Egy szomorú kis Akame novella tőlem. Nem
szeretnék róla sokat elmondani, olvassátok el, és a
hozzászólásoknak örülnék ^^
Watching over me
Lassú mozdulatokkal nyitom ki a kaput, letekerve a láncot,
ami összefogja a két szárnyat. Mikor akkora rés van a kettő
között, hogy már beférek, belépek, és elmélázva sétálva
megyek a célom felé. Tenyerem izzad, ahogy szorítom a kezemben
levő virágcsokrot, a rózsák kellemes illata némileg
megnyugtatóan hat rám. De még így is csak alig tudom
visszafojtani a könnyeimet. Tudom, hogy erősnek kéne maradnom,
hiszen pont te mondtad mindig, hogy nem lehetünk gyengék, csak
az a baj, hogy nekem ez nem megy minden helyzetben. És most már
te sem vagy itt, hogy erőt önts belém, hogy átsegíts engem a
nehéz pillanatokon. Pedig az életem mostanában már csak
nehéz pillanatokból áll.
Mikor elérek a célomhoz, lerogyok a földre, és lehajtom a
fejem. Alig bírom elhinni, hogy itt vagyok, hiszen már talán
fél éve nem voltam képes idejönni. Most viszont erőt vettem
magamon, mert már muszáj volt. Szégyelltem magam, amiért még
ezt sem bírom megtenni érted. A csokrot még mindig szorosan
fogom az egyik kezemben, másikkal pedig belemarkolok a tavaszi fűbe.
Erőt gyűjtök ahhoz, hogy felnézzek anélkül, hogy elsírnám
magam, de ez végül nem sikerül: folyni kezdenek a könnyeim,
és anélkül kezdek el beszélni, hogy felemelném a fejem.
- Kazu... - motyogom halkan. - Sajnálom, hogy eddig nem
látogattalak meg, de... nem voltam rá képes. - Szipogok egyet,
és szomorúan elmosolyodom, ahogy eszembe jut, hogy hányszor
akartam már eljönni ide az elmúlt pár hónapban. - A többiek
tudom, hogy voltak itt... és hidd el, én is szerettem volna
jönni, de végül ez túl nehéznek bizonyult. - Elnevetem
magam, de ez csak amolyan sírós nevetés. Mikor az ember
próbál úgy tenni, mintha nem számítanának a dolgok,
ugyanakkor a szíve majd megszakad közben. - Fogalmad sincs,
hányszor indultam el, majd fordultam vissza pár méterrel a
cél előtt. - Felsóhajtok, és átgondolom, hogy mit is
szeretnék neked elmondani. - Tudod, nagyon hiányzol. - Igen, ez
az első dolog, amit tudnod kell. - Az élet egyszerűen olyan
üresnek tűnik nélküled. És nem csak annak tűnik, hanem az
is. Mert már nem vagy itt velem, hogy feldobd a szürke
hétköznapokat, és, hogy megvigasztalj, mikor bánt valami. És
hiányzik az is, hogy én vigasztaljalak téged, hiszen azért az
ilyen eset az több volt. - Elhallgatok, és eszembe jutnak azok
a pillanatok, amiket együtt éltünk át.
Hullafáradtan léptem be a lakosztályunk ajtaján, mikor
hazaértem a reptérről. Amint becsuktam mögöttünk az ajtót,
egy vékony kis test simult az enyémhez, és valaki a nyakamba
fúrta az arcát. Egyből tudtam, hogy te vagy az, aki ilyen hévvel
siet az üdvözlésemre, és szorosan átöleltelek. Te is
szorosan fontad karodat a nyakam köré, és egyre jobban
bújtál hozzám.
- Tadaima, kicsim - suttogtam a füledbe.
- Okaeri, Jin... - motyogtad vissza kicsit megtört hangon.
Tartottam tőle, hogy sírsz, ezért eltoltalak magamtól, de,
mikor a szemedbe néztem, csak boldogságot láttam. - Nagyon
hiányoztál.
- Te is nekem - feleltem gyengéden mosolyogva, miközben
végigsimítottam az arcodon, majd lágyan megcsókoltalak. Mikor
elváltunk, már könnycseppeket véltem felfedezni a szemedben,
de te tartottad magad. Hiszen nem szabadott gyengének mutatnunk
magunkat, ugyanúgy, ahogy most sem szabad.
- Soha többé ne hagyj itt - kértél, én pedig akkor meg is
fogadtam, hogy nem foglak.
- Soha többé, Kazu - mondtam, miközben újra magamhoz
húztalak. - Nem hagylak többé egyedül.
Éreztem, hogy bólintasz egyet, majd csak álltunk ott egymás
karjaiban, boldogan, hogy újra együtt lehetünk. Egyikünk sem
hitte volna, hogy nem is olyan sokkal később örökre el kell
búcsúznunk egymástól.
Letörlöm a könnyeimet, és elszántan felemelem a fejem.
Fájdalom hasít a mellkasomba attól, amit meglátok, de
elhatároztam, hogy még egyszer nem futamodom meg. Most már ezt
végig kell csinálnom, már csak érted is. Még akkor is, ha
nagyon fáj, hogy magamra hagytál.
- Tudod - suttogom. - nagyon mérges voltam rád, amiért így
hagytál itt. Ennyire értelmetlenül és teljesen a semmiért.
És még elbúcsúzni sem volt alkalmam, pedig annyira szerettem
volna. - Szomorúan felsóhajtok, és azonnal megbánom, amiket
mondtam, mikor eszembe jut, hogy ezért nem kéne téged
hibáztassalak. - Sajnálom... te is tudod, hogy ezt nem
gondoltam komolyan, elvégre nem a te hibád volt. Csak annyira
fáj... nagyon fáj, hogy már nem lehetsz itt velem.
- De persze mindketten tudjuk, hogy ez semmin nem változtat.
Ugyanúgy szeretlek, mint azelőtt, és tudom, hogy te is
ugyanúgy törődsz velem. - A mellkasomra simítom a tenyerem,
oda, ahol érzem a szívem dobogását. - Érzem, hogy köztünk
semmi nem változott, tudom, hogy figyelsz engem, figyeled minden
egyes lépésemet, és - bár én nem láthatlak - folyamatosan
itt vagy mellettem. - Veszek egy nagy levegőt, és csak azután
folytatom. - Tudod, rengetegszer megfordult a fejemben, hogy
követlek. A srácoknak kellett róla lebeszélniük, és, ha ők
nincsenek, már én is rég távol lennék ettől a helytől.
- Kazu... - Közben megint folyni kezdenek a könnyeim, most
azonban már nem törődöm velük. Már nem érdekel semmi. -
Sajnálom, hogy olyan sokszor kezelhetetlen, önző állat
voltam. Sajnálom, hogy nem törődtem veled annyira, amennyire
megérdemelted volna. Sajnálom, hogy nem lehettem ott akkor
éjszaka, hogy megmentselek, vagy, hogy én is veled tartsak.
Mindkét lehetőség jobb lett volna, mint az, ami történt. -
Belevájom ujjaimat a földbe, hogy ne zokogjak fel hangosan. -
Tudom, hogy nem szeretnéd, hogy magamat hibáztassam, de nem
tudok mást tenni... ha ott lettem volna... ha segítettem volna...
Ne haragudj, hogy cserbenhagytalak. - Elcsuklik a hangom, és
képtelen vagyok tovább beszélni. Csak megtörten bámulok
magam elé, és a rózsacsokor virágait cirógatom. Ez volt a
kedvenc virágod, és még emlékszem, hány alkalommal leptelek
meg egy-egy csokorral. És fáj, hogy erre már nincs alkalmam.
Hirtelen úgy érzem, mintha egy tenyér simulna a vállamra.
Felkapom a fejem: bárhonnan megismerném az érintésedet, ahogy
gyengéden megcirógatod a vállamat és a nyakamat. Oldalra
kapom a fejem, reménykedve abban, hogy megpillanthatlak, és
majd mosolyogva azt mondod, hogy az elmúlt több, mint fél év
csak hazugság volt. Azonban nem látok senkit.
Összezavarodottan nézek körül, hiszen biztos vagyok benne,
hogy nem csak képzelődtem, de sehol egy ember, de még egy
állat sem. Pedig annyira valóságos volt az érintés... a te
érintésed. Felsóhajtok, és elkönyvelem magamban, hogy kezdek
megőrülni. Visszafordítom a fejem, és elolvasom a feliratot,
amit a márványba véstek:
Kamenashi Kazuya
Élt: 24 évet
Minden erőmet összeszedve felállok a földről, és ráteszem
a csokrot a sírra. Egy kis ideig még állok ott elmélázva,
gondolkodva, hogy szeretnék-e még valamit mondani neked, de
végül semmi nem jut eszembe. Felsóhajtok, és lépek egyet
hátra, miközben magam elé idézem mosolygó arcodat. -
Viszlát, Kazu... - suttogom halkan, miközben végigsimítok a
márványon. - Megígérem, hogy ezentúl gyakrabban
meglátogatlak. - Ahogy ezt mondom, tényleg megfogadom, hogy ez
így lesz.
Lehajtott fejjel lépek el a sírtól, és magam mögött hagyom
a temetőt.
"I know you′re out there
And I know you care
′Cause I feel you
Like an angel watching over me"
(Thousand Foot Krutch - Watching over me részlet)
» Vélemény
|