Cím: When you met me, I was already gone
Páros: Akame
Korhatár: nc-17
Megjegyzés: Kame szemszögéből írtam, de a végén lesz egy
kicsi Jin is. A vége nem lett a legjobb, de remélem így is
tetszik :) A bétázásért nagyon nagy köszönet Sehikének *.*
"Hiszel abban, hogy akit a legjobban utálsz, egyetlen
érintése mindent megváltoztat? A gyűlöletből őrült vágy,
az utálatból égető szerelem, a bántó szavakból ki nem
mondott érzelmek születnek? Én nem hittem benne, egészen
mostanáig..."
- Kame-chaaan! Nem fogod kitalálni, ki fog ebben a hotelban
megszállni! — rohant felém legjobb barátom, szinte átesve
mindenen.
- Tat-chan, azért összetörni nem kell magad — mondom
nevetve, s leteszem a kezemben tartott tálcát -, de mondd csak,
mitől vagy ilyen izgatott? — kérdem kíváncsian.
- Képzeld... - folytatja, mikor már tud levegőt venni -, maga
Akanishi Jin, fog idejönni. El sem hiszem. Annyira boldog
vagyok!
- Áá, már értem — nevetek együtt barátommal -, akkor
mindjárt megjelenik kedvenc főnökünk, hogy elmondja, mit
csinálhatunk, még Mr. Énegyfélistenvagyokúgynézzélmeg itt
tartózkodik a hotelban — felelem egy gúnyos mosoly
kíséretében. És amint befejezem, a jóslatom valóra is
válik, ugyanis főnökünk megjelenik az ajtóban.
- Jó reggelt fiúk — köszönt, s mi is udvariasan vissza. —
Már gondolom tudjátok, hogy ki fog érkezni hamarosan, de ha
nem, akkor elmondom, hogy Akanishi Jin fog itt tartózkodni pár
napig. Ezért szeretnélek megkérni titeket, hogy legyetek
hozzá kedvesek, és teljesítsétek, amit kér — hadarta el
egy szuszra. — És még valami, azt kérte, hogy legyen egy
személyre szóló pincérje is, aki a lakosztályán fogja
kiszolgálni őt — mondta, s pillantását Kaméra szegezte.
- Ha én leszek az, felmondok — súgta oda Uedának. —
Kamenashi-kun, szeretném, ha te lennél az, mivel te vagy a
legjobb alkalmazottam — kérte, s láttam a tekintetében, hogy
ha nemet mondok, akkor azonnal repülök. Tudom, hogy azt mondtam
kilépek, de akkor nem tudnám fizetni a lakásomat. Nos, mivel
csak ki kell szolgálnom Nagyobbazegójamintjapán urat, ezt még
elviselem, remélem. Helyeslően bólintok, mire összecsapja a
kezét.
- Ennek örülök. Akkor számítok rád — feleli, majd felém
int, hogy kövessem. Amint becsukódik mögöttünk az ajtó,
felém fordítja tekintetét, s érzem, hogy ennek nem lesz jó
vége. — Kamenashi-kun, van valami, amit még tisztáznunk
kellene — szólal meg végre. — Azt szeretném, ha minden
kívánságát teljesítenéd, és ez alatt nem csak a pincéri
feladataidat értem.
- Nem! Ezt nem vállalom! — kezdek kicsit kiakadni. — Nem
fogok vele lefeküdni, csak mert azt kéri! Nem! Nem! Nem, és
NEM! Én nem egy HOST vagyok! — fakadok ki végleg. — Az,
hogy kiszolgáljam azt a barmot, még elviselem, de nem érdekel,
ha a munkámba is kerül, akkor sem fogok lefeküdni vele.
- Kamenashi-kun kérem, nyugodj meg. Nem fogom kirúgni, sőt az
se biztos, hogy ez meg fog történni, csak azt akartam, hogy
tudd, mire számíthatsz. És a fizetésedet is megemelem —
mondja, de legszívesebben, faképnél hagynám és kilépnék,
de ezt nem tehetem meg. — Most menj haza és pihend ki magad,
este pedig várlak. — Bólintok és visszamegyek barátomhoz.
- Kame-chan, úgy irigyellek, miért nem engem választott? —
jött felém Ueda, de én csak szorosan magamhoz öleltem. —
Kazu, mi a baj? — kérdi, s gyengéden körbezár karjaival.
- El se hiszed, hogy mennyire cserélnék veled — motyogom a
nyakába. — Annyira utálom őt, lehet, hogy nem ismerem, de
egy nagyképű idióta. Ráadásul, a főnök még azt is
elvárja tőlem, hogy lefeküdjek vele, ha azt kéri. — Már
legszívesebben sírtam volna barátom karjaiban. Mikor észbe
kaptam, hogy mit mondok és kinek, újra megszólalok: -
Tat-chan, és sajnálom, tudom, hogy ő a példaképed és...
- Példakép ide vagy oda, ha hozzád ér akaratod ellenére, azt
megbánja! — vágott a szavaimba, majd kicsit eltolt magától
és rám mosolygott. Még mindig mérges voltam, de ő mindig is
tudta, hogy hogyan kell kezelni, ha ilyen vagyok. — De ugye
szerzel nekem egy aláírást tőle? — kérdezte, és hangos
nevetésben tört ki.
- Meglátom, mit tehetek — mondtam, s vele együtt nevettem.
Pár perc múlva összeszedtem a cuccaimat, elköszöntem, majd
elindultam haza, hogy felkészüljek az elkövetkező néhány
napra.
Amint kiléptem, a késő reggeli szél azonnal utat talált a
nyakamba, amitől kicsit megborzongtam. Lassan, tele
gondolatokkal és kérdésekkel sétáltam a nyüzsgő utcákon
lakásom felé. Betértem egy közeli parkba, amit már nagyon
megbántam, mert mindenhol boldog párokat láttam együtt
sétálni. — Bárcsak engem is szeretne valaki így —
gondoltam, mikor elértem lakásom ajtaját.
Nem volt egy álomotthon, de nekem tökéletesen megfelelt, mert
mindig sikerült megnyugodnom, ha hazaértem. Levetettem a cipőmet,
ledobtam a táskámat és a fürdő felé vettem az irányt,
remélve, hogy egy kiadós áztatás majd segít. Amint beléptem
a kis helyiségbe, megnyitottam a vizet, majd leülök a kád
szélére, s nagyot sóhajtva végigszántom hajamat. Egyenként
kezdek kibújni a rajtam lévő ruhadarabokból, és egész
testemmel belemerülök a forró vízbe. Hátradöntöm a fejem,
lehunyom szemeimet, utat engedve a jóleső érzésnek. Másfél
óra áztatás után felállok, magamra csavarok egy törölközőt,
s kemény öt lépés után már a konyhában vagyok, hogy
készítsek egy szendvicset. Mielőtt befészkelném magam a
kanapéra és megenném a szendvicset, elmegyek valami kényelmes
ruhát keresni. Egy egyszerű halványkék póló és egy fekete
nadrág mellett döntök, majd belebújok. Visszatérve,
belesüppedek a hamvas barna bőrbe, es nekilátok a
szendvicsemnek. Kihasználva az összes, még szabad percemet,
elkezdek bepakolni néhány ruhát. Már attól felfordul a
gyomrom, hogy belegondolok abba, hogy néhány napig VELE kell
laknom. — Meg fogok őrülni — suttogom a szoba csendjébe,
mielőtt végleg elhagyom azt.
Ismét gyalog indulok, hogy minél később érjek vissza
munkahelyemre, ahova mindig örömmel mentem. Kivéve most.
Nagyot sóhajtok és befordulok a hotel utcájába, ahol hatalmas
meglepetés vár, mikor meglátok legalább hatezer embert ott,
ahova nekem be kéne jutnom. — Na, már csak ez hiányzott az
amúgy is tökéletes napomhoz — szitkozódok magamban, és a
telefonomért nyúlok, hogy megtudjam, hogy is kellene bejutnom a
hatalmas épületbe. Sok elnézést és bocsánat után, végre a
bejárat előtt állok, ahol már Tatsuya várt rám.
- Kame, egészben vagy még? — kérdezte, amint beértem. -
Mikor én jöttem vissza, még nem voltak ennyien, de nekem is
nehezemre esett bejutni — mondta nevetve.
- Azt hiszem — válaszoltam, és ledobtam végre a táskámat.
— Ő már itt van? — reménykedtem, hogy azt mondja, mégse
ebbe a hotelbe jön, de ezt a rajongói meghazudtolták.
- Még nincs, de már lassan itt kellene lennie — felelte
mosolyogva, majd segített cipelni a táskámat. — Jaj, már
olyan izgatott vagyok, el sem hiszem, hogy láthatom őt —
mondta levakarhatatlan vigyorral.
- Hát én nem igazán. Nem jelenthetnék beteget, és vehetnéd
át te ezt az... őrültséget?
- Sajnálom, de ez lehetetlen — szólt közbe főnökünk -,
mert te vagy az egyetlen, aki nem olvad el a jelenlétében —
válaszolta a kérdésemre.
- Szóval az jobb, ha utálom, és legszívesebben ráönteném a
hotel összes ételét? — kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Nos nem, de ha ezt megcsinálod, azonnal repülsz innen.
Úgyhogy kérlek, próbálj meg kedves lenni vele — ezt én is
nagyon jól tudom, de fogalmam sincs, hogy tudok-e uralkodni majd
magamon, ha bunkó lesz.
Uedával felvittük a táskámat az előkészített
lakosztályra, majd visszamentünk segíteni, míg vendégünk
megérkezik. Már legalább egy órája késik, engem ezzel
boldoggá téve. Barátommal a hotel konyháján nevettetjük
egymást értelmetlen vicceinkkel, mikor megjelenik főnökünk
azt az egy szót mondva, amit nem akartam hallani. —
Megérkezett. - Tatsuya majd kiugrik a bőréből örömében,
míg én megpróbálom minden színészi tehetségemet elővenni,
hogy mosolyogva tudjam őt fogadni. A főnök külön kérésére
nekem az emeltre kellett mennem, míg ők lent a hallban fogadják
a sztárt.
Épp a bárpultnál készítettem egy italt, amit majd
felszolgálok neki üdvözlésképpen, mikor megjelennek az
ajtóban.
- Konbanwa — fordulok oda és illedelmesen meghajolok. Lassan
elindulok a tálcán lévő italokkal a kezemben, majd felé
tartom, jelezve, hogy az övé. — Köszöntöm a Himitsu
hotelban. Kamenashi Kazuya vagyok, én leszek az ön személyi
felszolgálója — mutatkozok be egy erőltetett mosollyal az
arcomon.
- Konbanwa, Akanishi Jin vagyok — meghajol, s elveszi az egyik
italt a tálcáról, a másikat pedig főnököm felé nyújtom.
— Te nem iszol? — kérdezi, mire én csak megrázom a fejem,
és visszamegyek a pulthoz letenni a tálcát.
- Hát akkor én megyek is. Remélem meg leszel elégedve a
kiszolgálással! — még egy gyors pillantást tesz felém,
jelezve, hogy mik is a kötelességeim, és távozott a
helyiségből.
- Gondolom kimerítő volt az utazás, ezért engedtem neked egy
forró fürdőt, és az ágyadat is elkészítettem — mondtam,
miközben eltöröltem az előbb használt poharakat. Éreztem,
hogy mögém lép, majd karomat megfogva maga felé fordít, s
rászorít a pultra.
- Mit szólnál, ha te is velem jönnél fürdeni, Kame-chan? —
kérdezi gúnyos hangnemmel, közben egyre közelebb hajolt
hozzám, s én csak vártam. Mikor észbe kapok, hogy mit is
csinál, kezeimet — amit szerencsére nem fogott le, mert
biztos azt hitte, ezt hagyni fogom — a mellkasára helyezem, s
egy határozott mozdulattal eltolom magamtól. A reakciójából
láttam, hogy nem erre számított.
- Sajnálom, de most inkább nem — felelem, majd ellépek tőle.
— Reggel találkozunk, oyasumi — meghajlok, és magára
hagyom. — Ezt nem hiszem el! Még meg se érkezik, de már az
ágyába akar vinni! Hogy lehet ekkora barom? Csak mert sztár,
azt hiszi, mindent és mindenkit megkaphat? Hát engem nem fog!
— kiabálok magamban, de inkább ordítanék, és az sem
érdekelne, ha az egész hotelt felébreszteném. Még hallom,
hogy kint járkál, aztán ő is bemegy a szobájába. Nagyot
sóhajtva, hátamat az ajtónak döntve lassan lecsúszok a bézs
színű szőnyegre. Ahogy egyre lejjebb haladok, a testemet borító
halványkék anyag feltűrődik, s az ajtó hideg érintését
érzem bőrömön. — Majdnem hagytam, hogy megcsókoljon. Nem
vagyok normális! — suttogtam a szoba némaságába, majd nagy
nehezen felemelkedek, s beledőlök a puha párnák közé. Nem
kell sok idő és már alszom is.
Reggel a telefonom idegesítő hangjára ébredek, ami arra
emlékeztet, hogy a tegnap nemcsak egy álom volt. Bebotorkálok
a fürdőbe, hogy kicsit rendbe szedjem magam. Mikor végzek, előveszem
Akanishi időbeosztását. Ma egy fotózásra kell mennie tíz
órára, utána pedig a koncert próbára. Egy mosoly jelenik meg
az arcomon, hogy nem fog egész nap ugráltatni, bár nagy
örömre vele kell mennem. Csendben lépkedve elhagyom a
lakosztályt, majd lemegyek a konyhára, hogy készítsek valami
reggelit vendégünknek. Amint belépek a konyhába, Ueda
hatalmas mosollyal rohan felém.
- Ohayou Kazu-chan. Látom túlélted az első éjszakádat? —
fülig érő vigyor játszik az arcán. — Milyen volt? —
kérdezi érdeklődve.
- Hát, amint látod, itt vagyok — válaszolom -, és
leszámítva azt, hogy egyből le akart teperni, egész jó volt
— mondom, miközben elkezdtem elkészíteni a reggelijét.
- De ugye nem bántott, mert ha igen, megyek és elintézem.
Legalább hasznát veszem a box edzéseknek. — Hangjában
aggódást lehetett felismerni. Ő volt az, aki mindig mindenben
mellettem állt, és segített, ha valami baj van.
- Ne aggódj, nem történt semmi — válaszolom mosolyogva -,
de most jobb lesz, ha megyek, ha nem akarom, hogy éhen haljon
ott fent — felemelem a tálcát, és az ajtó felé indulok.
- Kame, ugye elmondod, ha bántott? — visszafordulok aggódó
barátomhoz
- Természetesen... Tat-chan — mondom mosolyogva, s kilépek az
ajtón. Pár perc múlva már a szobában lehet hallani halk
lépteimet. A tálcát elhelyezem az üvegborítású
asztallapon, majd bekopogok hálótermébe. Semmi választ nem
kapva benyitok a napfény által megvilágított szobába, s
tekintetem azonnal az alvó személy fénylő arcára ragad.
Ajkai résnyire nyitva vannak, sötétbarna tincsei szerteszét
terülnek el a hófehér párnán. Szívem egyre gyorsabb
ütemben kezd el játszani, mikor megmozdul, s a felsőtestét
takaró selyemszerű anyag lecsúszik róla. — Jézusom... mit
csinálok, róla álmodozom? — Megrázom a fejem, hogy elűzzem
ezeket a kusza gondolatokat, s ágya mellé lépek, hogy
felkeltsem.
- Mi a francot akarsz!? — mordul rám ok nélkül, s nagyon
nehezemre esik türtőztetni magam, hogy ne mossak be neki egyet.
— Csak nem azért vagy itt, mert nem tudsz nélkülem aludni?
Legközelebb csak szólj, és nyugodtan aludhatsz velem — ez
volt az utolsó csepp a pohárban.
- Ezt hogy találtad ki? Pontosan azt tervezem, hogy egy ilyen
öntelt baromnak az ágyában végezzem! Ha azt hiszed, hogy én
szívesen vagyok most itt veled, mert ha igen akkor nagyon
tévedsz! Azt gondolod, hogy nincs jobb dolgom, mint hogy
kísérgessem azt az embert, akit a legjobban utálok az egész
világon, és aki azt hiszi, mindent megkaphat, amit csak akar!
— Most már az sem érdekelt, ha kirúgnak, de már nem bírtam
tovább. — És csak úgy tájékoztatásul közlöm, hogy engem
soha nem fogsz megkapni, soha!
- Szóval nem? — feláll, s felém kezd el lépegetni, egészen
addig, amíg a falnak nem ütközök. — Akkor ezen majd
változtatunk kicsit. — Egész testével hozzászorított a
hideg falhoz, majd durván számra tapasztotta sajátját. Egyre
erősebben tépte ajkaimat, és amikor megéreztem kezét a
fenekemnél, egy halk nyögés hagyta el számat. Kapva kap az
alkalmon, mikor résnyire nyitom összeszorított ajkaimat, s
nyelvével próbálja elmélyíteni a csókot. Egyre
szenvedélyesebben kezd el csókolni, amitől szokatlan érzés
lesz úrrá rajtam. Élvezem, amit csinál, de én mégse teszek
semmit, hagyom, hogy azt csináljon velem amit akar. Egy
halovány könnycsepp gördül végig arcomon, aminek
következményeként kicsit enged a szorításból, s én
kihasználva a lehetőséget, azonnal ellököm magamtól.
- Gyűlöllek Akanishi Jin! Gyűlöllek! — Amint kimondom
ezeket a szavakat, a szívembe hasít a fájdalom, s egy újabb
könnycsepp járja be arcomat.
- Ó, nekem nem úgy tűnt, mintha nagyon ellenedre lett volna a
kis szórakozásom — feleli gúnyos hangnemmel, szavai még
nagyobb fájdalmat okoznak, s teljesen ledermedek. — Csak nem
azt hitted, hogy azért csókoltalak meg, mert beleszerettem egy
ilyen kis senkibe, mint te? —erre hangos nevetésbe tör ki.
- Legalább ebben egyetértünk — egy gyors mozdulattal
letörlöm könnyeim nyomát -, ugyanis az egyetlen irántad
táplált érzelmem a szánalom! — vágom a még mindig nevető
srác szemébe, s mondva, hogy az autónál találkozunk, eltűnök
a szobából.
A folyosón még teszek pár lépést, majd a földre rogyok a
falba kapaszkodva. — Miért szúrt ki velem így az élet, hogy
pont ebbe az idiótába kellett beleszeretnem? Miért? —
elapadt könnyeim újra utat találnak arcomon. Pár percen
keresztül, még a földön ücsörgök, majd minden erőmet
összeszedve bemegyek a legelső mosdóba, hogy kicsit rendbe
szedjem magam, mielőtt Tat-chan meglátna. Szerencsémre pont a
közelben volt egy, s igyekeztem eltüntetni valahogy a sírás
nyomait szemeimről. Néhány perc múlva, már az előkészített
kocsiban ültem, várva, hogy ő megérkezzen, és véget
vethessek ennek a szörnyű napnak. Fél óra múlva végre
odatalált az autóhoz, és elindultunk. Az egész út alatt nem
szóltunk egymáshoz. Egy darabig az ablakon bámultam ki, majd
lehunytam szemeimet, s gondolataimba merültem, nem törődve a külvilággal,
s nem törődve az engem fürkésző szemekkel se.
Az autó fékezésére ébredek fel, s mikor kinyitom a szemem,
látom, hogy megérkeztünk. Egy romos épület előtt állok, s
a látvány egyszerűen lenyűgöz. Egy halvány mosoly kúszik
az arcomra, és megnyugtat a tudat, hogy legalább a hely
káprázatos. A látványba bele merülve, hallom, hogy valaki
szólít minket. Lassú léptekkel haladunk, s átlépjük a
romok bejáratát. Belülről még sokkal szebb volt, mint
gondoltam. Akanishit azonnal letámadják a sminkesek, fodrászok
és a stylistok, s én csak mosolyogva figyelem, mikor egy
elképesztően borzalmas ruhát próbálnak ráaggatni. Addig,
amíg a képeket csinálták, nekem különböző ételeket
kellet elkészítenem és felszolgálnom az egész stábnak, és
ebből persze ő sem maradhatott ki. Szívem egyre vadabbul vert,
mikor megéreztem bőre édes illatát, amikor letettem elé a
kívánt ételt, majd saját ebédemért mentem. Megfogtam a
kissé szürkés porcelán tárgyat, s kifelé indultam, mert
tudtam, hogy nem bírom már sokáig a közelében. Kiérve
megláttam egy romdarabot, ami pont egy kényelmes széknek
megfelelő formát öltött magára, leszámítva azt, hogy kőből
volt. Odasétálok, leülök, majd próbálok egy-két falatot
leerőltetni magamba. Ajkaimhoz érve eszembe jutnak a reggel
történtek, s belátva, hogy én ma már nem fogok enni,
felkelek és visszaindulok az épületbe. Már majdnem beérek,
mikor egy ember rohan ki bentről. Amint felismerem, hogy ki az,
gyorsan elbújok egy résbe, remélve, hogy nem vett észre, s
— tudom, hogy nem szép dolog — de hallgatózni kezdek.
- Szia. Milyen kíváncsi vagy! —mondja nevetve a telefonjába
— Tévedsz, képzeld, azt vágta a fejemhez, hogy egy barom
vagyok, aki mindent megkaphat, de őt nem fogom soha. De ez nem
lesz így sokáig, mert úgyis az enyém lesz, és... - Itt már
nem bírtam tovább. Próbáltam visszatartani a könnyeimet,
hogy legalább itt ne sírjak, és amilyen gyorsan csak tudtam,
bementem, így nem hallva a mondat végét. — nem csak egy
éjszakára, mert azt hiszem teljesen beleszerettem. De a reggeli
akciómmal mindent elrontottam, mert nem bírtam visszafogni
magam. Igen az, tényleg gyönyörű. Bocsi, de vissza kell
mennem, ja ne.
Pár perc múlva visszajön, mintha mi sem történt volna —
ami valójában igaz, mert nem tudta, hogy én is fültanúja
voltam a beszélgetésének — és már el is helyezkedett a
barna bőrkanapén. A fényképezőgép kattogása már teljesen
megőrjít, miközben elpakolom az ebéd okozta rendetlenséget.
Hirtelen egy férfi lép a hátam mögé, engem halálra
ijesztve, és a nem várt kérdésével teljesen ledöbbent. —
Elnézést Kamenashi-san, de készíthetnék önről egy-két
képet? — nem értettem, hogy mire ez a nagy felhajtás, de
csak bólintottam, mert hát azzal senkit nem bántok, ha csinál
rólam fotókat. Válaszomra azonnal int a sminkes hölgynek, aki
szélsebesen mellettem terem, és már készíti is a sminkemet.
Szerencsére a ruhámat nem cserélték le, ezért megúsztam,
hogy úgy nézzek ki, mint egy rosszul festő bohóc. Amint
elkészítettek, a kanapéhoz kellett mennem. Közelebb érve
egyre jobban éreztem azt az édes illatot, amitől megőrülök.
Egy gyors fejrázás után lehuppanok a kanapéra, majd a fotós
utasításait követve felveszem a kért pozíciót. Az utolsó
képnél féloldalt, háttal támaszkodva, a kezemet a támlán
elhelyezve, szomorú pillantással a plafon felé kellett
néznem. Az épületben mindenki szótlanul figyelte, ahogy
elképesztő tehetséggel követek minden utasítást,
tökéletesen végrehajtva, mikor a fényképész megtöri a
csendet. — Akanishi-san megkérhetném, hogy ön is üljön oda
a kanapéra, hogy egy közös képet tudjak csinálni? — kérdi
felé fordulva, mire egy hangos ’ Ki van zárva ’ hagyja el a
számat. Az öregúr elmagyarázza, hogy hogyan is akarja azt a
képet. Csak azt kell tennem, mint amit az utolsó képen,
leszámítva azt, hogy Akanishi térdelve, kezeit az oldalam két
felén megtámasztva kell elhelyezkednie, s ajkaink között a
lehető legkisebb távolságot tartva mélyen egymás szemeibe
kell néznünk. Hosszú kérlelés után már nem bírom, így
belemegyek, remélve, hogy hamar túl leszünk rajta. Amint
megérzem forró leheletét ajkaimon, már tudom, hogy mégiscsak
nemet kellet volna mondanom, mert félő, hogy nem fogom bírni
türtőztetni magam. Belenézek gyönyörű íriszeibe, s mintha
ugyanolyan vágyat vélnék felfedezni, mint ami az enyémekben
fedezhető fel. Amint meghallom a köszönöm szót, úgy ugrok
fel onnan, mint akit forró vassal égettek meg. — Miért
viselkedett, most teljesen máshogy? Miért nem vágott egy sértő
megjegyzést sem? Miért? Miért... - teszem fel magamban sorban
a kérdéseket, de választ egyikre se tudok. Gondolataimból a
telefonom rángat vissza. Leteszem, s örülnöm kéne, hogy
vissza kell mennem a hotelba, de mégsem tettem. Szomorú érzés
lett úrrá rajtam, hogy nem lehetek annak az idiótának a
közelében, akibe reménytelenül beleszerettem. Összeszedem a
dolgaimat, és a már előkészített autóhoz sétálok.
Elköszönök, majd beülök az ezüstszínű járműbe.
A nap már lemenőbe volt, mikorra visszaértem a munkahelyemre főnököm
parancsára, hogy a lakosztályon várakozzak, még a sztár a
koncert előtti próbáról vissza nem érkezik. Felérve azonnal
a szobám felé veszem az irányt, majd veszek egy forró fürdőt,
míg vissza nem tér. Egy óráig áztatom magam a nyugtató
folyadékban, majd kimászva, természetesen felöltözve,
elkezdek kicsit rendet rakni. A reggeli tálcát próbálom
megkeresni, amire a szobájában lelek rá. Egy kicsit meglepődök,
hogy a reggel történtek után képes volt megenni az általam
készített ételeket.
Egy mozdulattal felemelem az ágyról a tálcát, s hirtelen
megfordulva elindulok az ajtó felé, de nekiütközök
valaminek, vagy inkább valakinek, amitől a sötét tárgy
egész tartalma a földön köt ki velem együtt, s rajtam pedig
Ő helyezkedik el. Egész testével hozzám simul, s már szóra
nyitnám a számat, hogy elnézést kérjek, de ő bezárja a
köztünk lévő távolságot. Gyengéden csókolja végig
ajkaimat, s most egyáltalán nem olyan durva, mint korábban.
Kezeivel végigsimít arcélemen. Érintésétől megremegek, s
mikor már távolodna el vadul kapok ajkai után. Nem érdekel,
hogy mit mondott, az sem hogy most csak szórakozik velem,
egyedül ő érdekel és az, hogy érezhessem őt, és testének
forróságát. Belenyögök a csókba, mire résnyire nyitom
ajkaimat, s ő nyelvével őrült táncba kezd az enyémmel.
Egyik karommal átölelem nyakát, még másikkal beletúrok
hajába, így közelebb húzva őt magamhoz. Egyre vadabbul tépjük
egymás száját, s érzem, hogy két kar fonódik derekam köré
egy gyengéd mozdulattal felemelve. Óvatosan az ágyra dönt,
ajkaink közben egy pillanatra se válnak meg egymástól. Kezei
utat találnak pólóm alá, s egy gyors mozdulattal meg is
szabadít tőle. Hosszú ujjaival végigbarangolja mellkasomat,
amit nemsokára érzéki ajkai követnek. Egy nyögéssel adom
tudtára, hogy élvezem, amit csinál. Halk sóhajaim töltik be
a szoba csendjét, s kezeimmel megpróbálom kitapogatni a rajta
lévő fekete anyagot, hogy megszabadíthassam tőle. Felrántom
magamhoz, hogy újra birtokba vegyem édes ajkait. Hosszan
csókoljuk egymást, majd egy hirtelen mozdulattal helyzetet
cserélünk, s most én térképezem fel selymes bőrét,
miközben ő hajtincseimmel kezd el játszadozni. Kezeimmel már
az övcsatját kezdem kicsatolni, s egy gyors mozdulattal le is
rántom róla a fölösleges anyagokat. Egy hangos nyögés
hagyja el ajkait, mikor ajkaim közé fogadom kőkemény
férfiasságát. Mikor már érzi, hogy nem bírja tovább,
felránt magához, s visszafordít előző helyzetünkbe, majd ő
is megszabadít a még rajtam lévő ruháimtól. Ujjaival
bejáratomat kezdi ingerelni, s egy kicsit felszisszenek, mikor
egyik ujjával belém hatol. Egy ideig hagyja, hogy megszokjam az
érzést, majd még egy ujja csatlakozik az előzőhöz ollózó
mozgást végezve. Nyögéseimet ajkaival próbálja tompítani,
s mikor már kellően ellazultam, kihúzza ujjait belőlem. A fülemet
kezdi el kényeztetni, majd édes hanggal belesuttog —
Ígérem, hogy vigyázni fogok rád... - ez a gyengéd hang
szokatlan tőle, s most tudatosul bennem végleg, hogy már az
életem része lett. Elhelyezkedik a tökéletes pozícióban,
majd lassan kezd el belém hatolni. Látva a fájdalomtól
eltorzult arcomat megáll, de én megmozdítom csípőmet,
jelezve, hogy ne hagyja abba. Szemeimet összeszorítva élvezem
ezt az édes kínt. Lassan mozogni kezd, de arcomon, még mindig
a fájdalom jelei mutatkoznak. Karjaimat nyaka köré fonom, s
lehúzom őt magamhoz. — Neh... hagyd a... abba — suttogom
neki, s egyre gyorsabb iramban kezd el bennem mozogni. A fájdalom
teljesen eltűnik, s a vad vágy veszi át helyét. A szoba apró
nyögéseinktől visszhangzik, megszüntetve a körülöttünk
lévő világot. Csak az érzéki vágy marad, ami egyre
közelebb juttat minket a beteljesüléshez. Ujjaimmal nedves
hajában keresek kapaszkodót, mikor megérinti testem
legérzékenyebb pontját, s egy hangos nyögés szökik ki
ajkaimon, s az övére tapasztom sajátomat, s nyelveink vad
táncba kezdenek. Nyögdécselni kezdek szenvedélyes csókunkba,
mikor megérzem kezét merev férfiasságomon, s testünk
ringatózásával megegyezően kezdi el mozgatni. Pár perc
múlva testem ívbe feszül, s kezére élvezek. Már ő sem bírja
sokáig, s pár lökés után belém engedi forró magját. Levegő
után kapkodva dől csupasz testemre, s langyos leheletét
érezve bőröm minden kis része libabőrös lesz. Amint újra
visszaáll légzése, lefordul rólam, s szorosan magához ölel.
Tudom, hogy nem helyes, amit csinálok, de nem érdekelve mi lesz
reggel, amilyen közel csak tudom, ölelésébe engedem magam.
Egyenletes szuszogását hallgatva követem őt az álmok
útjára.
Reggel arra ébredek, hogy az ablakon beáradó hideg szellő eléri
testemet, mire megremegek. Kinyitom a szemem, s meglátom Őt.
Arcán a ráncok teljesen kisimultak, s most így olyan, mint egy
kisgyerek. Teljesen gondtalan. — Bárcsak minden reggel ezt a
gyönyörű arcot látva ébredhetnék! — suttogom a napfénytől
megvilágított szobába, s egy apró könnycsepp gördül végig
arcomon, mikor belegondolok, hogy miért is csinálta ezt.
Óvatos mozdulatokkal kibontom magam öleléséből, s ruháimat
összeszedve felöltözök. Ott, ahol tegnap minden elkezdődött
meglátok egy fehér lapot. Lehajolva felveszem a fehér papírt,
s mikor megfordítom, szemeim hatalmasra tágulnak. A papíron
nem más volt, mint az a kép, amit a kanapén abban az
elhagyatott romoknál készítettek rólam. — Miért... Miért
hozta magával egyedül ezt a képet? Miért... - újra ezek a
miértek, de választ most sem kapok rájuk. Egy újabb csillogó
csepp jelenik meg szemem sarkába. Előkeresek egy íróeszközt,
majd a fénykép hátlapjára egy üzenetet írok, majd leteszem
az ágyra. Elhagyom a szobát, s vele szerelmemet örökre. A
folyosón lefelé sétálva belebotlok barátomba, aki meglátva
könnyben áztatott szememet, azonnal odarohan hozzám. Lábaim
teljesen elgyengülnek s megint a padlón kötnék ki, ha Ueda
nem tart meg. Elmesélem neki, hogy mi történt, beleértve a
telefonbeszélgetést, és azt is, hogy mérhetetlenül
beleszerettem abba az idiótába. Elment a főnökhöz azzal az
okkal, hogy nagyon rosszul vagyok, ami igaz is volt, csak nem
egészen úgy, ahogy azt neki mondta. Uedának hála hazaértem,
s ő maradni akart volna, de én elküldtem, mert egy kicsit
egyedül akartam lenni, a saját magányomban. Nagy nehezen
belátja, hogy tényleg jobb, ha most magam maradok, de mielőtt
elhagyta lakásomat, megígértette velem, hogy azonnal hívom,
ha baj van.
****
A telefonom hangjára ébredek, s kinyúlok az idegesítő hang
forrása után. Managerem üvöltő hangon szól bele a
telefonba, amivel majdnem megsüketít, hogy hol az ördögben
vagyok már, mert legalább fél órája a koncert
megbeszélésén kellene lennem. Kinyomva a megőrjítő készüléket
átfordulok másik oldalamra, hogy lássam azt a gyönyörű
teremtményt, aki miatt már érdemes élnem. Szemeim egyből
kiugranak a helyükről, mikor felfogom, hogy nincs itt senki,
csak egy darab papír, amire egy üzenet van írva. Remegő
kezekkel nyúlok a lapért, s olvasni kezdem a rajta lévő szöveget.
Remélem most már boldog vagy, hogy megkaptad azt, amit
akartál. Gyűlöllek Akanishi Jin!
Kamenashi Kazuya
Amint elolvasom az üzenetet, a szívem összeszorul, s könnyeim
utat találnak arcomra, amikor megfordítom a papírt. Nem hiszek
a szememnek, jobban mondva nem akarok, amikor feltűnik, hogy
ahol aláírta, a szöveg el van mosódva. — Már megint
megsirattam. Tényleg egy javíthatatlan idióta vagyok —
belegondoltam, hogy miért is sírt, mikor ezt az üzenetet
írta. Reméltem, hogy azért, mert ő is ugyanúgy érez
irántam, mint én iránta, de ez teljesen lehetetlen volt
azután, ahogy vele bántam, hisz folyton csak bántottam.
Amilyen gyorsan csak tudtam, felöltöztem, s papír után
kutatva, járkáltam fel-alá a szobában. Amint találok,
megpróbálva előszedni az olvasható írásomat írni kezdek a
papírra.
Összeszedve a cuccaimat, amik a koncertre kellettek, rohanva
hagytam el a számomra készített kényelmes szobát, ami csak
egyetlen dolog miatt tetszett, ami, jobban mondva, aki már nem
volt ott. Az egész hotelt körberohangálva próbáltam
megkeresni azt a személyt, akivel mindig nevetni láttam
egyetlen szerelmemet. Azt a mosolyt nekem egyszer sem mutatta,
amit megértek, de mindig titokban néztem, amikor együtt
mosolyognak boldogan. Végül a hallban találtam rá arra, akit
kerestem, s gyorsan odarohantam hozzá, s illedelmesen
megszólítottam.
- Meglepő, hogy neked ilyen oldalad is van, vagy csak
Kazu-channal voltál olyan bunkó! Hogy tehetted ezt vele? —
támad rám, majd egy nagy ütést érzek arcomon. — Nem
értem, hogy lehetett egy ilyen szörnyű alak a példaképem —
mondja remegő hangon.
- Kérlek, mondd meg, hol lakik Kame! Tudnom kell, látni akarom
őt! — hangomban csak úgy olvasható a kétségbeesettség, de
telefonom hangja megint megzavar. Egy gyors mozdulattal kinyomom,
majd visszafordulok a fiúhoz.
- Miért? Azért, hogy még jobban megalázhasd? — hangjában a
harag és gyűlölet keveredik, amit teljesen megérdemlek. —
Hagyd őt békén! — kiabál velem, de nem érdekel.
- Nem, mert... mindegy, legalább ezt a levelet vidd el neki,
kérlek — könnyeimet próbálva visszatartani mondom, s nagy
meglepetésemre elveszi a levelet.
- Rendben, de ne reménykedj, hogy el fogja olvasni — mondja, s
hangjában már semmi utálatot nem lehet felfedezni.
Köszönetképpen mélyen meghajolok, majd szélsebesen a rám
várakozó autóhoz rohanok. Megérkezve a színpadhoz, az
öltözőmben idegesen toporgok. Várom, hogy megérkezzen
végre, remélve, hogy nem fog itt helyben laposra verni azért,
amit vele csináltam, pedig megérdemelném. A hajamba túrva
ücsörgök a kanapén, mikor kinyílik az ajtó.
****
Teámat szürcsölgetve üldögélek magányosan kanapém
fogságában, mikor valaki türelmetlenül az ajtómon kopogtat.
Mit kopogtat, jó hogy nem dönti rám. Lassan felállok
helyzetemből, az ajtóhoz lépek, s amint kinyitom, lihegő barátommal
találom szembe magam. Beinvitálva a lakásomba a konyhába
indulok egy pohár vízért, majd a kezébe nyomom. Mikor végre
lecsillapodik légzése, megkérdezem, hogy miért jött ide
ilyen állapotban. Választ nem kapok, de látom, hogy kezével
zsebébe nyúl, s elővesz egy levélféleséget.
- Tessék, ezt ő küldte, hogy mindenképp adjam oda neked —
mondja, s felém nyújtja a borítékot. Elveszem tőle, s egy
gyors mozdulattal darabokra tépem.
- Engem nem érdekel, mit akar az az idióta. Nem volt elég az
amit tett velem, még mit akar? — elapadt könnyeim most megint
elerednek. — Mond meg neki, hogy nem érdekel, és hagyjon
békén! — Tat-chan könnyeimet látva magához ölel, s
megnyugtató szavakat suttog a fülembe. Majd feláll, s ismét
magamra hagy. A kanapén kuporogva egy gondolat fut át az
agyamon, hogy miért küldte nekem azt a levelet. Nem érdekel
mit írt a levélbe, ha azt, amit gondolok, akkor tőle akarom
hallani.
****
Kinyílik az ajtó, ahova tekintetem teljesen odaragadt, de aki
belép az ajtón, nem teljesen az, akire vágytam. Ueda jött
vissza, s tekintete nem bizonyult meggyőzőnek. Odasétált
hozzám és elmesélte, hogy mi történt, amitől hirtelen
felugrottam és rohantam ki az épületből, nem érdekelve, hogy
a koncert fél óra múlva kezdődik. Hisz mi értelme van
kiállnom a színpadra, ha őt elveszítem.
- Most hová rohansz? Fogalmad sincs, hogy hol lakik Kame! —
kiabálja utánam.
- Nem érdekel az se, ha egész Tokiót fel kell kutatnom utána,
de akkor is tudnia kell, hogy szeretem! — adom a választ a
kérdésére, majd a hátsó kijáraton át kirohanok az
épületből. Egy kicsit megtorpanok, amint kilépek az udvarra,
mert nem tudom, hogy merre is kellene elindulnom. Pár lépés
után az udvaron egy nagyon is ismerős hang szólít meg. —
Csak nem engem keresel? — Megfordulok, és nem hiszek a
szememnek, mikor meglátom őt az épület falának támaszkodva.
Ellöki magát a faltól, s megindul felém.
- Miért... hisz a levelem... - próbálok egy értelmes mondatot
összehozni, de nem sok sikerrel, mert teljesen megbabonáz a
mosolya, az a mosolya, amit annyira szeretek, s ez most nekem
szól, amiért nem tudok egy épkézláb mondatot összehozni.
- Igen, összetéptem — mondja teljes higgadtsággal -, mert tőled
akarom hallani azt, amit leírtál abba a bizonyos levélbe —
fejezi be a mondatot, amire én elé lépek, és szorosan
magamhoz ölelem, majd gyengéden ajkaihoz érintem sajátomat.
- Szeretlek, mindennél jobban szeretlek, és sajnálom, hogy egy
idióta voltam, de csak mert teljesen megőrjítettél már
akkor, mikor először megláttalak — suttogtam a fülébe,
mikor megszakítottam ajkaink játékát.
- Igen, sajnáld is, és remélem, hogy ezt nem fogod többé
csinálni, mert túlságosan is szeretlek — az utolsó szót
édes hangon suttogja a fülembe, s mellkasomhoz hajtja fejét,
mire én még szorosabban húzom magamhoz.
- Kérdezhetek valamit? — Csak bólint egyet. — Miért
hagytál ma reggel csak úgy ott, azzal az üzenettel? —
kérdem, s egy kicsit félek a válaszától.
- Öhm... - vesz egy nagy levegőt, majd folytatja. — De
ígérd meg, hogy nem fogsz rám haragudni! — Ez teljesen
lehetetlen, mondom, s folytatja. — Mikor a fotózás
helyszínén kirohantál telefonálni, engem kis híján
fellökve, hallottam, hogy azt mondod a telefonba, hogy
mindenképp meg fogsz szerezni magadnak... és nem bírtam
tovább hallgatni, amit még mondani akarsz, de mikor tegnap
együtt voltunk, nem érdekelt semmi, az sem, ha csak
kihasználsz, mert érezni akartalak legalább egyszer. —
Teljesen ledöbbent a mondanivalója, majd egy nagy mosoly
kúszik az arcomra. — Most miért nevetsz rajtam?
- Te olyan kis butus vagy — mondom, majd egy csókot lehelek
homlokára. — Ha végighallgatod azt a beszélgetést, akkor
már rég a karjaimban tarthattalak volna, és nem kellet volna
úgy felébrednem, hogy a számomra legfontosabb ember a földön
nincs mellettem. Ugyanis ha végighallgatod, akkor azt is
hallhattad volna, hogy nem csak egy éjszakára akarlak, hanem
örökre, mert teljesen beléd szerettem — felelem, és újra
birtokba veszem a vékony ajkait.
Csókunkat az ajtó kivágódása szakítja félbe, ahol Ueda
jelenik meg engem keresve, mert már el kellet volna kezdeni a
koncertet. Egy nagy mosoly jelenik meg az arcán, mikor
meglátja, hogy milyen pillanatban szakított félbe minket.
Boldogan jön oda hozzánk, s én örülök, hogy nem vesztettem
el azt a személyt, aki a példaképének tekint engem. Bár
szerintem nekem kellene köszönetet mondanom neki, mert ha ő
nincs, akkor szerelmemhez soha nem jut el az a levél. Kedvesemet
ölelve megyünk vissza az épületbe, s most már boldogan
állok ki a színpadra, hisz van kinek énekelnem, és van kit
szeretnem, aki viszont szeret engem.
» Vélemény
|