Névtelen Normál lap
Taiyou no Namida - RyoDa (Ryo's POV)
Örökké csak bántottam. Nem akartam fájdalmat okozni
neki, hiszen tudom milyen az, ha valakit kegyetlenül ”bokszzsáknak”
használnak. Tudom, milyen is az, ha inkább azt várod, hogy
valaki megüssön, beléd rúgjon, csak szavakkal ne bántson…
De, gyönyörű volt. Gyönyörű volt, mikor sírt.
Legszívesebben mindig odamentem volna és a vállára tettem
volna a kezem, mondván: "Nincs semmi baj."
De, igenis volt baj. Féltem attól, hogy mit mond majd.
Így ez mindig elmaradt. Csak az örök sértegetés volt. Mert
képtelen voltam kimondani, amit valóban gondoltam, amit
valóban éreztem. Nem akartam semmi mást, mint bocsánatot
kérni, kisírni neki a lelkem. A gondolatra is
megborzongok. Sírni… előtte? Elment az eszem.
A hajamba túrok gondterhelten. Végülis… talán akkor
látná, hogy én is csak ember vagyok. Mert nem vagyok több
embernél, legfeljebb kevesebb. Egy féreg vagyok.
De, már évek óta nem tudok sírni mások előtt. Ha csak egyedül
vagyok – ha egy évben egyszer adódik ilyesfajta lehetőségem
az estéken kívül – folyton zokogok. Mert mindenkit bántok.
Bántom azokat, akik fontosak. Ezt a legtöbben elengedik a
fülük mellett… De, ő nem.
Gyenge volt és én nem bírtam megállni. Mint, amikor az
ember lát valami simát, valami csodálatosan simát és egyszerűen
nem bírja ki, hogy ne érjen hozzá, ne simítson végig rajta.
Ő is ilyen volt. Gyenge és törékeny, a bőre pedig… a bőre
tiszta volt és tökéletes. Ő más volt, mint a többiek. Nem
bírta elviselni a legkisebb sértést sem.
Próbált néha nevetni, mivel tudta ez már inkább vicc
volt. De, nem bírta sokáig. A legtöbbször sírva fakadt. Én
hülye meg csak röhögtem.
Emlékszem, amikor véleményt kellett mondanunk
egymásról… katasztrófa volt. Először mindenki nevetett.
Én akkor inkább röhögtem; tiszta szívből, mélyről jövően
kinevettem őt. Aztán sírni kezdett. Láttam. De, nem
érdekelt. A többiek is csak nevettek. Miért pont én ne tettem
volna? Aztán le kellett fogni, hogy ne verje szét a képem.
Bár megtette volna. És én még akkor is nevettem… rajta…
Gondolatban nem egyszer képzeltem el, hogyan kérnék tőle
bocsánatot. Mit mondanék neki. És, hogy ő mit tenne. Három
variációt láttam rá: Vagy halkan elfogadná, mert teljesen
mindegy komolyan gondolom–e; ő mindenképpen tehetetlen.
Második lehetőség, hogy ordítva nekem ront és addig üt,
ameddig tud. Reméltem, hogy ezt tenné.
A harmadik az, hogy nem mond semmit és tovább megy.
Akárhogy is. Most itt állok a KAT–TUN öltözője előtt és
lélekben felkészülök rá, hogy bekopogjak.
Megtörtént. Várok. Jin nyit ajtót, látom, meg van lepődve.
És nem csak ő. Ueda lehajtja a fejét, majd elfordul.
Kissé zavarban vagyok. Nem tudom tényleg akarom–e ezt. Nem
egyszer elfutottam, most már nem lehet! Zavaromat leplezni
próbálom és megköszörülöm a torkom egy kedves hang után
kutatva.
– Ueda–san, kérlek gyere ki egy percre! — Hihetetlen
de sikerült! Egy mondatot elmondtam úgy, hogy semmi sértés,
semmi gúny, sőt talán még egészen lágyan is hatott.
Hirtelen felém fordul és egyenesen az arcomba mered, majd egy
kisebb hatásszünet után megszólal.
– Minek? Hogy sértegethess? Akkor azt tedd meg most és hagyj
békén! — Megérdemeltem. De, mikor lett ő ilyen bátor?
Rendben, hogy gyakran akart nekem ugrani, de legalább
három–négy sértést várt vele…
– Kérlek… Csak mondani akarok valamit. — nem értem miért
ennyire lágy a hangom. Bár most ez kell, de ha eddig
megpróbáltam… kudarc.
– Akkor mondd most utána pedig menj el, mert nem vagy éppen
kellemes társaság! — szinte átfordul a hangja dühös – vagy
inkább kétségbeesett? – kiabálásba.
– Sajnálom. — mondom halkan. – Ne haragudj, hogy mindig
bántottalak. — a hangom szinte elveszik, de a csodálkozó
tekintetekből ítélve mégsem eléggé.
Nem mond semmit, csak bólint. Én pedig egyszerűen elsétálok.
Könnyebb minden most, hogy kimondtam. De, mi biztosítja,
hogy holnap nem sértem–e meg megint? Már nem egyszer
megpróbáltam visszafogni magamat. De, legfeljebb kevésbé
lélekig–hatoló sértés lett a vége.
Sajnálom, remélem, nem utálsz annyira, mint amennyire
én utálom magamat.
» Vélemény
|