JinDa one-shot.
A mobiltelefon nagyszerű találmány, a két férfi pedig
bemutatja, mi mindenre használható is szükség esetén egy
ilyen készülék, hogy a végén azért beismerjék: nem mindent
képes helyettesíteni.
Michinek ♥
- Kölcsönkérhetem egy pillanatra a laptopodat, Yamashita-kun?
Pi meglepetten pillantott fel rá, de bólintott.
- Persze, tessék — erősítette meg szavakkal is, miközben
megfordította a fehér szépséget, hogy Ueda magához húzhassa
és a billentyűzet fölé hajolhasson.
Igazság szerint nem sűrűn ült számítógép elé. Tényleg
nem. Amit tudott, telefonon keresztül elintézett... vagy
megkért valakit, hogy derítse ki neki. Már tervben volt, hogy
beruház egy laptopra, mert haladni kell a korral (és sok helyet
sem foglalt volna), de eddig nem valósult meg ezen terve.
Nyitott egy böngészőt, aztán némi agyalás után a
kulcsszavakon pötyögni kezdett.
Yamapi érdeklődve hajolt oldalra. Kíváncsi volt rá, mit
csinál a másik ennyire koncentráló arckifejezéssel.
- Ó? — szökött ki a száján a meglepett hangocska. Tatsuya
zavartan nézett rá.
- Csak... nem akarom felébreszteni — mondta láthatóan
kényelmetlenül fészkelődve, tovább bújva a sorokat.
- Jint akarod holnap felhívni?
- Születésnapja lesz és mivel egy óceán van közöttünk...
- rántotta meg a vállát.
Tomohisa elmosolyodott. Kezdetben nem adott sok bizalmat legjobb
barátja és a bandatársa kapcsolatának, ám kellemesen
csalódott. A maguk módján aranyosak voltak és mindkettőjük
szerencsétlensége ellenére sem buktak még le.
Tatsuya egyszer csak kihúzta magát és szélesen elmosolyodott.
- Yatta~ — kiáltott fel örömittasan. Talán a folyosó
végén lévő helyiségben már nem hallották.
Álmosan döntötte a fejét az asztalra.
- Én és a barom ötleteim... - dörmögte morcosan. Fáradtan
pillantott ismét az órára, aminek mutatói változatlanul
ugyanolyan lassan haladtak előre, mint eddig is. Tizenegy múlt
néhány perccel. — És a rohadt Amerika imádatod!
Felült, megborzolta a haját, aztán úgy döntött, felesleges
várnia tovább. Legrosszabb esetben felébreszti őt, bár
reménykedett abban, hogy önmagát nem meghazudtolva jó hosszan
ünnepli valahol a születésnapját.
Beütötte a számot és várt. A negyedik csöngésnél hallotta
meg a jellegzetes kattanást, majd néhány másodperces csendet
követően...
- Már azt hittem, sosem hívsz. — A fülébe mormogott
szavaktól végigzongorázott a gerincén a borzongás. Már
egészen olyan illúziót keltett, mintha ott lett volna mellette...
közvetlenül mellette. A következő pillanatban a bőrére
simulnak azok a telt ajkak...
- Szükség volt az elhatározásra — válaszolta annyira
nyugodtan, amennyire tőle telt.
- Hogy felhívd a pasidat a születésnapján? — Tatsuya
elvigyorodott, ahogy maga elé képzelte a másik
arckifejezését, a felvont szemöldökét és vádló
tekintetét. — Nagyon elkanászodtál nélkülem, Tat-chan.
- Kicsit tévhitben élsz azzal kapcsolatban, ki nevelt, kit...
- Csönd.
Felnevetett. Igazán kellemes érzés volt.
- Boldog születésnapot, Jin — mondta aztán kicsit
halványabb jókedvvel, csendes szeretettel.
- Köszönöm — válaszolta jól hallható mosollyal a másik.
— Kérem ám az ajándékom is hozzá!
- Majd viszi a posta.
- Nem azt~ - sóhajtotta színpadiasan.
Ueda rosszallóan ráncolta a homlokát, majd ezúttal ő vett mély
levegőt.
- Komolyan azt akarod, hogy énekeljek neked?
- Naná. A dalomat akarom — közölte minden egyes szót
külön hangsúlyozva.
Újabb sóhaj.
- És mégis mit énekeljek neked?
- Bármit. Vagyis Gacktot ne. Bocs. Tudom, mindig második leszek
a szívedben miatta...
- Idióta — kuncogott.
- ... de nem kell rá folyton emlékeztetned is — fejezte be
megjátszott szomorúsággal. — De tényleg akármit. Úgyis a
te hangod a lényeg.
Az idősebb komolyan nem bírta felfogni, hogyan tud Jin
ilyesmiket ennyire könnyen kiejteni a száján. Ilyen...
természetességgel. És zavarta is, mert úgy érezte, nem
képes kellőképpen viszonozni, pedig szó sem volt arról, hogy
nem szereti.
Egy teljes percig csak hallgatták egymás légzését, miközben
a dalon gondolkozott, ami megfelelne. Végül egy japán szám
mellett döntött, amiről tudta, hogy a másik szereti — egy
angolt akkor sem vállalt volna be, ha Akanishi éppen a halálos
ágyán fekszik.
Az elején roppant zavarba ejtő volt úgy énekelnie, hogy nincs
egy légtérben vele senki, mintha a mosatlan tányéroknak adott
volna szerenádot... de mikor lehunyta a szemét, minden más
lett. Ott volt előtte Jin arca. Lágy mosoly görbítette
felfelé az ajkait. Csillogott a szeme. Kitárta a karjait.
Ő pedig mosolyogva énekelt tovább.
* * *
Összerándult, mikor megrezzent a nadrágzsebe. Gyorsan
körbepillantott, nem látta-e valaki, aztán a lehető
legkifejezéstelenebb arcot vágva, mintha még mindig a
megbeszélés kötné le teljesen a figyelmét, beletúrt a
zsebbe a mobiljáért.
Meglepetten látta az üzenet hárombetűs feladóját és még
meglepetten bámulta a mail tartalmát.
Egy fotó. Egyértelműen Jin kezéről, amint a jól ismert „békejelet”
mutatja, a két ujjai közötti résen pedig pont egy fa
látszott.
„Művészi” — gondolta a férfi magában
mosolyogva. Egy gyors körülpillantás után pötyögni kezdte a
választ.
Címzett: Jin
Feladó: Ueda
„Kreatív vagy ma, bár fogalmam sincs, mit akarsz üzenni a
képpel...”
Mihelyt megvolt ezzel a néhány szóval és a küldéssel is,
újra visszaterelte a figyelmét a menedzser szavaira.
Rendkívüli megbeszélést hívtak össze, mert az egyik dalukat
az előzetes dicséretek ellenére mégis visszadobták és
emiatt egy másikat elő kell venniük, illetve
stúdiófelvételt készíteni belőle. Ennek a részleteit
tárgyalták most.
Éppen emiatt koncentrálnia kellett volna, de már az első
rezzenésnél gondolkodás nélkül a készülékért nyúlt.
Megint egy kép volt. Ezúttal Jinről, aki látványosan
csücsörített rajta, természetesen annak jeléül, hogy
sértve érzi magát.
Ueda megforgatta a szemét.
Óvatosan, hogy senki se vehesse észre, majdnem az asztallapig
emelte a mobilját és készített egy kicsit elmosódott képet
az asztal körül ülőkről.
A fotóhoz ennyi magyarázatot mellékelt: „Kicsit
elfoglalt vagyok most.”
A percek múlva érkező e-mailen meg sem lepődött. Jin
lefényképezte az ő környezetét. Egy parkban volt,
legalábbis a fákból és a zöld rétből erre következtetett
az idősebb, az ég ragyogóan kék volt és hétágra sütött a
nap. A képen felismerte a vörös hajú lányt, akiről Jin már
rengeteget mesélt neki... Aubree. Olyan kis aranyos teremtésnek
találta.
- Ueda-san?
Ijedten kapta fel a fejét.
- Igen?
- Neked is megfelel így?
- P-persze — bólintott. Nem nagyon hitte, hogy az elmúlt két
percben, ameddig nem odafigyelt, lényeges dolgot mondtak volna,
ezért aztán nem aggódott, hogy talán valami kellemetlenbe
adta a beleegyezését.
- Akkor végeztünk is — csapta össze a kezét a mindig
energetikus férfi. — Holnap kilenckor találkozunk a
hangstúdióban.
- Ennyit az esti buliról —sóhajtott fel Koki, miközben
összeszedték a papírjaikat.
Ueda mosolyogva kapta a vállára a táskáját, ezzel egy időben
pedig az arca elé nyújtotta a mobilját, kinyújtotta a
nyelvét és készített egy fotót.
Csupán két szóval egészítette ki: „Este beszéljünk~”
* * *
- Mikor jössz haza?
- Neked is szia — válaszolta Jin szórakozott hangja a
hallhatóan nyűgös kérdésre. — Egyébként pedig fogalmam
sincs. Valamikor ősszel terveztem.
- Az még sok idő — érkezett az azonnali elégedetlenkedés.
Akanishi felnevetett.
- Te is hiányzol nekem és el tudom képzelni, én mennyire
hiányozhatok neked, de hogyhogy ilyen hirtelen? — érdeklődött,
miközben kinyitotta a hűtőt és kivett egy doboz sört. —
Általában én szoktam neked nyafogni és nem fordítva.
- Én nem szoktam nyafogni — jelentette ki Ueda.
- Dehogynem.
- Nem.
- Tehát? Mi a nyafogás tárgya?
Már azt hitte, a férfi komolyan megsértődött amiatt, amit
mondott, de aztán meghallotta a halk hangját.
- A koncertem.
- Mi van vele? — értetlenkedett a fiatalabb. — Egy hét
múlva lesz az első, nem? Nem kellett lemondanod valami miatt,
ugye?!
- Dehogyis... de azt akarom, hogy legyél itt.
Jin elmosolyodott. Ennyire nyílt és őszinte válaszokat nem sűrűn
szokott kapni Tatsuyától. A férfi az esetek többségében
éreztette vele a dolgot és nem is hazudott, de ilyen őszintén
nem merte vagy nem tudta kimondani az érzéseit. Főleg nem
telefonba.
- Ügyes leszel. Ha nekem megy, neked is fog. Különben is,
minek aggódsz? Volt már egy koncertsorozatod, nem?
- Igen, két éve — vágta rá rögtön. — Mikor volt már
az? Az egyik számmal még most sem végeztem és mi van, ha...
- Tat-chan! — szakította félbe őt, mielőtt még nagyon
belelendülhetett volna a félelmei áradatába. — Először
is: higgadj le. Másodszor: húzz ki a teraszra és szívj egy
kis friss levegőt.
Egy hosszú percen át csak halk zajokat hallott, de biztos volt
benne, hogy nem bomlott a vonal, úgyhogy csak várt.
- Oké. Kint vagyok.
- Remek — válaszolta, mikor sikerült lenyelnie a sört. —
Ne idegeskedjen ezen. Úgy csinálsz, mintha ma kezdted volna,
pedig messze nem. Egyedül még sokkal jobb vagy a színpadon,
ezt mindenki tudja, te is. Az emberek úgyis imádni fognak. Már
a 2008-as koncertjeidet is imádták. Sokat dolgoztál rajta, ne
cseszd el ilyen hülyeséggel. Ha meg indok kell, hogy
felhívhass, keress legközelebb valami jobbat — tette hozzá
vigyorogva.
A válasz sem váratott magára.
- Bunkó — morogta Ueda.
- Én is szeretlek — szélesedett ki még inkább a vigyor Jin
ajkain.
- Én is, de attól még bunkó vagy.
- Ennél nagyobb bajom ne legyen.
Az idősebb felsóhajtott.
- Jó lenne, ha itt lehetnél.
- Tudom. — Ő is megkomolyodott. A hűtőszekrény melletti
falrészre nézett, ahova kitett egy parafatáblát és rá
rengeteg fotót a számára fontos személyekről. Meglátva Ueda
jellegzetes mosolyát vele mosolygott. — De ősszel találkozunk.
Sokat. Ígérem.
- Ne ígérj olyat, ami nem rajtad múlik — felelte csendesen.
Erre nem volt semmilyen frappáns válasza — az igazságot
nehéz tovább ragozni.
* * *
Előbb a kopogást hallotta meg, aztán Koki arca tűnt fel az
ajtóban.
- Jin keres — mutatta fel a mobilját, aminek a mikrofon
részét letakarta a kezével, hogy a vonal másik felén a
beszélgetésükből ne sokat lehessen hallani.
- Mennyire dühös? — kérdezte Ueda a homlokára csúsztatva
az alkarját.
- Tízes skálán? Olyan huszonötös.
- Remek...
- Mondhatom neki, hogy alszol — ajánlotta fel Tanaka, viszont
még az ő vonásain is látszott, hogy ezt nem tartja annyira
jó ötletnek. Olaj lett volna csak a tűzre.
- Ne, nem kell. Beszélek vele — felelte.
A rapper odasétált hozzá és átadta a telefont, elmenőben
pedig végigsimított Ueda haján. Még mindig nagyon sápadtnak
tetszettek a szép vonások, de azon kívül, hogy hagyták
pihenni, nem sokat tehettek a boxolóért.
Ueda addig várt, míg becsukódott az ajtó bandatársa
mögött, és sóhajtott egy nagyot.
- Igen? — kérdezte óvatosan.
- Te úgy egyébként normális vagy? — A dühös hangtól,
hiába számított rá, összerándult. Jin alapvetően nem
sokszor emelte fel vele szemben a hangját. Ha vitatkoztak, igen,
de annak voltak fokozatai. Azért örült volna, ha három hét
után nem ezt a hangnemet hallja először tőle.
- Igen...
- Mert nem úgy tűnik. Tatsuya, te egyszerűen nem vagy eszednél!
El is törhetett volna a lábad!
- De nem tört — válaszolta higgadtan.
- Ez nem igazán rajtad múlt, ahogy néztem, hanem a rohadt nagy
szerencséden.
Egy pillanatig kínos csend feszült közéjük. Jin pont abban a
pillanatban kezdett beszélni, mikor a másik mélyet sóhajtott.
- Hogy lehetsz ennyire hülye? Ha tönkre vágod a lábad,
gondolod, hogy a Johnny′s tovább foglalkoztat majd? Egy nagy
fenéket. Te énekes vagy, de egyben TÁNCOS is. Úgy
elhajítanának, mint egy...
- Felfogtam, érted? — fogyott el Ueda türelme. A hangja is
izzott a haragtól. — Felfogtam, kösz szépen. Elhiheted, hogy
nem így terveztem. Több ezer embernek okoztam csalódást.
- Neked most nem ezzel kellene foglalkoznod, hanem magaddal!
- Mi a fenéért kell így felfújnod azt, amin már úgy sem
változtathatsz?! — tört ki az idősebből.
Legszívesebben felpattant volna az ágyról, hogy járkáljon
egy kicsit vagy bármiféle mozgással levezesse a feszültséget...
megőrjítette ez a mozgásképtelenség. Az, hogy ágyhoz
kötötte egy nyavalyás sérülés és emiatt még össze is
vesz a barátjával, aki több ezer kilométerre van tőle.
- Bocs, hogy aggódom miattad — dörmögte idegesen Akanishi.
Uedát szíven ütötte a hangja. — Csak tudnám, miért nem
akkor játszottál ilyet, mikor még ott voltam.
- Mégis mit hiszel, Jin, mit tehettél volna? — hüledezett
Tatsuya. — Kokiék is annyit tudtak csak, hogy bevittek a
kórházba, és próbáltak támogatni.
- Ez nem az ő feladatuk lett volna.
Visszatért a mély, kongó csönd.
Ueda hideg, érzelemmentes hangon szólalt meg.
- Talán jobb is, hogy nem vagy itt — közölte keményen. —
A többiek első reakciója az aggodalom volt, nem pedig a
féltékenység.
- Tatsuya, nekem sem...
- Nem. Nem. Én most leteszem. Fáj a lábam és aludni akarok.
Majd felhívlak, ha megnyugodtam és remélem, addigra te is
megfogsz.
Amint bontotta a hívást, kikapcsolta a mobilt és a párnája
alá dugta.
Gyűlölte, mikor veszekedtek Jinnel.
* * *
Címzett: Tat-chan
Feladó: Jin
Hülye voltam, sajnálom.
Küldtem gyógypuszit a lábadra. Remélem, megkaptad.
Címzett: Jin
Feladó: Ueda
Én is. Nem rajtad kellett volna levezetnem... ne haragudj. A
gyógypuszit pedig legközelebb személyesen kérem :)
* * *
Amilyen sokáig tartott, mire végre álomba szenvedte magát,
annyira gyorsan felébredt arra, hogy a kedvenc énekese hangja
betölti a csendes szoba légterét.
- Ezt nem hiszem el...
Nyögvenyelősen sikerült kitapogatnia az éjjeli szekrényen
daloló mobilt és néhány félrenyomást követően még a
hívásfogadásért felelős gombot is lenyomta.
- Igen...? — mormogta bele a készülékbe.
- Happy birthday, Tat-chan~
Ueda szélesen elmosolyodott, noha még mindig ott ült az álom
a szemeiben. Ásítva dörzsölte meg őket és ült fel az
ágyban. A takaró amúgy is csak félig borította a testét,
így viszont teljesen lecsúszott róla. Nem érdekelte.
Örült, hogy Jin végül felhívta.
- Köszönöm~ - válaszolta boldogan. — Már kezdtem... - egy
pillanatra félbe hagyta, míg ásított egyet -... azt hinni, te
nem fogsz felköszönteni.
- Várj... te aludtál?
- Az emberek azt szokták csinálni hajnali háromkor.
- De Tat-chan! Ma van a születésnapod! — felelte
szörnyülködve párja.
- Volt — helyesbített a másik. — Már néhány órája
nincs.
- Normális esetben épp hullarészegen kellene fetrengened a
saját nyáladban és nem az ágyadban feküdni édesdeden
aludva.
Ueda felkuncogott. Tökéletesen emlékezett egy ilyen alkalomra,
csakhogy akkor pont Jin volt az, aki magán kívül
üvöltözött a jókedvtől.
- Nem baj, Jin. Megünnepeltem néhány ismerősömmel, szolidan,
és te is felhívtál. Nekem ez így tökéletes volt.
- Dehogy volt — morogta a fiatalabb. Ő hallhatóan valami
kültéri helyen tartózkodott, Ueda autók és beszélgetések
zaját hallotta. Lehetséges, hogy éppen reggelizett valahol. A
képre, ami megjelent a szeme előtt Jinről, összefacsarodott a
szíve.
A legtökéletesebb születésnapi ajándék az lett volna, ha
együtt tudnak tölteni egy napot. Csak egyetlen egy napot
szeretett volna a szerelmével, semmi többet.
- Igaz, nem volt — sóhajtott fel színpadiasan az idősebb.
— Szeretném, ha énekelnél nekem.
- Énekeljek? — lepődött meg Akanishi. — Mégis mit?
- Nem tudom. Kreatív vagy, találd fel magad!
- Tudod, perpillanat nem vagyok olyan helyen, ahol jól jönne
ki, ha énekelni kezdenék a mobilomnak...
Nem tehetett róla, de elvigyorodott. Nagyon élvezte a
helyzetet, olyannyira, hogy gyerekesen az oldalára feküdt és
belekuncogott a takarójába. Olyan érzés járta át, mintha
idióta, szerelmes tinédzser lenne.
- Mou... - Mindent beleadott abba, hogy szívszaggató hangzást
nyerjen az egyszerű, nyüszögő szócska. Erőfeszítéseit
siker koronázta.
- Baszki, Tatsuya — nyögte Jin elkeseredetten, majd dörmögő
hangon folytatta. — Ne tedd ezt velem, kérlek! Istenem, ha ott
lennék most... Befeküdnék melléd az ágyba, föléd másznék
és addig csókolnálak, míg már a hajamat tépnéd és könyörögnélazért,
érjek hozzád.
Ueda lélegzete pillanatok alatt gyorsult fel, a vére pedig az
arcából lefelé vette az irányt. Suttogva szitkozódott. A
fiatalabb másodpercek leforgása alatt érte el, hogy
felizguljon.
- Harapnád az ajkamat, mert tudom, hogy imádsz harapdálni...
Felszisszennék, de hagynám, hogy csináld, mert annyira
rohadtul jó lenne... Mi van rajtad? Csak, hogy tudjam, miből
kellene kioperálnom téged...
- Jin, fejezd be! — szakította félbe az idősebb, a hangja
kis híján elfúlt a felénél.
- Miért?! — érkezett az elégedetlen morgás.
- Nem fogok veled telefonszexelni...
- Miért nem? Mondd, hogy nem élvezted! Tudom, hogy élvezted,
hallottam, hogy lihegsz...
- Csak mély lélegzeteket vettem — fogott azonnali
védekezésbe Ueda.
- Vagyis lihegtél.
- Nem telefonszexelek veled a születésnapomon.
- Te mondtad, hogy már nincs is születésnapod.
Egy-egy. A kiegyenlített küzdelem sosem volt probléma a
kapcsolatukban.
- Leteszem.
- Nem, nem teszed.
- De leteszem...
- Előbb mondd meg, mi van rajtad! Addig nem teheted le.
- Dehogy mondom!
- Gyerünk! Ki vele! Ha nem mondod el, azt fogom ecsetelni, hogy
mi csinálnék a fark...
- A pizsamanadrág, amit tőled kaptam! — mondta gyorsan,
mielőtt a másik befejezhette volna, amit mondani akart.
Aztán letette.
* * *
Ueda nagyot ásított, mielőtt belekortyolt volna a kávéjába.
Igazság szerint nem szeretett kávézni, hitt benne, hogy
elegendő alvással és egészséges életmóddal
kiküszöbölhető az, amit mások a kávéval igyekeztek
kompenzálni.
A probléma ott kezdődött, hogy ezúttal keveset aludt,
ráadásul korán is kellett kelnie, mert volt egy megbeszélt
találkozója Kokival. Nem akarta a férfit cserben hagyni,
valami nem stimmelt vele mostanában. Remélte, hogy talán pont
erről akart beszélni vele a rapper.
Már majdnem ott volt a megbeszélt találkozóhelyen, mikor
csörögni kezdett a telefonja. Fél kézzel nem volt egyszerű
előszenvednie, de csak sikerült.
- Hogy vagyunk ma, hogy vagyunk, Tat-chan? — duruzsolta a
fülébe Jin vidám, kicsattanóan boldog hangja.
- Jobban lennék, ha nem tudatosította volna bennem a pasim,
hogy füvezik — válaszolta, miközben próbált nem
prüszkölve nevetni.
- Ki mondta, hogy füvezek? — hökkent meg a vonal túlsó
fele.
- Különben miért lennél ennyire vidám korán reggel? Bár
nálatok nem is reggel van... Mennyi ott az idő?
- Kit érdekel? — Az idősebb szinte a vállrántást is látta
maga előtt. — Boldog vagyok!
- Azt hallom — mosolygott. Elérte a park bejáratát, úgyhogy
rátért a kavicsos ösvényre. — Mi történt? Minek örülsz
ennyire?
- Gondolkoztam...
Szép idő volt, kellemes. Nem fújt a szél, gyönyörűen sütött
a nap, viszont egy-két elszórtan úszó felhő segített
mindezt egyensúlyba hozni. Tökéletes idő volt egy sétára,
egy találkozóra, egy beszélgetésre.
- Azon gondolkoztam, milyen lenne most téged átölelni és
belecsókolni a nyakadba...
Ueda felsóhajtott. Mikor legutóbb ezzel próbálkozott a
fiatalabb, elég csúnyán összevesztek. Számára nem volt
elegendő egy illúzió, egy játéka annak, mintha újra
láthatnák egymást... neki ezzel kapcsolatban nem volt elegendő
a képzelet egy satnya vívmánya.
Jin kedélyesen folytatta.
- Biztos meglepődnél és leöntenéd azt a szép, piros fölsődet.
Ez volt az a pillanat, mikor megtorpant és elkerekedett szemmel
csak meredni tudott előre. Annyira sokkolta a kijelentés, hogy
még le is pillantott magára, hogy tényleg a piros pólóját
viseli-e.
Azt viselte.
A következő, amire eszmélt, az volt, hogy két kar öleli át
a derekát és nagyon ismerős ajkak simulnak a tarkója bőrére,
amit pont nem takart a haja. Minden porcikáját bejárta a
jóleső borzongás, a gyomra tett egy száznyolcvan fokos
fordulatot.
Nem érdekelte semmi és senki, mikor a másik megfordította őt
és egyszerűen szájon csókolta, ott a park közepén. Még a
papírpoharat is kiejtette a kezéből, a kávé ráömlött a
cipőjükre.
- Jin — súgta a férfi szájába, amint egy rövid időre elváltak
az ajkaik.
- Megjöttem, Tacchan — mosolyogtak boldogan azok a régóta
hiányolt ajkak. — Hazajöttem.
Mert akadnak dolgok az életben, amiket telefonon nem, csak
személyesen lehet elintézni.
» Vélemény
|