Végjáték
Apró rosszullétek. Fáradság. Orvosok.
Nem lesz semmi baj — mondták mind.
De a dolgok egyre rosszabbak lettek.
(.. )~
Remember all the good times that we had
We let them slip away from us when things got bad
Clearly I first saw you, smiling in the sun
I want to feel your warmth upon me, I want to be the one
A nap melegen sütött át a park fáinak zöldbe borult ágai
közt. A fehér padok egymástól messze álltak a hosszú
kavicsos sétálóút két oldalán. Nem messze fehér köpenyes
alakok sétáltak, valaki tolókocsit tolt a zöld fűben megbúvó
földúton. Kame céltalanul sétált a kórházi park fái
között. A fehér ruha néha meg-meglebbent, ahogy a nyári
szellő bebújt alá. Mégsem érzett már semmit, sem a nap
melegét, sem a nyár édes illatát, sem az emberek
érintését. Az egyik fehér padra telepedett, amire mindig
ült, amikor még jól volt. Kame mostanra láthatatlanná vált
az emberi szemnek. Örökre elment és a lelke búcsúzni jött
csak vissza; lejátszani az utolsó játékot.
(..)
Kame némán suhant végig a kórházi folyosón.
A falak fehéren világítottak körülötte, a nővérek a
várószobában ültek egy bögre kávéval a kezükben. Néhol,
egy-egy halk, síró hang törte meg a csendet. Kame megállt az
egyik ajtó előtt és benézett a maszatos ablakon. Emberek
ültek az ágy szélén, öt ember, akikkel a fiatalkorát
töltötte. Ueda, aki a kezét fogva némán sírt, Junno, aki előre
meredt és úgy nézett ki, mintha máshol járna. Maru az ágy
végénél foglalt helyet, az orrán végigfolytak az áttetsző
könnycseppek, ahogy a padló fekete-fehér kövének
mintázatát nézte. Koki a baloldalon ült, szemeit
összeszorítva próbálta megállítani a könnyeinek folyamát.
Végül ott volt Jin, aki a kezébe kapaszkodott és üres
tekintettel nézte az élettelen arcát. A férfi nem sírt, nem
dühöngött, csak ült és Kame egykori testét nézte. Érezte
a barátai érzéseit, a fájdalmat, a gyászt és az elhullatott
könnyek súlyát a vállán.
Ebben a pillanatban gyűlölte az esélyt, amit kapott.
Mindegyikük mellett lehetett egy utolsó napja, úgy, hogy
segített emlékezni, hogy sose felejthessék el őt. Az első búcsút
Ueda jelentette. A férfi otthon töltötte a napját, régi
fényképeket nézegetve a bandáról. Kame mosolygott, ahogy
érezte Ueda szeretetét, nemcsak iránta, de az egész csapat
iránt. Este, mikor barátja aludni tért, egy utolsó
simítással búcsúzott el tőle. Ueda csak elmosolyodott
álmában, de nem ébredt fel. Utána Maruhoz ment, őt követte
Junno, Koki, és a végére hagyta Jint. Tőle másként akart
elbúcsúzni, éreztetni akarta Jinnel, hogy nem az ő hibája,
ami történt.
A Jinből áradó bűntudat és fájdalom az első pillanatban
megijesztette. Túl mély volt, túl őszinte. Kame nem akarta,
hogy Jin magát okolja olyanért, amiről nem tehet. Szerették
egymást, nyílt titok volt mindenki előtt, mégsem beszéltek
róla. Kokinak köszönhették, hogy végül összejöttek, aki
mindkettőjüket meghívta vacsorázni, csupán azt nem mondta
el, hogy nem ő lesz a partner. Azon az estén, az étterem
eldugott sarkában megtörtént az első csók, az első apró,
félénk érintések, a folytatás pedig nem volt kétséges.
Attól kezdve egy pár voltak, egészen addig, míg Kame egyik
napsütéses reggelen el nem mondta az igazat. Beteg volt; azt
mondták neki, meg fog gyógyulni, hogy nem lesz semmi baj, de a
végére kiderült, hogy a gond nagyobb, mint azt bárki is hitte
volna. Azon a reggelen Kame kisétált Jin lakásának az
ajtaján és ezzel együtt Jin életéből is. Jin pedig nem
kereste többé.
(.. )
I′m so afraid to love you, but more afraid to lose
Clinging to a past that doesn′t let me choose
Once there was a darkness, deep and endless night
Gave me everything you had, oh you gave me life
Végül eltelt egy év, majd még egy fél, Kame
eközben már a legtöbb idejét kórházban töltötte. A banda
feloszlott, Johnny belátta, hogy a legfiatalabb tag nélkül
nincs értelme folytatni. Mindenki szétszéledt, Ueda folytatta
a színészkedést, Junno Renát választotta, Maru és Koki
együtt folytatták tovább, míg Jin szólókarrierbe kezdett.
Négyen, folyamatosan látogatták Kamét, nevettek együtt,
néha sétáltak a kórházi parkban. Ilyenkor Kame úgy érezte,
minden a régi és újra önfeledten nevetett. Az egyik csöndes
este, egy ismerős alak ült az ágya szélén, mikor felébredt.
Jin a kezeit szorította, de egy szót sem szólt; csak könnyei
potyogtak megállíthatatlanul. Nem volt szükség szavakra,
mindketten tudták, mit érez a másik. Azon a végtelen
éjjelen, megszegve a kórház szabályait, Kame és Jin újra
egymásra talált.
Reggel mind a ketten mosolyogva ébredtek, ahogy az egykori
KAT-TUN tagok beléptek a szobába. Azon a reggelen, mikor
mindannyian együtt voltak, a dolgok egyszerűnek tűntek. A
mosolyok, a poénok, minden ösztönösen szívből jött.
Viszont attól a naptól kezdve a dolgok egyre csak romlottak.
(.. )
I will remember you
Will you remember me?
Don′t let your life pass you by
Weep not for the memories
Kame leült a fekete bőr kanapéra Jin mellé,
aki éppen a televízió képei közt lapozott. Az egyszerű
melegítőnadrág és a szürke póló gyűrötten simult a bőréhez.
Mióta Kamét eltemették, Jin nem mozdult ki a házból. Nem
érzett magában elég erőt, hogy szembenézzen a világgal, a
mosolygós emberekkel az utcán, a szerelmespárokkal a parkban.
Jin nem értette, hogy nekik miért lehet, miért kapták meg ezt
az esélyt, míg neki el kellett veszítsen mindent, amije volt.
Kezdetben az életet okolta, majd végül már csak magát. Gyűlölte
a tényt, hogy nem volt végig Kame mellett mikor a másiknak
szüksége lett volna rá., de ő gyáván megfutamodott és
ezért másfél évet anélkül kellett töltsön, akit a
legfontosabbnak tartott az életében. Jin gyűlölte magát a
félelmei miatt, ha akkor reggel másképpen lép... vajon a
dolgok is máshogy alakultak volna?
Kame finoman simította meg Jin haját, mire a másik ijedten
rezzent össze. A fiatal férfi csak mosolygott, majd lassan Jin
vállára dőlve hagyta, hogy az energiái a múlt képeit
felidézzék Jin számára.
Az egyik első fotózásuk, melyen még fiatalok voltak.
Mindketten azt hitték, hogy remekül néznek ki, de évek
múltán visszanézve a képeket csak nevettek önmagukon. A
kócos haj, a vékony karok, a szájfénytől csillogó ajkak. Az
egyik kedvenc képük, amin Kame közel hajol Jin füléhez és
mosolyogva puszit követel, míg Jin mellette önfeledten kacag.
Akkor és ott igazán önmagukat adhatták.
Kame látta, ahogy kedvese arcán felragyog egy apró mosoly és
folytatta a következő képpel.
Jin egy hatalmas csokor virággal áll előtte, aminek a közepén
egy kék ufószerű lény ült . Kame nevetve vette el a virágot
és hallgatta, ahogy neki énekelnek szülinapi dalt. A Gokusen
forgatás idején még közelebb kerültek egymáshoz Jinnel. Az
egyenruhájukon lévő második gombot titokban egymásnak
adták. Soha senki nem kérdezte, hová lettek, ők pedig csak
magukban mosolyogtak. Aznap este együtt ünnepeltek a közös
hotelszoba hatalmas ágyán. A torta egy teknőst formált,
kizárólag Kame számára. Nevetve fogyasztották el, majd
egymás kezét szorosan fogva aludtak el.
Jin arca elkomorult, ahogy Kame az utolsó emlékhez ért. A
búcsú 2006-ban, az a tévéműsor, amiben még csak ők ketten
tudták, hogy Jinnek el kell mennie.
Kame komor arccal állt a barátai körében, míg Jin felolvasta
a levelet, amit nekik írt. Senki sem tudta, hogy Jinnek néhány
hét múlva el kell mennie. Ueda mosolygott, ahogy Jin róla
beszélt, majd végül Ő jött. Nem volt hosszú a neki
intézett pár sor, látszólag semmi másról nem szólt, mint
munkakapcsolatról, de Kame értette, hogy a másik mit akart
mondani. Nem mondhatta szabadon a világ előtt, még maguk közt
sem ismerte volna be, de Kame így is szerette őt. Mikor Jin
utolsó szavai is elhaltak, komoly arccal álltak a kamerák előtt.
Egyikük sem tudott vidám lenni, miközben tudták, nemsokára
el kell váljanak. Azt az estét újra végig szeretkeztek. Jin
megígérte, hogy majd felhívja kintről, de mindketten tudták,
hogy nem fog hívás érkezni.
Jin összekuporodva ült a kanapén az üres szobát nézve. Kame
szomorú volt, mosolyt akart csalni barátja arcára, de nem volt
ideje lépni; a csengő hangja élesen törte szét a
némaságot. A többiek jöttek, ahogy Jin kinyitotta az ajtót,
mind a négyen bejöttek és leültek a szoba egy-egy sarkába.
Maru az egyik fotelba, Ueda a puha szőnyegre az egyik növény
mellett, Junno a kanapé karfájára, míg Koki leült Jin
mellé. Egyikük sem szólalt meg, aztán Ueda bátortalan hangja
suhant át a levegőn. Egy régi történetet mesélt, amikor
még a banda összekerült és neki Kaméval kellett veszekednie
a színpadon. Mindenki kinevette, hogy elsírta magát, de a
fiatalabb férfi megvigasztalta. Ahogy Ueda szavai elhaltak, Koki
kezdett mesélni, majd lassan mindannyian körbe ültek és
Kaméról beszélgettek. Boldog vagy éppen szomorú emlékeket
osztottak meg egymással, majd végül mindegyiküket elnyomta az
álom.
Jin kinyitotta a szemét és álmosan nézett az ajtó felé. Nem
látott semmit, csak egy fehér árnyat, aki rá mosolyogva eltűnt
a fényben. Jin lecsukta a szemét és hagyta, hogy az álom
újra elragadja. Gondolatban köszönetet mondott Kaménak, hogy
még utoljára eljött hozzá és elbúcsúzott tőle. Kame
mosolyogva sétált a fénybe, tudva, hogy elvégezte az utolsó
feladatát a földön. Lejátszotta az utolsó végjátékot is.
» Vélemény
|