GazettE írás, a SID - Uso című számának ihletésével. A
megszegett ígéretek tengere közepén Kai tovább küzd,
tovább tűr. De meddig? Miért? Kérdések ezre, de válasz
sehol, és senki sem tudja megadni neki.
Ajánlott zene: http://www.youtube.com/watch?v=yUAX4dM67uo
Uso
Nem tudom, miért is adom meg magam neked mindig. Túl erős
vagy. Túl lehengerlő, és túl könnyen eléred, amit akarsz.
Lazán veszed az egészet. Sugárzik belőled a vagányság, és
a magabiztosság. Lehet, hogy még irigyellek is érte, amiért
olyan könnyedén bele tudsz taposni mások lelkébe. Amiért
olyan határozottan ki tudsz jelenteni mindent.
De egyvalamit nem értek. És ez vet árnyékot az egész
kapcsolatunkra, az összhangra, ami zenéléskor nem jelent
problémát. Szavakkal mi nem értjük egymást. Te ütsz, én
felfogom az ütést, és a szavaim süket fülekre találnak,
vagy nem is engeded, hogy egyáltalán csak megközelítsenek.
Fogalmam sincs, miért gyűlölsz engem...
- Gyerekesek vagytok.
Ennyi volt Ruki reakciója, és visszatelepedett a számítógép
előtti forgószékbe, hogy tovább folytassa a következő
kislemez borítójának tervezését. Rágyújtott, és látni
lehetett rajta, hogy mást már képtelen hozzáfűzni a
dologhoz. Már beleunt abba, hogy békítgessen, hogy
megpróbáljon Reita lelkére beszélni, és hogy bátorítsa
Kait a harcra. Ha a dobos nyelni akarja a sok sértést, és
megaláztatást, hát tegye. Ha Reita úgy dönt, hogy Kain
vezeti le a felgyülemlett stresszt, hát tegye. Már belefáradt
abba, amit két barátja művelt.
Uruha korántsem volt ennyire belenyugvó típus. Az általában
jó kedélyű gitáros komor arccal fürkészte a szóban forgó
két társát. Reita megint kötözködik. És Kai megint hagyja.
Vagyis, jobban mondva reakcióképtelen. Már a kezdetektől így
volt, de két éve végre eljutottak addig, hogy mindketten
változtatni akartak ezen a helyzeten. És aztán Reita persze
újra nekikezdett.
Most per pillanat, ami piszkálta a basszista csőrét, az
történetesen a Kai által alkotott bentók tartalma volt.
Szerinte Kai szántszándékkal tett vaszabit a szójaszószba,
holott elvileg tudnia kellett volna, hogy Reita képtelen a csípős
ételek fogyasztására.
- Inkább örülnél, hogy készített nekünk — sóhajtotta
Uruha, és jóízűen a szájába tömött egy nagy adag rizst.
Reita felhúzta az egyik szemöldökét, mintha Uruha legalábbis
azt mondta volna, hogy tegnap a Holdon baseballozott a Lochness-i
szörnnyel, és még nyert is.
- Jó étvágyat — mondta olyan gúnyosan, hogy az már
fülsértő volt. — Én inkább a boltit preferálom. — És
ezennel Reita ünnepélyesen letette a pálcikáit.
- Szerintem nagyon jó volt — jegyezte meg Ruki, aki már
belapátolta a maga adagját, és kapott Kaitól egy hálás
pillantást.
- Szerintem is finom — tette hozzá nyomatékosan Uruha.
- Érdekes ízlésetek van — jegyezte meg egy fintorral Reita.
- Sajnálom Reita — szólalt meg végre Kai is. — Akarod,
hogy vegyek neked egyet? — Uruha szemei elkerekedtek, és csak
azért nem ugrott fel csatakiáltással leütni a dobost, mert
egyrészt tele volt a szája, másrészt meg a döbbenettől
mozdulni sem bírt.
- Nem — közölte határozottan Ruki. Reita elvigyorodott.
- Ruki, gondolatolvasó vagy. — Mielőtt kilépett volna az
ajtón, még ránézett a tanácstalan arcú Kaira, majd
határozott léptekkel elhagyta a szobát.
Nem nagy dolgokról van szó. De a sok kicsi sokra megy, és
már a legapróbb hülyeségeken is felhúzod magad. Kigúnyolsz,
sértegetsz, megalázol. Én pedig fejet hajtok, hátha attól
megenyhülsz, de nem. Te soha. Most már az is mindegy volna, ha
életem végéig el kellene mindezt viselnem. Csak mondd el, hogy
miért. Csak mondd el az okát. Esküszöm, annyi elég volna.
— * —
- Azt hittem, már sosem jön el ez a nap! — Uruha arcáról
alig lehetett levakarni a széles vigyort, ami már percek óta
ott ragyogott. — Végre összetartó bandának nevezhetjük
magunkat!
Végignézett a lehajtott fejű Reitán, és a kikerekedett szemű
Kain, aki a basszistára meredve próbálta feldolgozni annak
nemrégiben elhangzott szavait. Reita békét ajánlott. Nem
rögtön barátságot, csak békét. Kai lelkéről mintha egy többtonnás
vaspántos lakat szakadt volna le, szárnyalni tudott volna.
Annyi évi összetűzés-sorozat, nem egyszeri megalázás után
végre Reita volt az, aki fejet hajtott, és bocsánatot kért.
Ruki ajkain elégedett-kedélyes mosoly játszott, Aoi
megenyhült szemekkel fürkészte hol Kait, hol Reitát. Uruha a
két békülőt hátba vágva karolta át őket, és rájuk
nevetett.
- Mostantól már minden rendben lesz! — jelentette ki
vidáman. — Fogjatok kezet!
Kai kérdő-félénken pillantott Reitára, aki azonban nem
nézett rá. Már egy ideje el sem szakadt a padló
bámulásától.
- Rendben — mondta végül mégis, amivel felülmúlta Kai
számításait. A dobosnak meggyőződése volt ugyanis, hogy
erre azért nem lesz hajlandó a makacs, és önfejű Reita.
Továbbra is kerülte a tekintetét, de kinyújtotta a kezét,
és így tett Kai is. Abban a pillanatban, hogy a tenyereik
összesimultak, Reita néhány rövid másodperc erejéig
belenézett Kai szemeibe. Mély pillantása volt, fájdalmas, és
bűntudat sugárzott belőle, valami megfoghatatlan félelem, és
az a furcsa megmagyarázhatatlan fény csillogott benne, hogy
hiba volt mindezt elkövetni. Kai próbálta megfejteni társa
érzéseit, nem hallotta Uruha felszabadult megjegyzéseit, alig
érezte, hogy a gitáros tenyerével összefogja a kezeiket,
minden idegszálával arra próbált rájönni, Reita miért
ajánlott békülést, ha azt kiáltja minden porcikája, hogy
hiba volt. Reita viszont, ahogy megérezte Uruha érintését,
mint akit áram rázott meg, elrántotta a kezét.
Uruha megütközve meredt rá, Kai aggódva.
- Azt mondtam, nem fogom bántani. Azt nem, hogy rögtön a
nyakába is borulok — morogta magyarázatképpen a basszista,
és ezzel Uruha arcára visszatért a vigyor.
- Ne haragudj, majd magad is rájössz, hogy Kai egy nagyszerű
barát, és majd önként fogod megölelni.
Reita gúnyosan fújt egyet, mint aki egyáltalán nem hiszi, és
elfordult, hogy visszatérjen egy székhez, és kezébe vegye a
gitárját.
Akkor sem értettem, és most sem értem. Miért akartál
megváltozni, miért akartál felhagyni a kínzásommal, miért
nem akartál többé megsérteni? Mi vezérelt? Ötletem sincs. A
szemeidből nem sikerült kiolvasnom a választ, túl jól, és
túl mélyen rejtetted el az igazságot. A felszínt láttam.
Mindig is azt láttam, talán mást nem is. Talán abban az
egyetlen pillanatban néztél rám őszintén. Talán akkor,
mikor kezet fogtunk két éve, talán akkor valódi volt a
megbánás a szemeidben. De mit bántál? Hogy bántottál, vagy,
hogy úgy döntöttél, nem teszed többé?
— * —
- Sajnálom! — Kai összecsapta két tenyerét, és meghajolt a
többiek irányába. — Nem fordul elő többet, megígérem,
igyekszem!
- Rendben — sóhajtotta Ruki. A próba, bármennyire is
összpontosítottak, valahogy aznap egyikőjüknek sem ment
valami fényesen. Uruha önmagát meghazudtolóan sokszor
játszott fals hangokat, Aoi néha lemaradt, Ruki hangja
bele-belecsuklott a magasabb hangokba, Kai pedig éppen ekkor
felejtkezett meg a háttéréneklésről. Ruki épp bele akart
kezdeni egy rövid kis biztatásba, hogy mindenkibe lelket
öntsön, de mielőtt egyáltalán levegőt vehetett volna, Reita
szólalt meg. Az egyetlen ember, aki nem hibázott aznap.
- Kai, igazán odafigyelhetnél, folyton csak bocsánatot kérsz,
de az igyekezet szikrája sem látszik rajtad. — Reita szavai
jegesen csengtek a kis helyiség fagyott csendjében. — Meg ne
szólalj még egyszer, hogy sajnálod, mert torkig vagyok a
sajnálataiddal — fojtotta belé a szót, mikor Kai válaszra
nyitotta a száját. A basszista villámló pillantást lövellt
felé, és ezzel elérte, hogy Kai csak lehajtsa a fejét, és
megsemmisülten a kezébe vegye az ütőket.
- Reita, lehetnél toleránsabb is. Nem Kai az egyetlen, aki a
megszokottól rosszabbul teljesít — jelentette ki erélyesen
Uruha.
- De ez az igazság. Már épp haladtunk, és akkor elbénázza.
Fájna neki, ha sikerülne végre hiba nélkül játszanunk?
- Igazságtalan vagy, Reita — mondta halkan Aoi. — És
emlékezz, ho...
- Ne emlékeztess! — szakította félbe éledő dühvel Reita.
— Képtelen vagyok így betartani! — Reita leakasztotta a
nyakából a basszusgitárt, és kisétált az ajtón, hogy
aztán rágyújtson.
- Ne aggódj, csak feszült — tekintett vigasztalóan Uruha Kai
felé, aki lehajtott fejjel szorongatta még mindig az ütőket.
- Nem, igaza van — motyogta csendesen Kai. — Már minden
egyenesben volt, én pedig elrontottam. Talán tényleg
lehetetlen így megállni, hogy beszóljon. Hiszen —
feltekintett, és Uruha hitetlenkedő szemeibe nézett —, én
adok neki okot rá. Saját magam rontom a barátságunk
esélyeit, miért várhatnám el, hogy néma maradjon?
- Kai — szólalt meg váratlanul Ruki. Nem igazán szokott
részt venni a két barátja közötti konfliktusban, inkább
kívülről szemlélt mindig is. — Hallottad már azt a
kifejezést, hogy kóros önvádló? — Megvárta amíg Kai
megrázza a fejét. — Akkor most elmondom neked, hogy ez vagy
te. Olyan dolgokért is magadra vállalod a felelősséget, amikről
nem is tehetsz, vagy nem is te vagy a hibás. Fel sem tűnik
neked, hogy Reita egyre másra szegi meg az ígéretét? Hogy
egyetlen alkalommal sem volt képes tartani a száját? — Ruki
legalább olyan vádlón nézett rá, mint az imént Reita. De a
két szempárban a vád oka más volt, másmilyen volt a
villanás is. — Nem mondom el többet, de ha te nem állsz ki
magadért, ez nem fog változni.
Nem tudhatod, miért bántalak, és alázlak meg mióta csak
megismertelek. Nem is akarom, hogy megtudd, és nem is fogod. Nem
hullhat szét a csapat az én önfejűségem és önzőségem
miatt. Azt sosem bocsátanám meg magamnak. Maradt hát ez az
út, ez az egyetlen, ami még járható, hogy ne következzen be
olyasmi, ami tilos.
Régen volt, de talán még benned is él az emlék, hogy nem a
legelső másodperctől gúnyoltalak ki, és szemétkedtem veled.
Mikor megismertelek, még elvarázsoltál, még képtelen voltam
ártani neked. Aztán belegondoltam, mi lesz a jövőben. Mi
lesz, ha te is beleesel abba a hibába, amibe én is. Rettegni
kezdtem, hogy emiatt szétesik a banda, ami az életet jelentette
számomra, a zenét, ami az éltető levegőt.
Számomra nem volt kérdés, hogy csak hónapok kérdése, és
beléd szeretek. És ha én akarok valamit, megszerzem. Legyen ez
tárgy, ember, vagy érzés. És te ugyanúgy viszonoztad volna
egy idő múlva.
Ez helytelen.
Ez megöli a bandát. Ezt pedig annak árán előztem meg, hogy
egy gyűlöletes álarcot húzva tartottalak távol magamtól,
tartottam távol magam tőled. Azt akartam, hogy gyűlölj, úgy
könnyebb lett volna. De te nem gyűlölsz, még csak vissza sem
adod, amit tőlem kapsz, én pedig élhetek a gyilkos bűntudattal,
hogy olyasvalakit teszek tönkre, aki a legkevésbé érdemli
meg.
Mégsem bántam meg a döntésemet. Ennek így kellett lennie.
És ha ez örökké így fog maradni, akkor sem mondom el a
titkom. Akkor a banda egy marad.
És ki vagyok én, egy senki, hogy széttörjem ezrek mosolyát?
Hogy ezer meg ezer szempárból fakasszak végtelen
könnypatakokat? Hogy ezrek reményét, és boldogságát tegyem
tönkre? Nem, nem vagyok annyira önző. A rajongók arcát
látva, minden koncerttel erősödik bennem az érzés, hogy
helyesen döntöttem. Azokra az órákra elfelejtek minden rémes
dolgot, amit valaha veled tettem, és olyankor könnyű lesz a
lelkem.
Hidd el, mindenkinek jobb ez így.
Ígérd meg még egyszer. És még egyszer. És szegd meg.
Szegd meg még egyszer. Ezerszer. Úgy mondd, hogy elhiggyem,
hogy megint vakon megbízzak abban, hogy ezúttal talán más
lesz, hogy ezúttal talán tényleg meg fogod próbálni. Hogy
most más lesz, mint többszáz másik üres ígérettel ezelőtt.
Hogy ez alkalommal valóban komolyan gondolod. Aztán gúnyolj
ki, sérts meg, tedd hazugsággá a szavaidat, hogy aztán újabb
hazug ígéretet fogadj.
Hazudj még. Olyankor, abban az egy percben újra bízni kezdek,
remény gyullad bennem, hogy lehetünk még mi is barátok
egyszer.
Aztán rájövök; sosem voltunk, és sosem leszünk. Te
döntöttél így. És ki vagyok én, hogy a te vasakaratoddal
dacoljak?
De mikor békét ajánlasz, százezredszerre, olyankor boldog
vagyok. Ezért ígérj még.
Hazudj még.
» Vélemény
|