p>Akame AU. Naponta több millió hívást intéznek el.
Van amit felvesznek... és van amit nem. Véletlenek márpedig
vannak. És két ember sorsa kapcsolódik össze egy olyan
módon, ami alaposan megemeli a telefonszámla költségét. //Ne
vegyétek komolyan! Azt hiszem, ez inkább humoros, mint bármi
más... Nos, döntsétek el. ^-^//
Wrong Number
- Moshi-moshi?
Nem szóltak bele a telefonba; helyette halk surrogást és puha
lépteket hallott, majd egy ásítást.
- Héraklész, menj a telefontól! Utálom, mikor azon
terpeszkedsz.
A hang kétségkívül férfihez tartozott, mély volt, és...
álmos. Aztán hirtelen gitárpengetés törte meg a nyugalmat;
halk dallam szűrődött felé a telefon kagylóján keresztül.
- Moshi-moshi...? - hangja már bizonytalanabbul, halkabban
szólt, mintha nem akarná, hogy megszakadjon a gyönyörű zene.
A mély hang halkan dúdolni kezdett; csapongott a dallam, időnként
tökéletesen szólt a gitárral, időnként elkalandozott,
bizonytalanul szólt, mintha az énekes gondolkodna azon, hogy
hogyan tovább.
Mikor véget ért a dal, kicsit még hallgatózott, de mikor nem
érkezett más zaj a hirtelen felhangosodó halk és egyenletes
lélegzeten kívül, végül letette a telefont.
Halványan mosolygott egy ideig.
- Moshi-moshi?
Halk dorombolást hallott, és lépteket.
- Tudod, Héraklész, azt hiszem, ideje lenne, hogy a gazdád
hazajöjjön. Tudod, hogy szeretlek, de folyton a telefonon
lógsz, és Ryo már megjegyezte egyszer, hogy végighallgatta a
zuhanyzásomat. Hízelgő meg minden, de még egy ilyen alkalom,
és meg fog erőszakolni az az állat.
A hang vidám volt, álmodozó, és lehetett hallani, hogy a
tulajdonosa mosolyog.
- Moshi-moshi...?
Máris biztos volt benne, hogy az előző véletlen hívás
ismétlődött meg, de valami furcsa indíttatásnak engedve nem
tette le a telefont, hanem belehallgatta magát egy másik,
idegen férfi életébe.
Hallotta a lépteket, a padló nyikorgását, a halk dúdolást,
és magában elkönyvelte, hogy az ismeretlen férfi nem tud
csöndben maradni.
- Héraklész, le kéne szokjál arról is, hogy folyton a
konyhapulton alszol. Na meg arról, hogy nagy ívben elkerülöd
a kosarad. Direkt neked vettem, te meg azzal hálálod meg, hogy
minden reggel a hasamról kell leemeljem a nehéz, bundás,
karikalábú önmagad — bár a hang megrovó volt, a mosoly
még jobban kihallatszott belőle.
Ő is elmosolyodott, és a kagylót a füléhez szorítva
folytatta a zöldségek aprítását, amit éppen az ebédhez
készített.
- Meg kéne locsolni a virágokat — hallotta, és halk zörgés
hallatszott át a vonalon, majd vízcsobogás. - Teljesen el vagy
fonnyadva? Nem törődtem veled, ezért elnézésedet kérem.
Baka Jinjin. Viszont most van sok víz, játszhatsz pocs-pocst,
esőcsinálósdit. Érzed, a gyökereid már szívhatják is
magukba a finom kis tápanyagokat és ásványocskákat.
Kis csönd következett, halk matatás, a léptek távolodtak,
közeledtek, a dúdolás halkult, erősödött.
Aztán hirtelen a dorombolás elhalt, pont, mikor a dúdolás is
elfulladt.
- Buta cica. Mi vonz annyira a telefonban? És a farokfon? Az nem
izgat apró gombjaival csilli-villi fedőlapjával, rezgő hívásjelzőjével
és fényjátszó képernyőjével? - A hang egyre távolodott,
majd a halk zajokból azt vette le, hogy valaki egy puha fotelben
helyezkedik, majd rágyújt.- Végül is igazad van. A marokfon
agyrákot is okozhat, míg a régi, tárcsázós old-fon nem tesz
veled semmit.
A dorombolás ismét erősödött, a dúdolás is visszatért.
Ő épp a vízbe rakta a felaprított zöldségeket, és a gázt
élesztgette a tűzhelyen, miközben álmodozó mosollyal
hallgatta egy idegen ember életét. Átlépett valaki
magánszférájának láthatatlan határán. Nem akart erre
gondolni; inkább hagyta, hogy a nyugodt, vidám, kellemesen
mély hang elzsongítsa a problémáinak harsogó szirénáit,
és csak a jelennek tudjon örülni.
Lassanként hozzászokott, hogy időnként a cica — mert
Héraklész a hosszú, egyoldalú párbeszédek alatt kiderült,
hogy egy lány, vörös cica, nagy szürke szemekkel -
feltárcsázza a számát, és önkéntesen rombolja
pót-gazdájának magánéletét előtte.
Kazuya kezdte azt hinni, hogy ez a férfi — Jinjin? - nagyon
magányos lehet; Heráklészhoz, a növényeihez, a bútorokhoz
beszélt, folyamatosan énekelt, és mindig otthon volt,
akárhányszor is vette fel ő a telefont a macska
észrevehetetlen hívásától.
- Ah, te mini tigris. Nem vagy te beteg, csak kicsi, igaz? Dehogy
akarsz te gyógyszert, ne adj isten szurit a gonosz
dokibácsitól, ne? Te csak lustizni akartál, hogy csak
simi-simi legyen, és a mancsaid elé szórjam a legfinomabb
cicula-ínyencségeket, és selyempárna legyen az alvóhelyed.
A dorombolás felerősödött, elégedetté vált, a férfi pedig
felnevetett, halkan pedig ő is nevetett vele, ahogy elfeküdve
az ágyon, cigarettázva hallgatta, mintha egy valód
valóság-show élő közvetítését élvezhetné.
- Ah, tudtam teeee, kilencéletű istencsapása! Pít meg fogom
nyúzni, miután persze letéptem bizonyos érzékenyebb
testrészeit, és a fülén keresztül visszajuttatom azokat a
rendeltetési helyükre. Tudod, ez egy vajszínű kanapé volt. A
hangsúly a múlt időn van. Tudod milyen a színe most?
A válasz egy kedveskedő nyávogás volt, a mély hang pedig
már válaszolt is rá, egyre inkább felháborodva.
- Állj, állj, ezt nem kened másra, Héraklész! Te mocskod;
méghozzá szó szerint. Csak annak örülök, hogy a ketyegőm
tovább tam-tamol vidáman, és nem torpant meg nagy
ijedtségében, hogy te mennyire észrevehetetlenül alakítottad
át a kis, rendezett palotámat minimacska-Kánaánná.
Ő még szélesebben mosolygott a plafon felé. Élvezte a férfi
idióta szóhasználatát, és az értelmetlen szavakat, amiknél
csak lassan jött rá, hogy valójában mit is akarnak jelenteni.
Hónap végén vidáman lépett be a lakásba, kezében a
számlákkal. Épp vette le a kabátját, mikor csörögni
kezdett a telefonja; mosolya hirtelen szélesedett ki, látva a
kiírt számot: Jinjin.
- Moshi-moshi — már csak megszokásból köszönt mindig az
elején, ezért is ejtette ki majdnem a telefont a kezéből,
mikor Jinjin bizonytalan hangját hallotta a túloldalról.
- Üdvözlöm, Akanishi Jin vagyok. Sajnálom a késői zavarásért,
de... A telefonszámlám azt mutatja, hogy szinte minden nap
felhívtam magát, pedig teljesen biztos vagyok benne, hogy ez
nem így van!
Kame hallgatott egy kicsit, egyrészt a sokktól, másrészt,
mert valami furcsa oknál fogva a térdei remegni kezdtek a
tudattól, hogy Jinjin egyenesen hozzá beszél.
- Itt vagyok, elnézést — mondta gyorsan, mikor Jin
bizonytalanul beleszólt a telefonba. - Attól tartok, a
telefonszámla nem hazudik, Akanishi-san.
- De én nem telefonáltam! Senkivel nem beszéltem telefonon,
nem hogy órákat dumáljak szinte minden nap!
- Azt hiszem, erről Héraklészt kellene kérdeznie — mondta
mosolyogva.
- Ismerjük egymást? - Jin hangja hitetlenkedve hallatszott,
míg ő végre lerakta a kabátját, és a nappaliba sétált.
- Még nem — mondta halkan. - Kamenashi Kazuya vagyok. Tudja,
Pi macskája az utóbbi egy hónapban szokott rá arra, hogy
vonalba kapcsoljon engem. Igazán szépen énekel és gitározik,
Akanishi-san.
Csak egy hangos „Héraklééész!”-t hallott a túloldalról.
- Milyen volt a napod?
- Átlagos, leginkább. De legalább stílusosan áztam el — a
kuncogás a túloldalról őt is megnevettette, és már
vidámabb hangulatban hámozta le magáról a ragaszkodónak tűnő
ruhadarabokat. - És neked?
- Egész nap itthon ültem és nem-csi-nál-tam-sem-mit! - a hang
a telefonon keresztül is mélyen elégedettnek tűnt.
- Lusta dög. Míg mi, földi halandók szétdolgozzuk magunkat,
te egy macskával dagonyázol otthon.
- Tényleg dagonyáztunk — nevetett a másik. - Héraklész
belefeküdt valamibe, és meg akartam fürdetni.
- Képzelem mi ment ott; a harmadik világháború
kirobbantását próbáltátok előidézni, visítás és
fúriatikus nyávogás segítségével.
- A lényeget eltaláltad. Azt hittem macskával élek együtt,
de kiderült, hogy karmokkal és fogakkal felszerelt
rozsomákkal.
Kazuya nevetett, és kinyitva a hűtőt valami ehető után
nézett. A napi telefonhívások nem maradtak el, a cica
továbbra is feltárcsázta, és Jin egy idő után a folyamatos
bocsánatkérések után, némi unszolásra beszélni is
elkezdett vele; utánozhatatlan bugyuta és aranyos stílusában
úgy adta elő a legapróbb dolgokat is, hogy Kazuya rögtön
jobb kedvre derült tőle. Jobb volt ez, mint fél év terápia.
Olyan módon töltötte fel lenullázott energiakészleteit, hogy
szinte észre sem vette.
- Eszel végre? - kérdezte Jin a túloldalról.
- Mit hegyezed a füled?
- Dehogy hegyezem, hát hegyes az én fülem?
- Gyűrűk urát is néztél?
- Lebuktam, ó, Sherlock. Mit eszel?
- Azt hiszem mozzarellát, paradicsommal és salátával, még az
is elképzelhető, hogy kenyeret is aranypirítok hozzá.
- Megint vegázol? Madáreleséggel nem húzod ki a következő télig,
mielőtt délre repülhetnél.
Kame nevetett.
- Pi hamarosan elviszi Héraklészt. Holnap után érkezik haza.
- Oh — reagált Kame értelmesen. Jin hangja valóban
szomorúnak hangzott. - Hiányozni fog, ne?
- Igen... És furcsa lesz a közreműködése nélkül
telefonálni veled.
- Gondolom a nagy művészúrnak megterhelő lesz benyomogatni
azt a sok gombot. Na meg megjegyezni a számokat, amiket le kell
nyomjon.
- Gonoszkodásban megint élen jársz. Én igenis tudok
számolni, az érettségim se a piacon vettem, mielőtt rákérdeznél.
- Ezzel a kulturális és kifinomult nyelvhasználattal azon sem
csodálkoznék.
- Rossz napod volt?
Kame sóhajtott; az az idióta a túloldalon mindig rátapintott
a lényegre. Megijesztette, hogy a másik így ismeretlenként
mennyire ráérzett a valós lényére, mennyire kihallotta
hangjából a legapróbb változást is.
- Hogy nézel ki? - bukott ki a kérdés belőle.
- Romantikázni kívánsz a hosszú nap után? Elárulom, közel
sem vagyok szép, átlagos, kissé elhízott művészlélek
vagyok, folyamatos lebegéssel megsépkelve.
- Hogy nézel ki? - kérdezte újra, türelmesen.
- Tükör nélkül nem tudom felidézni, nem is nagyon szeretem a
tükröket. Várj keresek egyet, csak miattad — Léptek
hallatszottak, ahogy valóban keresgélte a tükröt. Kame már
felajánlotta az útjelző táblák elhelyezését a lakásban,
mint nagy segítséget, ha esetleg eltévedne a konyha felé
menet. - Nos, úgy tűnik minden változatlan. Barna, lassan túl
hosszú haj, fekete szem, kerek arc, bálna testalkat.
- Az úszómedencéd még megtalálod, vagy most épp Héraklész
tempózik benne?
- Gonosz!
- Találkozunk majd?
A kérdés hirtelen érte, nem is tudott rá válaszolni. Tudta,
hogy ez lassan elkerülhetetlen. Jin a drogjává vált, a
napjának fénypontjává, amiről nem akart lemondani.
- Majd — válaszolta kitérően.
- Ma sütött a nap — jelentette be kis hallgatás után Jin
vidám hangon. - Arra ébredten, hogy a szokásos mogorva reggel
helyett újra aranytányérba bámulok.
- Elaludtál a konyhában Jin?
- Gonosz!
Tudta, hogy ma viszik el Héraklészt; a telefont bámulta, és
várta, hogy megcsörrenjen.
Nem szólalt meg.
Sem másnap.
Tudta, most rajta van a sor, bizonyítania kéne, hogy nem csak a
macska miatt beszélt a másikkal. Azonban valami nem engedte,
hogy bepötyögje az egyszerű számsort. Az furcsán
véglegessé tett volna mindent, egyértelművé tette volna,
hogy szükségük van egymásra.
Következő nap sem beszéltek.
És azután sem.
Az élet ment tovább, de mintha ellopták volna a saját
napját. A napok egyformán szürkék és unalmasok lettek.
Hiába várta a hívást, az nem jött, a telefon szinte vádlón
meredt rá, és a bűntudat mardosta, ahogy elképzelte a
lakásban kísértetként lézengő férfit.
Némán hallgatott a kagyló a kezében.
Nem akart eljönni ide.
Nem szerette a festészetet Jin óta.
Elfordult a képektől, és a meghívója felé tartott. Magas,
izmos férfi állt mellette, dús ajkakkal, hosszú, feltűzött
fekete hajjal, kirítt a környezetből egyszerű, sőt, lestrapáltnak
tűnő ruháival, felemás tornacsukájával.
Mint egy nagy gyerek.
Megdermedt, megállt a terem közepén, az emberek beszélgetve,
pezsgőt kortyolva haladtak el mellette. Egymásra meredtek; a
férfi is kiszúrta őt, és lassan nagyobbra nyíltak a szemei,
a szája enyhén nyitva maradt.
Aztán Kame továbbra is rábámulva elővette a telefonját, és
végre beütötte azt a pár számot, ami majd' egy hónapja
keringőzött a fejében. Hallotta az idióta csengőhangot, amit
kinevetett, mikor a férfi elmesélte, hogy letöltötte.
- Moshi-moshi — szólt bele, mikor a másik felvette. Továbbra
s egymásra bámultak, tudta, hogy mögötte a falon ott lóg a
kép a telefonkagylóval, sötéten kavargó színekkel, amin
csak a kagyló fehérsége ragyogott ki.
- Ka...zu...ya? - kérdezte akadozva a férfi.
- Tudod, a kutyám véletlenül ráfeküdt a telefonomra...
» Vélemény
|