köszöntő

Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!


figyelmeztetés!

Kedves Olvasó!

Az oldal használatával tudomásul veszed, hogy:

A Rising Sun (rising-sun.hu) oldalon találkozhatsz olyan tartalommal, amely a 2021. évi LXXIX. törvény ("a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek érdekében egyes törvények módosításáról") hatásköre alá tartozik (a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint homoszexualitást jelenít meg),

és elismered, hogy:
18 év feletti vagy és saját felelősségre folytatod az oldal használatát.

Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.

Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.

Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.

Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.

rising sun

születésnap
Birthday List

Sok boldogságot kívánunk! ^^


évforduló
Birthday List

Gratulálunk!


pályázat


Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap


látogatók
Flag Counter

Friss hírek

Olvasható a 38. fejezet:

Nanami Belle - Amilyenek voltunk

2022.03.09.


Ahogy ígértem, már olvasható is 22(!) rövid, egymástól független theGazettE történet:

sz_rami: Reita/Uruha szösszenetek

2022.03.08.



» Korábbi frissítések...


csevegőfal

Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.


Random idézet


Idézet küldése

♫♪

Cím: When you met me, I was already gone
Páros: Akame
Korhatár: nc-17
Megjegyzés: Kame szemszögéből írtam, de a végén lesz egy kicsi Jin is. A vége nem lett a legjobb, de remélem így is tetszik :) A bétázásért nagyon nagy köszönet Sehikének *.*

"Hiszel abban, hogy akit a legjobban utálsz, egyetlen érintése mindent megváltoztat? A gyűlöletből őrült vágy, az utálatból égető szerelem, a bántó szavakból ki nem mondott érzelmek születnek? Én nem hittem benne, egészen mostanáig..."


- Kame-chaaan! Nem fogod kitalálni, ki fog ebben a hotelban megszállni! — rohant felém legjobb barátom, szinte átesve mindenen.
- Tat-chan, azért összetörni nem kell magad — mondom nevetve, s leteszem a kezemben tartott tálcát -, de mondd csak, mitől vagy ilyen izgatott? — kérdem kíváncsian.
- Képzeld... - folytatja, mikor már tud levegőt venni -, maga Akanishi Jin, fog idejönni. El sem hiszem. Annyira boldog vagyok!
- Áá, már értem — nevetek együtt barátommal -, akkor mindjárt megjelenik kedvenc főnökünk, hogy elmondja, mit csinálhatunk, még Mr. Énegyfélistenvagyokúgynézzélmeg itt tartózkodik a hotelban — felelem egy gúnyos mosoly kíséretében. És amint befejezem, a jóslatom valóra is válik, ugyanis főnökünk megjelenik az ajtóban.
- Jó reggelt fiúk — köszönt, s mi is udvariasan vissza. — Már gondolom tudjátok, hogy ki fog érkezni hamarosan, de ha nem, akkor elmondom, hogy Akanishi Jin fog itt tartózkodni pár napig. Ezért szeretnélek megkérni titeket, hogy legyetek hozzá kedvesek, és teljesítsétek, amit kér — hadarta el egy szuszra. — És még valami, azt kérte, hogy legyen egy személyre szóló pincérje is, aki a lakosztályán fogja kiszolgálni őt — mondta, s pillantását Kaméra szegezte.
- Ha én leszek az, felmondok — súgta oda Uedának. — Kamenashi-kun, szeretném, ha te lennél az, mivel te vagy a legjobb alkalmazottam — kérte, s láttam a tekintetében, hogy ha nemet mondok, akkor azonnal repülök. Tudom, hogy azt mondtam kilépek, de akkor nem tudnám fizetni a lakásomat. Nos, mivel csak ki kell szolgálnom Nagyobbazegójamintjapán urat, ezt még elviselem, remélem. Helyeslően bólintok, mire összecsapja a kezét.
- Ennek örülök. Akkor számítok rád — feleli, majd felém int, hogy kövessem. Amint becsukódik mögöttünk az ajtó, felém fordítja tekintetét, s érzem, hogy ennek nem lesz jó vége. — Kamenashi-kun, van valami, amit még tisztáznunk kellene — szólal meg végre. — Azt szeretném, ha minden kívánságát teljesítenéd, és ez alatt nem csak a pincéri feladataidat értem.
- Nem! Ezt nem vállalom! — kezdek kicsit kiakadni. — Nem fogok vele lefeküdni, csak mert azt kéri! Nem! Nem! Nem, és NEM! Én nem egy HOST vagyok! — fakadok ki végleg. — Az, hogy kiszolgáljam azt a barmot, még elviselem, de nem érdekel, ha a munkámba is kerül, akkor sem fogok lefeküdni vele.
- Kamenashi-kun kérem, nyugodj meg. Nem fogom kirúgni, sőt az se biztos, hogy ez meg fog történni, csak azt akartam, hogy tudd, mire számíthatsz. És a fizetésedet is megemelem — mondja, de legszívesebben, faképnél hagynám és kilépnék, de ezt nem tehetem meg. — Most menj haza és pihend ki magad, este pedig várlak. — Bólintok és visszamegyek barátomhoz.
- Kame-chan, úgy irigyellek, miért nem engem választott? — jött felém Ueda, de én csak szorosan magamhoz öleltem. — Kazu, mi a baj? — kérdi, s gyengéden körbezár karjaival.
- El se hiszed, hogy mennyire cserélnék veled — motyogom a nyakába. — Annyira utálom őt, lehet, hogy nem ismerem, de egy nagyképű idióta. Ráadásul, a főnök még azt is elvárja tőlem, hogy lefeküdjek vele, ha azt kéri. — Már legszívesebben sírtam volna barátom karjaiban. Mikor észbe kaptam, hogy mit mondok és kinek, újra megszólalok: - Tat-chan, és sajnálom, tudom, hogy ő a példaképed és...
- Példakép ide vagy oda, ha hozzád ér akaratod ellenére, azt megbánja! — vágott a szavaimba, majd kicsit eltolt magától és rám mosolygott. Még mindig mérges voltam, de ő mindig is tudta, hogy hogyan kell kezelni, ha ilyen vagyok. — De ugye szerzel nekem egy aláírást tőle? — kérdezte, és hangos nevetésben tört ki.
- Meglátom, mit tehetek — mondtam, s vele együtt nevettem. Pár perc múlva összeszedtem a cuccaimat, elköszöntem, majd elindultam haza, hogy felkészüljek az elkövetkező néhány napra.
Amint kiléptem, a késő reggeli szél azonnal utat talált a nyakamba, amitől kicsit megborzongtam. Lassan, tele gondolatokkal és kérdésekkel sétáltam a nyüzsgő utcákon lakásom felé. Betértem egy közeli parkba, amit már nagyon megbántam, mert mindenhol boldog párokat láttam együtt sétálni. — Bárcsak engem is szeretne valaki így — gondoltam, mikor elértem lakásom ajtaját.
Nem volt egy álomotthon, de nekem tökéletesen megfelelt, mert mindig sikerült megnyugodnom, ha hazaértem. Levetettem a cipőmet, ledobtam a táskámat és a fürdő felé vettem az irányt, remélve, hogy egy kiadós áztatás majd segít. Amint beléptem a kis helyiségbe, megnyitottam a vizet, majd leülök a kád szélére, s nagyot sóhajtva végigszántom hajamat. Egyenként kezdek kibújni a rajtam lévő ruhadarabokból, és egész testemmel belemerülök a forró vízbe. Hátradöntöm a fejem, lehunyom szemeimet, utat engedve a jóleső érzésnek. Másfél óra áztatás után felállok, magamra csavarok egy törölközőt, s kemény öt lépés után már a konyhában vagyok, hogy készítsek egy szendvicset. Mielőtt befészkelném magam a kanapéra és megenném a szendvicset, elmegyek valami kényelmes ruhát keresni. Egy egyszerű halványkék póló és egy fekete nadrág mellett döntök, majd belebújok. Visszatérve, belesüppedek a hamvas barna bőrbe, es nekilátok a szendvicsemnek. Kihasználva az összes, még szabad percemet, elkezdek bepakolni néhány ruhát. Már attól felfordul a gyomrom, hogy belegondolok abba, hogy néhány napig VELE kell laknom. — Meg fogok őrülni — suttogom a szoba csendjébe, mielőtt végleg elhagyom azt.
Ismét gyalog indulok, hogy minél később érjek vissza munkahelyemre, ahova mindig örömmel mentem. Kivéve most. Nagyot sóhajtok és befordulok a hotel utcájába, ahol hatalmas meglepetés vár, mikor meglátok legalább hatezer embert ott, ahova nekem be kéne jutnom. — Na, már csak ez hiányzott az amúgy is tökéletes napomhoz — szitkozódok magamban, és a telefonomért nyúlok, hogy megtudjam, hogy is kellene bejutnom a hatalmas épületbe. Sok elnézést és bocsánat után, végre a bejárat előtt állok, ahol már Tatsuya várt rám.
- Kame, egészben vagy még? — kérdezte, amint beértem. - Mikor én jöttem vissza, még nem voltak ennyien, de nekem is nehezemre esett bejutni — mondta nevetve.
- Azt hiszem — válaszoltam, és ledobtam végre a táskámat. — Ő már itt van? — reménykedtem, hogy azt mondja, mégse ebbe a hotelbe jön, de ezt a rajongói meghazudtolták.
- Még nincs, de már lassan itt kellene lennie — felelte mosolyogva, majd segített cipelni a táskámat. — Jaj, már olyan izgatott vagyok, el sem hiszem, hogy láthatom őt — mondta levakarhatatlan vigyorral.
- Hát én nem igazán. Nem jelenthetnék beteget, és vehetnéd át te ezt az... őrültséget?
- Sajnálom, de ez lehetetlen — szólt közbe főnökünk -, mert te vagy az egyetlen, aki nem olvad el a jelenlétében — válaszolta a kérdésemre.
- Szóval az jobb, ha utálom, és legszívesebben ráönteném a hotel összes ételét? — kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Nos nem, de ha ezt megcsinálod, azonnal repülsz innen. Úgyhogy kérlek, próbálj meg kedves lenni vele — ezt én is nagyon jól tudom, de fogalmam sincs, hogy tudok-e uralkodni majd magamon, ha bunkó lesz.
Uedával felvittük a táskámat az előkészített lakosztályra, majd visszamentünk segíteni, míg vendégünk megérkezik. Már legalább egy órája késik, engem ezzel boldoggá téve. Barátommal a hotel konyháján nevettetjük egymást értelmetlen vicceinkkel, mikor megjelenik főnökünk azt az egy szót mondva, amit nem akartam hallani. — Megérkezett. - Tatsuya majd kiugrik a bőréből örömében, míg én megpróbálom minden színészi tehetségemet elővenni, hogy mosolyogva tudjam őt fogadni. A főnök külön kérésére nekem az emeltre kellett mennem, míg ők lent a hallban fogadják a sztárt.
Épp a bárpultnál készítettem egy italt, amit majd felszolgálok neki üdvözlésképpen, mikor megjelennek az ajtóban.
- Konbanwa — fordulok oda és illedelmesen meghajolok. Lassan elindulok a tálcán lévő italokkal a kezemben, majd felé tartom, jelezve, hogy az övé. — Köszöntöm a Himitsu hotelban. Kamenashi Kazuya vagyok, én leszek az ön személyi felszolgálója — mutatkozok be egy erőltetett mosollyal az arcomon.
- Konbanwa, Akanishi Jin vagyok — meghajol, s elveszi az egyik italt a tálcáról, a másikat pedig főnököm felé nyújtom. — Te nem iszol? — kérdezi, mire én csak megrázom a fejem, és visszamegyek a pulthoz letenni a tálcát.
- Hát akkor én megyek is. Remélem meg leszel elégedve a kiszolgálással! — még egy gyors pillantást tesz felém, jelezve, hogy mik is a kötelességeim, és távozott a helyiségből.
- Gondolom kimerítő volt az utazás, ezért engedtem neked egy forró fürdőt, és az ágyadat is elkészítettem — mondtam, miközben eltöröltem az előbb használt poharakat. Éreztem, hogy mögém lép, majd karomat megfogva maga felé fordít, s rászorít a pultra.
- Mit szólnál, ha te is velem jönnél fürdeni, Kame-chan? — kérdezi gúnyos hangnemmel, közben egyre közelebb hajolt hozzám, s én csak vártam. Mikor észbe kapok, hogy mit is csinál, kezeimet — amit szerencsére nem fogott le, mert biztos azt hitte, ezt hagyni fogom — a mellkasára helyezem, s egy határozott mozdulattal eltolom magamtól. A reakciójából láttam, hogy nem erre számított.
- Sajnálom, de most inkább nem — felelem, majd ellépek tőle. — Reggel találkozunk, oyasumi — meghajlok, és magára hagyom. — Ezt nem hiszem el! Még meg se érkezik, de már az ágyába akar vinni! Hogy lehet ekkora barom? Csak mert sztár, azt hiszi, mindent és mindenkit megkaphat? Hát engem nem fog! — kiabálok magamban, de inkább ordítanék, és az sem érdekelne, ha az egész hotelt felébreszteném. Még hallom, hogy kint járkál, aztán ő is bemegy a szobájába. Nagyot sóhajtva, hátamat az ajtónak döntve lassan lecsúszok a bézs színű szőnyegre. Ahogy egyre lejjebb haladok, a testemet borító halványkék anyag feltűrődik, s az ajtó hideg érintését érzem bőrömön. — Majdnem hagytam, hogy megcsókoljon. Nem vagyok normális! — suttogtam a szoba némaságába, majd nagy nehezen felemelkedek, s beledőlök a puha párnák közé. Nem kell sok idő és már alszom is.
Reggel a telefonom idegesítő hangjára ébredek, ami arra emlékeztet, hogy a tegnap nemcsak egy álom volt. Bebotorkálok a fürdőbe, hogy kicsit rendbe szedjem magam. Mikor végzek, előveszem Akanishi időbeosztását. Ma egy fotózásra kell mennie tíz órára, utána pedig a koncert próbára. Egy mosoly jelenik meg az arcomon, hogy nem fog egész nap ugráltatni, bár nagy örömre vele kell mennem. Csendben lépkedve elhagyom a lakosztályt, majd lemegyek a konyhára, hogy készítsek valami reggelit vendégünknek. Amint belépek a konyhába, Ueda hatalmas mosollyal rohan felém.
- Ohayou Kazu-chan. Látom túlélted az első éjszakádat? — fülig érő vigyor játszik az arcán. — Milyen volt? — kérdezi érdeklődve.
- Hát, amint látod, itt vagyok — válaszolom -, és leszámítva azt, hogy egyből le akart teperni, egész jó volt — mondom, miközben elkezdtem elkészíteni a reggelijét.
- De ugye nem bántott, mert ha igen, megyek és elintézem. Legalább hasznát veszem a box edzéseknek. — Hangjában aggódást lehetett felismerni. Ő volt az, aki mindig mindenben mellettem állt, és segített, ha valami baj van.
- Ne aggódj, nem történt semmi — válaszolom mosolyogva -, de most jobb lesz, ha megyek, ha nem akarom, hogy éhen haljon ott fent — felemelem a tálcát, és az ajtó felé indulok.
- Kame, ugye elmondod, ha bántott? — visszafordulok aggódó barátomhoz
- Természetesen... Tat-chan — mondom mosolyogva, s kilépek az ajtón. Pár perc múlva már a szobában lehet hallani halk lépteimet. A tálcát elhelyezem az üvegborítású asztallapon, majd bekopogok hálótermébe. Semmi választ nem kapva benyitok a napfény által megvilágított szobába, s tekintetem azonnal az alvó személy fénylő arcára ragad. Ajkai résnyire nyitva vannak, sötétbarna tincsei szerteszét terülnek el a hófehér párnán. Szívem egyre gyorsabb ütemben kezd el játszani, mikor megmozdul, s a felsőtestét takaró selyemszerű anyag lecsúszik róla. — Jézusom... mit csinálok, róla álmodozom? — Megrázom a fejem, hogy elűzzem ezeket a kusza gondolatokat, s ágya mellé lépek, hogy felkeltsem.
- Mi a francot akarsz!? — mordul rám ok nélkül, s nagyon nehezemre esik türtőztetni magam, hogy ne mossak be neki egyet. — Csak nem azért vagy itt, mert nem tudsz nélkülem aludni? Legközelebb csak szólj, és nyugodtan aludhatsz velem — ez volt az utolsó csepp a pohárban.
- Ezt hogy találtad ki? Pontosan azt tervezem, hogy egy ilyen öntelt baromnak az ágyában végezzem! Ha azt hiszed, hogy én szívesen vagyok most itt veled, mert ha igen akkor nagyon tévedsz! Azt gondolod, hogy nincs jobb dolgom, mint hogy kísérgessem azt az embert, akit a legjobban utálok az egész világon, és aki azt hiszi, mindent megkaphat, amit csak akar! — Most már az sem érdekelt, ha kirúgnak, de már nem bírtam tovább. — És csak úgy tájékoztatásul közlöm, hogy engem soha nem fogsz megkapni, soha!
- Szóval nem? — feláll, s felém kezd el lépegetni, egészen addig, amíg a falnak nem ütközök. — Akkor ezen majd változtatunk kicsit. — Egész testével hozzászorított a hideg falhoz, majd durván számra tapasztotta sajátját. Egyre erősebben tépte ajkaimat, és amikor megéreztem kezét a fenekemnél, egy halk nyögés hagyta el számat. Kapva kap az alkalmon, mikor résnyire nyitom összeszorított ajkaimat, s nyelvével próbálja elmélyíteni a csókot. Egyre szenvedélyesebben kezd el csókolni, amitől szokatlan érzés lesz úrrá rajtam. Élvezem, amit csinál, de én mégse teszek semmit, hagyom, hogy azt csináljon velem amit akar. Egy halovány könnycsepp gördül végig arcomon, aminek következményeként kicsit enged a szorításból, s én kihasználva a lehetőséget, azonnal ellököm magamtól.
- Gyűlöllek Akanishi Jin! Gyűlöllek! — Amint kimondom ezeket a szavakat, a szívembe hasít a fájdalom, s egy újabb könnycsepp járja be arcomat.
- Ó, nekem nem úgy tűnt, mintha nagyon ellenedre lett volna a kis szórakozásom — feleli gúnyos hangnemmel, szavai még nagyobb fájdalmat okoznak, s teljesen ledermedek. — Csak nem azt hitted, hogy azért csókoltalak meg, mert beleszerettem egy ilyen kis senkibe, mint te? —erre hangos nevetésbe tör ki.
- Legalább ebben egyetértünk — egy gyors mozdulattal letörlöm könnyeim nyomát -, ugyanis az egyetlen irántad táplált érzelmem a szánalom! — vágom a még mindig nevető srác szemébe, s mondva, hogy az autónál találkozunk, eltűnök a szobából.
A folyosón még teszek pár lépést, majd a földre rogyok a falba kapaszkodva. — Miért szúrt ki velem így az élet, hogy pont ebbe az idiótába kellett beleszeretnem? Miért? — elapadt könnyeim újra utat találnak arcomon. Pár percen keresztül, még a földön ücsörgök, majd minden erőmet összeszedve bemegyek a legelső mosdóba, hogy kicsit rendbe szedjem magam, mielőtt Tat-chan meglátna. Szerencsémre pont a közelben volt egy, s igyekeztem eltüntetni valahogy a sírás nyomait szemeimről. Néhány perc múlva, már az előkészített kocsiban ültem, várva, hogy ő megérkezzen, és véget vethessek ennek a szörnyű napnak. Fél óra múlva végre odatalált az autóhoz, és elindultunk. Az egész út alatt nem szóltunk egymáshoz. Egy darabig az ablakon bámultam ki, majd lehunytam szemeimet, s gondolataimba merültem, nem törődve a külvilággal, s nem törődve az engem fürkésző szemekkel se.
Az autó fékezésére ébredek fel, s mikor kinyitom a szemem, látom, hogy megérkeztünk. Egy romos épület előtt állok, s a látvány egyszerűen lenyűgöz. Egy halvány mosoly kúszik az arcomra, és megnyugtat a tudat, hogy legalább a hely káprázatos. A látványba bele merülve, hallom, hogy valaki szólít minket. Lassú léptekkel haladunk, s átlépjük a romok bejáratát. Belülről még sokkal szebb volt, mint gondoltam. Akanishit azonnal letámadják a sminkesek, fodrászok és a stylistok, s én csak mosolyogva figyelem, mikor egy elképesztően borzalmas ruhát próbálnak ráaggatni. Addig, amíg a képeket csinálták, nekem különböző ételeket kellet elkészítenem és felszolgálnom az egész stábnak, és ebből persze ő sem maradhatott ki. Szívem egyre vadabbul vert, mikor megéreztem bőre édes illatát, amikor letettem elé a kívánt ételt, majd saját ebédemért mentem. Megfogtam a kissé szürkés porcelán tárgyat, s kifelé indultam, mert tudtam, hogy nem bírom már sokáig a közelében. Kiérve megláttam egy romdarabot, ami pont egy kényelmes széknek megfelelő formát öltött magára, leszámítva azt, hogy kőből volt. Odasétálok, leülök, majd próbálok egy-két falatot leerőltetni magamba. Ajkaimhoz érve eszembe jutnak a reggel történtek, s belátva, hogy én ma már nem fogok enni, felkelek és visszaindulok az épületbe. Már majdnem beérek, mikor egy ember rohan ki bentről. Amint felismerem, hogy ki az, gyorsan elbújok egy résbe, remélve, hogy nem vett észre, s — tudom, hogy nem szép dolog — de hallgatózni kezdek.
- Szia. Milyen kíváncsi vagy! —mondja nevetve a telefonjába — Tévedsz, képzeld, azt vágta a fejemhez, hogy egy barom vagyok, aki mindent megkaphat, de őt nem fogom soha. De ez nem lesz így sokáig, mert úgyis az enyém lesz, és... - Itt már nem bírtam tovább. Próbáltam visszatartani a könnyeimet, hogy legalább itt ne sírjak, és amilyen gyorsan csak tudtam, bementem, így nem hallva a mondat végét. — nem csak egy éjszakára, mert azt hiszem teljesen beleszerettem. De a reggeli akciómmal mindent elrontottam, mert nem bírtam visszafogni magam. Igen az, tényleg gyönyörű. Bocsi, de vissza kell mennem, ja ne.
Pár perc múlva visszajön, mintha mi sem történt volna — ami valójában igaz, mert nem tudta, hogy én is fültanúja voltam a beszélgetésének — és már el is helyezkedett a barna bőrkanapén. A fényképezőgép kattogása már teljesen megőrjít, miközben elpakolom az ebéd okozta rendetlenséget. Hirtelen egy férfi lép a hátam mögé, engem halálra ijesztve, és a nem várt kérdésével teljesen ledöbbent. — Elnézést Kamenashi-san, de készíthetnék önről egy-két képet? — nem értettem, hogy mire ez a nagy felhajtás, de csak bólintottam, mert hát azzal senkit nem bántok, ha csinál rólam fotókat. Válaszomra azonnal int a sminkes hölgynek, aki szélsebesen mellettem terem, és már készíti is a sminkemet. Szerencsére a ruhámat nem cserélték le, ezért megúsztam, hogy úgy nézzek ki, mint egy rosszul festő bohóc. Amint elkészítettek, a kanapéhoz kellett mennem. Közelebb érve egyre jobban éreztem azt az édes illatot, amitől megőrülök. Egy gyors fejrázás után lehuppanok a kanapéra, majd a fotós utasításait követve felveszem a kért pozíciót. Az utolsó képnél féloldalt, háttal támaszkodva, a kezemet a támlán elhelyezve, szomorú pillantással a plafon felé kellett néznem. Az épületben mindenki szótlanul figyelte, ahogy elképesztő tehetséggel követek minden utasítást, tökéletesen végrehajtva, mikor a fényképész megtöri a csendet. — Akanishi-san megkérhetném, hogy ön is üljön oda a kanapéra, hogy egy közös képet tudjak csinálni? — kérdi felé fordulva, mire egy hangos ’ Ki van zárva ’ hagyja el a számat. Az öregúr elmagyarázza, hogy hogyan is akarja azt a képet. Csak azt kell tennem, mint amit az utolsó képen, leszámítva azt, hogy Akanishi térdelve, kezeit az oldalam két felén megtámasztva kell elhelyezkednie, s ajkaink között a lehető legkisebb távolságot tartva mélyen egymás szemeibe kell néznünk. Hosszú kérlelés után már nem bírom, így belemegyek, remélve, hogy hamar túl leszünk rajta. Amint megérzem forró leheletét ajkaimon, már tudom, hogy mégiscsak nemet kellet volna mondanom, mert félő, hogy nem fogom bírni türtőztetni magam. Belenézek gyönyörű íriszeibe, s mintha ugyanolyan vágyat vélnék felfedezni, mint ami az enyémekben fedezhető fel. Amint meghallom a köszönöm szót, úgy ugrok fel onnan, mint akit forró vassal égettek meg. — Miért viselkedett, most teljesen máshogy? Miért nem vágott egy sértő megjegyzést sem? Miért? Miért... - teszem fel magamban sorban a kérdéseket, de választ egyikre se tudok. Gondolataimból a telefonom rángat vissza. Leteszem, s örülnöm kéne, hogy vissza kell mennem a hotelba, de mégsem tettem. Szomorú érzés lett úrrá rajtam, hogy nem lehetek annak az idiótának a közelében, akibe reménytelenül beleszerettem. Összeszedem a dolgaimat, és a már előkészített autóhoz sétálok. Elköszönök, majd beülök az ezüstszínű járműbe.
A nap már lemenőbe volt, mikorra visszaértem a munkahelyemre főnököm parancsára, hogy a lakosztályon várakozzak, még a sztár a koncert előtti próbáról vissza nem érkezik. Felérve azonnal a szobám felé veszem az irányt, majd veszek egy forró fürdőt, míg vissza nem tér. Egy óráig áztatom magam a nyugtató folyadékban, majd kimászva, természetesen felöltözve, elkezdek kicsit rendet rakni. A reggeli tálcát próbálom megkeresni, amire a szobájában lelek rá. Egy kicsit meglepődök, hogy a reggel történtek után képes volt megenni az általam készített ételeket.
Egy mozdulattal felemelem az ágyról a tálcát, s hirtelen megfordulva elindulok az ajtó felé, de nekiütközök valaminek, vagy inkább valakinek, amitől a sötét tárgy egész tartalma a földön köt ki velem együtt, s rajtam pedig Ő helyezkedik el. Egész testével hozzám simul, s már szóra nyitnám a számat, hogy elnézést kérjek, de ő bezárja a köztünk lévő távolságot. Gyengéden csókolja végig ajkaimat, s most egyáltalán nem olyan durva, mint korábban. Kezeivel végigsimít arcélemen. Érintésétől megremegek, s mikor már távolodna el vadul kapok ajkai után. Nem érdekel, hogy mit mondott, az sem hogy most csak szórakozik velem, egyedül ő érdekel és az, hogy érezhessem őt, és testének forróságát. Belenyögök a csókba, mire résnyire nyitom ajkaimat, s ő nyelvével őrült táncba kezd az enyémmel. Egyik karommal átölelem nyakát, még másikkal beletúrok hajába, így közelebb húzva őt magamhoz. Egyre vadabbul tépjük egymás száját, s érzem, hogy két kar fonódik derekam köré egy gyengéd mozdulattal felemelve. Óvatosan az ágyra dönt, ajkaink közben egy pillanatra se válnak meg egymástól. Kezei utat találnak pólóm alá, s egy gyors mozdulattal meg is szabadít tőle. Hosszú ujjaival végigbarangolja mellkasomat, amit nemsokára érzéki ajkai követnek. Egy nyögéssel adom tudtára, hogy élvezem, amit csinál. Halk sóhajaim töltik be a szoba csendjét, s kezeimmel megpróbálom kitapogatni a rajta lévő fekete anyagot, hogy megszabadíthassam tőle. Felrántom magamhoz, hogy újra birtokba vegyem édes ajkait. Hosszan csókoljuk egymást, majd egy hirtelen mozdulattal helyzetet cserélünk, s most én térképezem fel selymes bőrét, miközben ő hajtincseimmel kezd el játszadozni. Kezeimmel már az övcsatját kezdem kicsatolni, s egy gyors mozdulattal le is rántom róla a fölösleges anyagokat. Egy hangos nyögés hagyja el ajkait, mikor ajkaim közé fogadom kőkemény férfiasságát. Mikor már érzi, hogy nem bírja tovább, felránt magához, s visszafordít előző helyzetünkbe, majd ő is megszabadít a még rajtam lévő ruháimtól. Ujjaival bejáratomat kezdi ingerelni, s egy kicsit felszisszenek, mikor egyik ujjával belém hatol. Egy ideig hagyja, hogy megszokjam az érzést, majd még egy ujja csatlakozik az előzőhöz ollózó mozgást végezve. Nyögéseimet ajkaival próbálja tompítani, s mikor már kellően ellazultam, kihúzza ujjait belőlem. A fülemet kezdi el kényeztetni, majd édes hanggal belesuttog — Ígérem, hogy vigyázni fogok rád... - ez a gyengéd hang szokatlan tőle, s most tudatosul bennem végleg, hogy már az életem része lett. Elhelyezkedik a tökéletes pozícióban, majd lassan kezd el belém hatolni. Látva a fájdalomtól eltorzult arcomat megáll, de én megmozdítom csípőmet, jelezve, hogy ne hagyja abba. Szemeimet összeszorítva élvezem ezt az édes kínt. Lassan mozogni kezd, de arcomon, még mindig a fájdalom jelei mutatkoznak. Karjaimat nyaka köré fonom, s lehúzom őt magamhoz. — Neh... hagyd a... abba — suttogom neki, s egyre gyorsabb iramban kezd el bennem mozogni. A fájdalom teljesen eltűnik, s a vad vágy veszi át helyét. A szoba apró nyögéseinktől visszhangzik, megszüntetve a körülöttünk lévő világot. Csak az érzéki vágy marad, ami egyre közelebb juttat minket a beteljesüléshez. Ujjaimmal nedves hajában keresek kapaszkodót, mikor megérinti testem legérzékenyebb pontját, s egy hangos nyögés szökik ki ajkaimon, s az övére tapasztom sajátomat, s nyelveink vad táncba kezdenek. Nyögdécselni kezdek szenvedélyes csókunkba, mikor megérzem kezét merev férfiasságomon, s testünk ringatózásával megegyezően kezdi el mozgatni. Pár perc múlva testem ívbe feszül, s kezére élvezek. Már ő sem bírja sokáig, s pár lökés után belém engedi forró magját. Levegő után kapkodva dől csupasz testemre, s langyos leheletét érezve bőröm minden kis része libabőrös lesz. Amint újra visszaáll légzése, lefordul rólam, s szorosan magához ölel. Tudom, hogy nem helyes, amit csinálok, de nem érdekelve mi lesz reggel, amilyen közel csak tudom, ölelésébe engedem magam. Egyenletes szuszogását hallgatva követem őt az álmok útjára.
Reggel arra ébredek, hogy az ablakon beáradó hideg szellő eléri testemet, mire megremegek. Kinyitom a szemem, s meglátom Őt. Arcán a ráncok teljesen kisimultak, s most így olyan, mint egy kisgyerek. Teljesen gondtalan. — Bárcsak minden reggel ezt a gyönyörű arcot látva ébredhetnék! — suttogom a napfénytől megvilágított szobába, s egy apró könnycsepp gördül végig arcomon, mikor belegondolok, hogy miért is csinálta ezt. Óvatos mozdulatokkal kibontom magam öleléséből, s ruháimat összeszedve felöltözök. Ott, ahol tegnap minden elkezdődött meglátok egy fehér lapot. Lehajolva felveszem a fehér papírt, s mikor megfordítom, szemeim hatalmasra tágulnak. A papíron nem más volt, mint az a kép, amit a kanapén abban az elhagyatott romoknál készítettek rólam. — Miért... Miért hozta magával egyedül ezt a képet? Miért... - újra ezek a miértek, de választ most sem kapok rájuk. Egy újabb csillogó csepp jelenik meg szemem sarkába. Előkeresek egy íróeszközt, majd a fénykép hátlapjára egy üzenetet írok, majd leteszem az ágyra. Elhagyom a szobát, s vele szerelmemet örökre. A folyosón lefelé sétálva belebotlok barátomba, aki meglátva könnyben áztatott szememet, azonnal odarohan hozzám. Lábaim teljesen elgyengülnek s megint a padlón kötnék ki, ha Ueda nem tart meg. Elmesélem neki, hogy mi történt, beleértve a telefonbeszélgetést, és azt is, hogy mérhetetlenül beleszerettem abba az idiótába. Elment a főnökhöz azzal az okkal, hogy nagyon rosszul vagyok, ami igaz is volt, csak nem egészen úgy, ahogy azt neki mondta. Uedának hála hazaértem, s ő maradni akart volna, de én elküldtem, mert egy kicsit egyedül akartam lenni, a saját magányomban. Nagy nehezen belátja, hogy tényleg jobb, ha most magam maradok, de mielőtt elhagyta lakásomat, megígértette velem, hogy azonnal hívom, ha baj van.

****

A telefonom hangjára ébredek, s kinyúlok az idegesítő hang forrása után. Managerem üvöltő hangon szól bele a telefonba, amivel majdnem megsüketít, hogy hol az ördögben vagyok már, mert legalább fél órája a koncert megbeszélésén kellene lennem. Kinyomva a megőrjítő készüléket átfordulok másik oldalamra, hogy lássam azt a gyönyörű teremtményt, aki miatt már érdemes élnem. Szemeim egyből kiugranak a helyükről, mikor felfogom, hogy nincs itt senki, csak egy darab papír, amire egy üzenet van írva. Remegő kezekkel nyúlok a lapért, s olvasni kezdem a rajta lévő szöveget.
Remélem most már boldog vagy, hogy megkaptad azt, amit akartál. Gyűlöllek Akanishi Jin!
Kamenashi Kazuya
Amint elolvasom az üzenetet, a szívem összeszorul, s könnyeim utat találnak arcomra, amikor megfordítom a papírt. Nem hiszek a szememnek, jobban mondva nem akarok, amikor feltűnik, hogy ahol aláírta, a szöveg el van mosódva. — Már megint megsirattam. Tényleg egy javíthatatlan idióta vagyok — belegondoltam, hogy miért is sírt, mikor ezt az üzenetet írta. Reméltem, hogy azért, mert ő is ugyanúgy érez irántam, mint én iránta, de ez teljesen lehetetlen volt azután, ahogy vele bántam, hisz folyton csak bántottam. Amilyen gyorsan csak tudtam, felöltöztem, s papír után kutatva, járkáltam fel-alá a szobában. Amint találok, megpróbálva előszedni az olvasható írásomat írni kezdek a papírra.
Összeszedve a cuccaimat, amik a koncertre kellettek, rohanva hagytam el a számomra készített kényelmes szobát, ami csak egyetlen dolog miatt tetszett, ami, jobban mondva, aki már nem volt ott. Az egész hotelt körberohangálva próbáltam megkeresni azt a személyt, akivel mindig nevetni láttam egyetlen szerelmemet. Azt a mosolyt nekem egyszer sem mutatta, amit megértek, de mindig titokban néztem, amikor együtt mosolyognak boldogan. Végül a hallban találtam rá arra, akit kerestem, s gyorsan odarohantam hozzá, s illedelmesen megszólítottam.
- Meglepő, hogy neked ilyen oldalad is van, vagy csak Kazu-channal voltál olyan bunkó! Hogy tehetted ezt vele? — támad rám, majd egy nagy ütést érzek arcomon. — Nem értem, hogy lehetett egy ilyen szörnyű alak a példaképem — mondja remegő hangon.
- Kérlek, mondd meg, hol lakik Kame! Tudnom kell, látni akarom őt! — hangomban csak úgy olvasható a kétségbeesettség, de telefonom hangja megint megzavar. Egy gyors mozdulattal kinyomom, majd visszafordulok a fiúhoz.
- Miért? Azért, hogy még jobban megalázhasd? — hangjában a harag és gyűlölet keveredik, amit teljesen megérdemlek. — Hagyd őt békén! — kiabál velem, de nem érdekel.
- Nem, mert... mindegy, legalább ezt a levelet vidd el neki, kérlek — könnyeimet próbálva visszatartani mondom, s nagy meglepetésemre elveszi a levelet.
- Rendben, de ne reménykedj, hogy el fogja olvasni — mondja, s hangjában már semmi utálatot nem lehet felfedezni. Köszönetképpen mélyen meghajolok, majd szélsebesen a rám várakozó autóhoz rohanok. Megérkezve a színpadhoz, az öltözőmben idegesen toporgok. Várom, hogy megérkezzen végre, remélve, hogy nem fog itt helyben laposra verni azért, amit vele csináltam, pedig megérdemelném. A hajamba túrva ücsörgök a kanapén, mikor kinyílik az ajtó.

****

Teámat szürcsölgetve üldögélek magányosan kanapém fogságában, mikor valaki türelmetlenül az ajtómon kopogtat. Mit kopogtat, jó hogy nem dönti rám. Lassan felállok helyzetemből, az ajtóhoz lépek, s amint kinyitom, lihegő barátommal találom szembe magam. Beinvitálva a lakásomba a konyhába indulok egy pohár vízért, majd a kezébe nyomom. Mikor végre lecsillapodik légzése, megkérdezem, hogy miért jött ide ilyen állapotban. Választ nem kapok, de látom, hogy kezével zsebébe nyúl, s elővesz egy levélféleséget.
- Tessék, ezt ő küldte, hogy mindenképp adjam oda neked — mondja, s felém nyújtja a borítékot. Elveszem tőle, s egy gyors mozdulattal darabokra tépem.
- Engem nem érdekel, mit akar az az idióta. Nem volt elég az amit tett velem, még mit akar? — elapadt könnyeim most megint elerednek. — Mond meg neki, hogy nem érdekel, és hagyjon békén! — Tat-chan könnyeimet látva magához ölel, s megnyugtató szavakat suttog a fülembe. Majd feláll, s ismét magamra hagy. A kanapén kuporogva egy gondolat fut át az agyamon, hogy miért küldte nekem azt a levelet. Nem érdekel mit írt a levélbe, ha azt, amit gondolok, akkor tőle akarom hallani.

****

Kinyílik az ajtó, ahova tekintetem teljesen odaragadt, de aki belép az ajtón, nem teljesen az, akire vágytam. Ueda jött vissza, s tekintete nem bizonyult meggyőzőnek. Odasétált hozzám és elmesélte, hogy mi történt, amitől hirtelen felugrottam és rohantam ki az épületből, nem érdekelve, hogy a koncert fél óra múlva kezdődik. Hisz mi értelme van kiállnom a színpadra, ha őt elveszítem.
- Most hová rohansz? Fogalmad sincs, hogy hol lakik Kame! — kiabálja utánam.
- Nem érdekel az se, ha egész Tokiót fel kell kutatnom utána, de akkor is tudnia kell, hogy szeretem! — adom a választ a kérdésére, majd a hátsó kijáraton át kirohanok az épületből. Egy kicsit megtorpanok, amint kilépek az udvarra, mert nem tudom, hogy merre is kellene elindulnom. Pár lépés után az udvaron egy nagyon is ismerős hang szólít meg. — Csak nem engem keresel? — Megfordulok, és nem hiszek a szememnek, mikor meglátom őt az épület falának támaszkodva. Ellöki magát a faltól, s megindul felém.
- Miért... hisz a levelem... - próbálok egy értelmes mondatot összehozni, de nem sok sikerrel, mert teljesen megbabonáz a mosolya, az a mosolya, amit annyira szeretek, s ez most nekem szól, amiért nem tudok egy épkézláb mondatot összehozni.
- Igen, összetéptem — mondja teljes higgadtsággal -, mert tőled akarom hallani azt, amit leírtál abba a bizonyos levélbe — fejezi be a mondatot, amire én elé lépek, és szorosan magamhoz ölelem, majd gyengéden ajkaihoz érintem sajátomat.
- Szeretlek, mindennél jobban szeretlek, és sajnálom, hogy egy idióta voltam, de csak mert teljesen megőrjítettél már akkor, mikor először megláttalak — suttogtam a fülébe, mikor megszakítottam ajkaink játékát.
- Igen, sajnáld is, és remélem, hogy ezt nem fogod többé csinálni, mert túlságosan is szeretlek — az utolsó szót édes hangon suttogja a fülembe, s mellkasomhoz hajtja fejét, mire én még szorosabban húzom magamhoz.
- Kérdezhetek valamit? — Csak bólint egyet. — Miért hagytál ma reggel csak úgy ott, azzal az üzenettel? — kérdem, s egy kicsit félek a válaszától.
- Öhm... - vesz egy nagy levegőt, majd folytatja. — De ígérd meg, hogy nem fogsz rám haragudni! — Ez teljesen lehetetlen, mondom, s folytatja. — Mikor a fotózás helyszínén kirohantál telefonálni, engem kis híján fellökve, hallottam, hogy azt mondod a telefonba, hogy mindenképp meg fogsz szerezni magadnak... és nem bírtam tovább hallgatni, amit még mondani akarsz, de mikor tegnap együtt voltunk, nem érdekelt semmi, az sem, ha csak kihasználsz, mert érezni akartalak legalább egyszer. — Teljesen ledöbbent a mondanivalója, majd egy nagy mosoly kúszik az arcomra. — Most miért nevetsz rajtam?
- Te olyan kis butus vagy — mondom, majd egy csókot lehelek homlokára. — Ha végighallgatod azt a beszélgetést, akkor már rég a karjaimban tarthattalak volna, és nem kellet volna úgy felébrednem, hogy a számomra legfontosabb ember a földön nincs mellettem. Ugyanis ha végighallgatod, akkor azt is hallhattad volna, hogy nem csak egy éjszakára akarlak, hanem örökre, mert teljesen beléd szerettem — felelem, és újra birtokba veszem a vékony ajkait.
Csókunkat az ajtó kivágódása szakítja félbe, ahol Ueda jelenik meg engem keresve, mert már el kellet volna kezdeni a koncertet. Egy nagy mosoly jelenik meg az arcán, mikor meglátja, hogy milyen pillanatban szakított félbe minket. Boldogan jön oda hozzánk, s én örülök, hogy nem vesztettem el azt a személyt, aki a példaképének tekint engem. Bár szerintem nekem kellene köszönetet mondanom neki, mert ha ő nincs, akkor szerelmemhez soha nem jut el az a levél. Kedvesemet ölelve megyünk vissza az épületbe, s most már boldogan állok ki a színpadra, hisz van kinek énekelnem, és van kit szeretnem, aki viszont szeret engem.

» Vélemény







Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2022