Akame, erősen angst.
Ajánlom Julinak, a bűntársamnak.
Ajánlom Vikinek, aki először áldozatomul esett.
És ajánlom Csacának, ha erre téved, mert szereti az Akamét.
Életem első és egy darabig utolsó Akaméja.
Bétázásért köszönet Csacának.
Mindig is szerettem az esőt.
Szerettem, ahogy eláztatja a hajamat, végigcsorog az arcomon,
befolyik a ruháim alá és lemossa rólam a JE összes mocskát.
Ahogy múltak az évek a kosz egyre nehezebben ázott le. Aztán
egyszer csak már nem is kopott le, meg sem fakult. Rajtam
maradt, örökre, megváltoztathatatlanul. Széttépett, elvett
önmagamtól.
Nem építették meg rendesen a járdát, a fényesre suvickolt
cipőm bele-beleragadt a sárba, de nem dühöngtem vagy
szitkozódtam.
A furcsa páros végigrohant a folyosón, egyenesen el
mellettem, az egyikük meg is lökött. Rögtön lefékezett.
- Tomo-chan! — kiáltott a társa után, aztán felém fordult.
— Figyu, ne haragudj. Akanishi Jin vagyok.
- Kamenashi Kazuya — biccentettem alaposan végigmérve.
- Mi van? — érkezett vissza a Tomo-channak szólított. —
Hát te meg ki vagy? Az én nevem Yamashita Tomohisa. — Nem
várta meg a válaszom. — Jin, gyere már! Le fogsz róla
késni, és akkor tutira nem kerülünk majd egy csapatba. Én
meg nem akarok vadidegenekkel...
A többi elúszott. Nem is volt fontos. Yamapi — az akkori
Tomo-chan — nem került Jinnel egy csapatba. Hét idegennel
kellett az öltözőn osztoznia, miközben Johnny egy újabb
ötletéből megszületett Akame.
Sokszor arra gondolok, hogy ott rontottunk el mindent, annyi
évvel ezelőtt.
Vagy talán nem is a mi hibánk.
Talán azoké, akik összekényszeríttettek minket.
Talán az enyém.
Én tűrtem, örültem a rivaldafénynek, csendben maradtam,
mikor mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a KAT-TUN
valójában és legfőképp csak a KA-ról szól, amíg te
kinyitottad a szádat.
- A csapatban hatan vagyunk, Johnny, emlékszik? Maga akarta a
körítést, a bandát, rémlik? Ez nem csak Kaméról, nem csak
rólam, hanem négy másik ember életéről is...
Mindig csodáltalak érte, ahogy a holnappal nem törődve
felemelted a hangodat. Bátornak tartottalak, amiért nem
játszod hibátlanul a rád kényszerített szerepet, lázadsz,
kapaszkodsz önmagadba foggal-körömmel. Azt hittem, ebből nem
lehet baj, izgattad a közönséget. Nem gondoltam, hogy idáig
fog fajulni ez az egész.
Aznap is esett. Nem ilyen szelíd eső volt, hanem vad,
viharos. Még soha nem láttam ennyire dühösnek Yamapit.
- Azt hiszed, ezzel mindent megoldasz? Akkor csak csináld, engem
ugyan nem érdekelsz, te idióta! Gyűlöllek!
Kétségbeesetten tépte Jin ingjét; az átázott, gyűrött,
fehér inget, és az eső csak ömlött le erre a mocskos, fekete
világra. Néztem, ahogy valaki más próbál helyettem a
lelkére beszélni a legszeretettebbnek, mert mi ketten, Yamapi
és én, még nem tudtuk, hogy tényleg megteszi az utolsó
lépést is.
Gyűlöllek — csak ez vízhangzott a házak felett amíg a
mennydörgés el nem nyomta.
Tudnia kellett, hogy Yamapi, az ő Tomo-chanja, nem gondolja
komolyan, csak nagyon fáj neki. Tudnia kellett abból, ahogy a
mellkasának hajtja a fejét...
Nem volt még ott senki. Nem mintha elfelejtettek volna, hisz
tudod. De csak a kiváltságosak tudhatták, hol laksz most.
- Mire volt ez jó?
Üvöltöttem, bele a telefonba, még jóval a tetős incidens
előtt.
- Mert neked mindig lázadni kell, mi? Akanishi Jin, aki mindent
megtehet ezen a kibaszott világon, aki magasról szarik a
következményekre, meg a mocsokra is, amit maga után hagy...
- Fogd be, Kamenashi. Ha majd hazajöttem és ahhoz is lesz elég
bátorságod, hogy a szememre vesd, amiért nem törődök bele,
hogy folyton sztároljanak, na akkor üvöltözhetsz. Addig meg
fogd vissza magad, és gondolkodj a saját hülyeségeden. Majd
küldök egy lapot a nagy és csodálatos Amerikából —
felelte higgadtan, mielőtt kinyomta a telefont.
Mikor hat hónap múlva hazajött csak megcsókolt.
- Jó volt az a csók, ugye? — mosolyogtam rád.
Nem is kellettek mellé szavak. Fél év alatt csak sikerült
elfogadnod, hogy én soha nem leszek olyan bátor, mint te.
Az eső beszivárgott a kabátom nyakába.
Soha nem csókoltál meg azelőtt, pedig mind a ketten akartuk,
hogy Akame igazi legyen.
Amerika után minden megváltozott. Az enyém lettél, csak az
enyém, és amiért nekem adtad önmagad, én nem vetettem a
szemedre, mikor a JE rácsait feszegetted. Csak magamban
remegtem, miközben tudtam, hogy Yamapi még nálam is jobban
félt téged. Mert miattam őt,a barátodat is otthagytad.
- Néha egészen olyan, mintha a halált tennéd próbára,
Akanishi.
A szivar füstje a plafon felé szállt.
Engem már széttépett. Johnny egyetlen mondata elég volt
hozzá, hogy összeomoljak.
De Jin csak ült és nyugodtan nézett bele az öreg szemeibe.
A T-TUN-ra nincs többé szükség.
- Én nem játszom a halállal.
Rámeredtem. Hogy lehet ilyen nyugodt a hangja?
- Ha itt lesz, önként adom neki oda magam.
Rémült voltam.
Nem hittem el, hogy azt mondta, amit hallottam. Mert azt nem
mondhatta, ugye?
- Ejj, csak nem fenyegetőzöl, buta gyerekem?
- Kettőnk közül csak maga fenyegetőzik. Maga készül négy
embert tönkre tenni, nem én.
- Nagy szavak...
- ... egy kis embertől, ugyebár. Ne dobálózzunk sekélyes
közhelyekkel, Johnny. Oszlassa fel a KAT-TUN-t, csak tessék. De
az lesz az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban.
- És mit csinálsz? Kiszállsz? Hiszen minden ide köt.
- Majd meglátjuk.
Soha nem láttam, hogy ennyire megkeseredtél. Ha esténként
hozzád bújtam, úgy tűnt, minden rendben van.
Én sem vettem észre, hogy a rád aggatott láncok még
életedben megfojtottak, hiába próbáltad széttépni őket.
Már nem tudtál a JE nélkül létezni.
És nem is akartál.
Most meg mit mosolyogsz ilyen gúnyosan?
- Ide se figyelsz rám, mi?
Yamapi elengedte az ingjét.
- Te már régen gyűlölsz. Az, hogy én mit gondolok, már nem...
Hátralépett. Megrázta a fejét. Azelőtt soha nem láttam
sírni.
- Jin...
Remegett a hangom.
- Gyere, menjünk be. Meg fogunk fázni, mind a hárman. Hideg ez
az eső — kértem szelíden és felé nyújtottam a kezem.
- Csak egy lépés, Kame, és többé nem leszek beteg. Többé
nem fáj majd semmi. Se neked, se nekem.
A szemem sarkából láttam, ahogy Yamapi összeesett.
Yamapi, aki végigasszisztálta a mi halott szerelmünket, aki
akkor már tudta, amit Jin: az utolsó öt percben már csak a
hideg józanság marad meg.
Én megnyugodtam, amikor felém lépett.
- Olyan lesz, mint velem volt. A zuhanás nem számít, csak az
érkezés. Még minden rendben van, amikor zuhanok. Drukkolj,
hogyha megérkeztem, akkor is így legyen — suttogta a számra,
majd finoman, alig érintve az ajkaim, megcsókolt.
A bábuk elfoglalták a helyüket. Az utolsó lépésre volt már
csak szükség. A bástya önfeláldozására.
Láttam, ahogy felmosolyog az égre.
Láttam, ahogy lelép a tetőről.
Láttam, ahogy eltűnik a szemem elől, mert már zuhan, a mély
felé, megállíthatatlanul.
A zuhanás nem számít, csak az érkezés.
De te akkor érkeztél meg, amikor zuhanni kezdtél.
Nekem adtad önmagad. Aztán amit adtál azt el is vetted. Az is
lehet, hogy tulajdonképpen soha nem is voltál az enyém...
Téged is csak képzeltelek.
Nem, nem. Tiltakozol. Hiszen itt vagy, kézzel foghatóan.
Letérdelek a sárba. Nem baj, ha piszkos lesz az öltöny.
Megcsókolom a hideg, fekete márványt, mint valamikor, nagyon
régen, reggelente megcsókoltam a lehunyt szemeidet is. Mert ez
a hideg kő is te vagy. Ez alá érkeztél csukott pillákkal, de
már szabadon.
Te végül mégis eltépted azokat a láncokat, amiket még senki
sem. De talán hamarosan nekem is sikerül majd. Én is leszek
ilyen bátor.
Azt ígérted, nem fáj majd, olyan lesz, mint veled volt. Akkor
miért nem kapok hónapok óta rendesen levegőt?
Toccsan a sár mellettem.
- Yamapi.
- Kértelek, hogy ne hívj így többé.
- Ne haragudj.
- Hogy vagy ma?
- Üresen, mint mindig.
Minden csók, minden érintés, minden szeretkezés alkalmával
észrevétlenül elloptál belőlem valamit, még végül üres
maradtam. És ez csak akkor tűnt fel, mikor itt hagytál.
Még mindig érzem az utolsó csókod ízét.
Azzal tépted szét ezt az üres porhüvelyt.
Széttéptél, engem. És ezen a világon már nem is lehetek
soha többé ép és egészséges.
» Vélemény
|