyitok a szobába, az
elém táruló látványtól félbemarad az elkezdett mondatom.
Maru az ágyamon alszik, eltekintve a ténytől, hogy rengeteg
kacat - köztük ruhák, néhány toll, vagy éppen plüssfigura
- hever körülötte. Összeszedem a tollakat, és a ruháimat,
majd előbbieket az íróasztalomra, utóbbiakat a szekrénybe
teszem. A plüssfigurákat az ágyon hagyom, elvégre azoknak ott
a helyük, majd szólongatni kezem Marut, míg fel nem ébred.
- Hm? - néz rám némileg álmos, de kíváncsi tekintettel,
miközben ülő helyzetbe tornázza magát.
- Jössz vacsorázni? - kérdezem.
- Köszönöm, nem.
- Biztos?
Válaszképp csak bólint egyet.
- Bocs, hogy miattam fáradtatok. - Tekintve, hogy a
tiltakozásomat úgysem fogadná el, erre nem igazán tudok mit
válaszolni. A beállt csendet Maru arra használja, hogy
közelebbről is megnézze az egyik, fókát mintázó
plüssfigurámat.
- Vállalom a mosogatást! - szólal meg hirtelen, én
pedig képtelen vagyok nem nevetni.
- Ne viccelj! Aludj tovább nyugodtan!
- Haza kellene mennem, hogy Te is nyugodtan alhass - mondja, de
abból, hogy visszadől az ágyra, arra következtetek, hogy
szíve szerint itt maradna.
- Van tartalékágy a nappaliban.
- Ruhát kellene hoznom holnapra.
- Nem hiszem, hogy nagyon különbözne a méretünk, majd adok
kölcsön.
- És a holnapi próba? - Kezdem úgy érezni, hogy nem velem,
inkább önmagával próbálja elhitetni, hogy haza kell mennie.
- Egy helyre megyünk, egy időben, nem? - kérdezem, mire
bólint, én pedig az ajtóhoz lépek. - Na, jó éjszakát! -
intek neki egyet, és elhagyom a szobát.
XxX
Nagyjából hajnal kettőkor ébredek, bizonyos ismeretlen eredetű
csörömpölésre. A hangok a fürdőszobából
hallatszanak, így gyorsan megdörzsölöm a szemem, és az
említett helyiségbe indulok. Reflexszerűen a villanykapcsoló
felé nyúlok, ám az jelenleg fel van kapcsolva. Akkor miért
nincs fikarcnyi fény sem?
- Minden oké? - kérdezem, elvégre ha innen jött a
csörömpölés, valakinek lennie kell itt.
- Junno? - hallom meg Maru hangját, és bár ő ezt nem látja,
bólintok egyet. - Minden rendben, csak kiégett a lámpa, én
meg elestem, és lehorzsoltam a térdem. Bocs, hogy
felébresztettelek!
- Ugyan már! Kerítek valami fényeset; elemlámpát, vagy
ilyesmit. Ne mozdulj, mert még összetöröd magad! - Azzal a
falat tapogatva indulok el a szobám felé.
Elemlámpát nem, ellenben gyufát, és néhány gyertyát
találok, és azokkal világítva térek vissza Maruhoz.
- Gyertya? Nem elemlámpáról volt szó? - nevet fel Nakamaru.
- Csak ezt találtam. Láthattad, mekkora rendetlenség van a
szobámban, ráadásul fény sincs. Igaz is, mi a fenét
csináltál Te, mikor kiment az áram?
- Kint voltam a mosdóban, és kezet akartam mosni, erre
elkezdett villogni a lámpa, és ki is aludt.
- Te pedig halálra rémültél, hogy elvisznek az ufók, holott
csak áramszünet van, és levertél mindent. - Úgy tűnik,
hajnalban még az ilyen ostoba poénokon is tudunk nevetni.
- Csak a fésűket vertem le, de már össze is szedtem
mindet. - Hogy bizonyítsa, rámutat a polcra, ahol a fésűk
sorakoznak szabályos rendben.
- Hát jó, ha nem haltál meg, és rendetlenség sincs, akár
mehetünk is vissza aludni - vetem fel, de közben azért még
belenézek a tükörbe, hogy mennyire tűnök álmosnak.
Saját megítélésem szerint túlságosan is.
- Várj egy kicsit! - szól rám, én pedig elszakítom a
tekintetem a tükörképemtől, és feléje pillantok. Épp a
rajta lévő farmer zsebében kotorászik, látszólag lázasan
keres valamit.
- Mi az? - kérdezem, mikor végül abbahagyja a keresgélést,
és ökölbe szorítva kihúzza a kezét a zsebéből.
- Fordulj vissza! - A felszólításra ismét a tükör felé
fordulok, ő pedig átnyúl előttem, és a nyakamba akaszt egy
ezüstláncot.
- Hát ez? - fogom meg a nyaklánc végén függő, szív alakú
medált.
- Szerencse-amulett. Már próba után oda akartam adni,
csak kiment a fejemből. Nekem is van - emel ki a pólója alól
egy ugyanolyan medált, mint ami az én nyakamba került az
imént.
Egy darabig még szorongatom a kis ezüst szívet, és legnagyobb
meglepetésemre gravírozást tapintok ki a hátoldalán. A
gyertya felé tartva - nagy nehezen - sikerül kivennem a
feliratot.
- Naka? Miért éppen ez?
- Mert senki más nem hív így, csak Te, ha cukkolni akarsz.
- A tiéden mi van? - kérdezem, mire felém mutatja a medál
hátulját, ’Jun’.
- Eredetileg Jun-Junt akartam, de féltem, hogy berágnál.
- Vagy én, vagy Kame. Tudod, hogy utálja, ha rajta kívül
bárki is Jin-Jinnek hívja Jint, nem tudom, mit szólna, ha Te
annak mintájára becéznél engem. Különben is olyan óvodás
név. Mintha öt éves lennék.
- Már nem azért - lép közelebb egy lépést, hogy a fülembe
suttoghasson -, de agyilag még mindig az öt évesek szintjén
vagy. - Kihallom a hangjából, hogy vigyorog, de még mielőtt
tiltakozni kezdhetnék, elfújja a gyertyákat, és olyan módon
használja ki a hirtelen sötétséget, ami ellen már eszemben
sincs tiltakozni.
Vége
» Vélemény
|