|
Szerelem
A kulcs csörgésére ébredtem. Megpróbálta kinyitni az
ajtót, de tekintettel arra, hogy meg akartam várni, amíg
hazaér, a zárban hagytam az enyémet, úgyhogy nem boldogult
vele. Michi, amikor fáradt, észre sem veszi az ilyen
apróságokat — felkeltem az ágyról, és eltámolyogtam az előszobáig.
A bandával való italozás beütött, már rajtam volt a másnap
súlya — alig találtam meg a ki-belépő papucsomat, amivel
elbotorkáltam az ajtóig, hogy beengedjem.
A sötétben először nem láttam az arcát, csak a suta
járása tűnt fel, ahogy a szokottnál sokkal nehézkesebben
vonszolja magát a sarkain. Levette a cipőjét, nagyon lassan,
mintha remegnének a kezei. A tükör fölötti kicsi, gyér
fényű lámpát kapcsoltam fel, hogy jobban lásson — de ő az
arca elé kapta a kezét, mintha védekezne.
- Úr isten... - szaladt ki a számon. Lehajoltam hozzá,
óvatosan megérintettem az állát, és a fény felé
fordítottam. — Ki tette ezt veled?
- Nem számít... - felelte halkan, és megpróbált felállni az
előszoba lépcsőjéről, ahová cipőt húzni ült le. Nem
sikerült neki. — Yuu, segítenél megfürödni?
Nem volt itt az ideje a kérdezősködésnek, és valószínűleg
sosem jött volna el ez a pillanat: a teste helyette is elmesélt
mindent. A felszakadt szája, a bezúzott szeme, a
véraláfutások a nyakán, a derekán, a combja közepén, a
térdhajlatában; a combjaira száradt vér, a ragacsos, fehéren
hámló foltok. Alig bírt megülni a fürdőszoba kis sámliján,
míg leszappanoztam róla a történteket. A langyos zuhanyfej
végigsiklott a bőre fölött: tizenhárom éve nem voltam ilyen
közel a meztelen testéhez. Mégis, nem tudtam rá gondolni. A
magunkfajtákra gondoltam: akik nem értjük meg, akik
természetellenes, beteg vágyakkal fordulunk felé, és tőle várjuk
a feloldozást.
Valaki megdugta. Elölről hatolt bele, a száraz, mazsolaként
összeaszott hüvelyébe, aminek ott sem kellett volna lennie.
Valaki más talán hátulról hágta közben, valaki mások meg
nézték, röhögtek rajta, fotózták a csilivili
telefonjaikkal. Letérdeltették az aszfaltra — látom magam előtt,
ahogy a térdeit tisztogatom az utca porától — és azt
mondták neki, tárja szét a lábait. Meg akarták nézni
mindkét lyukat, ahogyan én is meg akartam. De Michi őket nem
engedte be: ők csak betörtek oda, körülnéztek és elmentek,
mint a csalódott tolvajok, akik rájönnek, hogy nem egy
milliomos palotájában járnak, hanem egy szegény vidéki
nyaralóban.
Nem szóltunk egymáshoz. Michi végig lehajtotta a fejét, csak
akkor nézett rám, amikor egy arclemosós vattával elkezdtem
törölgetni az arcát, hogy legalább az alapozója meg a
szemfestéke ne fertőzze felül a sebeit. Nézett rám
ugyanazokkal a megesett, csodálkozó szemekkel — mintha nem
tudná, hogy hol lenne, mintha nem ismerne fel. Aztán csak
szisszent egyet, mikor az arcvizemmel átitatott papírkendőcskékkel
megpróbáltam fertőtleníteni, ami még vérzett rajta. Mikor
befejeztem, egyszerűen nem tudtam, mitévő legyek: a kötelező
józanság pillanatai elmúltak. Most már én is remegtem —
Michi ott, a fürdősámlin kuporogva átölelte a térdeimet,
és arcát a combomhoz simította.
- Nincs semmi baj... - mondta ő, nekem. Talán a lelkében élő
nő mondatta vele, az a nő, aki akkor is a férfi miatt
aggódik, mikor ő van nagyobb bajban. A japán feleség mítosza
szólt belőle, a híres eszme, miszerint „te, férjem,
mindennél fontosabb vagy számomra, még önmagamnál is”. Nem
mertem hozzáérni, csak a hajához, amit nem mostam le, és ami
még mindig porosan és meggyötörten meredezett a fején.
Sírva fakadtam.
A felnőtt Michi — nem az, akit én régen ismertem — képes
volt elvonatkoztatva beszélni magáról, mintha csak egy másik
ember lenne. Amikor olyan hosszú idő után megint
találkoztunk, Michi már egészen eltávolodott az egykori
énjétől. Nem őrizgetett fotókat, nem dédelgetett
emlékeket: mindig csak a jelenre koncentrált, egyenesen maga
elé nézett.
Miután hozzám költözött, többször próbáltam beszélni
vele. Kérdezgettem Shinjiről, a szüleiről, de mindig lerázott
valahogy. Tudtam, hogy kényes témát kerülgetek, és azt is
tudtam, hogy egyszer, amikor majd készen áll rá, hogy ismét a
bizalmába fogadjon, elmondja majd nekem.
Ugyanaz történt akkor is, mint most — azzal a
különbséggel, hogy Michi egy, a mostaninál sokkal balhésabb
hírű bárban szolgált fel, és néha karaokézott is az
ügyfelekkel, akik persze ilyen-olyan alapon mindig
összetaperolták, az ölükbe ültették. Michi egyik hajnalban
egy nagy monoklival a szeme körül jött haza, és jeges
zöldborsót tett rá — közben nevetett az egészen.
- Ez havonta, kéthavonta egyszer megesik. Bejön egy idióta,
megpróbál felszedni, odanyúl, megérzi, hogy nincs ott semmi,
és úgy érzi, átverték. Egyik-másik annyira dühös lesz,
hogy ütni kezd. De a főnök mindig közbelép, nem hagyja, hogy
eldurvuljanak a dolgok.
- És ha mégis? — kérdeztem. — Ha mégis eldurvulnak?
- Akkor kibírom, és nem megyek vissza, keresek egy másik
helyet. Kibírtam ennél rosszabbat is, Yuu, hidd el.
Én hiszek neki, mert valami ismeretlen keserűséget vélek
felfedezni a hangjában. Egy nedves zsebkendővel törlöm le a
monokli szélén a véraláfutást, amit egy gyűrű okozott. Az
arcbőre kemény, ruganyos... mintha már hozzászokott volna az
ütésekhez.
Aztán egy napon, amikor megkéri, hogy fessem be hátul a
haját, ahol nem éri el, érzem: most egy olyan mély, bensőséges,
szinte intim közegbe enged, amelybe korábban mindig is vágytam
volna.
- Mióta vagy Tokióban? — kérdezem, ahogy a festékes
ecsettel simítom a fejbőrét.
- Úgy egy éve. Előtte Oszakában próbáltam szerencsét, de
ott túl magas a kretének aránya... - nevet, és az arca elé
tartja a fésülködő tükrét.
- És Oszakában mennyi ideig éltél? — puhatolózom, mire ő
kereken kijelenti:
- Tizenhat éves korom óta, mióta eljöttem otthonról.
Megáll a kezem a haján, a kis gumitálkát nézem a múlt heti
újságpapíron, a fésűben maradt néhány barna hajszálat.
- Én is... - sóhajtom halkan.
- Te is mi? — engedi le a tükröt a kezében.
- Én is... tizenhat évesen jöttem el otthonról.
- Miért? — gyorsan kérdez, de én lassan válaszolok:
- Apám... elvesztette az állását. Hónapokon át otthon volt,
próbált másik helyet keresni. Anyámnak nehezére esett
mindhármunkat eltartani. Aztán lassan kiderült, hogy már
hosszabb ideje szeretője van, apámmal beadták a
válókeresetet. Apám, azt hiszem, gyakorlatilag az utcára
került... én nem tudtam neki megbocsátani, hogy kitúrta a
lakásból. Főleg, hogy nem sokkal később ahhoz a férfihez
akart már költözni, és hozzá akart menni feleségül. Én
meg... nem tanultam, négy tárgyból megbuktam, nem mentem el
pótvizsgázni, aztán... egyik nap nem mentem haza.
Nem akartam másik családot. Nem volt szükségem pótapára,
pótvizsgákra, pótkocsira, pótszerekre. Attól kezdve, hogy
eljöttünk Miéből, az egész élet kifordult a maga
kerékvágásából. Egy ideig próbáltam anyám szüleinél
meghúzni magam, akik legalább ugyanannyira helytelenítették a
lányuk apámmal és velem szemben tanúsított viselkedését,
mint én magam is. De ez önmagában nem volt elég a békés
együttéléshez, mert amint elcsitultak az első dühödt
érzések, már miattam kezdtek pampogni. Nekem meg eszem
ágában nem volt azt hallgatni, hogy micsoda semmirekellő
vagyok, aki semmire sem viszi az életben. Inkább eljöttem tőlük
is, és elkezdtem munkát keresni.
- Nálunk... nálunk is ilyesmi történt... - Michi halkan
kezdett beszélni, szinte suttogott. Örültem, hogy előttem
ül, és nem kell egymás szemébe néznünk, amikor azt mondta:
- Nálunk... anya halálával romlott el minden.
- Édesanyád... meghalt? — nagyon óvatosan faggattam.
- Egy nap a tengerből szedték ki a kocsiját. Az újságokban
azt írták, baleset volt, de mindenki tudta róla, hogy
szándékosan hajtott le a szerpentinről. Minden nap arra járt
dolgozni, és nagyjából harminccal vette a kanyarokat. Aki egy
kicsit is ismerte, az rögtön rájött, hogy nem lehetett
baleset.
- De miért...
- Szerinted miért, Yuu? — nevetett fel keserűen Michi. —
Természetesen miattam. Nem volt egyszerű három évünk,
miután elmentél. Persze, ennek nincs köze ahhoz, hogy
elmentél... csak a hógolyó, ami akkor elindult, a végén
lavinává duzzadt. Nem lehetett megfékezni.
- Az emberek miatt? — kérdeztem.
- Is. De igazából az én hibámból történt. Nem telt el nap,
hogy ne vágtam volna a képébe, vagy ne célozgattam volna rá,
hogy mit tett velem. Egy idő után sírt, könyörgött, hogy
bocsássak meg. Aztán megint átfordult, és néhány hónapig
üvöltözött velem: mindig elmondta ugyanazt. A nyolcvanas
években nem voltak alternatívák: az orvosok unszolták, hogy
döntse el, hogy akar felnevelni. Bemesélték neki, hogy egy
érzelmileg törött, identitászavaros felnőtt leszek, ha mindkét
nemi szervemet meghagyják, és arról is felvilágosították,
hogy lányt egyszerűbb csinálni, mint fiút. Magyaráztak neki
arról, hogy a nevelés mennyivel fontosabb, hogy ez így
elkerülhetetlen, muszáj megcsinálni. Anyám semminek nem
nézett utána, én viszont igen. Akármennyire is csököttnek tűnt
az a rohadt farok, azért az feltűnhetett volna nekik, hogy
csiklóm sincs. Miután ezt a nőgyógyászom — most mit
szólsz, nőgyógyász, nevetséges, nem? — megerősítette,
hogy eredetileg sem volt csiklóm, én... kikészültem. Anyám
képébe vágtam, hogy egész életemre tönkretett, hogy soha
nem fogom élvezni a szexet, sem nővel, sem férfival. Anyám
meg, aki mindig is gyenge jellem volt... egy napon nem bírta
tovább. Nem tudtam, hogy mibe hajszolom bele, csak amikor már
megtörtént a dolog. Én tényleg nem hittem volna, hogy képes
lesz megölni magát, nem tűnt elég erősnek ehhez. És ott
volt Shin, aki egyetemre készült, az alkoholista és
munkanélküli apám: hármunkat kellett volna eltartania. De
ahogy a te anyád is, az enyém is elmenekült a feladat elől
— csak más utat választott.
Egy kis szünetet tart, felveszi a cigarettáját, rágyújt,
próbál nyugodtan lélegezni, de zihálva fújja ki a levegőt.
- Tudod, nem ez a legrosszabb az egészben... - az ölébe veszi
a hamutartót, és tesz egy apró kézmozdulatot, amivel mintha
azt akarná jelezni, hogy foglalkozzak közben a hajával is.
Miközben tovább festem, ő tovább mesél: - Én nem
hibáztatom magam anyám miatt. Mármint elismerem, hogy közöm
van hozzá, de én... nem ezt akartam, ugye elhiszed? És nem is
álmodtam arról, hogy ez lesz a vége. Én csak azt akartam,
hogy ő is szenvedjen velem, ha már neki köszönhetem ezt a
kibaszott életet. Ő volt az anyám, és én úgy éreztem,
elárult engem. Hogy nem voltam elég jó neki, érted? Van ennek
értelme így, Yuu? Vagy szerinted is egy önző dög vagyok?
- Nem vagy az, Michi... - felelem automatikusan.
- Ne hívj Michinek. — Lerázza a cigarettáját, majd
feltartja nekem, hogy slukkoljak belőle. Ott fogom a számba,
ahol az imént ő is fogta: osztozunk egy papírcsókon. — Ez a
név ahhoz a kislányhoz tartozik, aki én nem vagyok.
Tizenhárom évesen megszűntem Michi lenni. Csak még sokáig
nem jöttem rá, ki vagyok.
- Saga vagy? — kérdezem, és visszaadom a cigarettát neki.
- Talán Saga, talán valaki más. Még ez is változhat. A mai
napig nem tudom, hol a helyem. Nem vagyok fiú, de nem vagyok
lány sem. Hivatalosan transznemű vagyok, egy iksz és egy
ipszilon kromoszómával. Nem tudom. Tényleg nem tudom, Yuu.
Minden sokkal egyszerűbb lett volna, ha lány maradok. De amikor
már tudtam, hogy mit vesztettem el... az, ami megmaradt, már
nem volt elég.
Felkentem a festéket, és elmostam a konyhapulton a gumiedényt
meg az ecseteket. Michi közben betakarta a lábát, és egy
újabb cigarettára gyújtott. Próbáltam volna elterelni a
témát, hogy ne érezze ennyire nyomorultul magát.
- Na és Shin? Ő hogy viselte?
- Szerinted? — nevetett fel karcosan. — Eleinte nem volt
gond. Téged hibáztatott mindenért, én voltam a sérült kis
madárka, akit meggyaláztak és tönkretettek. Benned
csalódott, én csak az érzelmi perifériájára kerültem. Nem
úgy ért többé hozzám, hiába is próbálta megjátszani,
hogy nem változott semmi köztünk. Azt hiszem, nem tudott
eltekinteni a ténytől, hogy öccse van, és nem húga. Zavarta,
hogy fiús ruhákat hordok az iskolába, leginkább azért, hogy
anyámat bosszantsam vele. Zavarta, hogy néhány havernek egész
rövid ismeretség után elmeséltem az egész sztorit. De
egészen addig nem szólt, és nem emelt rám kezet, amíg anya
meg nem halt. Utána én lettem a bűnbak — mindenért. Én
tettem tönkre a családunkat, amiért nem bírtam normális
lenni, vagy amiért egyáltalán meg kellett születnem. Tora
kitalálta... hogy én csak úgy befurakodtam anyám méhébe,
ahol ő már korábban ott volt. Én voltam a bomlasztó, a
nélkülözhető, a fölösleges. Én meg... ezt nem bírtam
elviselni. Azt nem, hogy ő is ellenem forduljon. Úgyhogy
inkább eljöttem, magyarázkodás nélkül. Itt a vége, fuss el
véle. Töltesz nekem egy Martinit?
Akkor, egyszer Michi végre kiöntötte a szívét valakinek, de
nem könnyebbült meg tőle. A története úgy hangzott, mintha
valaki más életének narrációja volna, vagy mintha egy
regény tartalmát mesélné el. Michi nagyon igyekezett azt
mutatni, hogy benne nincsen megbánás, ő kívülálló volt egy
csomó szerencsétlen eseményben — de ennek ellenére is
kiéreztem a hangjából, hogy mennyire fáj neki a testvére
viselkedése. Hiszen ők ketten mindig ott voltak egymásnak...
mindig. Most pedig nekem kellett a bátyja által hagyott űrt
kitöltenem.
Aznap hajnalban Michi azt kérdezte tőlem, nem aludnék-e
mellette. Csaknem egy év távlatából mellette feküdtem az
ágyon, a szobája szárikkal borított mélyén, az
ibolyamintás takarója alatt. A térdeink összeértek, a
szemünk fehérje fénylett a reluxákon át beszűrődő holdfényben.
Olyan magasan laktunk, hogy ide érintetlenül jutott el, és a
sötét szobában is félhomályt teremtett.
- Szeretlek... - mondtam neki, ahogy ezúttal rövid, nem
ragasztott körmeivel játszottam. — Szeretlek, Michi. Kérlek,
ne menj oda vissza. Többet fogok keresni... befutok a bandával.
Nem szorulsz rá azoknak a pasasoknak a pénzére.
- Nem a pénz miatt csinálom... - feleli halkan, szinte alig
mozog a szája.
- Akkor miért? Érzel bármit is abból, amit veled csinálnak?
— nyeltem egy nagyot. Nem akartam így beszélni vele, de a
keserűség hatalmas gombóccá gyűlt a torkomban.
- Néha... tudod Yuu, néha érzek... valamit. Ami talán az,
talán nem az, de mindenképpen más. Keresem azt az embert, aki
hajlandó és képes is rá, hogy gyönyört adjon nekem. Ezt
csak megérted, nem? Hogy minél több ember közül nagyobb
eséllyel találok rá?
- Nekem miért nem adsz egy esélyt? — könnyek gyűltek a
szemembe. — Tudod... tudod jól, hogy nekem csak te vagy.
- Mert én is szeretlek téged... - felelte, és megszorította a
kezem. Még akkor is remegtek az ujjai.
Akkor egy pillanatra megértettem, mire gondol: nem akar
csalódni, nem bennem. Inkább nem ad esélyt a csalódásnak,
és nem kockáztatja meg, hogy tovább kelljen lépnie rajtam,
miután használt, és nem voltam elég jó neki. Hervadtan
feküdtem mellette, és vele együtt fájtam, helyette is
éreztem a hiányt — nem csak a gyönyörét —, amit önként
vállaltam fel, hogy legalább ebben egyek legyünk.
Még egy fejezet, és jön Tora :) (Na, ismerje be, aki őt várja.)
» Vélemény
» Előző
» Következő
» Vissza a regény főlapjára
|
