köszöntő

Üdvözlök minden kedves erre járót a RISING SUN oldalon, mely az ázsiai pop és rock (japán, koreai, tajvani), dorama és film kategóriában írt történetek szentélye.

Kellemes időtöltést kívánok!


figyelmeztetés!

Kedves Olvasó!

Az oldal használatával tudomásul veszed, hogy:

A Rising Sun (rising-sun.hu) oldalon találkozhatsz olyan tartalommal, amely a 2021. évi LXXIX. törvény ("a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek érdekében egyes törvények módosításáról") hatásköre alá tartozik (a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint homoszexualitást jelenít meg),

és elismered, hogy:
18 év feletti vagy és saját felelősségre folytatod az oldal használatát.

Az oldal slash/yaoi, ill. 18-as korhatárú történeteket tartalmaz. Ezen írásokat mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Fanfiction = Rajongók által írt kitalált történetek.

Ezen az oldalon jelen esetben együttesekről, zenészekről.
Ezek a történetek fikciók, az írók játszanak a szereplőkkel.
Tudjunk különbséget tenni a valóság és az általuk kreált fiktív világ között.

Megkérek mindenkit, hogy a Rising Sunon olvasható írásokat ennek megfelelően kezelje.

Az oldal tartalmát, bármely részét engedély nélkül felhasználni, más oldalon közzé tenni tilos!
Minden egyes történet a szerző tulajdonában áll, felhasználásukhoz a szerző beleegyezése szükséges.

rising sun

születésnap
Birthday List

Sok boldogságot kívánunk! ^^


évforduló
Birthday List

Gratulálunk!


pályázat


Lezajlott:

2010

» Tavaszébredés

» Páratlan páros

2011

» Valentin-nap

2013

» Valentin-nap


látogatók
Flag Counter

Friss hírek

Olvasható a 38. fejezet:

Nanami Belle - Amilyenek voltunk

2022.03.09.


Ahogy ígértem, már olvasható is 22(!) rövid, egymástól független theGazettE történet:

sz_rami: Reita/Uruha szösszenetek

2022.03.08.



» Korábbi frissítések...


csevegőfal

Minden olyan névvel és névtelenül beírt bejegyzés törlésre kerül, ami sértő, személyeskedő hangnemű.


Random idézet


Idézet küldése

♫♪


Yuugao


1992. július 4.

Kame lesütött szemmel nyújtotta át a kezében tartott kis dobozt Jinnek. A fiú kikapta barátja kezéből az ajándékot, és kinyitotta; egy ügyetlenül összefűzött százszorszép–gyűrűt talált benne. Tekintetét Kaméra kapta, a fiú a háta mögött összekulcsolt kezekkel, a földet bámulva álldogált egyik lábáról a másikra.
— Kazu...
— Jin, én szeretlek, és azt szeretném, hogyha te lennél a feleségem — szedte össze a bátorságát a fiúcska, Jin pedig megrázta a fejét.
— Nem lehet, Kazu, mert én egy és fél évvel öregebb vagyok nálad! — Kame szomorúan nézett barátjára, aki azonban szélesen mosolygott. — De mivel én is szeretlek téged, én foglak elvenni feleségül. Mit szólsz? — Kame arca felragyogott, és boldogan nézte, ahogy Jin az ő ujjára húzza fel saját készítésű eljegyzési gyűrűjét.
— Csinálok egyet neked is, Jin — huppant le hirtelen a fűbe, és letépett néhány szál apró virágot.
— Kazu, tudtad, hogy ez yuugao? Tanultuk az iskolában.
— Nem tudtam, de olyan szép volt, mint te, úgyhogy nem érdekelt a neve, mert elneveztem Jin–virágnak — felelte Kame, miközben szemöldökét kissé összeráncolva egymásba fűzögette a szárakat.
— Kazu, nekünk lesznek majd babáink is? — kérdezte Jin, zavarában a füvet tépkedve maga körül.
— Persze! — felelte Kame, mintha ez természetes lenne. — Lesz sok kicsi Jinünk meg Kaménk. — Azzal megfogta Jin kezét, és felhúzta egyik ujjára az új Jin–virágból készült gyűrűt. Aztán összefűzték ujjaikat, és kéz a kézben sétáltak a játszótér sarkán álló padhoz.
— Hogy érzi magát az én szülinapos Jinjinem? — kérdezte mosolyogva Jin anyukája, és megsimogatta fia arcát.
— Na és az én mindjárt–iskolás Kamém? — nevetett Kame anyukája a két fiúra, akik még mindig egymás kezét szorongatták.
— Anya, én elveszem feleségül Kazut — jelentette be Jin, megemelve összekulcsolt ujjaikat, amin ott díszelgett a két sebtében készített gyűrű. A két szülő először homlokráncolva egymásra nézett, majd Jin anyukája nevetve a fiúkhoz fordult.
— Akkor sok boldogságot az ifjú párnak!
Jin Kaméval az oldalán ült le a naplementében fürdő homokozóba, hogy esküvői tortát süssenek, a mű elkészülte után pedig fáradtan dőltek neki a homokozó falának.
— Kazu, akik összeházasodnak... Meg szokták csókolni egymást — motyogta félszegen Jin, Kame kezét simogatva.
— Csókolózzunk — mondta Kame, és barátja felé fordult. Jin közelebb hajolt hozzá, és összeszorította a száját, míg végül ajkai hozzáértek Kamééhez. Néhány pillanatig így maradtak, aztán Jin nyomott egy apró puszit Kame szájára, és elhajolt tőle.
— Szeretek csókolózni — jelentette ki, majd felállt, leporolta a nadrágját, felhúzta maga mellé jegyesét is, és újra kéz a kézben sétáltak a feléjük integető szülők felé az óriási nyárfa takarásából.

2000. július 4.

Jin születésnapi bulija véget ért, de Kame maradt, hogy segítsen összetakarítani.
— Anyáék holnap reggel jönnek haza, de csak úgy engedték, hogy bulit tartsak, ha hazaérve úgy találják a házat, ahogy itt hagyták, úgyhogy köszönöm, hogy segítesz — mosolygott Jin, miközben egy tálcányi poharat nyomott Kame kezébe. Kame hümmögött, és kiment a konyhába. Letette a tálcát, majd az esőáztatta ablakhoz sétálva nekinyomta a homlokát a hideg üvegnek. Összeszorította a szemeit, és hallgatta, ahogy odakint tombol a nyári vihar, és arra gondolt, mennyire hasonlít is ez az egész saját maga érzéseihez. Itt áll, alig múlt tizennégy éves, és... homoszexuális? Hiszen Jin... Jin szeme, haja bőre, mindene olyan... gyönyörű. És Kame olyan nagyon szerette nézni, és néha–néha megérinteni Jint, mert bármilyen feldúlt is volt, ettől megnyugodott. Erre a gondolatra a Kame lelkében kavargó félelem és remegő izgatottság eggyé vált, és lüktetni, majd robajlani kezdett... Az eső pedig egyre csak áztatta az anyaföldet.
— Kazu? Kazu, jól vagy? — Jin aggódva elengedte a felmosórongyot, és barátjához sétált. Ám ahogy keze Kame vállához ért, a fiatalabb fiú ijedten ugrott egyet, és kitért a kutató szemek elől.
— Igen, csak egy kicsit megszédültem. De iszom egy kortyot, és minden rendben lesz — mosolygott Kame.
— Minden rendben lesz — suttogta Jin, Kame távolodó alakját bámulva. Egyedül a legjobb barátjától nem kapott ajándékot születésnapjára, és ez bántotta. Hiszen Kame mindig gondolt rá... Valami rosszat tett volna? Hiszen az utóbbi időben minden olyan furcsa közte és Kame közt. Eltávolodtak egymástól, de Jin nem tudott rájönni, mi vékonyította el azt a színarany köteléket, ami kettejük között húzódott olyan sok évig. Nem sejtette, hogy a lánc nem szakadni akar, hanem éppen ellenkezőleg; minden eddiginél szorosabb folyosót alakított ki lelkük között. Ennek volt köszönhető, hogy Jin mindig megérezte, ha Kaménak szüksége volt támogatásra — és most tisztán érezte, hogy Kamét bántja valami. Ki akarta deríteni, tudni akarta, egyszerűen csak azért, hogy Kame újra mosolyogjon a közelében, boldoggá téve ezzel Jint is...

Fél óra múlva a lakás ragyogott, és Kame éppen indulni készült, amikor Jin megállította.
— Várj! Ne légy baka, nem mehetsz haza ilyen későn, ráadásul még mindig vihar van. Aludj velem... — Az utolsó két szót szinte csak lehelte, Kame szíve mégis nagyot dobbant. Jin arra kérte, aludjon vele? Nem náluk, nem ott, hanem vele... Ledobta a táskáját, de mivel nem mert barátja szemeibe nézni, a fürdő felé vette az irányt.
— Fürdöm.
Belépve a fürdőszobába ledobálta magáról a ruháit, majd az egész alakos tükör felé fordult, és végignézett magán. Nem talált semmi különöset, semmi feltűnőt, és mégis... Mintha a bőrébe lett volna égetve, hogy sokkal jobban vonzódik a fiúkhoz, mint ahogyan kellene.
Saját maga szemébe nézett. Nem! Hiszen csak Jin képes kiváltani belőle ezt az őrült remegést... Tüntetően hátat fordított önmagának, és beállt a zuhany alá.
Kame törölközőbe csavarva lépett ki a párában úszó fürdőből. Mivel Jin a konyhában mosogatott, egyedül léphetett be barátja hálószobájába, és mosolyogva állapította meg, hogy az egy cseppet sem változott. Ugyanúgy világoskék volt a fal, tölgyfa az ágy, az íróasztal és a szekrény, sőt, az autópálya–szőnyeg sem lett lecserélve. Idejét sem tudta már, mióta jár ide, csak azt, hogy ez a szoba mindig ilyen volt.
Sőt, ha belegondolt, nem csak Jin szobáját ismerte behatóan, hanem az egész házat. Pontosan tudta, hol esett ki Jin első foga, hol ette meg a kamrából titokban elcsent csokoládét, hol bújt el a sötétség szörnyei elől, és hogy hol kuporogtak kézen fogva kiskorukban. Amikor még csak barátok voltak...
Kame kinyitotta a szekrényt, és kiválasztotta Jin legócskább pizsamáját (halványlila alapon apró macik díszítették), felvette, és leült az ágyra. Újra végignézett a szobán; szerette a kiragasztott posztereket, amiknek nagy része befutott énekeseket ábrázolt, szerette az íróasztalon álló képet, amin ők, Jin és Kame vigyorogtak a kamerába ősszel egy sárga leveleit hullató fa alatt, és nem utolsó sorban szerette a szoba különös illatát is. Mindenképpen benne volt Jin mámorítóan édes illata — Kame erre a gondolatra dühösen megrázta a fejét —, a komódon álló potpourri fűszeres zamata, és még valami... Kame ezt az illatot Jin érzéseinek tulajdonította, mert biztos volt benne, hogy a fiú gondolatainak külön aromája van. Pillantása az ágy mellett álló éjjeliszekrényre esett, amin egy füzet hevert. Kame tudta, hogy Jin hol tartja a tankönyveit, ezért kézbe vette a füzetet, és felállt. Mielőtt azonban letette volna a polcra, belenézett, hogy biztosan jó helyre tegye, és utólag örült neki, hogy így tett.

„Akanishi Jin naplója” — hirdette az első lap, Kame józan eszén pedig felülkerekedett a kíváncsisága, így lapozott.

„2000. január 23. — Kazu ma reggel ment haza, mert anyáék megengedték, hogy itt aludjon. Hozott narancslevet meg kekszet, aztán filmet néztünk, és egészen éjjel kettőig beszélgettünk a takaró alatt. Amikor végre elaludtam, arra ébredtem, hogy Kazu az ujját húzogatja a gerincemen, és közben dúdol valamit. Kazunak szép hangja volt, és hallgatni akartam, ezért nem mondtam meg neki, hogy ébren vagyok. Pár perc után abbahagyta, és a pizsamafelsőmbe kapaszkodva elaludt. Reggel sem mondtam neki semmit.”

Kame szíve erőteljesen dörömbölt a mellkasában. Szóval Jin ébren volt akkor éjjel... Hát ezért viselkedett olyan furcsán reggel. Kame lapozott néhány oldalt, és folytatta az olvasást.

„2000. március 17. — Megint rossz jegyet kaptam (matekból), és apa azt mondta, nem biztos, hogy megtarthatom azt a születésnapi bulit, szóval jó lenne tanulni, de most nincs kedvem, mert holnap Kazu megint itt alszik, és rendet akarok rakni, hogy elférjünk, ugyanis megint szanaszét dobáltam a könyveimet, amikor kerestem egy mangát.”

„2000. március 19. — Kazu itt aludt tegnap éjjel, és jó volt, mert énekeltünk (anyáék nem voltak itthon), és még mindig szép hangja van. Azt mondta, nekem is szép a hangom, és kitalálta, hogy alapítsunk majd zenekart. Lelkes volt, ide–oda mászkált a szobában, én meg az ágynak támaszkodva ültem a földön, és figyeltem. Aztán Kazu háttal nekem leült a kinyújtott lábaim közé, és nevetve nekitámaszkodott a mellkasomnak. A fejét a vállamra hajtotta, és nevetgélve fújogatta a hajamat (megj.: el kell mennem fodrászhoz, túl hosszú!), én meg nem tudom miért, de átfogtam a derekát. Nem csináltunk semmit, csak ültünk és bámultuk az ablakon át a naplementét. Olyan furcsán viselkedtünk! Éjszaka nem is mertünk közel feküdni egymáshoz, szegény Kazu egyszer le is gurult, mert ő feküdt az ágy szélén.”

Kame csodálkozott, de a szíve még mindig hevesen vert. Jin feljegyezte minden közös pillanatukat... Sőt, leginkább csak azokat jegyezte fel. Ráadásul egy helyen sem tett megjegyzéseket arra vonatkozóan, hogy zavarná őt a kettejük közti szoros kapcsolat.

„2000. július 4. — Ma délután lesz a buli, és tök jó lesz... Mert jön Kazu is. Nem tudom, mit kapok tőle, próbáltam kihúzni belőle, de hajthatatlan volt. Nem akarom, hogy értékes legyen, amit vesz, csak ő adja, és kész. Ő jön leghamarabb, mert segíteni akar előkészülni, sőt, még takarítani is marad a végén. Mostanában olyan segítőkész, meg... aranyos. Igazából én is akarok adni neki valamit, pedig neki nem is most van a szülinapja, de megérdemli. Remélem, örül majd neki, és nem küld el vele a francba. Arra go~ MENNEM KELL, ITT VAN KAZU”

Kame hallotta, hogy odakint megnyikordul a padló, ezért visszadobta a helyére a naplót, és leült az ágy szélére, éppen amikor Jin belépett.
— Jó ég! Tényleg felvetted azt a pizsamát? — mutatott Jin a Kamén virító ruhadarabra.
— Nem tudom, te melyiket hordod, úgyhogy olyat vettem ki, amibe biztos nem bújnál bele.
— Jogos — felelte Jin, és ő is pizsama után nézett. Kame kiment a nappaliba, ahol a táskáját hagyta, és kivett belőle egy apró dobozt. Visszatérve a szobába, Jint félhomályban találta az ágyon ülve. A fiú meggyújtott egy sólámpát, aminek éppen annyi fénye volt, hogy tájékozódni tudjanak, most pedig beharapott ajakkal, kócosan, csillogó szemekkel nézett Kaméra. Kame légzése hirtelen akadozni kezdett, tüdeje jóformán sípolt, szája kiszáradt, hiszen Jin olyan gyönyörű volt...
— Én... — kezdte, de elakadt.
— Gyere, ülj le — nyújtotta ki felé a karját Jin, Kame pedig helyet foglalt az ágy szélén.
— Én adni szeretnék neked valamit, Jin — szedte össze magát, és lesütött szemekkel átnyújtotta a kis fadobozt barátjának. Jin a fény felé tartotta ajándékát, és mosolyogva állapította meg, hogy egy ezüst gyűrű csillog benne. — Tudom, hogy nem szereted az aranyat, csak az ezüstöt, úgyhogy...
Kame nem tudta befejezni a mondatot, mert Jin közelebb hajolt hozzá, és egy puszit nyomott az arcára, aztán a fiú fülébe suttogott:
— Köszönöm, Kazu...
Kame tetstén borzongás futott végig, ahogy Jin meleg lehelete nyaka érzékeny bőréhez ért.
— Fázol? — aggodalmaskodott Jin, és felemelve maguk mellett a takarót, bemászott alá, magával húzva Kamét is.
— Jin, az a gyűrű, amit adtam neked, a nagyapámé volt. Nekem adta a halála előtt, és a lelkemre kötötte, hogy annak adjam majd oda, aki a szívem szerint legjobban megérdemli, és akit a legjobban szeretek — szólt Kame, mire Jin szája mosolyra húzódott, a takaró alatt kitapogatta Kame kezét, és a tenyerébe ejtette a gyűrűt.
— Vigyázz, Kazu, mit mondasz, mert még elhiszem.
— Jin! — szólt rá Kame kétségbeesetten. — Nekem te vagy a legfontosabb... — Azzal megragadta Jin még mindig az övé mellett nyugvó kezét, és a világítás felé emelve felhúzta rá a gyűrűt. A fiú leengedte a kezét, de megállt Kame arcánál, és ujjaival végigsimított a kipirult orcán.
— Nem is tudtam, hogy ilyen puha a bőröd, Kazu.
— Tetszik a hajad így, hosszún — tért ki a válaszadás elől Kame, amikor eszébe jutott a naplóbejegyzés. Nem akarta, hogy barátja fodrászhoz menjen, mert akkor nem lenne sok–sok barna fürtje, amin megbabonázva bámulhatná a napfényt, ami tündöklő óaranyba vonta a sétáló Jint.
— Kazu, szeretnék én is adni neked valamit — szólalt meg Jin komolyan. — Ez nem... Nem megfogható, nem került pénzbe, és még csak nem is örököltem. — Ahogy beszélt, egyre közelebb húzódott Kaméhoz. Ajkaik közt a forró levegő vibrált, ahogy mindketten kapkodva szedték a lélegzetüket. — Olyat szeretnék adni neked, amit, bár már egyszer megtettük, még sosem csináltunk igazán. Érezni akarom az ajkadat az enyémen, és...
— Csókolj már meg, az istenit — szólt közbe Kame, Jin pedig engedelmesen összeérintette ajkaikat. Megállt pár pillanatra, hogy élvezhessék az első pillanat mámorát, aztán Kame alsóajkát óvatosan a fogai közé vette, mire a fiú felnyögött, és karjait Jin nyaka köré fonta. Végül Jin belecsúsztatta nyelvét barátja szájába, és megajándékozta élete első igazi csókjával.
A halványan derengő fény néma hallgatásában összefonódott a testük, a lelkük pedig még elég fiatal volt ahhoz, hogy egybeolvadhassanak. Az égő pecsét Kame ajkán, és a remegő ujjak Jin mellkasán a pillanat nyugalmában összekötötték őket, de az a kötelék, ami örökre megmaradt, nem a gyűrű, sem a kezek voltak, hanem az érzések.

„2000. július 5. — Kazu most ment el, pedig már este tíz van. Reggel elég gáz volt, mert anya, amikor bejött a szobába, csak azt látta, hogy Kazuval összeölelkezve fekszünk, rögtön fel is ébresztett. Aztán elrángattam Kazut otthonról, le a parkba, a kis tó mögé, és megkérdeztem, mi ez. Azt mondta, nem tudja, de tetszett neki az este, és ennek örülök, mert nekem is. Aztán átöleltem, mire a nyakamba szuszogott, és sóhajtott. Nem tudom, ez mit jelenthet, de amikor láttam, hogy senki nem jár arra, óvatosan újra megcsókoltam, és most rendesen viszonozta, sőt, elég vad volt, de imádtam érte. Persze csókolóztam már mással, lányokkal, Yanami–val például, de vele nem volt jó. Kazuval pedig gyakran akarom csinálni, mert amikor átölel, olyan érzésem támad, mintha tíz centivel a föld felett lebegnék. Lehet, hogy szerelmes vagyok Kamenashi Kazuyába? Mindenesetre még mindig zsibbad a szám, ahol hozzám ért, és valahogy minden túl színes lesz, amikor eszembe jut, és a párnám még mindig őrzi Kazu csodás illatát.”

2008. július 4.

A tenger halkan morajlott, ahogy a nyáresti szél végigsimított rajta. Sós nyelvei lágyan cirógatták a part arany homokját, hozzá–hozzáérve két fiatal férfi lábához, akik állukat térdükre támasztva bámulták a víz felszínén csillogó holdfényt.
— Jin, nem szabadna itt lenned. Ha Kokiék meglátják, hogy itt ücsörögsz, ahelyett, hogy az általuk szervezett szülinapi bulidon töltenéd magadba a piát...
— Ma születésnapom van, azt csinálok, amit akarok, és én ki akartam jönni hozzád.
— Hm.
A távoli zene a fülükbe kúszott, ahogy egymás mellett, szótlanul figyelték az apályt.
— Kame, eltelt nyolc év...
— Nyolc év sok idő, Jin. Nyolc év alatt együttesünk lett, sztárok lettünk, felnőttünk... de az apróbb, mégis fontosabb dolgok eltűntek a szemedben, igaz?
— Mire gondolsz? — kérdezte Jin.
— Már az idejét sem tudom, mikor hívtál utoljára Kazunak. Megértem, hogy Kokiék előtt nem teheted, mert elég furán nézne ki, de amikor átjössz teázni, és csak ketten vagyunk otthon... Miért hívsz Kaménak?
— Nézd, ez elég bonyolult. Különben, azóta hívlak Kaménak, hogy...
— Talán ezt még fel tudom fogni az én csekély értelmi képességeimmel is! Mondd csak ki! — szólt rá Kame dühösen csillogó szemekkel.
— ... szakítottunk. Kame, te is tudod, hogy akkor még csak kamaszok voltunk, és tomboltak bennünk a hormonok.
— Próbáld csak letagadni! Hazudj a szemembe, ahogy eddig is tetted, megy ez neked! Hiszen te is tudod...
— Mégis miről beszélsz?! Örülnék, ha végre megosztanád velem is, mi a franc bajod van! — Jin felpattant, és hullámzó mellkassal nézett le Kaméra. Kame felállt, és Jin arcához hajolt.
— Mondd ki, hogy nem éreztél semmit irántam. Mondd ki, hogy száz százalékig heteroszexuális vagy, és egy cseppet sem érdekel a saját nemed.
— Basszameg...
— Szóval ennyi? Nem vagy képes kimondani... Gyáva vagy, Akanishi Jin — sziszegte Kame, majd sarkon fordult, de Jin visszarántotta, és erősen tartva kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
— Engem ne nevezzen senki gyávának — suttogta, majd keményen megcsókolta Kamét. Csak pár másodpercig tartott az egész, de ennyi idő éppen elég volt ahhoz, hogy elfelejtett érzések újra feltörjenek bennük, elpusztítva ezzel aprólékosan felépített értékrendjüket.
— Jin... — motyogta Kame, miután elszakadtak egymástól.
— Te jó ég, Kazu... Már harmadszor, és megint nyolc év után... — Kame elmosolyodott a szeretett becenév hallatára.
— Válaszolsz? — kérdezte aztán, Jin szemébe nézve. Jin pedig lehúzta magával a homokba, és leültek, hátukat egymásnak támasztva.
— Kazu, én szerettelek kiskorunkban. Te voltál a legjobb barátom, és... emlékszel a homokozóra? Akkor csókolóztam életemben először. A tizenhatodik születésnapomon olyasmi történt, ami komolyan meghatározta az akkori életemet. Fiatal srácként ahelyett, hogy naponta váltogattam volna a gyönyörű barátnőimet, járni kezdtem a legjobb barátommal, aki bár szintén csodálatosan szép volt — Kame felsóhajtott —, mégis csak fiú... Ez megijesztett. Összesen talán két hetet jártunk, de legalább képesek voltunk utána rendesen elválni, és továbbra is barátok maradni. Kazu, én sosem voltam képes azóta csak barátként nézni rád, nekem te örökre az első maradsz. Az első szerelem, az első csók, az első igazi érintések... — Jin is felsóhajtott. Aztán csak ültek egymásnak háttal, és élvezték, ahogy egyszerre vesznek lélegzetet. Kame végül hirtelen megfordult, egy ölében fekvő Jint teremtve ezzel. Pár pillanatig szaporán dobogó szívvel nézett a csillogó szemekbe, de amikor megérezte, hogy Jin fészkelődve kényelembe helyezi magát, elöntötte a pillanat nyugalma. Merengve simogatni kezdte a fiú sötétbarna tincseit, és arra gondolt, milyen jó lenne, ha sütne a nap, és újra bámulhatná az arany csillogást. Végül az ujjak egymásba fonódtak, a szemek pedig a tenger felszínén remegő, törékeny holdfényen nyugodtak.
— Vissza kéne me...
— Csss — nézett rá Jin, és felült. — Nem akarok visszamenni. Se ide, se máshova... Most nem. Itt akarok maradni, és el akarom mondani neked.
— Mit? — kérdezte kíváncsian Kame, miközben összefűzött ujjaikat nézte.
— Kazu, nézz rám...
Kame felemelte a fejét, és hirtelen megint tizennégy évesnek érezte magát, ahogy pár centiről Jin szemébe nézett.
Csak egy pillanat volt, míg eldőltek a meleg homokban, és ajkaik ismét összeforrtak. Kame könnyezve rángatta le Jinről a pólót, a nadrágot, és a fiú felszisszent, olyan erősen markolt a hajába, hogy minél közelebb érezze magához.
— Kazu, nyugodj meg, kérlek! Nem megyek el, itt maradok, ígérem.
— Jin, én annyira szeretlek... — nyögte Kame, és szégyenében barátja vállába temette az arcát.
— Nézz a szemembe, és mondd újra — simogatta meg a fiú arcát Jin, mire Kame félénken ráemelte a tekintetét.
— Ai shiteru, Akanishi Jin...
Jin pedig nem bírta tovább. Érezni akarta Kame minden egyes rezdülését, hallani minden apró nyögését, és annyiszor elmondani neki, hogy szereti, míg a fiú teljesen meg nem nyugszik, és le nem pihen a karjaiban.

A sötét, a tenger halk morajlása és két fiatal férfi összefonódott, halk lélegzetvétele megédesítették a péntek magányát. Jin ujjai Kame hajában játszottak, míg ő maga mosolyogva figyelte az álmodó Kamét. A fiú karjai Jint ölelték, és arcán furcsa, féloldalas, csodálatos mosoly játszott.
— Szeretlek, Kazu — suttogta Jin, bár tudta, hogy Kame nem hallja őt, mégis az az érzése támadt, mintha barátja ajkai feljebb görbültek volna. — Vagy hogy is mondtad? Ai shiteru... — Lágy csókot adott a most már egyértelműen mosolygó ajakra, majd párja fülébe suttogott. — Szerinted mit fogunk csinálni nyolc év múlva?
— Összeházasodunk — motyogta álmában Kame, és megfordult. Jin hátulról átölelte, arcát a mézeskalács–illatú hajzuhatagba temette, Kame pedig újból összefűzte ujjaikat.
A hold remegő fénye lassan megnyugodott, és ezüst udvarában vigyázta két fiú boldog álmát.

» Vélemény







Template by: Candy Shop | Rising Sun (c) 2022