|
Hajnalban
Kihúztam az erősítőmet, és feltekertem a zsinórját a
karomra. Ruki volt az egyetlen, aki nem kezdett pakolni a próba
végén — ő viszont leplezetlen érdeklődéssel engem
figyelt.
- Aoi? — szólított meg, hiába fordítottam neki hátat. —
Eljössz velünk inni egyet? Megünnepeljük a jövő heti fellépést.
- Nem iszom előre a medve bőrére... - mosolyodtam el. — És
ma más dolgom van.
- Mész haza a pöcsös lányhoz? — vihogott Uruha, és tudom,
hogy viccnek szánta, nem bántásnak. Mégis, olyan keserűen
szaladt ki a számon a válasz, hogy én éreztem kellemetlennek:
- Pár hónapos korában leműtötték a pöcsét, ha kíváncsi
vagy rá. Ha gondolod, megadhatom a számát — ha szépen
megkéred, talán meg is mutatja a helyét.
- Jézus, Aoi, állj le! — emelte fel a hangját Reita, és
odaállt Uruha mellé. — Ruru csak poénkodott...
- Nem szeretném, hogy ezen poénkodjatok a jövőben... -
vakkantottam vissza.
- Akkor miért hoztad el megmutatni nekünk? — kérdezte halkan
és nagyon józanul Ruki, aki eddig csak némán szemlélte az
egész jelenetet.
Leültem egy székre, amin ott volt összehajtva a kabátom, és
nagyot sóhajtottam. Még soha senkinek nem beszéltem Michiről
— most itt volt velem ez a négy ember, és a velük való
közös munkán múlhatnak a sikereim. Elképzelhető, hogy
évekig együtt fogunk zenélni, és olyanok lesznek nekem, mint
a családom. Úgy éreztem, itt lenne az ideje annak, hogy végre
meggyónjak, és ezzel együtt talán meg is könnyebbüljek.
- Ő akart látni titeket. Nem tudom, miért. Nem ismerem a
gondolkodását — soha nem is ismertem.
A többiek némán bámulnak, Ruki közelebb lép, aztán végül
mégsem mozdul. Látom a kezében, hogy meg akart érinteni,
végül mégsem bizalmaskodik, csak a hallgatásával.
- Michi... Saga... és a bátyja voltak gyerekkoromban a legjobb
barátaim. Most nálam lakik, mert egyszerűen... nem elég
összeszedett ahhoz, hogy egy normális albérletet találjon,
vagy ne felejtse el kifizetni a számláit. Nincs köztünk semmi
olyan, amire gondoltok. Ettől függetlenül bárkinek beverem a
képét, aki inzultálni meri.
- Jól van, bocsánat! — csapott a térdére Uruha. — Nem
tudhattam. Ezt eddig is elmondhattad volna... de nálad még a
fal is beszédesebb.
- Sajnálom. — Valójában nem sajnáltam. Egy foltot bámultam
a linóleumon.
- Esetleg jóvá tehetnéd, ha szocializálódnál velünk egy
kicsit... - mosolyodott el Ruki, és ezúttal valóban a
vállamra tette a kezét. — Egy kis piába nem halsz bele, és
a barátod is megvár otthon. Még alig ismerjük egymást... na,
gyere!
Engedtem az unszolásnak végül — úgysem terveztem semmit ma
éjszakára. Michi valószínűleg úgy is hajnalban állít majd
be, addig még bőven van időm őt megelőzve hazatérni és
várni rá. Ma lettem huszonhét éves.
Csaknem egy év telt el azóta, hogy újra találkoztunk. Michi
nem kérdezte meg, mit keresek egy „ilyen” helyen — én sem
kérdeztem meg, ő mit keres egy „ilyen” helyen. Nyilvánvaló
volt hogy két különböző, de azonos érdekű csoporthoz
tartozunk: én voltam a perverz, ő pedig a másik, aki
kielégíti a perverz vágyakat. Néha komolyan nem tudom
eldönteni, miért tartott öt évig, hogy ketten végre
ugyanabban a kis lebujban legyünk. De a sors nem ismeri a
statisztikát.
Ám aznap hajnalban, miután a bár bezárt, és mi a hideg
tavaszi szélben tanácstalanul álldogáltunk a lépcsőjén, az
emberi számítások is végképp csődöt mondtak. Michi sárga
bőrű volt az utcai lámpa fényében, talán az alapozó miatt;
a szemei fényesek, mint kristálypohárban a konyak. Néztem,
mintha először látnám: a csontos, hosszú végtagjait, a még
mindig kissé lomha, de lomhának is nőies járását. Eszembe
jutott minden, az örök kérdés is: akkor most fiú vagy lány?
Hogyan szóljak, hogyan érjek hozzá?
Michi leült a lépcsőre, maga alá húzta kissé a kabátját,
majd komótosan előhúzta a cigarettás dobozát, és
rágyújtott.
- Nem kéne a kövön ülnöd... - szaladt ki a számon, amikor
megkínált. A kezében ott volt a nyitott doboz, amelyből
kikandikáltak a fehér hengerek végei: keskeny, női cigarettát
szívott. Elvettem egy szálat.
- Ne izgulj, Yuu, nem fog felfázni a méhem... - mosolygott, a
szája sarkában a cigarettával, csak úgy szűrve a szavakat.
Odatartottam neki az öngyújtómat, a tenyeremmel védve a
lángot. — Furcsa, nem? — kérdezte, ahogy az első slukk után
kilehelte a füstöt a reggeli pára közé.
- Micsoda? — a cigarettája szokatlanul vékony volt az ujjaim
között. Attól féltem, hogy elejtem.
- Amíg nem mondtad, hogy ne üljek a kőre, meg sem fordult a
fejemben a dolog. Lehet, hogy lehetne egyébként gyerekem?
Szerinted én lehetnék anya, Yuu? Vagy ahhoz túlságosan el
vagyok cseszve?
Akkor értettem meg, hogy valami dolgozik benne: alkohol,
gyógyszer, fű vagy kokain, fogalmam sem volt. Nem láttam még
ilyennek senkit: tiszta volt a tekintete, de a mondatai egyre
zavarosabbak.
- Azt olvastam, hogy még az ilyen elcseszett embereknek is lehet
gyerekük. Hormonokkal meg tudják oldani, azt hiszem. Bár
lehet, hogy ez sem minden esetben igaz. Nem mintha gyereket
akarnék, vagy ilyesmi...
- Menjünk haza... - szaladt ki a számon. Úgy éreztem, minden
szava egy kalapácsütés az illúzióvilágom üvegburkán.
- Semmi kedvem hazamenni, Yuu. A főbérlőm... ő normális, de
az albérlőtársakat gyűlölöm. Nem akarok visszamenni abba a
macskaszarszagú lyukba. Inkább ülök itt még egy kicsit.
Aztán majd reggel megkávézom valahol.
- Akkor gyere hozzám... - a mondat nagyon előre sietett, nem várta
be a gondolataimat. Michi felnézett rám, a hamu leesett a
cigarettájáról.
Nem tudta mire vélni a helyzetet, aztán végül csak
elpöckölte a csikkjét. Aztán szinte felugrott, elindult az
utcán valamerre, én pedig rettegve attól, hogy szem elől tévesztem,
szaladtam utána, mint egy sült bolond.
- Hová mész? — kérdeztem, mire Michi táncos léptekkel
megpördült egyszer-egyszer, és hátrafelé lépdelve a
szemembe mosolygott.
- Tényleg mehetek hozzád? — kérdezte.
- Igen, de nem erre lakom.
- Akkor csak kísérj el, amíg elhozom a cuccaimat.
Az első, vagy a második reggeli busszal mentünk ki a
külvárosba, ahol lakott: egy panel-erdőben jártunk, ahol a
házak közti sétányok fái már levelet, rügyet fakasztottak.
Michi közben megállás nélkül beszélt — elmondta, hogy egy
háromszobás lakás egyik szobájában van, pont a középsőben.
A falak vékonyak: az egyik szomszédjában egy fiatal pár
lakik, akik egész nap kefélnek, amikor meg nem, akkor
üvöltöznek egymással — a másik szobában egy
sorozatgyilkosnak tűnő szemüveges pasas él három macskával,
és csak igen ritkán takarítja ki az almot.
- A macskák állandóan szaros tappanccsal rohangálnak az előszoba
padlószőnyegén... - magyarázta Michi. — Persze elvileg nem
lehetne állatot tartani a lakásban. Nem is tudom, ki a
rémesebb: az a három fazon, vagy a három szaros macska.
A negyediken lakott — a kulccsal halkan nyitotta ki a zárat,
és mutatóujját az ajkai elé tette, jelezvén, hogy maradjak
csöndben. Csak álltam, ahogy ő besurrant a szobájába, és
pakolni kezdett. Végtelenül hosszú öt, vagy hét perc volt
— időközben megjelent előttem egy határozottan kövér,
hosszú szőrű, ronda pofájú tarka állat, és egyenesen rám
nyávogott, mintha azt várná tőlem, hogy én is mutatkozzak be
neki. Lehajoltam, és ösztönösen megsimogattam a fejét, ő
meg hozzádörgölőzött a térdeimhez.
- Maga ki? — kérdezte egy férfihang, én pedig riadtan
pillantottam fel: a kis termetű, kockás pizsamát viselő fazon
az elaludt hajával és a ködös tekintetével a szemüvege
mögött valóban gyilkosnak festett. Macskás gyilkos — az
ölében egy másik hosszú szőrű, nyomott pofájú macska
dorombolt.
- Michivel jöttem... - feleltem ösztönösen, mire a fickó
hunyorogni kezdett.
- Kivel?
Michi e pillanatban kibukkant a szobájából, odajött hozzám,
és ledobott elém két sporttáskát, majd visszaszaladt a
többiért. A pasas még mindig értetlenkedve bámult, de ezt
egyre hangosabban tette.
- Mi van itt? Saga, hallod? Mire készülsz?
Michi egy rakás bolti márkás zacskóval a kezében kibillegett
a szobájából: európai táskák és cipők függtek róla
selymes papírtasakokban, mint a karácsonyfadíszek.
- Menjünk... - mondta, és intett, hogy nyissam ki az ajtót.
- Ezzel mi legyen? — mutattam fel a kulcsot.
- Hagyd a zárban... - sürgetett, azzal átvágott előttem, és
kiszaladt a folyosóra. Nem is bíbelődött a lifttel, rohanni
kezdett lefelé a lépcsőn. — Gyere már, Yuu, gyere!
Másfél emeletet mentünk lejjebb, mikor meghallottuk magunk
mögött a kiabálást, majd a lépcsőn dobogó lábakat.
- Állj meg, te büdös travi kurva! — kiabált utánunk egy nő.
— Állj meg, vagy szétverem a fejed! Két kibaszott havi
lakbérrel tartozol! Nem mehetsz el, amíg nem fizeted ki!
- Anyád... - morogta Michi, azzal nekiment a földszinti lengőajtónak,
és mire kettőt pislantottam, már az utcán voltunk, a
buszmegálló felé siettünk.
- Nem félsz, hogy megtalálnak? — kérdeztem, mire Michi a
svindlerek mosolyával nézett vissza rám.
- Csak azt a telefonszámomat tudják, amit azoknak adok meg,
akiket le akarok rázni — nevetett.
- Kifizettem volna, hogy ne legyen baj belőle. Van pénzem... -
próbáltam lovagiaskodni.
- Nekem is van pénzem, Yuu. Annyi pénzem van, amennyit csak
akarok. De nem fizetek egy olyan odúért, amit azért vettem ki,
hogy aludni tudjak valahol, ha még egyszer nem aludtam végig
ott egy normális éjszakát.
Az okfejtése logikus volt, de ha beperelte volna valaki, vajmi
kevéssé állta volna meg a helyét. Mindenesetre reméltem,
hogy velem szemben nem így fog viselkedni. Ezt a Michit nem
ismertem, nem tudtam kiszámítani a lépéseit. Mi van, ha engem
is csak át akar verni, ki akar használni? Aztán azzal
válaszoltam meg a kérdést, hogyha így is lenne, neki minden
joga megvolna hozzá.
Akkor eldöntöttem, hogy bármi is jöjjön, bármi is várjon
rám, én fejet hajtok előtte. Michi belépett az életembe
újra, és belépett az albérletembe először: fáradtan
ledobta a csomagjait az előszoba közepére, kikapcsolta a
bokapántokat a cipőjén, majd a kisszoba ajtajára mutatott:
- Az a háló?
- Valami olyasmi — feleltem.
- Ledőlhetek egy kicsit? — a választ meg sem várva elindult
az ágy felé, ruhástól végigdőlt rajta, és a párnámba
temette a fejét. — Olyan jó meleg ez a szoba...
- Elromlott a fűtésszabályozóm még a télen... -
magyaráztam, de Michi már nem hallotta. Amint vízszintesbe
került, elnyomta az álom.
Még akkor is ugyanabban a pózban aludt, amikor este hulla
fáradtan hazajöttem a szupermarketből. Nem akartam a kanapén
pihenni, úgyhogy levetkőztem pólóra-alsónadrágra, és
lefeküdtem mellé. Bármennyire is kimerített az elmúlt
harminchat óra, valahogy mégsem tudtam lehunyni a szemem. Michi
itt volt mellettem, az én ágyamon feküdt, és halkan
szuszogott a kézfeje takarásában. És Michi csak aludt,
csaknem egy teljes napon át: de mire én reggel magamhoz
tértem, ő már a konyhapult előtt állt. Tojást sütött.
Megkönnyebbültem attól, hogy egy estét nem vele töltöttem
végül — vagy nem a hiányával, miközben rá várok. Az ital
kellemesen bódított: szilvabor, tojáslikőr. Olyanok lehettünk
abban a lebujban, mint egy rakás, vihogó kislány. De a fiúk
először mutatták jelét annak, hogy befogadnak maguk közé:
szórakoztunk, dumáltunk. Végre szóba kerültek a magánügyek
is: Uruha és Reita meséltek a barátnőikről, Ruki a legutóbbi
szakításáról. Nekem igazából nem volt mit mondanom, de
rendelkeztem egy begyakorolt sztorival az ilyen helyzetekre, mint
ez is.
Azt szoktam mondani, hogy volt egy komoly barátnőm, akit
majdnem feleségül vettem, de a lány egy percig nem gondolta
komolyan a dolgot köztünk. Amikor rájöttem erre,
összevesztünk és szakítottunk. Az élmény annyira megviselt,
hogy azóta csak egyéjszakás kalandjaim és kurváim voltak,
akik említésre sem érdemesek — de nekem jó ez így is, mert
úgysem szeretnék kapcsolatot.
- Ott van nekem Saga... - mosolyogtam, a tojáslikőrtől fényes
fogakkal. — Ő olyan, mintha a barátnőm lenne. Néha
megpróbál főzni, de odaégeti az ennivalót. Néha elkezd
takarítani, de a végén a tévé előtt köt ki. De legalább
nincsenek azok az apró, idegesítő hülyeségei, mit a többi nőnek.
- Akkor ő számodra az ideális kapcsolat! — nevetett Ruki,
és erre is ittunk.
Fél háromkor estem be a lakás ajtaján — a dohányzóasztal
közepén ott volt egy tortaszállító doboz. Sőt: az én
tortaszállító dobozom volt ott.
- Saga? — emeltem meg a hangomat, de a szobája csöndes volt,
az ajtaja résnyire nyitva. Benéztem, de leszámítva néhány
vállfát az ágyon, nem láttam sem őt, sem más szokatlan
dolgot.
Leültem a doboz elé, amelyre egy post-itet ragasztott, „Nyiss
ki!” felirattal, még egy szívecskét is rajzolt hozzá.
A dobozban egy torta volt. Nem bolti: házilag készült. Az
egyik oldala alacsonyabb volt a másiknál, összecsúsztak rajta
az eprek a tejszínhab-hullámokon. A torta oldalának volt
döntve egy kis boríték: egy lufikat ábrázoló üdvözlőkártya
volt benne, születésnapi üdvözlettel. A kártya belsejére
felkaparva csak ennyi: „Én mindent megpróbáltam — így
sikerült”.
Michi egész életének ez lehetne a mottója.
---
Komolyan kérdezem: bennem van a hiba, hogy 120 olvasóból
két komment érkezik? Ennyire unalmas ez a történet? Semmi
gondolatot, érzést, kíváncsiságot nem vált ki belőled,
kedves olvasó? :)
» Vélemény
» Előző
» Következő
» Vissza a regény főlapjára
|
