Yuugao
1992. július 4.
Kame lesütött szemmel nyújtotta át a kezében tartott kis
dobozt Jinnek. A fiú kikapta barátja kezéből az ajándékot,
és kinyitotta; egy ügyetlenül összefűzött százszorszép–gyűrűt
talált benne. Tekintetét Kaméra kapta, a fiú a háta mögött
összekulcsolt kezekkel, a földet bámulva álldogált egyik
lábáról a másikra.
— Kazu...
— Jin, én szeretlek, és azt szeretném, hogyha te lennél a
feleségem — szedte össze a bátorságát a fiúcska, Jin
pedig megrázta a fejét.
— Nem lehet, Kazu, mert én egy és fél évvel öregebb vagyok
nálad! — Kame szomorúan nézett barátjára, aki azonban
szélesen mosolygott. — De mivel én is szeretlek téged, én
foglak elvenni feleségül. Mit szólsz? — Kame arca
felragyogott, és boldogan nézte, ahogy Jin az ő ujjára húzza
fel saját készítésű eljegyzési gyűrűjét.
— Csinálok egyet neked is, Jin — huppant le hirtelen a fűbe,
és letépett néhány szál apró virágot.
— Kazu, tudtad, hogy ez yuugao? Tanultuk az iskolában.
— Nem tudtam, de olyan szép volt, mint te, úgyhogy nem
érdekelt a neve, mert elneveztem Jin–virágnak — felelte Kame,
miközben szemöldökét kissé összeráncolva egymásba fűzögette
a szárakat.
— Kazu, nekünk lesznek majd babáink is? — kérdezte Jin,
zavarában a füvet tépkedve maga körül.
— Persze! — felelte Kame, mintha ez természetes lenne. —
Lesz sok kicsi Jinünk meg Kaménk. — Azzal megfogta Jin
kezét, és felhúzta egyik ujjára az új Jin–virágból
készült gyűrűt. Aztán összefűzték ujjaikat, és kéz a
kézben sétáltak a játszótér sarkán álló padhoz.
— Hogy érzi magát az én szülinapos Jinjinem? — kérdezte
mosolyogva Jin anyukája, és megsimogatta fia arcát.
— Na és az én mindjárt–iskolás Kamém? — nevetett Kame
anyukája a két fiúra, akik még mindig egymás kezét
szorongatták.
— Anya, én elveszem feleségül Kazut — jelentette be Jin,
megemelve összekulcsolt ujjaikat, amin ott díszelgett a két
sebtében készített gyűrű. A két szülő először
homlokráncolva egymásra nézett, majd Jin anyukája nevetve a
fiúkhoz fordult.
— Akkor sok boldogságot az ifjú párnak!
Jin Kaméval az oldalán ült le a naplementében fürdő homokozóba,
hogy esküvői tortát süssenek, a mű elkészülte után pedig
fáradtan dőltek neki a homokozó falának.
— Kazu, akik összeházasodnak... Meg szokták csókolni
egymást — motyogta félszegen Jin, Kame kezét simogatva.
— Csókolózzunk — mondta Kame, és barátja felé fordult.
Jin közelebb hajolt hozzá, és összeszorította a száját,
míg végül ajkai hozzáértek Kamééhez. Néhány pillanatig
így maradtak, aztán Jin nyomott egy apró puszit Kame
szájára, és elhajolt tőle.
— Szeretek csókolózni — jelentette ki, majd felállt,
leporolta a nadrágját, felhúzta maga mellé jegyesét is, és
újra kéz a kézben sétáltak a feléjük integető szülők
felé az óriási nyárfa takarásából.
2000. július 4.
Jin születésnapi bulija véget ért, de Kame maradt, hogy
segítsen összetakarítani.
— Anyáék holnap reggel jönnek haza, de csak úgy engedték,
hogy bulit tartsak, ha hazaérve úgy találják a házat, ahogy
itt hagyták, úgyhogy köszönöm, hogy segítesz — mosolygott
Jin, miközben egy tálcányi poharat nyomott Kame kezébe. Kame
hümmögött, és kiment a konyhába. Letette a tálcát, majd az
esőáztatta ablakhoz sétálva nekinyomta a homlokát a hideg
üvegnek. Összeszorította a szemeit, és hallgatta, ahogy
odakint tombol a nyári vihar, és arra gondolt, mennyire
hasonlít is ez az egész saját maga érzéseihez. Itt áll,
alig múlt tizennégy éves, és... homoszexuális? Hiszen Jin...
Jin szeme, haja bőre, mindene olyan... gyönyörű. És Kame
olyan nagyon szerette nézni, és néha–néha megérinteni Jint,
mert bármilyen feldúlt is volt, ettől megnyugodott. Erre a
gondolatra a Kame lelkében kavargó félelem és remegő
izgatottság eggyé vált, és lüktetni, majd robajlani kezdett...
Az eső pedig egyre csak áztatta az anyaföldet.
— Kazu? Kazu, jól vagy? — Jin aggódva elengedte a
felmosórongyot, és barátjához sétált. Ám ahogy keze Kame
vállához ért, a fiatalabb fiú ijedten ugrott egyet, és
kitért a kutató szemek elől.
— Igen, csak egy kicsit megszédültem. De iszom egy kortyot,
és minden rendben lesz — mosolygott Kame.
— Minden rendben lesz — suttogta Jin, Kame távolodó
alakját bámulva. Egyedül a legjobb barátjától nem kapott
ajándékot születésnapjára, és ez bántotta. Hiszen Kame
mindig gondolt rá... Valami rosszat tett volna? Hiszen az
utóbbi időben minden olyan furcsa közte és Kame közt.
Eltávolodtak egymástól, de Jin nem tudott rájönni, mi
vékonyította el azt a színarany köteléket, ami kettejük
között húzódott olyan sok évig. Nem sejtette, hogy a lánc
nem szakadni akar, hanem éppen ellenkezőleg; minden eddiginél
szorosabb folyosót alakított ki lelkük között. Ennek volt
köszönhető, hogy Jin mindig megérezte, ha Kaménak szüksége
volt támogatásra — és most tisztán érezte, hogy Kamét
bántja valami. Ki akarta deríteni, tudni akarta, egyszerűen
csak azért, hogy Kame újra mosolyogjon a közelében, boldoggá
téve ezzel Jint is...
Fél óra múlva a lakás ragyogott, és Kame éppen indulni
készült, amikor Jin megállította.
— Várj! Ne légy baka, nem mehetsz haza ilyen későn, ráadásul
még mindig vihar van. Aludj velem... — Az utolsó két szót
szinte csak lehelte, Kame szíve mégis nagyot dobbant. Jin arra
kérte, aludjon vele? Nem náluk, nem ott, hanem vele...
Ledobta a táskáját, de mivel nem mert barátja szemeibe
nézni, a fürdő felé vette az irányt.
— Fürdöm.
Belépve a fürdőszobába ledobálta magáról a ruháit, majd
az egész alakos tükör felé fordult, és végignézett magán.
Nem talált semmi különöset, semmi feltűnőt, és mégis...
Mintha a bőrébe lett volna égetve, hogy sokkal jobban
vonzódik a fiúkhoz, mint ahogyan kellene.
Saját maga szemébe nézett. Nem! Hiszen csak Jin képes
kiváltani belőle ezt az őrült remegést... Tüntetően hátat
fordított önmagának, és beállt a zuhany alá.
Kame törölközőbe csavarva lépett ki a párában úszó fürdőből.
Mivel Jin a konyhában mosogatott, egyedül léphetett be
barátja hálószobájába, és mosolyogva állapította meg,
hogy az egy cseppet sem változott. Ugyanúgy világoskék volt a
fal, tölgyfa az ágy, az íróasztal és a szekrény, sőt, az
autópálya–szőnyeg sem lett lecserélve. Idejét sem tudta
már, mióta jár ide, csak azt, hogy ez a szoba mindig ilyen
volt.
Sőt, ha belegondolt, nem csak Jin szobáját ismerte behatóan,
hanem az egész házat. Pontosan tudta, hol esett ki Jin első
foga, hol ette meg a kamrából titokban elcsent csokoládét,
hol bújt el a sötétség szörnyei elől, és hogy hol
kuporogtak kézen fogva kiskorukban. Amikor még csak barátok
voltak...
Kame kinyitotta a szekrényt, és kiválasztotta Jin legócskább
pizsamáját (halványlila alapon apró macik díszítették),
felvette, és leült az ágyra. Újra végignézett a szobán;
szerette a kiragasztott posztereket, amiknek nagy része befutott
énekeseket ábrázolt, szerette az íróasztalon álló képet,
amin ők, Jin és Kame vigyorogtak a kamerába ősszel egy sárga
leveleit hullató fa alatt, és nem utolsó sorban szerette a
szoba különös illatát is. Mindenképpen benne volt Jin
mámorítóan édes illata — Kame erre a gondolatra dühösen
megrázta a fejét —, a komódon álló potpourri fűszeres
zamata, és még valami... Kame ezt az illatot Jin érzéseinek
tulajdonította, mert biztos volt benne, hogy a fiú
gondolatainak külön aromája van. Pillantása az ágy mellett
álló éjjeliszekrényre esett, amin egy füzet hevert. Kame
tudta, hogy Jin hol tartja a tankönyveit, ezért kézbe vette a
füzetet, és felállt. Mielőtt azonban letette volna a polcra,
belenézett, hogy biztosan jó helyre tegye, és utólag örült
neki, hogy így tett.
„Akanishi Jin naplója” — hirdette az első lap, Kame józan
eszén pedig felülkerekedett a kíváncsisága, így lapozott.
„2000. január 23. — Kazu ma reggel ment haza, mert anyáék
megengedték, hogy itt aludjon. Hozott narancslevet meg kekszet,
aztán filmet néztünk, és egészen éjjel kettőig beszélgettünk
a takaró alatt. Amikor végre elaludtam, arra ébredtem, hogy
Kazu az ujját húzogatja a gerincemen, és közben dúdol
valamit. Kazunak szép hangja volt, és hallgatni akartam, ezért
nem mondtam meg neki, hogy ébren vagyok. Pár perc után
abbahagyta, és a pizsamafelsőmbe kapaszkodva elaludt. Reggel
sem mondtam neki semmit.”
Kame szíve erőteljesen dörömbölt a mellkasában. Szóval Jin
ébren volt akkor éjjel... Hát ezért viselkedett olyan
furcsán reggel. Kame lapozott néhány oldalt, és folytatta az
olvasást.
„2000. március 17. — Megint rossz jegyet kaptam (matekból),
és apa azt mondta, nem biztos, hogy megtarthatom azt a
születésnapi bulit, szóval jó lenne tanulni, de most nincs
kedvem, mert holnap Kazu megint itt alszik, és rendet akarok
rakni, hogy elférjünk, ugyanis megint szanaszét dobáltam a
könyveimet, amikor kerestem egy mangát.”
„2000. március 19. — Kazu itt aludt tegnap éjjel, és jó
volt, mert énekeltünk (anyáék nem voltak itthon), és még
mindig szép hangja van. Azt mondta, nekem is szép a hangom, és
kitalálta, hogy alapítsunk majd zenekart. Lelkes volt, ide–oda
mászkált a szobában, én meg az ágynak támaszkodva ültem a
földön, és figyeltem. Aztán Kazu háttal nekem leült a
kinyújtott lábaim közé, és nevetve nekitámaszkodott a
mellkasomnak. A fejét a vállamra hajtotta, és nevetgélve
fújogatta a hajamat (megj.: el kell mennem fodrászhoz, túl
hosszú!), én meg nem tudom miért, de átfogtam a derekát. Nem
csináltunk semmit, csak ültünk és bámultuk az ablakon át a
naplementét. Olyan furcsán viselkedtünk! Éjszaka nem is
mertünk közel feküdni egymáshoz, szegény Kazu egyszer le is
gurult, mert ő feküdt az ágy szélén.”
Kame csodálkozott, de a szíve még mindig hevesen vert. Jin
feljegyezte minden közös pillanatukat... Sőt, leginkább csak
azokat jegyezte fel. Ráadásul egy helyen sem tett
megjegyzéseket arra vonatkozóan, hogy zavarná őt a kettejük
közti szoros kapcsolat.
„2000. július 4. — Ma délután lesz a buli, és tök jó
lesz... Mert jön Kazu is. Nem tudom, mit kapok tőle, próbáltam
kihúzni belőle, de hajthatatlan volt. Nem akarom, hogy
értékes legyen, amit vesz, csak ő adja, és kész. Ő jön
leghamarabb, mert segíteni akar előkészülni, sőt, még
takarítani is marad a végén. Mostanában olyan segítőkész,
meg... aranyos. Igazából én is akarok adni neki valamit, pedig
neki nem is most van a szülinapja, de megérdemli. Remélem,
örül majd neki, és nem küld el vele a francba. Arra go~
MENNEM KELL, ITT VAN KAZU”
Kame hallotta, hogy odakint megnyikordul a padló, ezért
visszadobta a helyére a naplót, és leült az ágy szélére,
éppen amikor Jin belépett.
— Jó ég! Tényleg felvetted azt a pizsamát? — mutatott Jin
a Kamén virító ruhadarabra.
— Nem tudom, te melyiket hordod, úgyhogy olyat vettem ki,
amibe biztos nem bújnál bele.
— Jogos — felelte Jin, és ő is pizsama után nézett. Kame
kiment a nappaliba, ahol a táskáját hagyta, és kivett belőle
egy apró dobozt. Visszatérve a szobába, Jint félhomályban
találta az ágyon ülve. A fiú meggyújtott egy sólámpát,
aminek éppen annyi fénye volt, hogy tájékozódni tudjanak,
most pedig beharapott ajakkal, kócosan, csillogó szemekkel
nézett Kaméra. Kame légzése hirtelen akadozni kezdett,
tüdeje jóformán sípolt, szája kiszáradt, hiszen Jin olyan
gyönyörű volt...
— Én... — kezdte, de elakadt.
— Gyere, ülj le — nyújtotta ki felé a karját Jin, Kame
pedig helyet foglalt az ágy szélén.
— Én adni szeretnék neked valamit, Jin — szedte össze
magát, és lesütött szemekkel átnyújtotta a kis fadobozt
barátjának. Jin a fény felé tartotta ajándékát, és
mosolyogva állapította meg, hogy egy ezüst gyűrű csillog
benne. — Tudom, hogy nem szereted az aranyat, csak az ezüstöt,
úgyhogy...
Kame nem tudta befejezni a mondatot, mert Jin közelebb hajolt
hozzá, és egy puszit nyomott az arcára, aztán a fiú fülébe
suttogott:
— Köszönöm, Kazu...
Kame tetstén borzongás futott végig, ahogy Jin meleg lehelete
nyaka érzékeny bőréhez ért.
— Fázol? — aggodalmaskodott Jin, és felemelve maguk mellett
a takarót, bemászott alá, magával húzva Kamét is.
— Jin, az a gyűrű, amit adtam neked, a nagyapámé volt.
Nekem adta a halála előtt, és a lelkemre kötötte, hogy annak
adjam majd oda, aki a szívem szerint legjobban megérdemli, és
akit a legjobban szeretek — szólt Kame, mire Jin szája
mosolyra húzódott, a takaró alatt kitapogatta Kame kezét, és
a tenyerébe ejtette a gyűrűt.
— Vigyázz, Kazu, mit mondasz, mert még elhiszem.
— Jin! — szólt rá Kame kétségbeesetten. — Nekem te vagy
a legfontosabb... — Azzal megragadta Jin még mindig az övé
mellett nyugvó kezét, és a világítás felé emelve felhúzta
rá a gyűrűt. A fiú leengedte a kezét, de megállt Kame
arcánál, és ujjaival végigsimított a kipirult orcán.
— Nem is tudtam, hogy ilyen puha a bőröd, Kazu.
— Tetszik a hajad így, hosszún — tért ki a válaszadás elől
Kame, amikor eszébe jutott a naplóbejegyzés. Nem akarta, hogy
barátja fodrászhoz menjen, mert akkor nem lenne sok–sok barna
fürtje, amin megbabonázva bámulhatná a napfényt, ami
tündöklő óaranyba vonta a sétáló Jint.
— Kazu, szeretnék én is adni neked valamit — szólalt meg
Jin komolyan. — Ez nem... Nem megfogható, nem került pénzbe,
és még csak nem is örököltem. — Ahogy beszélt, egyre
közelebb húzódott Kaméhoz. Ajkaik közt a forró levegő vibrált,
ahogy mindketten kapkodva szedték a lélegzetüket. — Olyat
szeretnék adni neked, amit, bár már egyszer megtettük, még
sosem csináltunk igazán. Érezni akarom az ajkadat az enyémen,
és...
— Csókolj már meg, az istenit — szólt közbe Kame, Jin
pedig engedelmesen összeérintette ajkaikat. Megállt pár
pillanatra, hogy élvezhessék az első pillanat mámorát,
aztán Kame alsóajkát óvatosan a fogai közé vette, mire a
fiú felnyögött, és karjait Jin nyaka köré fonta. Végül
Jin belecsúsztatta nyelvét barátja szájába, és
megajándékozta élete első igazi csókjával.
A halványan derengő fény néma hallgatásában összefonódott
a testük, a lelkük pedig még elég fiatal volt ahhoz, hogy
egybeolvadhassanak. Az égő pecsét Kame ajkán, és a remegő
ujjak Jin mellkasán a pillanat nyugalmában összekötötték
őket, de az a kötelék, ami örökre megmaradt, nem a gyűrű,
sem a kezek voltak, hanem az érzések.
„2000. július 5. — Kazu most ment el, pedig már este tíz
van. Reggel elég gáz volt, mert anya, amikor bejött a
szobába, csak azt látta, hogy Kazuval összeölelkezve
fekszünk, rögtön fel is ébresztett. Aztán elrángattam Kazut
otthonról, le a parkba, a kis tó mögé, és megkérdeztem, mi
ez. Azt mondta, nem tudja, de tetszett neki az este, és ennek
örülök, mert nekem is. Aztán átöleltem, mire a nyakamba
szuszogott, és sóhajtott. Nem tudom, ez mit jelenthet, de
amikor láttam, hogy senki nem jár arra, óvatosan újra
megcsókoltam, és most rendesen viszonozta, sőt, elég vad
volt, de imádtam érte. Persze csókolóztam már mással,
lányokkal, Yanami–val például, de vele nem volt jó. Kazuval
pedig gyakran akarom csinálni, mert amikor átölel, olyan
érzésem támad, mintha tíz centivel a föld felett lebegnék.
Lehet, hogy szerelmes vagyok Kamenashi Kazuyába? Mindenesetre
még mindig zsibbad a szám, ahol hozzám ért, és valahogy
minden túl színes lesz, amikor eszembe jut, és a párnám még
mindig őrzi Kazu csodás illatát.”
2008. július 4.
A tenger halkan morajlott, ahogy a nyáresti szél
végigsimított rajta. Sós nyelvei lágyan cirógatták a part
arany homokját, hozzá–hozzáérve két fiatal férfi lábához,
akik állukat térdükre támasztva bámulták a víz felszínén
csillogó holdfényt.
— Jin, nem szabadna itt lenned. Ha Kokiék meglátják, hogy
itt ücsörögsz, ahelyett, hogy az általuk szervezett
szülinapi bulidon töltenéd magadba a piát...
— Ma születésnapom van, azt csinálok, amit akarok, és én
ki akartam jönni hozzád.
— Hm.
A távoli zene a fülükbe kúszott, ahogy egymás mellett,
szótlanul figyelték az apályt.
— Kame, eltelt nyolc év...
— Nyolc év sok idő, Jin. Nyolc év alatt együttesünk lett,
sztárok lettünk, felnőttünk... de az apróbb, mégis
fontosabb dolgok eltűntek a szemedben, igaz?
— Mire gondolsz? — kérdezte Jin.
— Már az idejét sem tudom, mikor hívtál utoljára Kazunak.
Megértem, hogy Kokiék előtt nem teheted, mert elég furán
nézne ki, de amikor átjössz teázni, és csak ketten vagyunk
otthon... Miért hívsz Kaménak?
— Nézd, ez elég bonyolult. Különben, azóta hívlak
Kaménak, hogy...
— Talán ezt még fel tudom fogni az én csekély értelmi
képességeimmel is! Mondd csak ki! — szólt rá Kame dühösen
csillogó szemekkel.
— ... szakítottunk. Kame, te is tudod, hogy akkor még csak
kamaszok voltunk, és tomboltak bennünk a hormonok.
— Próbáld csak letagadni! Hazudj a szemembe, ahogy eddig is
tetted, megy ez neked! Hiszen te is tudod...
— Mégis miről beszélsz?! Örülnék, ha végre megosztanád
velem is, mi a franc bajod van! — Jin felpattant, és
hullámzó mellkassal nézett le Kaméra. Kame felállt, és Jin
arcához hajolt.
— Mondd ki, hogy nem éreztél semmit irántam. Mondd ki, hogy
száz százalékig heteroszexuális vagy, és egy cseppet sem
érdekel a saját nemed.
— Basszameg...
— Szóval ennyi? Nem vagy képes kimondani... Gyáva vagy,
Akanishi Jin — sziszegte Kame, majd sarkon fordult, de Jin
visszarántotta, és erősen tartva kényszerítette, hogy a
szemébe nézzen.
— Engem ne nevezzen senki gyávának — suttogta, majd
keményen megcsókolta Kamét. Csak pár másodpercig tartott az
egész, de ennyi idő éppen elég volt ahhoz, hogy elfelejtett
érzések újra feltörjenek bennük, elpusztítva ezzel
aprólékosan felépített értékrendjüket.
— Jin... — motyogta Kame, miután elszakadtak egymástól.
— Te jó ég, Kazu... Már harmadszor, és megint nyolc év
után... — Kame elmosolyodott a szeretett becenév hallatára.
— Válaszolsz? — kérdezte aztán, Jin szemébe nézve. Jin
pedig lehúzta magával a homokba, és leültek, hátukat
egymásnak támasztva.
— Kazu, én szerettelek kiskorunkban. Te voltál a legjobb
barátom, és... emlékszel a homokozóra? Akkor csókolóztam
életemben először. A tizenhatodik születésnapomon olyasmi
történt, ami komolyan meghatározta az akkori életemet. Fiatal
srácként ahelyett, hogy naponta váltogattam volna a gyönyörű
barátnőimet, járni kezdtem a legjobb barátommal, aki bár
szintén csodálatosan szép volt — Kame felsóhajtott —,
mégis csak fiú... Ez megijesztett. Összesen talán két hetet
jártunk, de legalább képesek voltunk utána rendesen elválni,
és továbbra is barátok maradni. Kazu, én sosem voltam képes
azóta csak barátként nézni rád, nekem te örökre az első
maradsz. Az első szerelem, az első csók, az első igazi
érintések... — Jin is felsóhajtott. Aztán csak ültek
egymásnak háttal, és élvezték, ahogy egyszerre vesznek
lélegzetet. Kame végül hirtelen megfordult, egy ölében fekvő
Jint teremtve ezzel. Pár pillanatig szaporán dobogó szívvel
nézett a csillogó szemekbe, de amikor megérezte, hogy Jin
fészkelődve kényelembe helyezi magát, elöntötte a pillanat
nyugalma. Merengve simogatni kezdte a fiú sötétbarna tincseit,
és arra gondolt, milyen jó lenne, ha sütne a nap, és újra
bámulhatná az arany csillogást. Végül az ujjak egymásba
fonódtak, a szemek pedig a tenger felszínén remegő, törékeny
holdfényen nyugodtak.
— Vissza kéne me...
— Csss — nézett rá Jin, és felült. — Nem akarok
visszamenni. Se ide, se máshova... Most nem. Itt akarok maradni,
és el akarom mondani neked.
— Mit? — kérdezte kíváncsian Kame, miközben összefűzött
ujjaikat nézte.
— Kazu, nézz rám...
Kame felemelte a fejét, és hirtelen megint tizennégy évesnek
érezte magát, ahogy pár centiről Jin szemébe nézett.
Csak egy pillanat volt, míg eldőltek a meleg homokban, és
ajkaik ismét összeforrtak. Kame könnyezve rángatta le Jinről
a pólót, a nadrágot, és a fiú felszisszent, olyan erősen
markolt a hajába, hogy minél közelebb érezze magához.
— Kazu, nyugodj meg, kérlek! Nem megyek el, itt maradok,
ígérem.
— Jin, én annyira szeretlek... — nyögte Kame, és
szégyenében barátja vállába temette az arcát.
— Nézz a szemembe, és mondd újra — simogatta meg a fiú
arcát Jin, mire Kame félénken ráemelte a tekintetét.
— Ai shiteru, Akanishi Jin...
Jin pedig nem bírta tovább. Érezni akarta Kame minden egyes
rezdülését, hallani minden apró nyögését, és annyiszor
elmondani neki, hogy szereti, míg a fiú teljesen meg nem
nyugszik, és le nem pihen a karjaiban.
A sötét, a tenger halk morajlása és két fiatal férfi
összefonódott, halk lélegzetvétele megédesítették a
péntek magányát. Jin ujjai Kame hajában játszottak, míg ő
maga mosolyogva figyelte az álmodó Kamét. A fiú karjai Jint
ölelték, és arcán furcsa, féloldalas, csodálatos mosoly
játszott.
— Szeretlek, Kazu — suttogta Jin, bár tudta, hogy Kame nem
hallja őt, mégis az az érzése támadt, mintha barátja ajkai
feljebb görbültek volna. — Vagy hogy is mondtad? Ai shiteru...
— Lágy csókot adott a most már egyértelműen mosolygó
ajakra, majd párja fülébe suttogott. — Szerinted mit fogunk
csinálni nyolc év múlva?
— Összeházasodunk — motyogta álmában Kame, és
megfordult. Jin hátulról átölelte, arcát a
mézeskalács–illatú hajzuhatagba temette, Kame pedig újból
összefűzte ujjaikat.
A hold remegő fénye lassan megnyugodott, és ezüst udvarában
vigyázta két fiú boldog álmát.
» Vélemény
|