A történet egy fordítás, ami a szerző engedélye nélkül
készült. Ennek azaz egyszerű oka van, hogy a lányt nem tudtam
elérni e–mailben, pedig többször is próbálkoztam; és a
livejournal oldalán is májusban volt jelen utoljára… de ettől
függetlenül szerettem volna megosztani veletek a legjobb Ryoda
történetet, amit valaha is olvastam. Tehát jogokkal sem a
történet, sem (sajnos) a fiúk felett nem rendelkezem :)
Az eredetit (Miximel – Secret Point) itt tudjátok
elolvasni: http://miximel.livejournal.com/43121.html#cutid1
Ajánlva Ayának, mert ő mutatta meg nekem ezt a gyöngyszemet;
Jynxnek, mert lebétázta, és Clairnek, mert
nagyon hiányzik nekünk (L) Továbbá a BMX random
diszkós japáncáinak, és mindenkinek, aki anno olvasta az Ero
na Honnout.
Titok
Ryo felnézett az égre, még mindig nehezen lélegezve, ahogy az
arcán lüktető fájdalom végül lassan csillapodni kezdett. A
magányos percek kavargó gondolatokat hoztak magukkal, amint a
házból kiszűrődő zenét hallgatta, aminek a ritmusa
felismerhetetlenné tompult, ahogy vívódott önmagával.
A száraz fű már kínzóan szúrta a nyakát, de ő mégse
mozdult. Úgy érezte, hogy arra sincs energiája, hogy pislogjon
egyet. A hideg szenvtelenül mart a bőrébe, még fagyosabbá
téve a nyirkos pázsitot. De jelen pillanatban… ez volt, ami a
legkevésbé érdekelte őt.
Ryo csak feküdt ott, és Uedára gondolt.
A kapcsolatuk egy alkoholmámoros estén kezdődött, de csak az
azt követő napon teljesedett ki. Egy játéknak indult. Egy
játéknak, amit ő talált ki, és ami aztán túl nőtt
mindkettejükön, szépen lassan elpusztítva őt, és ami azt
illeti… végül magát a viszonyukat is.
A zene odabent egy melankolikus dallamra váltott.
Ryo képtelen volt tovább hallgatni.
~*~
Az egész egy keddi nappal kezdődött.
Nishikido Ryo a monumentális JE épület előcsarnokába
igyekezett a lifttel, hogy egy jól megérdemelt ebédszünetet
tartson két táncpróba között; Ueda Tatsuya pedig a harmadik
emeletre tartott a KAT–TUN egyik TV showjának ütemtervéért.
Valójában, először csak Ryo és Kawai tartózkodtak a
liftben, mikor Ueda csatlakozott hozzájuk a 26. emeleten. Egy
hatalmas sálat viselt, és sokkal, de sokkal fáradtabbnak
látszott, mint amilyenek egy ilyen délelőtti órán kellett
volna lennie. Ennek ellenére mosolyogva bólintott Kawainak
üdvözlésképpen, majd vetett egy méregető pillantást a
másik fiúra. Aztán Ueda előrelépve megnyomta a hármas
gombot, és megállt Ryo mellett, noha még bőven lett volna elég
hely a liftben, hogy bárhova máshova helyezkedjen…
Még soha nem álltak egymás mellett. Talán ezért is tett Ryo
ösztönösen hátrafelé egy lépést a pillanatnyi zavar után,
amit a fiú közelsége okozott. Nekitámaszkodott a lift
falának, és a karjait keresztbe fonta a mellkasa előtt, miközben
Ueda hátát bámulva azon tűnődött, hogy vajon most mi fog
történni.
Ha Uedának fel is tűnt Ryo helyváltoztatása, nem adta
tanújelét. Nishikido pedig nem is igazán akarta tudni, hogy
miért, vagy még inkább, nem akarta, hogy érdekelje, főleg,
hogy mindkét lehetőség eléggé kiábrándítónak tűnt számára.
Elkapta a pillantását a fiúról és előre kezdett bámulni,
próbálva a lehető legjobban kizárni Ueda jelenlétét a
tudatából, miközben azon tűnődött, hogy mégis mi a fenét
várt valójában a másiktól. Igazán nem is kellene ezen
rágódnia – hiszen mindketten pontosan tudják, hogy ezeknek a
dolgoknak titokban kell maradniuk, nem?
De a gondolatok csak jöttek, egyik a másik után, ostromolva
őt folyamatosan, hiszen mind kétségbe ejtőbb volt, mint az
azt megelőző, mígnem végül a lift már fojtogatóan szűkösnek
tűnt körülötte. Mi van, ha Ueda mégsem érti meg? Hiszen ez
a kérdés nem igazán került előtérbe tegnap éjjel, és
mikor Ryo felébredt, a másik már sehol sem volt…
Honnan tudhatná biztosan, mikor egyáltalán nem beszéltek
azóta, hogy mély álomba merültek Ryo fekete ágyneműjén?
Egy biztos, ez egyáltalán nem olyan volt köztük, mint amit az
ember azokban az ostoba filmekben lát, gondolta. Nem mintha ez
bármit is számítana. Ez egyszerűen még annyira sem
érdekelte. Mert ha nem is volt olyan varázslatos… ezek ők
voltak. És ő ezt élvezte.
Különben is, ez a kölcsönös vonzódás már olyan régóta
ott volt köztük, csak épp hosszú hetek kellettek hozzá, hogy
ezt mindketten elfogadják. Végül Ueda volt az, aki egyszer
csak felbukkant Ryo ajtajában egy félig üres vodkás üveggel,
és egy kacér kis mosollyal az ajkain.
Még aznap este lefeküdtek, majd még egyszer a rákövetkező
reggel. Az egész olyan viharos, és engesztelhetetlen volt;
robbanásig telítve a felhalmozódott szexuális
feszültséggel, és az alkoholtól fűtött
gátlástalansággal.
És tessék, most itt voltak, órákkal később a második szex
után egy liftben, miközben Kawai szemlélte őket érdeklődve.
– Azt hittem, ez a rivalizálás dolog köztetek megrendezett, de…
– jegyezte meg eltűnődve, de végül nem folytatta, hanem előre
fordította a fejét.
– De? – kérdezett vissza érdeklődve Ueda, miközben előredőlt,
próbálva elkapni a férfi tekintetét.
Kawai vállat vonva nézett vissza rá.
– Semmi különös, csak… csak érzem ezt a feszültséget
köztetek, tudod? Egészen fojtogató az, ami így köztetek
áramlik – nevetett erőltetetten. – Képtelenség nem
észrevenni ezeket az indulatokat.
– Mit mondhatnék? – Ryo hangja elég türelmetlennek hangzott.
– Sosem tudtam igazán tolerálni a csúnya embereket, és a
hercegnő ma különösen borzalmasan néz ki. Ne csodálkozz,
hogyha egy kicsit rosszul vagyok attól, hogy a közelemben van.
– Aha – mondta Kawai tanácstalanul, miközben Uedára
pillantott, mintha valamiféle visszavágásra számított volna
tőle.
Azonban ez nem érkezett meg. Ryo némán bámulta Ueda hátát.
Azt kívánta, bárcsak mondott volna ő is valamit. Bármit. De
így… így egy idiótának érezte magát, és ő gyűlölte
ezt az érzést.
Kawai vetett még egy furcsa pillantást kettejükre, mielőtt
ismét előre fordult volna. Többet nem szólt, míg a lift meg
nem érkezett a szintjére, és akkor is csak elköszönt tőlük,
küldve még Ueda felé egy utolsó, kíváncsi pillantást, mielőtt
hátat fordítva végül a dolgára indult volna. A lift ajtaja
pedig összezárult.
A szerkezet elindult lefelé, azonban pár pillanat múlva Ueda
hirtelen előre dőlt, és megnyomta a vészhelyzet esetén a
lift megállítására szolgáló gombot. Mielőtt Ryo meg tudta
volna kérdezni tőle, hogy hova ment el az esze, már durván a
falhoz taszítva találta magát Ueda által, aki nem mondott
semmit, de a tettei és az arcán uralkodó dühös kifejezés
elég egyértelműnek tűnt.
Egy karnyi távolság lehetett talán köztük, de valahogy ez
mégis sokkal kevesebbnek tűnt, főleg Ueda fenyegető pillantásának,
és a lift által nyújtott, nullára redukálódott menekülési
lehetőségek tényével szembenézve.
Végül Tatsuya szólalt meg előbb, és a hangja határozottan
csengett:
– Ki vagyok én neked?
Ryo pislogott egyet. Majd még egyet.
– Mi? Mi bajod van, be vagy szívva?
– Válaszolj a kérdésre.
– Nem – horkantott.
Ryo senkitől nem fogadott el parancsokat, de főleg nem egy
olyasvalakitől, mint Ueda. Egyébként meg, amúgy sem tudott
volna mit mondani egy ilyen kérdésre – soha nem volt igazán
otthon az érzelmekben; abban meg pláne nem, hogy beszéljen
róluk.
– Először talán nem árulnád el te, hogy eszement módjára
miért kellett megállítanod a liftet, és nekilöknöd a
falnak? Utána talán beszélhetünk.
– Hogy válaszolj nekem – Ueda a cipőjét nézte, miközben
beszélt. – Tudom, hogy nem vagyunk szerelmes pár vagy
ilyesmi, de azt hittem, hogy legalább tudunk normálisak lenni
egymással. Még ha neked ez csak szex is volt.
Ryonak nem igazán fűlött a foga ehhez a beszélgetéshez. Főleg,
hogy nem is igazán tudott volna mit mondani erre a kérdésre.
De mégis… valahogy Ueda tudomására akarta hozni – és ez
volt, ami a legjobban megijesztette –, hogy ez igenis több volt,
mint szex, és hogy még mindig vonzódik hozzá. Ez nem volt
szerelem, de talán annak a kezdete. El akarta mondani Uedának,
hogy nem is tűnik olyan szörnyűnek most, és hogy csak azért
mondta azokat a dolgokat, nehogy gyanút keltsen másokban. És
legfőképp… meg akarta érinteni Uedát, főleg, mikor a fiú
ilyen kicsinek és védtelennek látszott.
De végül nem tette egyiket sem.
Helyette csak megforgatta a szemét, és gúnyba fojtotta ezeket
a gondolatokat:
– Kérlek, nem lehetnél kevésbé lány ezeket a témákat illetően?
Jól éreztük tegnap magunkat, vagy nem? – aztán a hangja
mégis ellágyult. – És még lehetne pár ilyen esténk,
feltéve, ha tudsz róla hallgatni, és úgy tenni, mintha semmi
nem változott volna. Ez nem olyan nehéz.
– De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre.
Ryo azt kívánta, bárcsak ejtette volna már a témát a
másik.
– Ez most komolyan annyira fontos?
– Igen.
– Miért?
– Csak az – rázta a fejét Ueda. – Csak tudni akarom.
Barátok vagyunk, vagy szeretők, vagy valakik valahol a kettő között?
Mi ez köztünk?
Ryo hátrasimította a haját és sóhajtott, felnézve a lift
lámpáira, ahogy próbálta olyan óvatosan megválogatni a
szavait, ahogy csak tudta. Végül visszanézett Uedára, aki
várakozóan figyelte őt továbbra is, rosszul leplezett
félelemmel. Ryóba minden akarata ellenére belehasított a
lelkiismeret furdalás.
– Ez… ez egy titok. Egyértelműen – tette hozzá, miközben
egy seggfejnek érezte magát.
Ueda homlokráncolva pillantott vissza rá
– Egy titok – ismételte. – Titok, de ki előtt? A kollegák előtt,
mint Kawai? Vagy mindenki előtt, beleértve a barátainkat is?
Ryo remélte, hogy nem lesz szükség további magyarázatokra,
és hogy a nyilvánosság előtt majd továbbra is nyíltan
utálhatják egymást, megtartva azt csak önmaguk számára, ami
a zárt ajtók mögött folyik; legyen az akármi. De Ueda nem
úgy tűnt, mint aki ezt megértené: hogyha a legjobb barátaik
tudomást szereznének róluk, akkor az mindent megváltoztatna.
Az emberek elvárnák, hogy másképp viselkedjenek, másképp
néznének rájuk, és ami a legrosszabb, talán valaki
jóvoltából még Johnny fülébe is eljuthatna a dolog. És ha
ez megtörténik… nem. Az nem lehet.
– Hát, szerintem sokkal izgalmasabb, ha ez egy titok –
mosolygott önelégülten Ryo, ahogy előre lépett, és
figyelmen kívül hagyva a zavart Ueda arcán, lassan
végigvezette a kezét a másik mellkasán. – Nem igaz?
Majd megragadta a fiút a karjánál fogva, és helyet cserélve
most ő volt az, aki a lift falához nyomta a másikat, a testük
pedig végre újra összeért. A levegő azonnal felforrósodott
körülöttük, az ajkaik fájdalmasan közel voltak egymáshoz,
de még nem értek egymáshoz. Ryo látta, sőt, majdhogynem
érezte is, ahogy Ueda nyel egyet; miközben a szempillái
rebegve záródnak össze. És ahogy azzal a rózsaszín
nyelvével lassan végignyalta kiszáradt ajkait, majdhogynem
érintve az övéit is, hirtelen megértette: ez az, amit
ő akar.
Egy őrültség volt. Ostobaság. Veszélyes játék a tűzzel.
Ryo tudta, hogy könnyebb lenne hagyni ezt az egészet; egyszerűen
megmondani Uedának, hogy ez csak egy egy–estés dolog volt,
semmi több, aztán túllépni rajta. Akkor a dolgok tényleg
mehetnének úgy, mint azelőtt; és talán a szexet hanyagolva
ennek a feszültségnek egy része is eltűnne végre belőlük.
Csak épp ezt sokkal könnyebb volt mondani, mint megtenni.
Hiszen még mielőtt bármi is történt volna, ő már rabja
volt ennek a vágynak. És Uedának… olyannyira, hogy már nem
érdekelték a következmények.
– Izgalmas, mi? – válaszolt végül Ueda remegő
érintésekkel, amik aztán egyre bátrabbak és merészebbek
lettek.
Mindketten felszisszentek, ahogy a kis helyiség megtelt a belőlük
áradó feszültséggel, miközben olyan hévvel kezdték
simítani egymást, mintha a másik bármelyik pillanatban eltűnhetne.
Ryo keze végig cirógatta Tatsuya hátát a vékony
fekete–fehér ingen keresztül, amit viselt. A ruhának meglehetősen
szélesre szabott ingnyaka volt, és az abból kilátszó
kívánatos kulcscsont egyszerűen ingerelte rá, hogy azonnal
tépje le róla az anyagot. – Mint egy játék?
– Mmmm – fejezte ki egyetértését Ryo, és ajkait kissé
szétnyitva lágyan mosolygott. Pillantását a másik szájára
szegezve látta az elő–előbukkanásait a másik nyelvének, és
ez megőrjítette.
Elvigyorodott, majd az alsóajkába harapva megragadta Ueda
fenekét mindkét kezével; és felemelve őt a lift falának
nyomta. A fiú háta kisebb ütődéssel találkozott a
felülettel, és ennek hatására egy halk, izgatott nyögés
hagyta el az ajkát. Belemarkolt Ryo hajába, és merészen a
fülébe harapott, ahogy lábait a másik dereka köré
kulcsolta, így tornázva közelebb magát hozzá. Felszabadultan
sóhajtozott, ahogy Ryo a lift falának lökte, újra és újra,
miközben izgalmuk a vékony nadrágjukon keresztül folyamatosan
egymáshoz dörzsölődött. Végül Ueda Ryo nyaka köré fonta
karjait, és lejjebb hajtva a fejét rátapadt a szájára; és
nyelvük végre szenvedélyesen találkozott.
Ez nem csók volt, és nem ölelés. Ez valami nyers, sóvárgó
egymásnak esés volt; az, amire akkor mindkettejüknek ott és
akkor annyira szüksége volt.
És a lift még vagy tizenöt percig egyhelyben állt…
~*~
A kapcsolatuk legizzóbb oldalát azok az ál–veszekedések
okozták, amik a nyilvánosság előtt zajlottak.
Ahogy azt a végzetes légyott után eldöntötték, ezután
kijátszottak mindenkit, azt színlelve, hogy az egymás iránti
gyűlöletük valós, mígnem ez a játék végül egy
végtelenül izgató dologgá nem vált számukra, miközben az
orruknál fogva vezették a többieket. Mert minél nagyobb volt
a veszélye annak, hogy lebuknak, annál nagyobb volt a kísértő
vágy…
Az egyik legemlékezetesebb egymásnak esésük akkor történt,
mikor a KAT–TUN és Kanjani8 ugyanabban az épületben vettek
részt egy fotózáson. Minden a rendszeres módon folyt, a
többiek beszélgettek egymással, Ryo és Ueda pedig megtartotta
a szokásos távolságot: az öltözőnek a két legtávolabbi
sarkában foglaltak helyet.
Aztán az egész csak egy pillanat műve volt: az egyik percben még
mereven elnéztek egymás mellett, a következőben pedig már
ott álltak egymástól egy méternyire a szoba közepén, olyan
indulatoktól fűtve, mintha szét akarnák tépni egymást.
Ueda mondott valamit a nagyorrú ronda törpékről, akik súlyos
beképzeltségben szenvednek.
Ryo replikázott valamit az elfuserált transzvesztitákról,
akik két forgás után meg vannak róla győződve, hogy tudnak
táncolni.
A többiek hamar szétválasztották őket, remélve, hogy ezzel
megkímélik barátaik és az öltöző épségét; majd a
lehiggadás érdekében Yoko a látszólag tajtékzó Nishikidót
kávéért szalajtotta a földszintre, Kame pedig a lenti fürdőszobába
parancsolta csapattársát, hogy egy kis hidegvízzel lehűtse a
fejét. Azonban Ueda alig tette ki a lábát a teremből, máris
küldte az üzenetet Ryónak, tájékoztatva róla, hogy hol
fogja majd várni…
Tatsuya nem oltotta fel a villanyt, amikor becsukta maga mögött
a mosdó ajtaját. Hiszen pontosan tudta, ki lépett be utána
egy perccel később a helyiségbe… Mindketten felnevettek,
ahogy az ajkaik újra találkoztak, miközben a kezük rögtön
megtalálta az utat a másik ruhái alá, olyan szenvedéllyel
érintve a meleg bőrt, mintha nem ezt tették volna aznap reggel
is.
Vágytól fűtve botladoztak a kis helyiségben, félre rúgva az
üres vödröket, amikbe beleütköztek, ahogy pajkosan kuncogva
marták tovább egymás száját. A helyzet egyszerűen megrészegítette
őket. Most felelőtlen kiskamaszok voltak, akiknek volt egy közös
csínyük, és akiknek nem kellett semmi miatt sem aggódniuk;
nem pedig az a két megfontolt felnőtt, akik utálkozva mentek
el egymás mellett. Most voltak igazán önmaguk. Szeretők, méghozzá
titkos szeretők, ami az egészet csak még izgalmasabbá
varázsolta számukra…
A játékos érintések azonban csak addig tartottak, amíg a
belső, ősi ösztönök át nem vették felettük az uralmat.
Ryo egyre éhesebben csókolta Uedát, vadul nyomva át a
nyelvét a másik szájába, gátlástalanul a magáévá téve
mindent, amit csak felajánlottak neki – és annál még sokkal
többet is.
Ueda nyöszörgött, nyögdécselt, könyörgött az
érintéseiért, ahogy mohón szívta a másik nyelvét az ajkai
közt, ahogy ujjaival szinte tépte a másik haját, és ahogy
kétségbeesetten préselte a testét a Ryóéhoz.
Meleg tenyere végül megtalálta az útját Nishikido
nadrágjába, előcsalva egy kéjjel teli, elégedett sóhajt
párja szájából. De mikor Ryo elkezdte magát keményebben
lökni a másik kezébe, hirtelen abbahagyta a kényeztetést,
és nem törődve a csalódott nyögéssel, egy szó nélkül
letérdelt.
Amikor elkezdte kicsatolni a másik övét, Ryo rádöbbent, hogy
mi is Ueda szándéka, és mindkét kezével a fiú hajába
markolt, még mielőtt a merevedése kiszabadult volna az alsója
fogságából.
Tatsuya nem habozott egy percig sem, megragadva párja
erekcióját azonnal olyan mélyen a szájába vette, amennyire
csak képes volt rá; majd halk nyögésekkel előre–hátra
kezdte mozgatni rajta a fejét. Ryo ujjai még szorosabban
tépték Ueda haját, miközben kétségbeesetten harapta a
száját, hogy elfojtsa mind hangosabb kiáltásait.
Keze önkívületében rátalált a villanykapcsolóra, és ahogy
az elé táruló képet meglátta, némán átkozta magát, hogy
miért nem jutott eszébe előbb feloltani a lámpát. Ugyanis
kis híján rögtön elélvezett, ahogy lenézett. Ueda a lábai
előtt térdelt, az ajkai között tartva az izgalmát, egészen
a tövéig bekapva, miközben a szabad kezével a saját
erekcióját dörzsölte. Mikor a fejét ismét hátrébb húzta,
az arca kisimult, és közben felnézett Ryóra. A szemei
fátyolosan ragyogtak az élvezettől.
A helyiség hirtelen elviselhetetlenül fülledté vált, és a
falak kezdtek Ryóra dőlni, ahogy mind hevesebben kapkodta a
levegőt, elveszve Ueda szemeiben. Végül hátravetette a
fejét, és Ueda haját ismét megragadva elkezdte mozgatni a
csípőjét, mint mélyebbre hatolva a lökéseivel a tűzforró
ajkak közé, anélkül, hogy bármiféle ellenállásba
ütközött volna.
Még az elején megegyeztek abban, hogy a lehető legkevesebb
nyomot hagyják maguk után, így mikor elélvezett, Ueda magába
fogadta a testnedvét, gyengéden szívogatva még egy kicsit az
érzékeny húst, mígnem Ryo légzése kezdett visszaállni a
normálisba, és vissza nem húzta végül a zipzárját. Aztán
egyetlen szó nélkül kézen fogva talpra állította Uedát,
majd térdre ereszkedve szájába vette a másik robbanásig
feszült izgalmát, és kényeztetni kezdte. Miután Ueda is
elment, még egyszer összecsókolóztak, a nyelvükkel
megízlelve önmagukat, és egymást.
Az egész egy őrület volt.
~*~
De a kapcsolatuk igazi oldala az volt, amikor senki nem volt
körülöttük.
– A te teknősöd kisebb, mint az enyém.
– Egy frászt, épp ugyanakkorák! – kérte ki magának Ryo.
– Dehogyis, nézd! – mutatott Tatsuya a teknősökre, akik
boldogan úszkáltak a nagy, színes akváriumban, a
nappalijának közepén. A két kisállat egyelőre még
névtelen volt, mert csak előző nap vették őket együtt egy
állatboltban. – Kame–chan nyaka egy picit hosszabb a tiednél,
látod?
Ryo a teknősökről Uedára fordította a pillantását, aki
még mindig az állatokat bámulta, és az ujjával kanyargós
mintákat rajzolt az üvegre.
– Hogy a fenébe nevezted a teknősünket?
– Kame–channak – mondta Ueda egyszerűen, még mindig az
akváriumot nézegetve. – Ezt a nevet választottam neki. Felőlem
te is elnevezheted a tiedet Uchinak, vagy aminek akarod, de én
nem fogom megváltoztatni az övét, szóval birkózz meg vele.
Ryo fürkészően méregette a másikat.
– És mi van, ha én már elneveztem őket? – hazudta.
Ueda végre felé fordult, és hihetetlenkedve ránézett.
– Mi? Azt mondod, te már adtál nekik nevet? – kérdezte majdnem
elnevetve magát. – Jól van, akkor halljuk, hogy hívod őket?
Ryo egy percig hallgatott.
– A fenébe is, majd elmondom ezek után!
Ueda pislogva bámult rá.
– Ezt nem hiszem el – rázta meg aztán mosolyogva a fejét.
– Ugyan mit? – kérdezett vissza Ryo idegesen, miközben
türelmetlenül várta, vajon mit talált a másik olyan
viccesnek.
– Egészen addig nem érdekel, hogy mi lesz a teknősök neve,
amíg ezt te döntheted el. Én el akartam nevezni az egyiket egy
barátomról, de nem lehet, mert te nem engeded? – nevette
el magát Ueda, visszafordulva a teknősökhöz. – Olyan seggfej
tudsz lenni néha.
– Egyáltalán nem erről van szó – kapta fel a vizet Ryo, és
elfordítva a pillantását Uedáról. – Kamét ismerjük, nem?
Nem lehetne hogy… nem is tudom – a fiú keményen küzdött a
szavakkal, hogy azok ne tűnjenek túl érzelgősnek. – Új nevet
adjuk nekik? Ami mondjuk ránk emlékeztet, tudod?
– Te… te… – Ueda alig tudod megszólalni a kacagástól, de a
szemei nem csak a mulatságtól csillogtak, hanem valami egészen
mástól is. – Te azt akarod… hogy magunkról nevezzük el
őket?
Ryo küldött felé egy sötét pillantást, miközben keresztbe
tette maga előtt a karját.
– Nem értem, ezen mi olyan marha vicces.
– Nem az – törölte Ueda a könnyeket a szeméből, ahogy próbálta
lecsillapítani a nevetőgörcsét, amivel természetesen még
jobban felbosszantotta Ryót. – Ne haragudj, egyáltalán nem erről
van szó. Nem kinevetlek, vagy ilyesmi. Egyszerűen ez csak
annyira aranyos.
De ettől csak rosszabb lett.
– Aranyos? Te aranyosnak neveztél engem?
Ueda újra elnevette magát, hangosan és őszintén.
– De hát így van! Az, hogy egyszerűen ilyen neveket akarsz
adni nekik, imádnivaló.
– Menj a francba! Én léptem haza – Ryo úgy érezte, hogy
teljesen ki lett gúnyolva, és ez meglehetősen érzékenyen
érintette. Bárcsak engedte volna, hogy Ueda elnevezze azt a
szerencsétlen teknőst úgy, ahogy akarja, és hagyta volna a
fenébe ezzel az egészet, de nem, neki ki kellett nyitnia a
száját.
Mostanában egyre többször fordult elő, hogy ilyen érzelgős
szituációkba keveredett, amikor kettesben voltak. Azon kapta
néha magát, hogy ki is mondja, amit gondol, vagy legalábbis
annak egy rébuszokban megfogalmazott változatát, de a
jelentése attól még ugyanaz volt. És Ueda így egyre jobban
megismerte őt, ahogy telt az idő…
Figyelmen kívül hagyva a másik kétségbeesett arcát
felállt, és heves léptekkel az ajtó felé indult. De amikor
már majdnem a kilincsen volt a keze, hirtelen két kar fonódott
a válla köré. Hosszú percekig egyikük sem szólalt meg.
– Ne menj, Ryo – lett még szorosabb Ueda ölelése. – Sajnálom,
hogy nevettem, buta voltam. Csak ne menj el…
Ryo állt egy darabig, mozdulatlanul, noha érezte, hogy egyre
kényelmetlenebbé válik ez a testhelyzet Ueda számára. De nem
volt biztos abban, hogy mit tegyen, vagy mit mondjon most. Nem
volt túl gyakori, hogy ilyen komolyak legyenek egymással, és
Ryo csak annyit tudott, hogy innentől kezdve már egyikük sem
biztos benne, hogy merre tart kettejük közt ez az egész.
Végül mégis ő volt az, aki kezdeményezett, és Ueda karjait
megragadva gyengéden leeresztette őket. Érezte bennük az
enyhe ellenállást, ezért lágyan, nyugtatóan megszorította a
másik alkarját.
– Van egy ötletem – mondta, miközben megfordult és Uedára
pillantott, aki komolyan nézett fel rá. – Én elnevezem az
enyémet rólad, te pedig a tiedet rólam. Rendben?
Ueda csak egy pillanatig gondolkozott, aztán ragyogó mosoly
futott át az arcán. – Oké.
Csupán négy és fél perccel később, Ryo végül megtörte a
töprengő csendet egy győzedelmes "Én már elneveztem az
enyémet!" felkiáltással, ahogy újra az akvárium elé
álltak.
– Nahát, ilyen gyorsan?
– Persze.
– Szóval?
– Fishlips.
– Milyen eredeti – forgatta meg Ueda a szemét.
– És te mit találtál ki?
Ueda gondolkodott egy pillanatig, miközben bájosan ráncolta a
homlokát a koncentrálásban, ahogy a teknőst figyelte. Aztán
Ryóra nézett, majd újra a teknősre, végül megint vissza
Ryóra.
– Törpe–arcú Morgó.
– Te most… – Ryo hirtelen szünetet tartott. – MI?
– Törpe–arcú Morgó.
Bizalmas csend telepedett közéjük, amiben Ryo a választott
néven elmélkedett, miközben a vízen lustán úszkáló teknősöket
bámulta. Azt remélte, hogy majd ideges lesz, de legalábbis egy
kicsit sértődött, de egyik érzés sem jött, hiába várta.
Végül játékosan oldalba bökte Uedát.
Ueda pedig visszabökte.
~*~
A legnehezebb oldala az volt a kapcsolatuknak, hogy fent tartsák
a látszatot, anélkül, hogy ez rájuk is hatással legyen. Ryo
és Ueda utálta egymást mindenki előtt, amik eszeveszett légyottokhoz
vezettek a lehető legextrémebb helyeken. Először ez így működött
is, és több volt, mint élvezetes. A szeretkezéseik a házukon
és a munkahelyükön kívül kiterjedtek a hátsó ülésekre, a
barátaik fürdőjére, és még a nyilvános mosdókra is, ha
épp együtt mentek valahova a csapattal.
Az izgalom, hogy senki nem tud róluk – hiszen hiába tették a
legvadabb dolgokat egymással, ha senki nem volt a közelben;
mindenki más csak a gyűlöletük hamis illúzióját látta –
magával sodorta őket.
Eszméletlen érzés volt, ami nem ért véget.
Ryónak épp ezért fogalma sem volt, mikor kezdődött, de
egyszer csak ott találta magát kétségbeesve attól, hogy nem
érintheti meg ott és akkor Uedát, ahol és amikor csak
szeretné. Nem volt ostoba, pontosan tudta, hogy miért nem
teheti meg, de képtelen volt megbirkózni azzal a ténnyel, hogy
ez ennyire zavarja. De látni, ahogy mások olyan könnyedén
hozzáérnek, csak még rosszabbá tette ezt az egészet.
Kívülről persze ugyanolyan nemtörődömnek tűnt, és
ridegnek, sokszor még akkor is, ha kettesben voltak Uedával.
De belül egészen más volt a helyzet.
Ryo gyűlölte ezt az egészet. A játék túl komolyra fordult,
és ő egyszerre csak mindenét akarta Uedának. Nemcsak akkor,
ha kettesben voltak, hanem bármikor. Mert a hercegnő egyedül
az övé volt. És az, hogy ezt a tényt mások nem tudták,
elkezdte felemészteni belülről, míg nem végül már a
legjelentéktelenebb dolgok is hatalmasra nőttek a szemében,
amikor távolról figyelte Uedát. Egy simítás a karon, egy
mosoly a stylisttól, egy bók egy baráttól – mind–mind
ránehezedett a kapcsolatuk bizonytalan, vékony alapjaira, egyre
inkább összeroppantva azt, míg nem teherré vált a számára.
De soha nem említette ezeket a félelmeit Uedának, inkább azt
színlelte, hogy minden rendben van. Egyáltalán nem akart egy
féltékeny seggfejnek tűnni, noha ott belül nagyon jól tudta,
hogy az. Így jobb megoldás híján megpróbálta kisajátítani
Ueda minden szabadidejét, olyan gyakran elszakítva őt a többiektől,
ahogy csak feltűnésmentesen lehetett; miközben remélte, hogy
valami – bármi, akár a saját makacssága –, majd megváltozik.
De semmi nem történt.
A dolgok pedig csak egyre rosszabbak lettek.
~*~
A kapcsolatuk töréspontja négy hónappal azután következett
be, hogy elkezdődött. Épp egy szilveszteri buli volt Jinnél.
Ők körültekintően külön indultak, ahogy mindig, de végül
Ryo belekeveredett egy dugóba, így egy órával később
érkezett meg, mint Ueda.
Mikor besétált a nappaliba, átvágva egy rakás emberen –
néhányan táncoltak, mások pedig csak álltak és
beszélgettek –, miközben egyik fülét eltakarta, ahogy
hatalmas hangszórók előtt haladt el, amikből bömbölt az
amerikai hiphop zene, remélte, hogy nem túl feltűnő az, ahogy
Uedát keresi. Szerencséjére az emberek többsége mással volt
elfoglalva, és senki nem fordított túl nagy figyelmet rá.
Ryónak nem tartott sokáig megtalálnia Uedát. Az egyik
sarokban táncolt – nem, nem is táncolt, hanem egymáshoz
dörgölőzött – egy alacsony, csinos lánnyal a zene
ütemére. Látta, ahogy Ueda keze a lány derekát öleli,
miközben a vékony, nőies ujjak a hajával játszanak, és
egyre csak mozognak tovább, őt teljesen figyelmen kívül
hagyva.
Ez az egész undorító volt.
Ryo gondolkodás nélkül lépett előre, és durván elrángatta
Uedát a lánytól, erőszakosan lefejtve kettejük kezét
egymásról. Csupán egy felbőszült pillantásban
részesítette párját, majd szó nélkül karon fogta, és
bármiféle indok nélkül elkezdte kifelé vonszolni.
Úgy látszott, a házban senkinek nem tűnt fel, hogy Nishikido
Ryo éppen egy meglehetősen dühös képet vágó Uedát
ráncigál magával, majd kituszkolja az ajtón át a hidegbe.
Szerencséjük volt. Az ajtó bezáródott mögöttük, Ryo pedig
nem vesztegette az időt, ezúttal megtartotta maguk között a
három lépés távolságot, ahogy a lépcsőn lesétált a kis
hátsóudvarra. Az égen egyetlen felhő sem volt, és a levegő
kínzó fagyossággal mart a bőrébe. Összefonta maga előtt a
karjait, remélve, hogy így majd egy kicsit felmelegszik.
Megfordult, immár kicsit reszketve, és farkasszemet nézett
Uedával, aki kérdően bámulta őt.
– Mi az isten volt ez? – kérdezte végül, és hangja élesen
hasított a csendbe. Ryo csöndes iróniával eltűnődött azon,
hogy mégis milyen jogon teszi fel ezt a kérdést ebben az
eléggé egyértelmű helyzetben.
– Talán nem nekem kellene ezt kérdeznem? – fakadt végül ki. –
Épp csak egy kicsit kések a buliról, és te máris
összeszedsz valami random kiscsajt, mert azt hiszed, majd szemet
hunyok felette? Hát cseszd meg.
– Jézusom, én csak táncoltam, Ryo – emelte az égnek a kezét
Ueda. – Csak táncoltam, ennyi, úgyhogy lenyugodnál végre?
– Szóval te ezt nevezed táncnak? – gúnyolódott. – Nekem
sokkal inkább egy előjátéknak tűnt.
Ueda szemei összeszűkültek.
– Figyelj Ryo – mondta olyan lassan, mintha egy ötévesnek
készülne magyarázattal. – Ez az egész a te ötleted volt,
nem? Hogy tegyünk úgy, mintha más iránt érdeklődnénk, és
a többi…
– Ne merészelj úgy beszélni velem, mint valami taknyossal,
Hercegnő! Nagyon is jól látom a helyzetet…
– Akkor nem értem, mi a problémád?
Ryo dühösen bámult rá.
– Az, hogy elegem van ebből.
– Mégis miből? – rázta a fejét a fiú. – Miből van eleged,
hm? Belőlem? Vagy belőlünk? Mi a fenéből van eleged,
Nishikido Ryo?
– Ebből az egészből! – Ryo széttárta a karját, egyszerre
gesztikulálva velük hevesen a mindent és a semmit. A hangja
még mindig ideges volt, míg Uedáé zavaróan nyugodt maradt.
Sokkal józanabbnak tűnt, mint azt Ryo várta volna.
– Elegem van abból, hogy így látlak, ezzel a… áh,
lényegtelen. Én végeztem.
Ueda nem úgy tűnt, mint aki annyira megelégedett volna ezzel a
válasszal. Dühösnek, és meglehetősen zavarodottnak látszott.
– Ez mind?
– Mi a szart akarsz még tőlem?
– Hát nem is tudom – nevette el magát örömtelenül. – Mondjuk
egy normális választ?
– Fogalmam sincs, mire gondolsz.
Ez egy vaskos hazugság volt. Ryo pontosan tudta, Ueda mire
gondol, és hogy túl sok minden van, amit nem mondott el. És
nem feltétlenül azért, mert nem akarta, hanem mert egyszerűen
képtelen volt rá, hogy szavakba öntse. Hiszen ez valahogy
sosem sikerült eddig, vagy legalább is nem úgy, ahogy szerette
volna…
– Már hogyne lenne fogalmad róla! Lehet, hogy egy érzelmi
analfabéta vagy, de ennyire még te sem lehetsz idióta! Szóval
halljam, mi bajod van?
Ryo véget akart vetni ennek a játéknak. Belefáradt abba, hogy
tettetnie kell ezt az utálatot Ueda felé, és azt akarta, hogy
végre mindenki megtudja, hogy milyen kapcsolatban vannak. Nem
számítottak már a következmények. Ueda szinte egyik percről
a másikra lett az egyik legfontosabb dologgá az életében, és
ezt titkolni fárasztó vált. De mégsem volt képes kimondani
ezeket a dolgokat.
– Csak beleuntam – a szavak anélkül hagyták el Ryo száját,
hogy igazán belegondolt volna abba, hogy mit is mond, de túl
büszke és konok volt ahhoz, hogy visszavonja őket. – Ennek
az egésznek már semmi értelme. Az egész egy hülyeség, és
én végeztem vele.
Vett egy mély levegőt, majd lassan újra keresztbefonta a
karjait a mellkasa előtt, de nem szakította meg a
szemkontaktust.
– Szóval végeztél.
Ez nem kérdés volt, hanem kijelentés.
– Igen, végeztem.
Ueda gúnyosan felszisszent, miközben a fejét rázta.
– Mi ez az egész valójában?
Ryo nem válaszolt.
– Úgy értem – Ueda elindult lefelé a lépcsőn Ryóhoz heves
léptekkel, és a hangja egyre jobban remegett, ahogy
közeledett. – Azt mondtad, hogy ha együtt akarunk lenni,
akkor azt titokban kell tartanunk. És én ezt elfogadtam. Aztán
kitaláltad, hogy hé, tegyünk már úgy, mintha még mindig
utálnánk egymást, és én belementem ebbe is. Szóval azért
csináltam érted mindezt, hogy te csak úgy beleunj, és… és
csak úgy kidobj? – a szavai most már végtelenül dühösen
csengtek. – Ez az egész egy faszság, Ryo. Ismerlek téged,
és ez egy faszság.
Ueda megállt előtte, és közvetlen közelről néztek
farkasszemet a hidegben.
– Te egyáltalán nem ismersz engem, Hercegnő. Csak annyit
tudsz, hogyan húzzál fel, így erős túlzás lenne azt
állítani, hogy ismersz engem valójában.
Ueda szemei összeszűkültek. Sokkal inkább mérgesnek tűnt,
mint sértettnek, de a megbántottság ott volt a tekintetében.
Ryo pedig folytatta, képtelenül rá, hogy megállítsa a
szavait, noha a kimondott dolgok súlya egyre inkább maguk alá
temették őt.
– Tetszett, mert izgalmas volt, és más, mint az eddig
kapcsolataim – te mit gondolsz? – tartott egy pillanatnyi
hatásszünetet, ahogy egy gúnyos mosolyt küldött Ueda felé.
– Fogadok, hogy te azért élvezted, mert így bármit
megtehettél másokkal is, amit csak szerettél volna, miközben
ezt az egészet csak játszadozásnak vetted. Így már könnyű
lelkiismerettel megtehetted, nem igaz?
Ueda zavartnak látszott.
– Hányan voltak még, hm? Hány emberrel – Ryo megérintette
Ueda arcát, aki hátrált egy lépést, elrántva a fejét az
érintés elől. – „játszadoztál” még?
– Mi a fenéről beszélsz? – Ueda hangja veszélyesen
csengett, olyannyira, hogy Ryo érezte, hogy ezzel már túl
messzire ment el, de még ekkor sem volt képes visszafogni
magát.
– Rólad beszélek, és arról, hogy milyen egy kis mocskos
ribanc vagy, aki nem tudja a nadrágjában tartani a farkát.
Az egyik pillanatban Ryo még beszélt, olyan dolgokat kimondva,
amiket ő sem gondolt komolyan, és amik görcsbe feszítették a
gyomrát, a következőben pedig már elterült a hideg, nedves
pázsiton. Csak hevert ott, miközben a füle csengett, és úgy
érezte, a bal arccsontja szilánkosra tört. Fel akart ülni, de
végül nyögve hanyatlott újra hátra.
Gyengén zihált az éjszakába, egyedül a végtelen
sötétséget látva maga fölött, amit csak a saját, fehér
ködbe boruló lélegzete tört meg.
Ryo feküdt, némán átkozva a fájdalmat, és minden mást.
Hallotta, ahogy Ueda felmegy a lépcsőn, és megáll az ajtó előtt.
Fogalma sem volt róla, most mi fog történni, mint ahogy azt
sem értette, hogy mit keres ő a földön kiütve, mikor ő csak
az igazságot mondta, vagy nem? A fű fagyos nyirkossága
behatolt a vékony inge alá, és a hideg átjárta a testét,
miközben azon tűnődött, hogy Ueda most tényleg ennyire gyűlöli–e.
Hiszen most nem volt körülöttük közönség, így ez az
egész túl valósnak, túl igazinak tűnt. Talán visszajön,
és ad még pár ütést vagy rúgást, csak a tökéletes
végeredmény érdekében. És valahol mélyen tudta, hogy
megérdemelné az egészet.
De végül, semmi ilyesmi nem történt…
– Soha nem volt senki más.
Ueda szavai egyszerűen hasítottak a csendbe. Túl halk volt
ahhoz, hogy tisztán lehessen hallani, de elég hangos ahhoz,
hogy túlszárnyalja a zene foszlányokat. Aztán hátra sem
nézve bement a házba, és becsukta maga mögött az ajtót.
Ryo lehunyta a szemét.
– Picsába.
~*~
A ruhájának fagyos nyirkossága kezdte zavarni Ryót. Végül,
belefáradva a tépelődésbe, elszántan indult befelé a
házba, hogy megtalálja Uedát, mielőtt még véget ér az
este. Az arca még mindig fájt egy kicsit, és a feje szét
akart robbanni, de nem érdekelte.
Beszélniük kellett.
És csak remélni merte, hogy Ueda valahol még itt lesz a
közelben.
Mikor Ryo belépett a házba, egy percre megállt melegedni.
Néhányan furcsa pillantásokat lövelltek felé, ahogy az
ajtónak dőlve mélyeket lélegzett. Felrémlett benne, hogy
talán kellene kezdenie valamit az arcával – ami mostanra már
feldagadhatott –, így végül mindenkit figyelmen kívül hagyva
átvágott a konyhán a nappali felé.
Azonban Jin a kezét a vállára téve megállította őt, ahogy
belépett volna a szobába.
– Hé – Jin összerándult és felszisszent, ahogy Ryót maga
felé fordítva egy közelebbi pillantást vetett az arcára.
– Hé… figyelj, nem láttad Uedát?
– Azt mondta, megint összebalhéztatok, bár azt nem gondoltam
volna, hogy ezt fizikálisan is érti. Jól vagy? Hozzak jeget?
Hé Pi – kiáltott hátra Jin a válla fölött, mire a
megszólított odasétált, és Ryo arcát meglátva vágott egy
kedves grimaszt. – Ide tudnád hozni nekem azt a csomag jeget?
– Jól vagyok – intett Ryo a kezével elutasítóan, de Yamapi
ezt teljesen figyelmen kívül hagyva azért odasétált a hűtőhöz.
– Nézzétek, nekem beszélnem kell vele most, szóval nem
tudnátok csak megmondani, hogy hol van? – nézett körbe.
– Ueda? Hm… itt volt valahol – felelte Jin, miközben kivette
Yamapi kezéből a csomag jeget, és Ryónak adta, aki azt
inkább az arcához tette, hogy megelőzze Jin monológját, és
a fájdalom azonnal enyhülni kezdett. – Azt hiszem felment
valami csajjal.
Ryo szemei ösztönösen szűkültek össze, még mielőtt
uralkodni tudott volna magán, és csak remélni tudta, hogy a
többiek nem veszik észre az idegességét. – Egy lánnyal?
Jin bólintott. Ha észre is vett valamit, nem adta tanújelét.
– Aha, egy nagyon csinossal.
– Iszonyat jól néz ki az a csaj – szólt közbe Yamapi
nevetve, miközben Jin vállára tette a kezét. – Láttam,
ahogy ledönt három feles vodkát, majd felviszi az emeletre –
eléggé feldúltnak látszott. Kétszer meg is botlott, Koki és
Ohkura ki is nevették. Seggfejek.
– De szerintem is vicces volt – jegyezte meg Jin.
– Tudom. De attól még seggfejek.
Ryo tudta, hogy mondania vagy tennie kéne valamit, bármit, de
képtelen volt rá. Ledermedt, miközben milliónyi kép tódult
az agyába, és mindegyik rosszabb volt, mint az azt megelőző.
– Hé, mennyibe akartok fogadni, hogy felsül, mielőtt még
bármit is csinálnának? Én azt mondom, lessük meg őket –
fordult Pi Jin felé hamiskás mosollyal, aki erre vágott egy
fintort és lelökte magáról a másik karját.
– Jézusom, te beteg vagy, Pi! Mennyit ittál már?
– Épp eleget – vont vállat a másik – és én is szexelni
akarok.
Jin figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.
– Hé Ryo – fordult Yamapi a fiúhoz, aki még mindig
ledermedve bámult valahová Jin feje mögé. – Te sem gondolod
úgy, hogy valami nagyon felborult az univerzumban, ha egy olyan
valaki, mint Ueda, felszed egy csajt, mi meg nem?
Azonban ekkor bármiféle magyarázat nélkül, Ryo egyszerűen
faképnél hagyta őket. Még arra sem pazarolta az időt, hogy hátranézzen,
csak végigrohant a nappalin. Ha egy dolgot biztosan tudott
Uedáról, az a következő volt: az alkohol, de különösen a
vodka, erős afrodiziákumként hat rá. Az első együttlétünk
is a nagymennyiségű vodkának volt köszönhető, és azóta is
használták alkalmanként, kiélvezve a hatását; de most, hogy
Ueda egy lánnyal volt, az ital hatása könnyen válhatott egy
átokká a számára.
Ryo átvágott a tömegen, miközben magában szidta Jint, hogy
miért kellett meghívnia mindenkinek a kibaszott ismerős
ismerősének az ismerősét is, miközben nagyon remélte, hogy
sikerül megállítania Uedát, még mielőtt valami butaságot
csinálna. A zene egyre hangosabbnak tűnt, ahogy Ryo próbált
feljutni a lépcsőn, de mindenki előtte ugrált, mintha direkt
próbálnák lelassítani annyira, amennyire csak lehet; és
hiába tudta, hogy ez hülyeség, attól csak még idegesebb lett
tőle.
A jégből közben elkezdett csordogálni a víz a földre,
kirajzolva az útját a lépcsőfokokon, ahol három turbékoló
párocskán próbálta meg átvágni magát. Túlságosan
elfoglaltnak tűntek ahhoz, hogy észrevegyék Ryót, a zene
pedig túl hangos volt, hogy meghallják őt, így
kénytelen–kelletlen ki kellett kerülnie őket, egy kicsit talán
megtaposva néhány végtagot. A méltatlankodásokat elintézte
egy „Keressetek magatoknak egy kibaszott szobát, ha nem
tetszik” megjegyzéssel, majd tovább törte magának az utat
felfelé. Nem pazarolhatott egyetlen percet sem.
Önkívületben nyitott be minden szobába, nem törődve vele,
hogy kit zavar meg; immár képtelenül rá, hogy száműzze a kétségbeesést
a hangjából, ahogy Uedát kereste. Már nem törődött vele,
hogy ki hallja. Mindössze két hálószoba volt Jin házában,
és egy fürdő; vagyis ez mindössze három ajtót jelentett.
Mivel a hálókat már leellenőrizte, tudta, hogy már csak egy
lehetséges választás van hátra. A csomag jég még mindig a
kezében csöpögött, ahogy az ajtó felé indulva próbált
hallgatózni, noha tisztában volt vele, hogy a lentről szóló
zene elég hangos ahhoz, hogy kellően elfedje a legtöbb kiszűrődő
zajt.
Így végül egy másodpercet sem vesztegetve lenyomta a
kilincset, és megkönnyebbülésére az ajtó azonnal kinyílt.
Elszámolt magában háromig, majd egy nagy lendülettel
szélesre tárta az ajtót, nem törődve vele, hogy az hangosan
a szemközti falnak csapódik, és esetlegesen eltalálhatott
volna vele valakit.
Majd benézett a helyiségbe, és a jég hangos csattanással
landolt a padlón.
Ueda a lehajtott tetejű WC–n ült, teljesen felöltözve. A
lány az ölében, felcsúszott szoknyában, szétvetett
lábakkal; és mindketten hevesen mozogtak. A szájuk ugyan nem
érintkezett, de erősen szorították egymást, és a lány
lábai olyan szorosan fonódtak Ueda köré, mintha attól
félne, hogy bármelyik pillanatban leeshetne róla. Mindketten
meglepetten pillantottak fel, ahogy észrevették, hogy
megzavarták őket.
Ryo hányni tudott volna a jelenettől.
Olyannyira, hogy nem volt hajlandó kivárni a végét: szó
nélkül megragadta a csaj vállát, lerángatta Uedáról, és
egy mozdulattal kirakta a fürdőszobából. Teljesen figyelmen
kívül hagyva a lány ellenállását becsapta az orra előtt az
ajtót, és elfordította a kulcsot a zárban. Átfutott a
fején, hogy legalább azt az alkohol pozitív számlájára
lehet írni, hogy ezek ketten elfelejtették magukra zárni az
ajtót…
Egyikük sem szólalt meg, csak hallgatták némán, ahogy
kívülről ütögették az ajtót. Ueda végül felnézett
Ryóra, tekintetében nyílt dac és harag lángolt, és ha a
szemei zavarosak is voltak, attól még a belőlük sugárzó
üzenet teljes mértékben átjött:
Nem volt jogod hozzá.
Csakhogy Ryo ezt másképp gondolta.
– Borzalmasan nézel ki – mondta végül Ueda vontatottan,
ahogy felállt, és elkezdte kisimítani a ruháját.
– Te pedig női parfümtől bűzlesz – replikázott Ryo.
A pillantásuk találkozott egy pillanatra, mielőtt ismét
elkapták volna a másikról a tekintetüket, hogy a helyiséget
tüntessék ki a figyelmükkel. Csakhogy a kicsi, egyszerű, fehér
fürdőben nem igazán volt más, amit bámulni lehetett volna,
de még ekkor sem voltak hajlandóak egymásra nézni.
– Mi a fenét csináltál? – törte meg végül Ryo a csendet,
képtelenül rá, hogy a másodperccel is tovább elviselje.
– Szerinted vajon mit csináltam? Talán kártyáztam?
Ryo nem válaszolt.
– Csak azt tettem, amit te állítottál rólam, szóval nem
értem, ez miért olyan nagy dolog. És komolyan, ki az istennek
képzeled magad, hogy csak úgy idejössz, és egy szó nélkül
kidobod őt, mintha bármi közöd is lenne hozzá, hogy kivel
szexelek…
– Van hozzá közöm.
– Egy frászt – ült vissza Ueda, keresztbe téve a lábát.
– Csak volt közöd hozzá, de te végeztél, nem? Mert
csak egy mocskos kis ribanc vagyok, akit kidobtál.
Ryo megtántorodott Ueda kemény szavaitól, amikből még így
is sugárzott a fájdalom.
– Szóval nyögd ki, mi a francért vagy most itt?
Ryo nem tudta, hogy mit mondjon. Nem bízott önmagában annyira,
hogy beszéljen, hiszen épp a saját szavai miatt tartanak most
itt. Végül egyetlen szót sem szólt, csak hagyta, hogy a
tettei beszéljenek helyette.
Hiszen ez mindig működött a múltban is…
Még mielőtt a másik bármit is tehetett volna, Ryo pillanatok
alatt Ueda elélépett; felrántotta magához, és tiszta erőből
a szemközti falnak nyomta. Az arcuk centiméterekre volt
egymástól, és bár Ueda felháborodott megilletődéssel
nézett vissza Ryóra a váratlan, és meglehetősen erőszakos támadástól,
de nem lökte el magától. A testük most összeért, és Ryo
Ueda lábai közé rakta a sajátját, így szorítva a falhoz,
miközben a csípőjét erőteljesen nekinyomta, és a karjait a
falhoz szegezte. Ueda kezei maga mellett voltak, tenyerükkel a
fal felé fordulva. Nagyon úgy tűnt, hogy esze ágában sincs
megérinteni velük Ryót, vagy akár bármi mást tenni vele, de
mikor Ryo felfedezte a tekintetében vágynak azt az egészen
apró szikráját, már tudta, hogy nyert.
– Szállj le rólam – sziszegte Ueda, még mindig
mozdulatlanul.
– Érd el – felelte kihívóan Ryo.
Tatsuya szemei összeszűkültek, ahogy ellökte magát a
faltól, és felemelte a karjait, hogy odább taszítsa a
másikat, de Ryo ekkor teljes testével nekifeszült,
visszapréselve őt a csempéhez, újfent leszorítva a kezeit. A
testük most még jobban összesimult, és Ryó megérezte Ueda
ágyékát a lábai között. Ueda ekkor küzdeni kezdett, és
bár Ryo nem látta az arcát, mert csukva volt a szeme, de
hallotta a mérges nyögéseit. Egyre erőteljesebben és
gyorsabban lökte vissza a fiút, és ahogy vonaglott alatta, a
hangok őrült hatással kezdtek lenni a férfiasságára: úgy
érezte, még sosem akarta Uedát ennyire, mint most.
– Ne akard, hogy megint megüsselek, te barom – mondta Tatsuya
fenyegetően, de már kevésbé volt meggyőző a hangja. Talán
pont az egyre nehezedő légzése miatt… – Hagyd. Abba.
– Tudom, hogy akarod – Ryo elengedte Ueda egyik csuklóját,
és a keze besiklott kettejük közé, a nadrágon keresztül
masszírozni kezdve Ueda merevedő izgalmát. – Mindig ezt
akarod, és egy buta kis vita nem fog változtatni ezen…
Ueda nem válaszolt, csak nyelt egyet, majd az ajkába harapva
Ryóra pillantott, aki őt bámulta, miközben a keze még mindig
a másik fiú egy igen érzékeny pontján dolgozott. Végül
néhány pillanat múlva Ueda elkezdte dörzsölni a csípőjét
Ryo tenyeréhez. A tekintetük találkozott egy pillanatra, de ez
nem tartott sokáig: Ryo túlságosan is elvesztette a fejét a
nedves ajkak közül előbukkanó nyelv látványára. A
gondolat, hogy valaki más csókolta ezt a szájat, ízlelte ezt
a nyelvet, épp elég volt neki. Olyan erőszakosan tapadt rá
Uedára, hogy a foguk összekoccant, de nem hagyta abba, csak
tépte a másik ajkát, még ha lassan elviselhetetlen fájdalmat
is okozott az arcában, mintha csak büntetni akarná a másikat
ezzel a durvasággal. Ez a csók nélkülözött minden
gyengédséget. De mégis, ez a fájdalom csak még
kétségbeesettebbé tette, és még ha ott legbelül tudta is,
hogy valami nincs teljesen rendben, képtelen volt törődni vele…
Aztán a nyelvük összetalálkozott, ízlelgetve, nyalogatva és
szívogatva a másikat. Ryo érezte az alkoholt Ueda szájában,
és elengedte a másik csuklóját is, hogy mindkét kezével a
másik fenekébe markoljon. Egymás szájába nyögdécselve
kapkodtak levegőért, de nem váltak el egymástól egy
pillanatra sem.
Végül Ueda törte meg a csókot, és ellökve magától Ryót
bármiféle magyarázat nélkül vetkőzni kezdett. A fiú
kábult szórakozással nézte a ténykedését.
– Azt hittem nem akarod – mondta, és bár tisztában volt
vele, hogy ez nem volt olyan szerencsés kijelentés most,
képtelen volt visszafogni magát.
– Cseszd meg – fakadt ki Ueda, ahogy a felsőjét a kádba
hajította. Lerúgta magáról a nadrágját, majd nekiesett Ryo
ruháinak. – Most akkor te mégsem akarod?
– Itt? – Ryo felszisszent, ahogy Ueda beleharapott a
mellbimbójába, mielőtt végleg a földre száműzte volna az
ingét.
– Mintha ez lenne az első alkalom…
Ryo önelégülten mosolygott. Elkapta Ueda karját és
megfordította, akinek épphogy sikerült még a karját
kinyújtva megtámaszkodni a falnál, ahogy Ryo hátulról
nekifeszült. Immár csak egy szál alsóban simultak össze,
miközben a ruháik szanaszét hevertek körülöttük a
földön, vagy épp a fürdőkádban… Valaki kopogott, de
mindkettejükben túl nagy volt a vágy ahhoz, hogy törődjenek
vele, vagy hogy egyáltalán meghallják.
Ryo végül kilépett a boxeréből, és egy nemtörődöm
mozdulattal arrébb rúgta, majd izgalmával nekifeszült szeretője
hátsójának. Most már csak az a leheletvékony anyag
választotta el őket egymástól. Ueda fölnyögött, majd
fogait összeszorítva Ryo felé kezdte lökni magát, hátát
macskamód behomorítva, miközben olyan erősen kapaszkodott a
falba, hogy ujjain a bőr kifehéredett.
– Kibaszottul szexi – suttogta Ryo, ahogy a másik fenekét
megragadva közelebb préselte magát hozzá. – És az enyém.
Az egész egyedül az enyém…
Nem törődve Ueda tiltakozásával, térdre ereszkedett, és egy
erőteljes rántással letépte róla az alsóját, elégedetten
hallva a másik kiáltását, hogy az anyag durván rántott
egyet az erekcióján. Aztán két kezével megmarkolta és
szétfeszítette a hátsóját, hogy szabad utat adjon a
nyelvének… A csempe jéghideg volt a térde alatt, de a bőre
mégis lángolt az érintkezéstől. Tenyere önkívületben
talált rá a saját merevedésére, miközben Ueda vadul
remegett fölötte, ujjaival kétségbeesetten keresve újabb és
újabb kapaszkodót a falban, miközben Ryo nyelve vadul hatolt
előre és vissza, szó szerint azzal a magáévá téve őt…
– Ah Ryo – nyögte, immár a mellkasával dőlve neki a falnak,
ahogy karjai végül feladták a küzdelmet. A háta még inkább
ívbe hajlott, ahogy próbálta még jobban közelebb préselni
magát a másikhoz. – Ó igen… ez… olyan… kibaszott…
jó… – sóhajtotta, miközben minden egyes szavát egy újabb
mozdulattal nyomatékosította.
Ryo két ujjával Uedába hatolt, és azokkal kényeztette, de
csak pár pillanatig, még mielőtt a másik túlságosan is
hozzászokott volna az érzéshez. Ugyanis volt oka annak, hogy
miért nem nyúlt a kenőcs felé: azt akarta, hogy fájjon; azt
akarta, hogy a másik egyszerre kapjon tőle fájdalmat és
gyönyört, miközben a magáévá teszi, hogy utána kétsége
sem legyen afelől többé, hogy kihez is tartozik…
Azt akarta, hogy Ueda ugyanazt érezze, amit ő is érzett ott
belül.
Felállt, és bármiféle figyelmeztetés nélkül, egyetlen
durva mozdulattal belehatolt a nedves, de még így is
fájdalmasan szűk testrészbe. Ueda ajkai néma sikolyra
nyíltak, és öklével tehetetlenül ütötte a falat, hogy
elfojtsa a kitörni készülő kiáltását. Ryo pedig továbbra
sem kímélve, hátravetett fejjel mozogni kezdett, mind
hangosabban felnyögve, nem törődve már vele, hogy ki hallja,
és ki nem. Talán egy része akarta is, hogy az emberek
hallják. Ebben az állapotban úgy érezte, hogy nem is lehetne
ennél jobb módja annak, hogy mások végre meg tudják, kihez
is tartozik Ueda, mint ha tanúi lennének az együttlétüknek.
És minél több ilyen gondolat jutott eszébe, annál inkább
kezdte elveszíteni az irányítást önmaga felett…
Egyszerűen hallani akarta Ueda sikolyát.
Minden egyes lökés egyre vadabb volt, ahogy a lehető legmélyebbre
akart hatolni a másikban; az egymáshoz csapódó testük hangja
tompa visszhangot vert a kicsi fürdőszobában, még tovább
hevítve Ryo érzékeit. Látta, ahogy Ueda kezei lejjebb
csúsznak a falon, de megállította őket, még mielőtt elérték
volna az izgalmát. Nyögve nyomta őt még közelebb a falhoz,
hozzápréselve a másik erekcióját a hideg csempének. Tatsuya
megadóan döntötte neki a hátát a másik mellkasának,
miközben kezeit maga mellé ejtette; és nyitott ajkakkal,
ködös tekintettel hagyta, hogy Ryo gyengéd kíméletlenséggel
erőszakolja a testét a falhoz.
Végül felsikoltott, mikor Ryo rátalált arra a bizonyos
pontra; és kezeit kétségbeesetten a másik vállára kulcsolva
annak bőrébe vájta a körmeit, ahogy az új ritmusban kezdtek
mozogni.
– Pont ott… – lehelte, és keze lejjebb csúszott, hogy
belemarkoljon a másik fenekébe, így ösztönözve őt a
folytatásra. Majd Ueda Ryo felé fordította az arcát, és
küldött neki egy vággyal teli, buja pillantást. Elmélyedve a
másik tekintetében szégyentelenül könyörgött, hogy legyen
még gyorsabb, még erősebb, még durvább; csak soha ne érjen
véget ez az érzés, mert ez az egész kegyetlenül jó…
Ryo végleg elvesztve az önuralmát. Megragadta Ueda csípőjét,
és elhúzta a faltól, majd tett vele pár botladozó lépést
jobbra, és a másik testét a kád fölé hajlítva még
hevesebben kezdett mozogni benne. Ueda az egyik kezével
megtámaszkodott a kád szélén, míg a másikkal a
zuhanyrózsába kapaszkodva lökte vissza a testét Ryóéhoz. A
nyögéseik egybevegyültek, ahogy egyre gyorsabban mozogtak, és
mikor Ryo végül felrántotta magához ismét Uedát, a fiú
azonnal elélvezett, miközben a másik nevét sikoltotta.
Az orgazmus olyan heves volt, hogy Ueda még akkor is remegett,
amikor Ryo néhány vad, erőteljes lökés után szintén elért
a csúcsra, magával hozva a saját néma kiáltását. A teste
önkívületben reszketett, ahogy próbálta visszanyerni az
önuralmát, miközben Ueda érzéki, halk pihegése csengett a
fülében.
Hosszas pillanatokig álltak így, míg végül Ryo olyan
gyengéden, ahogyan csak tudta, kihúzta a férfiasságát a
másikból, érezve Ueda minden apró rándulását, majd maga
felé fordította a fiút, hogy végre egymás arcába
nézhessenek.
Ueda fáradtnak tűnt; az arca kipirult, a szemei ragyogtak, és
Ryo arra gondolt, hogy még sosem látta őt ennyire gyönyörűnek.
Egyik kezével megérintette az arcát, a másikkal pedig a csípőjénél
fogva húzta közelebb magához. Az egész mozdulat olyan
esetlennek és bizonytalannak tűnt, de Ueda így is értette.
Szemei csak egy pillanatig néztek kutatóan Ryo tekintetébe,
majd az ajkain egy mosoly derengett fel, ahogy végleg
megszüntette a távolságot kettejük között.
– Te meg mit vigyorogsz? – kérdezte Ryo flegmán, de a hangja
nélkülözött minden gúnyt, miközben leülve gyengéden az
ölébe húzta Uedát.
– Semmit – felelte Ueda, ahogy lovagló ülésben még közelebb
fészkelte magát a másikhoz, és a nyaka köré fonta a
karjait. – Csak most először, te kezdeményezted az
ölelkezést.
Ryo nevetett.
– A nagy francokat – a szavak éle eltompult a lágy hangnemben,
ahogy ujjait Ueda tincsei közé fűzte. – Nem tehetek róla,
hogy ellenállhatatlan vagyok.
– Nem vagy az – ellenkezett Ueda, miközben lágyan cirógatta a
vörös karmolásokat a másik bőrén, amiket ő hagyott ott nem
sokkal ezelőtt. – Az is csak az alkoholnak volt köszönhető,
mikor először lefeküdtünk…
– Kapd be!
– Ha szeretnéd…
– Milyen vicces vagy most, Hercegnő…
Ueda nevetett.
Bizalmas csend állt be közéjük, ahogy ott ölelkeztek Jin
fürdőszobájában, és a beszűrődő zene elmosódottabbnak tűnt,
mint eddig bármikor. Ryo szemeit behunyva lehajtotta a fejét
Ueda vállára, átengedve magát a másik nyugtató, egyenletes
légzése varázsának.
– Nem feküdtem volna le vele.
Ryo nem mozdult. Hiába akarta hirtelen olyan kegyetlenül látni
Ueda arcát, és azt, hogy milyen kifejezés ül rajta; és
hiába akart belenézni azokba a szemekbe, igazság után
kutatva, nem tette. Képtelen volt rá. De talán Ueda így is
értette, mert folytatta:
– Dühös voltam rád, ez igaz. De vissza akartalak szerezni, és
nem volt más választásom – Ueda hangja őszinte volt és
gyengéd. – Hiszen tudnod kellene, hogy túlságosan szeretlek
ahhoz, hogy ilyet tényleg megtegyek…
Ryo még szorosabbra fonta a karjait Ueda mellkasa körül,
remélve, hogy így is eljut hozzá az, amit annyira mondani
akart neki.
Bocsáss meg. Szeretlek… Egy idióta vagyok, te pedig túl
jó vagy hozzám. Nem érdemlem meg a bocsánatodat.
De Istenem, annyira szeretlek…
– Tudom Ryo – hajtotta a fiú a párja vállára a fejét. –
Tudom.
És Ryo tudta, hogy Ueda, ha szavak nélkül is, de valahogy
mégis megértette őt.
Ott ültek Jin fürdőjében, meztelenül, sokkal sebezhetőbben,
mint azelőtt bármikor; szorosan összeölelkezve, és akkor,
valahogy minden világos lett. Ryo felemelte a fejét, és
megcsókolta Uedát egyszer, majd még egyszer, mígnem a fiú el
nem mosolyodott – és ez a mosoly csak neki szólt –,
hirtelen megértette, hogy ennyi épp elég. Senki másnak nem
kell tudnia. Amíg ők tudják; amíg ő tudja, hogy Ueda szereti
őt, és ő viszontszereti, addig ez épp elég.
Csak erre van szükségük, semmi másra, nem számít, hogy
titok–e vagy sem.
» Vélemény
|