|
Óriási késztetést kaptam tegnap hajnalban, miután
lefeküdtem, hogy írjak. Az a tipikus ihlet csapás volt, amit
nem lehetett visszafogni. A szereplő is jött az ihlettel és az
ötlettel, igaz, próbáltam nem őt írni, mert nem akartam.
Tisztában vagyok vele, hogy ez a kép hamis. Pi-chan OOC,
nagyon, főleg most, hogy az előbb láttam a mai Music
Stationös fellépést. Levette a napszemcsit és ragyogott.
Mégis, úgy érzem, ez az írás túl jó lett ahhoz, hogy ne
töltsem fel. Az első olyan írás, amivel minden szóban
elégedett vagyok. ^^" Tehát Pi-chan szemszög, kép egy
emberről, aki lehetett volna belőle, ha nem olyan erős, mint
ahogy mostanában megmutatja, hogy az.
Mostanában kétségeim vannak dolgok felől. Mostanában
nehezen tudom csak elképzelni magamról, hogy élő lény
vagyok.
Sokan nézik magukat mások szemén át a világban, sokan élnek
úgy, hogy nincsen saját véleményük magukról, és csak az
alapján ítélnek, amit mások mondanak. Bennem ez az érzés
egyre fokozódott, hiszen nekem minden lépésemet ezrek figyelik
árgus szemekkel. Úgy élem az életem, hogy arról valaki
mindig véleményt alkot, valaki mindig állít egy tükröt
elém, amiben az összes hibám látszik.
Mégis csak az utóbbi hónapokban kezdett eluralkodni rajtam az
érzés, hogy az életem már egyáltalán nincs a kezemben.
Eddig legalább fakó képekben megvoltak az illúzióim, hogy a
magam ura vagyok, de már képtelen vagyok tovább ezzel áltatni
magam. Folyamatosan koptattam el önmagam ebben a világban, és
végül egy olyan ember szárította ki belőlem az utolsó
cseppnyi életet is, akiről sosem hittem volna.
Jin mindig az életem része volt. Annak az életnek legalábbis,
amit most élek; ami már lassan hosszabb ideje folyik, mint az
előtte lévő. Ott volt, mikor először gúnyoltak ki a lányos
arcom miatt; ott volt, mikor leszóltak, mert se énekelni, se
táncolni nem tudtam úgy, mint a többiek; ott volt, mikor az
első igazi fellépésen már mindenki engem ünnepelt; mellettem
volt, mikor rájöttem, abban vagyok a legjobb, ha más emberek
életét "élem"; és itt van most is, mikor már én
nem vagyok.
Kezdetben mindig én lógtam nála; ettem az anyukája főztjét,
játszottam az öccsével, és aludtam az ágyában; mindent
megengedett nekem, mert én voltam a kisebb, én voltam a barát,
akinek segíteni lehet. De ahogy én egyre mentem előre, és
lettek egyre vastagabbak a falak, amiknek az üvegfalain kifelé
egy erős ember képe tükröződik, ő közben úgy lett egyre
gyengébb, úgy kezdett ő lenni a segítségre szoruló.
Szívesen tettem, szívesen láttam, amikor csak jönni akart,
vagy jönnie kellett. Ez volt a legkevesebb.
Először csak saját papucsa lett a házamban, majd fogkeféje,
törülközője és ágyneműje. Amikor már egy héten több
napot töltött a vendégszobámban, mint a saját házában,
elgondolkodhattunk volna, hogy miért is bérli azt a hodályt a
belvárosban, de nem tettük. Mi ketten valamiért sosem
gondolkozunk.
Ha gondolkoznánk, nem tartanánk itt. Ha gondolkoztam volna,
talán sokkal hamarabb eljutok odáig, hogy felismerjem,
kihasznál; egy olyan tárgy lettem az életében, akit bármikor
elővehet, ha valami fáj, ha valamiért egyedül érzi magát.
Ha nem fájna ennyire erre gondolni, talán már hamarabb is
felfogtam volna.
Nem tudom felidézni, mikor aludt először az én ágyamban a
vendégszobai helyett, de az biztos, hogy akkor is valami vihar
volt körülötte. Sokáig beszélgettünk, nem éreztem
problémának, hogy hajnalban már nem ment át a másik ágyra.
Hányszor aludtunk együtt fiatalon? Megszámlálni sem lehet.
Abban is biztos vagyok, hogy eleinte még, ahogy szaporodni
kezdtek ezek az alkalmak, mindig az ágy másik végén feküdt.
Jin szeret terpeszkedni; ha valaki teret hagy neki, egy idő után
elfoglalja. Így éli az életét, és így is alszik. Nem csoda
hát, hogy az ágy jobb oldaláról először a közepén ébredt
reggelente, majd már közvetlen mellettem.
Ijedten nyitottam ki a szemem azon a reggelen, mikor először
keltem arra, hogy a nyakamba szuszog, a kezét pedig átvetette a
derekamon. Kínos volt, az egyik legkínosabb dolog az
életemben, és ez az érzés még most sem csillapodott, mikor
már hónapok óta kelünk és fekszünk így. Túl intim ez
ahhoz, hogy barátok között hosszútávon elviselhető legyen
egyéb dolgok nélkül, köztünk mégsem történt semmi. Amikor
először ötlött fel bennem, hogy miért nem - vajon, ha
ennyire vágyik a szeretetre, miért nem történik más is -,
akkor már tudatosodnia kellett volna, hogy tárgyként kezel, de
elég volt annyi, hogy baráttal semmiképpen sem kezd.
Olyan vagyok neki, mint egy extra funkciós játék; mint egy
plüssmackó. Azt hiszem, pont úgy bánik velem, mint az emberek
a plüssökkel. Ha magányosnak érzik magukat plüssöket
ölelgetve alszanak; ha nincs kihez beszélni, beszélnek a
mackóhoz; ha éppen olyanjuk van megsimogatják a hasukat. A
plüssök tökéletesek az olyan embereknek, akiknek élő
állathoz nem lenne türelmük. A plüssállatokat nem kell
etetni, nem kell levinni sétálni, nem kell felelősséget
vállalni értük, és ami legfontosabb, egy plüsst akkor dobsz
el, amikor akarsz.
Ez mind igaz rám is; önállellátó vagyok, és nem tartozik
felém semmivel. Az eldobás kérdés az... azt hiszem, azt
használja ki a legjobban. Mióta ismerjük egymást voltak már
napok, hetek és hónapok is, amikor nem találkoztunk, vagy nem
voltunk jóban. Amikor úgy döntött, most nincs rám
szüksége, hagytam, hogy feltegyen a polcra és csendesen
figyeltem, ahogy éli az életét. Egy idő után, mikor
tükörbe néztem már csak nagy, fekete gomb szemek néztek
vissza rám. Érzelem nélküli szemek. Csillogás nélküli
szemek. Az első jelei voltak a tárggyá válásomnak.
Régebben a húgom imádott egy plüsskutyát, de hiába szerette
annyira, képtelen volt vigyázni rá. Ahogy telt az idő, úgy
lett a kutyán több a varrások nyoma, majd a foltok és végül
a javíthatatlan szakadások. Ahogy akkoriban azon a kutyán gyűltek
az elárvulás nyomai, úgy szaporodnak bennem is a kétségtelen
jelek. Folyamatosan szakadtak ki belőlem részek, ahogy a
legjobb barátom gyanútlanul és teljesen jó szándékkal egyre
nagyobb teret bitorolt el az életemből magának.
Jin szeret terpeszkedni, és ez idő alatt túl sok mindent vesz
el, még ha ad is közben dolgokat. Elveszi a kezedből a döntéseket,
elveszi az agyadból a gondolatokat, és eluralja az érzelmeidet
is, de közben... de közben néha megsimogatja a hasadat...
Mostanában kétségeim vannak dolgok felől. Mostanában
nehezen tudom csak elhinni magamról, hogy voltam valaha más,
mint egy szakadt plüssmackó.
» Vélemény
|
