|
Teljesen más hangvételű, mint az előzők, és kissé
megrázó is, amire szükség volt a következő fejezetek
érdekében. NAGY köszönet ismét Kincskeresőnek, és két
lelkes olvasómnak, akik önmagukra találtak bizonyos
karakterekben ^^
"Ha már nem maradt semmi.
Ne gondold, hogy végleg ennyi,
Mert még ott van az a szikra
S aztán a tüzet egyszer újra láng borítja,
Ezért kell hinni, ezért kell élni,
Hogy mégegyszer lássuk a tüzet égni."
Jin arra ébredt, hogy iszonyatosan zsibbad a háta, hányinger
kísérti, a fejében pedig rock koncertet rendeznek. A Nap
gyenge sugarai erőtlen próbálkozással égettek vörös
csíkot a meggyötört arcára.
Álom és ébrenlét között bolyongott, s nem akarta tudomásul
venni, hogy lassacskán az utóbbihoz kerül közelebb. Durcásan
motyogott magában, majd a tenyere óvó takarása mögé
bújtatta égő szemeit. Esze ágában sem volt elfogadni, hogy
elérkezett a reggel, amit annyira gyűlölt.
- Kazu - morgott álomittas hangon az ujjai alól. - Mennyi az idő?
Nem érkezett válasz.
Elaludt volna? - tanakodott magában Akanishi. - Lehetetlen. Kame
órákkal előtte szokott ébredni, még akkor is, ha nem kell
bemennie az ügynökséghez.
Biztos kávét főz - találgatott tovább, majd nagyot
ásított.
Egy meggondolatlan pillanatban át akart fordulni a másik
oldalára, de a földön találta magát. Hangosan elkáromkodta
magát, majd meglepetten konstatálta, hogy az éjszakát nem az
ágyban, hanem a kanapén töltötte. De nem is ez volt a
legnagyobb furcsaság; az a kanapé nem az övé volt, a szerinte
ízléstelenül berendezett lakás pedig még inkább nem.
Valahogy ismerős volt számára a hely, de túl kába volt
ahhoz, hogy kielégítő választ adjon magának. Egy hatalmas
sóhaj kíséretében felkelt a földről, hogy jobban szemügyre
vegye a lakást, melynek minden négyzetcentiméterén precíz
rend uralkodott. Ha nem tudta volna, hogy Kame évekkel ezelőtt
eladta a kis garzonját, azt hitte volna, hogy nála jár.
Az előszoba asztalon rengeteg bekeretezett kép sorakozott,
csupa-csupa mosolygó emberről. Jinbe hirtelen csapott a
felismerés, amikor beazonosította Yamapit, Ohkurát és néhol
Uchit, akik minden felvételen Ryóval bohóckodtak. Régen járt
már az oszakainál, ha bulizni hívta, mindig valami felkapott
helyre vitte őt és a barátait. Jin egy pillanatra eltűnődött,
hogy talán azért, mert nem akarta, hogy lássák a helyet, ahol
csendes perceit tölti; ami egyedül csak az övé, s az ő
bizalmas emlékeit őrzi. Ebben hasonlítottak; egyikük sem
szerette nyilvánosan mutogatni a szentimentális oldalát. Mielőtt
Kame hozzá költözött, neki is sok közös gyermekkori kép
díszítette a lakását, de miután az igazi Kamét is
magáénak tudta, feleslegesnek érezte a hiánypótló képeket.
A kabátja mellett egy pótkulcsot és egy üzenetet is talált,
amelyen ez szerepelt:
"Haver, jól kiütötted magad. Remek buli volt, igaz?
Hattól fotózásom van, szerintem a tiéteknek már rég vége.
Én előre megyek. Lehetőleg ne szedd szét a lakásom, és
kulcsra zárd az ajtót. Ryo"
Ez annyira jellemző Ryóra. Ahelyett, hogy felkeltette volna,
egy üzenetet hagy. Jin elképzelte az önelégült vigyort a
képén a JE épülete felé, amint az ő kiszolgáltatottságán
mulat.
- Megfojtom - nyögte tehetetlenül, majd előkotorta a mobilját
a kabátja zsebéből. Fejből tudta Kame számát, most mégis
örült volna, ha nyer pár percet a telefonkönyvből való
keresgéléssel. Hosszan hagyta csörögni, de Kame nem vette
fel; újra és újra az üzenetrögzítő mechanikus hangját
kapta válaszul. Az ötödik próbálkozás után már meg sem
várta, hogy szétkapcsoljon, dühösen zsebre vágta a
készüléket, felvette a kabátját, majd kilépett a
lakásból. Gondosan kulcsra zárta az ajtót, ahogy Ryo kérte tőle,
majd szapora léptekkel indult útnak a JE felé.
Még egyszer megpróbált telefonálni, s már meg sem lepődött,
hogy a fiatalabb figyelmen kívül hagyta a hívását. A
többieket nem akarta zargatni, egyedül Kamétól volt hajlandó
elfogadni az esetleges fejmosást az újabb kimaradásáért. De
bárcsak üvöltene vele, elmondaná akárminek, ahelyett, hogy
ezzel a kegyetlen csenddel bünteti, ami mindennél jobban
idegesítette. Minek van egyáltalán telefonja, ha sosem képes
felvenni? - dühöngött magában.
A kapucniját az arcába húzta; a lábai robotként vitték előre
a testét, miközben szerteszét cikázó gondolatai
kilométerekre röppentették onnan, ahol testi valójában
járt. Mérges volt Kaméra, amiért nem akart beszélni vele, de
magára még inkább, amiért újból megbántotta a számára
legfontosabb embert.
Az önmarcangolásból egy éles hang zökkentette ki, majd
vakító vörös fényfoltok játéka. Oldalra kapta a fejét,
kipillantott a kapucni alól, mikor egy mentő és három tűzoltóautó
száguldott el mellette a főúton. Valahol nagy baleset
történhetett, Tokióban nem volt meglepő az ilyesmi. Kisvártatva
újabb mentő követte az előzőket, s ez a felhajtás már
cseppet sem számított megszokottnak.
Jin akaratlanul szaporázta meg a lépteit, kínzó balsejtelem
ejtette rabul, melyet még gondolatban is rettegett
megfogalmazni. A rejtély nem váratott sokat magára, amint az
út végére érkezett, megpillantotta a sötét füst
centrumát, ahol több száz kétségbeesett ember tömörült
egy masszává, mentők és tűzoltók munkáját figyelve... a
saját munkahelye körül.
Az igazság mágnesként vonzotta a tekintetét, könyörtelenül
szakította ki az öntudatlanság nyugtató karjai közül. Az
álmai, áhított jövőképei, egy másodperc töredéke alatt
foszlottak semmivé.
A pupillái kitágultak, a szíve őrült tempóban pumpálta a
vért a lesokkolt szervezetbe; a tenyere izzadni kezdett, az
ajkai kiszáradtak, majd a légyzümmögésnél is halkabb
szavakra nyíltak: Ez nem lehet.
Lélekszakadva kezdett rohanni az égő épület felé, utat
tört magának a bámészkodó tömeg sűrűjében, miközben
tekintetével lázasan kutatta a bejáratot. A tűzoltók
elzárták az útját, de ő feldúlt vadként lökte arrébb a
tiltakozó karokat. Alig sikerült bejutnia, a tüdejét
fojtogató füst telítette meg, amitől könnyek gyűltek a szemébe,
majd köhögni kezdett. Arcok százai találkoztak az övével,
mindegyiket félelem, kétségbeesés és fájdalom torzította
el. Hiába kapkodta a fejét közöttük, sehol nem látta
Kamét, sem a banda többi tagját.
A kígyózó folyosókat betöltötte a tömény, rémült
sikoly, amint a forró lángnyelvek végigfutottak a falakon. A
tömeg egy emberként sikítozott, özönlött előre, nem számított
a toleráns magatartás, mindenki a saját életét mentette. A
tánctermek faltól falig érő tükrei szilánkosra törve
borították a földet, szikrázó vörös fényt visszaverve
magukról.
Jin karját az arca elé tartotta, de hiába, a fullasztó füsttől
folyamatos köhögés kínozta. Együtt mozgott a tömeggel (ha
az ellenkező irányba megy, akkor nem tud együtt mozogni
velük), akik mind a kijárat felé siettek, ő azonban kitört
közülük, és befordult azon a folyosón ahol az öltözők
voltak. Senki nem állította meg, senki nem szólt rá, hogy
mentse magát ahelyett, hogy visszamegy a nyaldosó lángok
közé. Emlékezetből próbált eligazodni a szobák között,
melyek oly idegennek hatottak elszenesedett színükkel. Örült,
hogy nem kellett többé az emberek fullasztó sikolya és
rémült kiáltozásai között mennie, de a jelenlegi csönd
még félelmetesebb volt.
Egyszer csak mozgásra lett figyelmes, s csak akkor tudatosult
benne kiket lát, mikor egymás mellé értek. Yamapi és Koyama,
akik ugyanúgy védték az arcukat mint ő, fogták közre a
sokkos állapotban nyöszörgő Tegoshit. Mindhárman koszosak
és ziláltak voltak, az arcukról, karjukról vér csöpögött.
- Pi - lépett hozzá Jin majd óvatosan megérintette a
vállát. Soha nem örült még ennyire, hogy látja legjobb
barátját, főleg épségben.
- Jin - köhögött Yamapi majd halvány mosoly futott végig
meggyötört arcán. - Hála az égnek.
- Egyben vagytok? Hogy történt?
- Semmit sem tudunk - magyarázta Yamapi. - Massu és Shige az
épületen kívül voltak. Ryo-chan... - a hangja hirtelen
elcsuklott.
- Ugye jól van?
- Rendbe fog jönni - felelt helyette Koyama. - Ő a legerősebb
köztünk.
Tegót hirtelen keserű zokogás rázta végig, minden
porcikájában reszketett.
- Mennünk kell - szólt komolyan Yamapi majd erősebben magához
húzta a fiatal fiú testét. - Sokkot kaphatott, jobb lesz
minél előbb kivinni innen. - Jinnek összeszorult a szíve a
törékeny és sebezhető Tegoshit nézve, aki tegnap este még a
születésnapját ünnepelte. Akarva-akaratlanul is Kame képe
siklott a gondolataiba. Yamapi odaadó vezető volt, mindenkiről
tudta, hogy van, hol van, ezzel szemben neki fogalma sem volt,
hol lehetnek a többiek, hogy életben vannak-e még.
- Menjetek - bólintott végül. - Nekem meg kell néznem a
többieket.
- Vigyázz magadra - szólt rá komolyan Yamapi, mire Jin
halványan elmosolyodott, még utoljára megszorította barátja
vállát, és tovább haladt a folyosón. Elhagyta a NewS-osok
öltözőit, majd végre megtalálta a sajátjukat is. Hevesen
feltépte az ajtót, de nem talált bent senkit. A csalódás
jeges ujjakként markolt a szívébe, minden reménye odaveszett.
- A francba - üvöltött fel, majd valaki hátulról
megérintette a hátát. Ijedten megfordult, majd Kokival
találta szemben magát.
- Jin? - szólította meg a rapper.
- Hol vannak a többiek?
- Marut az előbb vittük ki Junnóval. Ráborultak a díszletek,
és most eszméletlen. Ueda elszakadt tőlünk és...
- És Kame? - szakította őt félbe. Miért kell mindig a
legfontosabbat a végére hagynia, majd beszélnek később a körülményekről.
Koki habozott a válasszal, mire Jin a markába kapta a
pólóját. - Mondd már!
- Én is őt keresem.
- Mi az, hogy keresed? Veletek kéne lennie.
- Igen, de miután mi Marunak segítettünk, Ueda meg kijutott,
Kame azt mondta, megnézi a juniorokat.
- És egyikőtöknek sem jutott eszébe, hogy megállítsa?
Komolyan ti vagytok azok az emberek, akikért annyit szenved?
- Nem kérte az engedélyünket, egyszer csak elrohant. Legalább
annyira aggódom érte mint te, szóval...
- Megkeresem - szólt ellentmondást nem tűrő hangon Jin, majd
a lifthez sietett.
- Veled megyek - loholt mögötte Koki.
A lift nem működött, így a lépcsőt választották az
emeleti termek megközelítésére.
A juniorok próbatermeit még nem érték el a lángok, mégis
ott volt a legnagyobb sötétség. Jin és Koki a lehető
leggyorsabban próbáltak benézni minden egyes öltözőbe és
zeneterembe, de mind hiába.
Aztán megbotlottak valamiben.
- Jézusom... - nyögött fel fojtott hangon Jin, mikor
megpillantott vagy tíz fiút a földön fekve, mozdulatlanul,
teljesen kiszolgáltatottan. Az egyikhez félve odahajolt,
kitapogatta a pulzusát... de nem volt neki... Ahogy egyikőjüknek
sem.
Sok arcot felismert, némelyikük még csak egy éve kezdett
náluk, de voltak köztük olyanok is, akik már évek óta hűséges
háttértáncosaik voltak. Összeszorult a szíve.
- Halottak - súgta oda Kokinak, aki valószínűleg megszédült,
mert a falhoz tántorgott. Jin remegő ujjait az ajkára
simította, égő szemhéjait pedig összeszorította. Naivan azt
remélte ennyi elég ahhoz, hogy elfeledtesse vele a borzasztó
képet, de az könyörtelen sebbel bélyegezte megcsonkított
lelküket. - Menjünk tovább.
- Itt akarod hagyni őket? - kérdezte felháborodottan a másik.
- Maradhatsz, ha akarsz, én viszont nem fogok sajnálkozni, mit
nem tudtam megmenteni, ha van olyan, akit még sikerülhet -
támadt vissza ingerülten. - Fájt a puszta feltételezés is,
hogy őt nem érdekli a gyerekek sorsa, holott bármit odaadott
volna azért cserébe, ha időben érkeznek.
- Menjünk... - suttogta végül Koki.
Elérték a tükrös termeket, amelyek pontosan olyanok voltak,
mint az övék, csak jóval kisebbek. Valaha ők is itt kezdték
az alap lépéseket. A falak itt a legvastagabbak és a
legszigeteltebbek, hogy a zene ne szűrődjön ki, és ne
zavarják vele a szomszédos szobában tanuló vagy éppen
relaxáló társaikat. Ez volt az utolsó hely, ahova még
menekülni tudtak, ha egyáltalán sikerült eljutniuk idáig.
Jin félve nyúlt a kilincshez, valami belül azt súgta, nincs
felkészülve a látványra, ami következni fog, és igaza is
volt.
Az apró tükrös helyiség tele volt juniorokkal. A sok kisfiú
mind egy helyre gyülekezett, egymást ölelve, reszketve
húzódtak meg egy félreeső sarokban, egy felnőtt ember köré
gyűlve.
- Kame - szólította meg a fiatalabbat Jin, odasietett hozzá,
az egyik tenyerét a vállára, a másikat a tarkójára
simította. Az érintése gyengéd volt és óvatos, nem tudta,
hogy a másik milyen állapotban van. Undorodott magától,
amiért pár perccel ezelőtt még haragot érzett a fiatalabb
iránt, holott meg volt az oka arra, hogy ne vegye fel a
telefonját. Őszinte csodálattal gondolt arra, hogy a legtöbb
emberrel ellentétben, megkereste a gyerekeket, hogy épségben
kivigye őket.
Kame szemei megtörten csillogtak, finom arcvonásait most vérző
sebek torzították el. Tekintetéből nem lehetett kiolvasni
semmit, Jin jól tudta, hogy csupán álarcot visel, hogy a
higgadtság látszatát fenntartsa.
- Jól vagyok - vágta rá azonnal, szinte berögzülté vált
nála ez a válasz. El akarta mondani Jinnek, hogy mennyire
örül, hogy most itt van, hogy megkereste őt, de nem bírta
szavakba önteni azt a számtalan érzést, ami benne keringett.
Mozdulni akart, viszonozni Jin érintését, ehelyett jeges
reszketés futott végig minden porcikáján. Az idősebb
ösztönösen a mellkasához szorította, hagyta, hogy a
vállába fúrja az arcát.
- Mennünk kell - szólt rájuk Koki, miután kiterelte a
juniorokat az ajtón. A másik kettő bólintott, elszakadtak
egymástól, majd követték őket. Igazságtalan volt, hogy
egyetlen lopott pillanat jutott nekik, ami alatt képtelenek
voltak kellően örülni annak, hogy viszontlátják egymást.
Az egyetlen kijárat az a folyosó volt, amerre Jin nem akart
menni, amelynek látványától meg akarta óvni Kamét, és a
többi juniort.
A vörös hajú maradni akart, ki akarta vinni őket is.
Jin szelíd erőszakkal fogta kézen őt, és húzta magával.
~*~*~*~
Nyolcvanhat ember - hangzott a végső eredmény az áldozatokkal
kapcsolatban.
Mind valakik gyermekei, barátai, ismerősei voltak.
Nyolcvanhat lélek, akiknek még terveik, álmaik vártak a
megvalósításra, akik már nem cipelték a gondjaik súlyát. Nők,
férfiak, gyerekek, egy valami közös volt bennük: ugyanazon
célért mozogtak előre, alkatrészei voltak egy hatalmas
gépezet működésének, mely nélkülük most teljesen
szétesett. Nehéz szakmát választottak hivatásukká, a
felvétel során elfogadták a bilincseket, melyek a siker és
csillogás érdekében az állandó munka rabjává
kényszerítették őket.
A láncaik most lehullottak, mind szabadok voltak. A
gyászolókat pedig magukra hagyták, akiknek az volt a
legnehezebb a búcsúban, hogy minden egyes nap szembe kellett
nézniük vele.
Érdekességek:
Az előző fejezetben két helyen is utaltam a bekövetkezendő
tragédiára:
1. Kame csengőhangja a Rescue (amit egyébként
elképzelhetetlennek tartok)
2. Jós tehetség Kame: aki a lelki szemei előtt már látta is
Tegoshit, amint másnap szédelegni fog a JE épületében.
3. A fenti idézethez nem találtam szerzőt, mindenhol anonym
személyként volt feltüntetve, ha valaki mégis tudná a
nevét, azt megköszönném.
» Vélemény
» Előző
» Következő
» Vissza a regény főlapjára
|
